Városalapítás

 

 

 

 

Aeneas álma

A harcokban elcsigázott tábor
elaludt az ital mámorától.
S testvére az édes pihenésnek,
értékes ajándéka az Égnek,
túl küzdelmen, véren és halálon:
tagjaikra ráborult az álom.
Úgy tűnt nekem az álom ködében,
mintha Hector kerülne elébem,
szomorúan, bő könnyeket ontva,
kettősfogat által meghurcolva,
mocskosan, mint egykor, véres földtől,
lábai dagadtak a gyeplőtől.
Ó, mennyire más volt Hector régen!
Mikor Achilles öltözetében
tért vissza, vagy mikor hajigálta
tüzét görögök hajóhadára
s vérben ázott haja és szakálla,
úgy vigyázott Trója ős falára!
S míg arcomon pereg könnyek árja,
e szavakat intézem hozzája:
„Ó, te trójaiak szemefénye,
megmaradt híveidnek reménye,
kinek jövetele végső vágyunk,
ó, hős Hector, mely partokról várjunk?
Ősi városunknak pusztulása,
a tieidnek sok véres gyásza
s a harcok kimerítettek minket –
hadd emeljük rád fáradt szemünket!
Hol van derült arcod, vidám ajkad,
s mit jelentsenek e sebek rajtad?”
Ő nekem, ostoba kérdezőnek,
e szókat sóhajtotta, mint jönnek:
„Menekülj, istennő ivadéka!
jaj, ne légy a lángok martaléka!
Falainkon ellen lobogója,
ledőlt magas csúcsairól Trója!
Eleget áldoztunk a hazáért,
sokat tettünk Priamus királyért,
s hogyha a vár védhető lett volna,
s nem lett volna bekerítve Trója,
még ha elbánnak is seregemmel,
védtem volna tulajdon kezemmel…!
A holt város, míg belép a sírba,
házi isteneit, ím, rád bízza.
Szent tárgyakkal együtt vidd el gyorsan,
hogy együtt dacoljatok a sorssal,
s amikor a tengert bejártátok,
ezekkel alapítsd meg a Várost.”
Így szólt, aztán bement a szentélybe,
s kisvártatva kihozta az éjbe
a szoborrá formált Vesta-szüzet,
papi fátylat és az örök tüzet.
Ez történvén, eltűnt látomásom,
s hirtelen felriadva, azt látom,
szerencsétlen álmom vált valóra:
lángokban áll édes hazám, Trója!
 

1949–1950 (Árnyékváros)

 

 

 

Éjféli temetés*

Szent Dávid megőrült.
Valahol temetnek.
Sír, jajgat, bőg a hegedű
a lompos gyászmenetnek.
Hullongó hóesés van,
vagy csak esőz a pitypang –
egy lámpa kockát tart az útra,
talán sohase pirkad.
Kígyózik a sötétben
a fekete dalárda,
elfogyó sikátorok lépnek
a teljes holdvilágba.
Zümmögnek szent latin szót,
avval mennek előre.
Pásztorbot-farkú macska ül
a görbe háztetőre.
Fordított gyertyatartók:
imbolyognak a csuklyák.
A dombtetőn az emberek
az ablakot becsukták.
A szurdokban madár ül.
Ágbog mélyén se szólal.
A zsalugáterek közt
zörögnek a vonóval.
Aki erős, többé
nem ébred fel ma éjjel.
Madártollat diderget
álmai vakszemével.
 

1959 (Ajtófélfámon jel vagy)

 

 

 

Egy fáraófej

Hónapok óta nézlek. Nem öregszel.
Keskeny tükörben láttalak meg egyszer,
sírtál akkor – úgy zokogtál, ahogy csak
megvert kutyák és csavargók zokognak
riadtan, bosszúállón s hangtalan,
mint kinek titka van
de nem mondhatja, mert a titok ára
hogy a tükörben ráismer magára –
így láttalak meg. Azóta figyellek.
Hűvös arcodban fürkészem a lelket:
szűk téglalapján barna homlokodnak
körvonaltalan árnyékok lobognak
gőgös urak és gőgre éhes szolgák
kik hajad egykor hold-alakba fonták,
fénylő hajad, mely többé nem libeg:
meredt paróka már, s orrod alatt
gonddal rovátkolt hieroglifek
mély háromszögbe csukták ajkadat.
Szemed körül kegyetlen, kékes ábrák
beszélik: itt a kéj alussza álmát
s mely nem tudott parancsot kívüled,
pihen zenéket szürcsölő füled,
sem álladat, sem pofacsontodat
nem szegzi már előre gondolat
és nem himbál a kényes Fáma, ím
kevély orrod húsos hullámain
s az ajkad néma. Csak szemed fölött
csodálkozik sötét szemöldököd.
Hónapok óta nézlek. Nem öregszel.
Várom, hogy megint sírni látlak egyszer
s az időtlenből kilép a titok
és én, a gyáva, mindent megtudok
s a koponyám s az öklöm összeroncsol
és szilánkokká szétrepül a foncsor –
de soha nem sírsz. Csak nézel, előre.
Úgy bámulsz rám, hogy elborzadok tőle:
a szemed két víz, egyiptomi este.
De nincsen semmi. Csak oda van festve.
 

1958 (Ajtófélfámon jel vagy)

 

 

 

Az egyszeri kovács

Mikor az első olajmécs kigyúlt,
napest után az első ragyogás,
ahogy céhlegény apjától tanulta:
jóestét, szólt az egyszeri kovács,
mindnyájatoknak.
Taplót tapintott a ház asszonya
s meglobbantotta benn az ős tüzet,
ahogy céhlegény apjától tanulta:
és nyelveltek a fényes őrtüzek.
Tiltottak, hívtak.
Kinn, a tanyán, a gyér meggyfák alatt
legényke baktat, farkasszemet néz,
ahogy céhlegény apjától tanulta:
nincs ház tovább, cicáz a sok lidérc.
Hazáig hívnak.
S mikor a metropoliszok
villanyos rejtjelekkel fénylenek,
s a vándorcirkuszok
ponyvát szagolva őszi ég helyett
nyitányt ragyognak,
figyeljetek, mert pontban este hétkor
a föld alatt megáll a kalapács;
ahogy céhlegény apjától tanulta:
jóestét mond az egyszeri kovács
mindnyájatoknak.
 

1958 (Ajtófélfámon jel vagy)

 

 

 

A varázsdomb

Ha arra jársz még, játsszanak
tornyos ujjú várat a fák
s megint zsongjanak körülötted
magad idézte
végtelen szómágiák.
Megállj akkor is, ha a dombon följebb
nagy kőkockából lámpa lobban,
láss bagolyvillogás helyett
hívogatást az ablakokban.
Ha idegent gyanítva, láncon
láthatatlan kutyák ugatnak,
a tűzre gondolj
s száraz lábbal kelj át a sáron.
A köd ellen, a fojtás ellen,
a rontás ellen
gyújtsd meg göcsörtös-bűvös ujjad
s a köd a csillagokba fullad
és lenn a messzi vízen
hol nem süt most a hidak íve sem,
az Idő térdel engedelmesen
és kialszik az ablakok csipás
szemén a lámpa
a kutyák tűzálma
a sárillat
a ködnyelő csillag
és minden egyetlen forró szárnycsapás
aztán ha lassan indulnak a percek
légy az, mivé lenned megíratott
herceg
magányos herceg a leigázott tájon
a káprázattól szemed ne fájjon
te igazságod verítéke
minden harmat hajadra üljön
s koszorús elragadtatásom
egy domb mögül
konok nyakad köré repüljön.
 

1958 (Ajtófélfámon jel vagy, Óbudai varázsolás címmel)

 

 

 

Külváros

Kültelki házak udvarán
mely hosszú, mint a létra,
és lányok ülnek néha
a létra hézagos fokán,
kültelki házak udvarán
hol inget szárogatnak
s öreg kutyák ugatnak,
bealkonyul nagyon korán,
s a házigazda óborán
osztozik három szomszéd,
és hegedű is szól még
kültelki házak udvarán;
s míg kortyol három szomszéd
benn vitrinben matatnak,
képeslapot mutatnak,
és hegedű is szól még,
s a gerlék fölrepülnek,
a viola sikoltoz,
egy asszony zoknit foltoz,
ó, kinek hegedülnek –
kültelki házak udvarán
elsápadnak a mályvák,
veti a csönd a kártyát,
és itt az éj nagyon korán;
fölbúg egy vízcsap hirtelen
s a pengevékony falakon
áthallatszik a szidalom,
áthallatszik a szerelem,
kulcslyukon néz a szerelem,
s kültelki házak udvarán
távoli sípjel szól, talán
a szél megy itt, a szertelen
kabáttalan kalandor,
egy lámpafényt magára húz –
s a remízben a kalauz
az asszonyára gondol.
 

1960 (Ajtófélfámon jel vagy, Újpest címmel)

 

 

 

A kútba néztem

A kútba néztem és semmit se láttam:
én rég tudom, hogy semmi sincs a mélyben.
A vízbe ugrott egyszer egy bolond,
a kútban akkor levegő se volt.
És mégis milyen szédítő a káva
a vágyon túl és innen a veszélyen.
Lenn zöldszegélyű holdkaréj remeg,
hintálnak rajta pókok és legyek.
Az ember fél és ittmarad maga
és mintha csobbanást is hallana;
jól megfogódzik fenn a meredélyen,
s lopva lehajlik mélyen, mélyen, mélyen.
 

1961 (Ajtófélfámon jel vagy)

 

 

 

A temetődomb

Huszonöt éve élek hallgatok
és nem tudom hogy idegen vagyok
Mert azt hittem hogy hőfokom heves
magába nyel a fortyogó leves
és én is hús és zsír és csont leszek
a többi csepp közt cseppnyi pont leszek
s a kondér mindnyákunkat egybefog
ha tűz lobog ha többé nem lobog
de hirtelen rámtört a rettegés
hogy húsom zsírom csontom is kevés
hogy többen tudják rólam hátmögött
nem vagyok egy a többi csepp között
valaki így szólt ide nézzetek
a levesbe egy ronda légy esett
és értem nyúl egy óriási ujj
kipöckölnek rázkódva bőgve Fujj
S a földnek édes barna torka van
Nem sikerült Mit áltassam magam
 

Ozora, 1959 (Ajtófélfámon jel vagy, Egy Tolna megyei temetődombon címmel)

 

 

 

Széttört üveggolyók

Mondd, láttad már te is, hogy este tíz után,
mikor a fák az utcát átölelve tartják,
s a gesztenyéken lassan, nagyon lassan
felizzanak a gyertyák,
s mikor mindnyájan hazamennek,
kik mindezt látva látták,
s a kapuk alól kidől a huzat
megingatni a lámpát,
s mikor szemben két árny egymásra hajlik
s a villanykapcsolóba markol,
s a foszló-sárga ablaknégyszögek
sorban lehullnak a falról,
és igaztalan szájad
minden szerelmest elátkoz:
nekik csönd van a csókhoz –
neked nincs az íráshoz,
mert széttört üveggolyók az éjszakák,
szállnak, zuhognak, felragyognak,
neszezve ütődnek a fáknak
s az ablakodnak,
mondd, tudod te, mi az, hogy este tíz után
neked minden zizeg, világít,
hat érzékedre hatszáz üvegszilánk zuhog,
mondd, láttad már a mások éjszakáit?
Mindig a másokéit!
S voltál-e megbocsátó, hogy a csont
is pattogott fejedben,
mint az óra? Mondd!
Mert úgy tudd meg, hogy én tíz éve látom,
még csak ki sem kell nyitni a szemem.
Egyszer a seb sebezni is tanít.
Ha erre jársz, gondold meg, idegen.
 

1961 (Ajtófélfámon jel vagy)

 

 

 

Kisváros*

Kobalt szekerce lett a hold,
kékfogú kerítés az ég,
ingott köztük a városháza tornya –
sétáltunk.
Lenn színezüst forgács a tér
s a ferde Szentháromság, elgyötört barokk
angyalaival – a langyos fű, mint szárny ütése
harsogott.
S én vártam, hogy a hársak tetején
madár fog éleset sikoltani,
s felébred mákonyos álmából az óriási
babaváros.
Kongattak. Fenn a villanydrótokon
megmérhetetlen szikrák szakadoztak
éjfélre hívó cinkos üzenettel
valahová.
S a tó felől, a lila parkon át,
a rács közé vert sikátorokon
lebegve jött, mint súlytalan göröngy, a békák
szívverése.
Dobhártyám csalt meg – ennyi volt az út.
Nagymessze kulcs zörrent a zárban.
Ott mentem, meneteltem temelletted
gólyalábon.
 

1961 (Ajtófélfámon jel vagy, A keszthelyi téren címmel)

 

 

 

Orfeusz

 

I

Eltakarják a partot a fehér olajágak
a homoksíma vízen nem lengenek vitorlák
Valahol erre járhatsz néha érzem
hogy az óriási eolhárfán végigfut a szél
A sziklák közt ilyenkor egy-egy pillanatra
fellélegeznek a fűcsomók
Ötezer éve várlak
 

II

Hiába ring az utcán a csillogó karének
hiába vibrálnak a szürkületi fények
ha nem vagy itt minek a naplemente
minek kezdődik újra a vizek mormolása
minek bámulnak rám a jámbor állatok
és a szelíd kövek
 

III

Terített asztal várhat kobaltkék ég alatt
dalok széplábú nők nagy bűvölések
egy korsó vízben is szád hűvösét keresném
ó ifjúság egyetlen és utolsó jaj utolsó
ibolyántúli lobbanása
minden fajankó nagy szavakkal vár rád
ha megfordulok egy március estén
vedd el a szemem világát
 

1962 (Ajtófélfámon jel vagy)

 

 

 

Harmadszor

P. Z.-nak

 
Hét esztendeig függtem, mint egy megbűvölt bogár,
mondataid ökörnyálán,
és szívtam a bodza, a jázmin, a páfrány
másoktól ismert jószagát.
Olykor azt hittem: én vagyok a jázmin.
Hét esztendeig voltam jázmin, tiszafa;
egy képzelt patakpart felett
eresztettem léggyökeret
s azt hittem, erős a gyökér,
azt hittem, hogy a földig ér.
Hét esztendeig volt erős gyökerem,
nem-vándorló, röghözkötött, onnan nyújtózkodó
kis lélek-dzsungel, kuszaságában is idetartozó,
szélben is moccanatlan.
Hét esztendeig hozott híreket a szél
rokonokról, pusztán, szőlőhegyek között,
dombhajlatokban lassan munkálkodó,
sípfaragó, nyájterelő, üllőre verő
csontok mozdulatáról,
hét esztendeig enyém volt az a két karral átfogható
kicsi távol, és nemcsak statisztikai adat
volt, hogy itt születtem, de jóvoltodból
valóság,
hét esztendeig valóság volt, hogy nem kell fizetnem,
amiért puszta létemmel megfizettem,
és tudtam: nincs többé az a hatóság,
mely kidobhasson,
ettől a földtől megint elvitasson.
Most merre vagy? Hét esztendő után
sehol se lellek – szavaid itt-ott megcsillanva úsznak
őszből tavaszba
s te már nem váltod őket igazra,
csak a föld az, ami a helyén maradt.
Csak ez a föld, meg én. S mostmár tudom
hét esztendő után,
hogy csontommal harmadszor végképp elnyerem –
de köszönöm,
hogy előbb te adtad nekem e földet.
Áldó négy ujjam ott tartom fölötted
mikor átbuksz a kocsmaküszöbön.
 

1962 (Ajtófélfámon jel vagy, dedikálás nélkül)

 

 

 

Ajtófélfámon jel vagy*

Halott apámnak

 
Nincsenek emlékeim,
és ha vannak sem őrzöm őket.
Sohasem koslatom a temetőket,
nem rendít meg a szerves kémia.
De néha, így november táján
ha köd van és a nyirkos ablakok
mögött levegő után kapkodok,
anélkül, hogy alakod látni tudnám,
– testednek hollétéről mit sem tudván –
fel-felszivárog egy mozdulatod.
Érzem, hogy hosszú, ideges ujjaid között
termosz forog és rossz konzervnyitó,
zsebkés és tátott szájú hátizsák,
meleg alsónemű és imakönyv,
s a súlytalan teher alatt a hátad
ropogva eszmél rá, hogy bírja még.
Érzem, hogy indulsz. Kilépsz, jólöltözött csavargó,
sohase mész, csak indulsz,
nevetve hátranézel, harmincnyolc évesen,
visszajövök, hamar, bólintod, mutatod
– másnap lett volna a születésnapod –
és vinnyogva, befelé sírsz, mint egy Mednyánszky-kép,
és integetsz – hogy integetsz!
Ajtófélfámon jel vagy: megtapadtál;
a Ferdinánd-híd, a tenyérnyi rács,
a lucskos út, a végelgyengülés, a fűzabálás
vak képzelés csak mind, elmeszülemény,
hiszen hazudtam, látni szoktalak,
a novemberi fojtó ég alatt
velem indulsz, lélegzel, könnyeid
az én torkomat szorítják, és én hagyom,
s ott fönn, ahol nincs keresnivalója,
az a szádból kiütött, vékonyka Memphis cigaretta
átégeti a bőrt egy csillagon.
 

1963 (Ajtófélfámon jel vagy)

 

 

 

Keserű gyökerű*

Gyökér, gyökerecske,
testszínű erecske,
honnan jössz, televény
munkáló jövevény?
Milyen sors nőtt veled
föld alatt, föld felett,
borzongó levelű
keserű gyökerű?
Miféle hatalmas
évezredrétegek
dajkáltak tégedet?
Miféle siralmas
jégesők, záporok
emlékét ápolod?
Miféle nap sütött,
hányszor kapa ütött,
aszály vékonyított,
forgószél konyított?
S miért ki nem tépett?
Mi őrizett téged,
nyújtózó levelű
keserű gyökerű,
mutasd fel az ujjad
takard be a mélyed,
te kis eszeveszett
kapaszkodó élet.
Akármi szél hordott,
akárhány áll lesbe,
nem mozdulsz el innét,
gyökér, gyökerecske.
Itt kell a számumot
derekadba kapni.
Itt kell növekedni.
Itt kell elrohadni.
 

1963 (Ajtófélfámon jel vagy)

 

 

 

Pannon ég alatt

A présház alatt megfordul az út
jobbra lehajlok s látom a falut
a kékre csiszolt hegyi utakon
idegen vagyok kíváncsiskodom
ember sehol csak szőlő és akác
antennák alatt homokból a ház
pincék között és pannon ég alatt
szürke próféta kis szamár halad
gyöngyház fülével hátrainteget
ez volt a tisztes plebejusnegyed
ötszáz év előtt itt hagytak nyomot
kordéjukkal a kalmár vándorok
innen nézték a haragos időt
a szelíd pékek és a bábsütők
s a várból visszaszólt a zene tánc
és olasz fényével a reneszánsz
s amerre egy-egy kordé elhaladt
utak nőttek a pannon ég alatt
s barna kaftánját meghúzva magán
az én ősöm is erre jött talán
s ahol most én az útszélen megállt
körülnézett és félve prédikált
vagy az a másik az a józanabb
ihol csinált szattyán topánokat
és szépanyám kis sárgaszemű nő
nézte hogy kutya ne szökjön elő
kicsapta játszani a gyereket
és énekelt és füveket szedett
s a zsoltár és a cserszag szerteszállt
a dombok körül járta a határt
széllel vesződött télben áttelelt
a férgek nagy gyomrából újrakelt
így jártak mind a lábnyomuk ezüst
jöttek hivatlan szépen mint a füst
s ahogy én védem a magam rögét
őket is megvédte a pannon ég
innen is túl is kéklik az az út
hát menjen innen fusson aki tud.
 

Visegrád, 1964 (Johanna)

 

 

 

Bolond munkaszolgálatos

Meneteléskor a hátizsák és a pokróc
mellett még két csomag üres dobozt is vitt a kezében,
amikor másfél percre megállt a század,
a két csomag üres dobozt kétoldalt letette szépen,
vigyázva, nehogy bajuk essék, egy se repedjen föl,
kivétel nélkül
díszdobozok voltak,
nagyság szerint egymásba illesztve
és összekötve cukorzsineggel,
a legfelső dobozon kép volt.
Már indult volna az autó, az őrmester
szokás szerint valamit kiáltott,
felugráltak,
mikor az egyik doboz legurult a kerékhez,
a legkisebb, amin a kép volt:
„Leesett” – mondta és utána akart kapni
de elindult az autó
és a bajtársai fogták a kezénél
ő meg a két csomag dobozt fogta a kezében
és csurgott végig a zubbonyán a könnye
„Leesett” – mondta este is, a sorban –
az már semmi se volt, hogy agyonlőtték.
 

1965 (Johanna)

 

 

 

A síkság

A vég nélküli hómező
hiába nézed nem vagy ott
nincs ki hiányod elüvöltse
nincsenek prérifarkasok
nem esik jég nem fúj a szél
senkinek foga nem vacog
öles pelyhekben fagy a hó
hiába nézed nem vagy ott
nincs ház ahonnan csüngjenek
kedélyes formás jégcsapok
nincs semmi forma és kedély
senkinek foga nem vacog
hiába nézed hajnalig
hosszú az éjjel nem vagy ott
nincs ki halálod elüvöltse
nincsenek prérifarkasok
 

1964 (Johanna)

 

 

 

Esti imádság

Én olyan nagyon jó vagyok
mint öreg nyulak, öreg királyok.
Nappal nem szólnak rám a kocsisok,
este nem ütnek meg a huligánok.
Ha eljössz hozzám, én leszek
nagy út után a vizesárkod.
Mert olyan nagyon jó vagyok
akár a víz, hogyha kivánod.
Hullám fölött, hullám alatt
elalszom majd, semmit sem látok.
Betakarják a szememet
tátogató fehér virágok.
 

1965 (Johanna)

 

 

 

Szakuraág

Hogy lejuthassak a völgybe utánad,
küldök neked, szívem, küldök szakuraágat.
Lemorzsolom a sziklát, akár a lepkeszárnyat,
félreborítom a bambuszerdőt,
átugratom a szentély-kapufákat,
lefelé úszom a kő-vizesésben,
mindjárt elérem a lakkhidat, állj meg,
megyek utánad,
nedves hajamban viszem a szakuraágat,
kicsoda is vagy te, hogy előtűnsz
itt, ahol a vadak se járnak,
sárga arcodat feltartod
teljesült holdvilágnak,
tetők szerencsebűvölő rézszarva közt kibukkansz,
szobrok üreges fejében megpendülsz, te vagy a lámpás,
gyöngyöző, mohazöld ének, félbemaradt, erős kiáltás,
hol az a völgy! a térség visszadob,
a hegyek körben fölédhajolnak,
szétszed a mesterséges tó, gyűrűkre, pöffedt
halakra szétránt,
napjaimat egy molekuládért, csak ne ezt a vég nélküli
sétát
ezerszer megjelölt utakon, hegy-völgy hintáján lógva,
ahogy lennem adódik fél évtized óta,
te kellesz nekem mostmár, gyűszűnyire zsugorodott
méreg, halott madárdal –
futok, hajamban zörgő szakuraággal.
 

Ucunomija, Honsu, 1965. július (Johanna)

 

 

 

Apróhirdetés

Keresem bányaomlás, árvíz, légrobbanás,
lián benőtte város, kozmikus eső, oszlop-
dőlés, helyzet és mozdulat közt azt az
átlagembert, aki néhány évig, vagy néhány
hónapig, vagy néhány napig kalauzolna.
„Szükség esetén én kalauzolok” jeligére.
 

1967 (Johanna)

 

 

 

Szilveszter

Négy évszak kráterében állok
virágnak indult szerelmek felett
halott fenyők fedetlen árkok
honnan jönnek a jégvirágok
hová mennek a gyermektelenek
 

1967 (Johanna)

 

 

 

Johanna*

 

1

Agyunkban egyre őrlődik a gyom
és mert e század intellektuális
a finom szürkeagy lett a vagyon
nyúlt agyvelőért fizet a király is
akár Pompéjban műemlék a rom
járhatsz fertőzött elmék tárlatán is
számológép áll a határokon
és nem főváros Európában Párizs
nagyúr akinek tengerpartja van
nagyobb akinek sok a levegője
már csak a szárazföld bizonytalan
épp ideje volt hogy elvették tőle
az észkerék az őrletés hatalmát
Isten se győzné hajtani a malmát
 

2

Isten se győzné hajtani a malmát
ezer darabra törtek a vevők
cigány zsidó skót katalán vagy dalmát
aki hordában járt tegnapelőtt
és tegnap tegnap még mi volt a balság
valaki Bábelt építeni jött
repedt tükörben nézi most az arcát
és fürkészi a lapos háztetőt
elég neki ha ablakán kilát
hisz antennáján bejön a világ
s a világból a közös unalom
mindegy hogy este hány gyereket ver meg
a szomszédéi csak dögöljenek meg
egy elmeosztály húsz Napóleon
 

3

Egy elmeosztály húsz Napóleon
vállat a térdhez elmesport ebédig
nyakat a lábhoz így növünk az égig
fejet a farhoz itt az alkalom
e térség neve máig vérhalom
az én nevemre tüstént kicserélik
ha nincs már térség ott lesz nevem mégis
katalógus és kolumbárium
képrombolás és gombnyomás között
csizmával nemzett jogutódaimban
és a világon ahányfajta cím van
magunkra vesszük Mindenekfölött
és aki vinnyog megsütjük a talpát
de jól okultunk nincsenek Johannák
 

4

De jól okultunk nincsenek Johannák
tehénvér szagú állatorvosok
hülyék kik másnak hullatják a mannát
és violákra bontják a napot
vagy énekelve hurcolják a kannát
a kútnál pásztorgyerek ácsorog
s megérezve a vizek nyugodalmát
elindulnak a szomjas pásztorok
elmentek mind egy hosszú vonulatban
csillagot hordva lámpafény gyanánt
zászló nélkül is bölcsen és tudatlan
toronyiránt most is toronyiránt
elől egy könnyű szarvas szabadon
amerre elment ritkul a vadon
 

5

Amerre elment ritkul a vadon
Imádkozz értem bűnösért Johanna
a fát kivágom aztán eladom
Imádkozz értem tolvajért Johanna
ha nem veszik meg annyiba hagyom
reped a törzse szikrázik a balta
holnapra szél lesz fúvódik a nyom
Imádkozz értem vétkesért Johanna
imádkozz értem holnapra mi lesz
a lacikonyha kürtöl szól a dzsessz
felsorakoznak ételért a hangyák
korsó ötér sztriptíz az asztalon
ki az ajtóban az a hajadon
nem jönne vissza akkor sem ha hagynák
 

6

Nem jönne vissza akkor sem ha hagynák
ha kérnénk legyen olyan üdvözölt
mint Szent Ferenc a farkasok között
s terítenénk a fekhelyére szalmát
és lepedővel még be is takarnánk
mit régi céhek új takácsa szőtt
s míg elmondaná hogy mivégre jött
kezét szelíden nyaldosnák a marhák
látjátok drága társak ez maradt
miként a tárgyak véges a harag
egy jó szó kettő máris itt lakom
és szarvas-szemmel fölmeredne ránk
mi pedig lassan lámpát oltanánk
nem nevetnénk és nem vernénk agyon
 

7

Nem nevetnénk és nem vernénk agyon
hiszen tanultuk hogy ne bántsd a gyöngét
a babonát se szeretjük nagyon
ma nekem holnap neked és mi jön még
amit ma adtam visszakaphatom
ki tudja hátha órjások a törpék
a sors kereke fordul egy napon
és egyenesnek kell nézni a görbét
a szemrevétel bizony sose baj
így jut előbbre az emberi faj
mert van igazság csak egy kicsit arrább
ezért vissza a kardot és tüzet
nem bántjuk mi a nagybecsű szüzet
nevén nevezzük mint valami szajhát
 

8

Nevén nevezzük mint valami szajhát
Tisztelt Cím Cégünk itt jelenti ki
hogy részünkről a szóbanforgó Jeanne d’Arc
továbbiakban Johanna aki
még hajadon a katolikus vallást
vallja és atyja nevét viseli
ekkor született így hívják az anyját
foglalkozás- és állásnélküli
nem végzett semmiféle iskolát
az átlagosnál finomabb a lelke
az orléans-i virgo nevet nyerte
könnyebb munkákra biztosan bevált
Kelt mint fent Bélyeg Név olvashatatlan
Nem volt bolond a szűz csak épp szokatlan
 

9

Nem volt bolond a szűz csak épp szokatlan
ha tűzrerakni ment megállt a hó
emberek között nem fogta golyó
és barátokra lelt a karvalyokban
a lángoknál csak azt szerette jobban
ha egyre több a lángolni tudó
a parázs helyén ottmarad a szó
mely újra gyúlik hol közös titok van
s a tűzrakásban részt vehet akárki
csak együtt lenni csak helyettük látni
nincs ebben álom sem mesterkedés
Jöttem hogy vigaszt nyújtsak a kicsiknek
miféle tűz lesz ez maga az ihlet
egyszerre minden hűtlenség kevés
 

10

Egyszerre minden hűtlenség kevés
nekem sosem volt barátom Johanna
egy ideig elhallgattam mesés
históriáit de nem volt hatalma
fölöttem habár abban semmi vész
nincs ha egy némber szól mintha szavalna
a többinek de a szemébe és
a mozgásába fény van és a hangja
olyan milyen is furcsa és az ember
fél hogy elcsuklik közbeszólni nem mer
csak elkíséri mint galamb a párját
de hogy ki kezdte azt a rohadt máglyát
egyeseknek a tisztesség nehéz
emléknap indul és ítélkezés
 

11

Emléknap indul és ítélkezés
kimodják hogy a boldogtalan Jeanne d’Arc
rút félreértés áldozata és
lecsukhatják az ügyeletes zsandárt
márványkő áll a síron ég a mécs
az avatásra verset ír egy agg bárd
sajtó rádió tévé filmezés
és levegőbe repülnek a sapkák
Jeanne d’Arc a máglyán a színpad forog
a páholyban az inkvizítorok
gyászkórust zúgnak lenn a nemzetek
végbe kell vinni a kísérletet
most jókor míg a teljes ég lakatlan
hogy Szent Johanna száguldjon a napban
 

12

Hogy Szent Johanna száguldjon a napban
hordjon hélium ellen ércruhát
bőrét napvédő krémmel kenje át
és földközelben álljon mozdulatlan
amúgy sem nagyon kedveli ha fagy van
folyton a tűzről prédikálna hát
most itt a tűz csak élje ki magát
a kakas szava majd először harsan
mi később halljuk ha felkelt a nap
az élet csúcsa tőlünk idegen
a bolygók egy-egy részlet fél-tudás
vagyis Johanna lesz a boldogabb
s az emberiség szenved idelenn
mert látni kell az élve pusztulást
 

13

Mert látni kell az élve pusztulást
az marad élve ki kétszáz évre megfagy
Uram Isten ki ezredéve nem-vagy
a homo ludens elfelejti lásd
hogy kell kezelni a kígyómarást
Rouen Segesvár és Theresienstadt
és Hirosima mind kísérletek csak
tanműhely lett a kontinens hol állsz
kettő lehetsz csak bármennyit akartál
ifjú halott vagy idült forradalmár
élő húsoddal tápláld a tudást
légy élhetetlen élősdi eretnek
majd eltüzelnek és nagyon szeretnek
és ő túléli mit tehetne mást
 

14

És ő túléli mit tehetne mást
azokkal akik martalócok lettek
vagy mártírok mert féltek és szerettek
akár a magma legmélyére ásd
a sírban sem talál vigasztalást
férgeket indít szerte a hegyeknek
fehérmelegre veri a szonettet
korhadt gyökérben felsíró darázs
mozdul és dong dong dong a vasfülekben
hívővé tesz bár ő maga hitetlen
minden holdtöltén megduzzad a hullám
a szőlők alatt lélegzik a vulkán
és kíntornál a kannibálmalom
agyunkban egyre őrlődik a gyom
 

15

Agyunkban egyre őrlődik a gyom
Isten sem győzné hajtani a malmát
egy elmeosztály húsz Napóleon
de jól okultunk nincsenek Johannák
amerre elment ritkul a vadon
nem jönne vissza akkor sem ha hagynák
nem nevetnénk és nem vernénk agyon
nevén nevezzük mint valami szajhát
nem volt bolond a szűz csak épp szokatlan
egyszerre minden hűtlenség kevés
emléknap indul és ítélkezés
hogy Szent Johanna száguldjon a napban
mert látni kell az élve pusztulást
És ő Túléli Mit tehetne mást
 

1966–67 (Johanna)

 

 

 

Szellemidézés*

A félhomállyal idegyűjtlek:
a fotel fölött száll az újság,
a hamutartó fölött
parázs tartja a cigarettát.
Szótáraimon
átfúródik egy tekintet.
A szó sehol. A szem sehol.
Látom, hogy ideintett.
Látom benne a tárgyakat.
És vissza: minden tárgy, minden
szöglet, mélyedés, energia,
a fény minden megtöretése rávall.
Barokk gyönyörben egyesül
egy kitöltetlen férfi-körvonal
a tárgyak géniuszával.
Hozzámcsapódik a zene. Agresszív
hullámaival megemel, továbblök,
végigborít, estéli tenger.
Néhány négyzetcentiméternyi
szívóhatásból indul
s a végtelen mégsincsbe ér az ember.
Ordítsak? az se volna jobb.
Kezembe vájjak? vagy legyintsek?
Nem vitte többre, aki megfeszült,
mint aki azt mondta: feszítsd meg.
Mind, akik a halálba mentek,
elszórták ingóságukat.
Rólad csak ingatlan maradt rám.
A halálig veszélytudat.
 

1968 (Azték pillanat)

 

 

 

Utazás Eurázsiában*

Nélküled ér az est megint.
Mit csinálsz? Fogsz egy Zeppelint.
A Nagykörúton szél csavar.
Füttyentsz. Ropog a légcsavar.
Betáplálod a madzagot.
Adsz neki másfél vadzabot.
Az iránytű felet mutat.
Jobbról Kelet, balról Nyugat.
Fehér öbölben Lisszabon.
Kiszállsz. A vámtiszt visszanyom.
Karonfog, mint egy banditát:
„Sajnos, e vízum skandináv.
Látom, valódi fókabőr.
De hová lett a fóka, Sir?”
Északon bezzeg nincs hideg,
kacsingatnak a delfinek:
„A Őrangyal küldte, zord rokon,
mit keres itt a fjordokon?
Igaz-e, hogy hazája kő,
alóla nő a lucfenyő,
az emberekben van a kincs,
és a hegyekben a gerinc?”
A Fudzsijáma csupa sár.
Nahát! becsaptak. Nem pipál.
Hőstenor hangon öblöget:
„Uram! szabad egy kis tüzet?
Mindennap elmegy a vonat,
a masiniszta mutogat.
Szegény tűzhányó maga van,
és Coca Cola-szaga van.”
Látod? tűzhányó. És maga.
Hanyatt-homlok siess haza.
 

1968 (Azték pillanat)

 

 

 

Aki folyton csak vár

Aki folyton csak vár
holdtöltére tengerdagályra
tüskés sokszöggel dobja szembe
a dolgok megváltozott optikája
a bőre megkettőzve él
minden felület sokszoroz
torzító gépből szól a hang
mindenki mellőle oroz
kolduskirélyné szól a hang
derekán kattog az idő
a látomások kilyukadnak
mint a beteg tüdő
ujjhegyén ülnek a szavak
rendjükkel bástyázná magát
az ágas körfal omlatag
s a réseken nagynéha lát
madárcsapásnyi jósjelet
lassan lengő pilléreket
szentjános szemű éjszakát
 

1968 (Azték pillanat)

 

 

 

Álomfejtés*

A cellafalon felizzott a por.
„Hát mondd meg, József, ha te vagy a látnok…”
Tüzelt a kő, a föld, a szennycsupor,
reszketve állt a pék és a pohárnok.
A rácsra nézett József és szelíden
így szólott: „Hármat fordul még a nap,
a te életed megmenti az Isten –
téged meg fölfalnak a madarak.”
Tudta-e, mit mond? s hogy honnan van a
tévedhetetlen láz sugallata?
s hogy van feloldás, ha semmit se szól?
De elhangzott. S kit élni küldtek, élt,
és hulla volt a halálraítélt.
Nincs kibúvó a látomás alól.
 

1964 (Johanna)

 

 

 

Isabella levele az apátúrhoz*

Tisztelendő Atyám! Az Ön sugárzó
figyelme arra érdemesített,
hogy én, pallérozatlan alföldi leányzó,
szemébe nézzek a világi bűnnek –
s mint ördög láttán vándor prédikátor:
hanyatt vágódjam vétkeim súlyától.
Mert íme, nem vagyok szerény. Hívő se éppen.
Pazarló voltam kezdettől kevélyen,
s kit a gégém csak zsoltárokból ismert,
én haragomban szólítottam Istent.
A bosszú Istenét. Nekem sosem volt
édes-aranyszájú,
olvadtszemű, töviskoronájú,
magát hallal-kenyérrel szétosztó Uram, soha.
Az enyémnek köve volt meg olaja –
hetedíziglen a velőkbe rontó,
képmás nélküli, szörnyű Logika.
Nagy sakkjátszmában voltam én paraszt.
Keveset léptem, s mindig ugyanazt;
nem lehet tisztán látni az irányt.
És szóltam is, meg hallgattam is én,
miképpen Ön cselekszik a misén.
De énekeltem. Sokszor. A Fiút.
A Jóistent, aki csókolni tud.
Pán-sípon játszik, Buddha-karja van,
öreg bráhminnal gerezdet kötöz,
szemöldökétől megdördül az ég,
réztenyerében indián gyerek,
piramis térde, bordája totem,
világít, ha a tengerre hajol
és elzuhan –
s akkor mindenek zümmögnek, Atyám,
mindenben megindul a gégetájék.
Tisztelendő Uram, micsoda játék
súlyt görgetni arra, mi súly magától,
s nem várni meg, hogy magától kilábol,
de váltságdíjért, ostyáért, imáért,
mint egy rongypapírt, leemelni róla?
Ez volna az a sugárzó titok?
Tisztelendő úr, kettőnk között szólva,
én ennél különbet tudok.
Hogy fordított arány a büntetés
azzal, ha könnyen fölmentem magam.
Hogy evilági vétkeink közül
legsúlyosabb a kockázattalan.
Ön, aranyhimzésű ornátusában,
szószékén mozdulatlan, süppeteg.
Nekem, az ingajáratú magányban,
egy rezdülés is megmérettetik.
Parancsszó nélkül is mozogni kell.
Mit ér a bizonyosság, amit Ön kinál?
Időhúzást a lelkiismeretnek.
Maradjak én továbbra is, Atyám,
szénbélű gyémánt, óhitű eretnek,
tudván a dolgok kérges belsejét –
Ön meg csak látván, meddig a szem ellát.
Már vált a nap. Elindul a levél.
Foglalja Ön imába Isabellát.
 

1969–77 (Azték pillanat, Isabella Bäumer levele Aubigny püspökéhez címmel)

 

 

 

Hódolat Chagallnak

A csészekürt estét jelez,
pattogzik a platán,
a vízibolha ébredez,
tündér keresztapám.
A békakórus felbrekeg:
„Ön itt, ön itt, Madám?”
Hát hol lennék, ha nem veled,
tündér keresztapám?
Szűk a világ és végleges:
mindent halálra szán.
Legyél fintorgó énekes,
tündér keresztapám!

 

 

 

Magyar cinterem*

 

Optimisták

Itt nyugszik
X.Y. tervező
és hitvese
született Z.Q.
asztrológus
valamint W., díjnyertes kanárimadár
Feltámadunk!
Tel: 125-543/76-os mellék
 

A kutató

Egy levegőtlen laboratóriumból
1956-ban Nyugatra mentem.
Otthon nem adnak Nobel-díjat.
Kinn három kapukulcs is jár.
Előre köszön a pincér. Láthatom
a Royal Shakespeare Companyt,
s ha kedvem van, átmegyek Párizsba
vagy Brüsszelbe hetenként.
Többször meghívtak teadélutánra,
egy asszony sírt a mellemen,
a találmányom kifizették.
Ezek nem kúpot dugnak a végbelükbe, ezek
adminisztrálják a szuppozitóriumot.
Meghaltam egy esős délután,
London külvárosában.
Nem az Apátságban vagyok eltemetve.
 

Az építész

Megbíztak egy toronyház-építéssel.
Kérdeztem, mennyi a célprémium.
A keresztbetett lécek magasában
egy nagyszakállú ember rámtekintett
s azt mondta: „Kicsi a te hited, fiam.”
A liftaknában leltek rám.
Valamikor katedrálist akartam
építeni. Nem lélekvesztőn:
hordágyon vittek el.
 

Az újságíró

Míg éltem, humanista voltam.
Cikkeket írtam, hogy „A cigány is ember”;
„Új életet kezd B. Zsuzsanna,
egykori prostituált”;
„Szánjuk meg végre az öregeket.”
Egy éjjel, a redakcióból kijövet,
leütöttek az utcán. Rólam
nem ad ki jelentést a Reuter.
 

A színész

Rómeó voltam, azután két gyerek apja.
Kifényesedett a nadrágom, azután kocsit vettem.
Tudtam, hogyan kell beledögleni,
észrevétlenül vándorútra menni,
elérni, hogy beledögöljenek,
tudtam, hogyan kell „spilázni” –
anyám épp akkor halt meg, mikor
a nagy monológ utolsó sorait mondtam,
a díszletből kihullt egy gerenda.
Nem csuklott el a hangom.
 

Az antropológus

Nem tudom, honnét szelidültem idáig,
Közép- vagy Kelet-Ázsiából.
Nem tudom, hogyha kínozni akartak,
lófarkhoz kötöttek, vagy tevehátra.
Az évezredes szenvedés emléke élivel
belerovátkolódott a szaggató fájások közé
ebben a nagycsontú koponyában.
Ide érkeztem; már nem fáj.
Azért a lapáttal vigyázzatok.
Ne üssetek el az európai földtől.
 

A seborvos

Piros-fekete-rózsaszín halmazatokra,
ellenálló formákra, nyílások görcsös
alakváltozásaira emlékszem, hüllőmozgású
ereket látok, csupa barlangi rajz – egyetlen
hang bársonyát, szemöldök ívelését
nem fedeztem föl soha, csak a hámrétegen
a késnyomot; a heg általában
szépen begyógyult. Tudom a lényeget:
szép az, ami gyógyul.
Itt fekszem gyógyítatlanul, emléktelenül.
 

A táncosnő

A rablógyilkost védi a törvény.
Meghatározott évmennyiséget kaphat,
legföljebb halálbüntetést.
A táncosok védtelenek.
Pedig évszázadok virágát emelik magasra
egy pillanat alatt.
Védtelenül állnak, körülöttük ott ül az okos
állandóság, a párnás előítélet,
tapsol a társadalmi beleegyezés,
s a magasban egyszerre csőrös
abortusz nyílik, zöldarcú érdek,
poshadt hitvesi ágy, korlátolt délután:
„vedd el onnét a kezedet, meglátnak” –
az évszázadok virága a zenekari árokban
csörömpöl,
s a karmester, tegnap még maga is
szenvedélyek rabja,
odalenn nevet.
 

A bíró

Az öröklött életmódot
fiatalon magamba véstem:
örökké az erkölcsi törvényt
önmagadban
s a csillagos eget fölötted.
Halántékomon szüntelenül,
szüntelenül a törvény,
lábam nyomán az erkölcs, az igazság,
betörők, gyilkosok, utcanők
kóchaja fölött a csillagos ég.
Most itt lent ők is, én is.
 

A rádióriporter

Magyarország legnagyobb gyáregysége!
Legkeresettebb exportcikke.
Az évszázad mérkőzése, a legnagyobb
befogadóképességű stadionban.
A kiváló tudósról, a kitűnő művészhez,
a jelentős íróval.
Hazánk legnagyobb dzsungelében.
A magyar Athén, a magyar Stockholm,
a magyar Père-Lachaise, a magyar
Dynosaurus. A magyar dzsessz.
A népszerű manöken, a világhírű
tojásfestő. A riporter a dzsungelban,
a riporter a Père-Lachaise-ben,
a riporter a tojásban.
Földön, levegőben, víz alatt.
Föld alatt.
 

A főtisztviselő

És nem volt cipőm.
Apám portás volt (és nem volt cipője),
apai nagyapám a báró birkáit
hajtotta, karámról karámra,
álmaiban (és már neki se volt).
Szerelmem kóristalány, tüdőbajos,
ó, chant macabre! – a háború,
az építés, igen, botlottam én is,
hanem egy októberi hajnalon
előre megmondtam, s azóta
már emlékezem (nem volt cipőm),
továbbá bújtattam zsidókat, és
több ízben barátom volt J. Attila.
Ő kérte kölcsön.
 

A kistisztviselő

Tizenkét évig gyűjtöttem a tényeket
főnököm „A zuzmó- és mohaféleségek
viselkedése hazánk erdeiben,
különös tekintettel a megváltozott
éghajlati viszonyokra” című dolgozatához.
Negyvenéves koromban megcsalt a feleségem,
öt évvel később rendőr kísérte haza a fiamat,
mert betört egy ékszerüzletbe, és a banda
tagjainak egy-egy odatetovált muskátli volt
az képén – nem értem ezeket a mostani
fiatalokat, hol van belőlük az a kitartás,
az a szorgalom, amellyel a mi nemzedékünk
egykor átvészelte az Élet viharait?!
 

A tanár

„Quousque tandem abutere Catilina
patientia nostra…” Aztán földrajzszakosnak
képeztem át magam, hogy legalább térképen
láthassam Itáliát. – „Nézzék, kérem,
a néptribunok lábnyomát, az esti varjakat,
a lávakövek mozdulatait…” Csöngettek.
Főbb terményei: rizs, burgonya, cukorrépa,
szőlő, a havasi legelőkön szarvasmarhát
tenyésztenek. Később megrótt az igazgatóm,
nem vagyok aktív, nem támogatom a rongy-
gyűjtést. – „Ciceró – mutatott rám ujjal
egy kölyök –, a Ciceró megint fönn jár a Via
Appián.” Akkor már a sarki kocsmába jártam.
Visszafelé nem vittek lábnyomok – quousque
tandem – természetesen, igazgató elvtárs –
még egy folyosóügyelet hátra van – indulok
azonnal.
 

A műfordító

Traveller who passest by
Thou shalt not laugh.
„He lived for Love and died in harness”
a note for Thee, completely harmless
is in this Epitaph,
which should not read as standeth above
but this way bold and brave:
„Had he but lived in harness
and died while making Love –
he would jump out of this Grave.”
Utas, ’Ki épen erre jársz,
Ne hogy kaczagj!
„Élt, hogy szeressen, Meg-halt Munka által” –
Tégedet óvna e’ telljessen ártal-
matlan Sír-Felirat,
Mellyet ne illy mód olvass öszve,
de merészen és zordul:
„Élt volna tsak Munka által,
’s halt volna meg Szerelem közbe’ –
Ki-szöknék most a’ Porbul.”
 

A történész

Egész életemben egy munkaártalommal
küszködtem: az ámítással.
Ha a festő giccset fest, ha a mérnök
elméri az alagutat, a kép kidobható,
az alagút újra fúrható.
Mit csinálsz a nemzeti tudattal,
ha a tévhit megkötött s évtizedekig
tovább épül? A szemtanúkat közben
elnyeli a mély, innét már nincs irány,
itt egyetlen pontba sűrűsödik
szándék és szorongás:
Kossuth Deákkal, Károlyi Jászival,
együvé Tartsay, Bibó, Kéthly, Pálffy,
köréjük diákok, prédikátorok,
pallérok, örökös hídépítők,
Csontváry porától üvegfény üt át a kövön,
s a kizökkent időben Bartók, Radnóti sistereg,
Kálló esperes, Bajcsy-Zsilinszky – őket
talán még Márai is vallja. Ez a közeged,
polgár. A század előbb-utóbb lehetőséget ad,
hogy lélegzetet végy. S a legtöbb,
amit egymásnak nyújthatunk: a levegő.
 

A költő

E fa alatt vagyon
egy utasnak ágya.
Ebből volt bölcseje,
ez kopolafája.
Kettő közt nem tudta
elnyerni a jussát.
Még kétezer évig
itt várja Jézussát.
 

1964–82 (Johanna, Azték pillanat)

 

 

 

Tánc

Vízimadár kinyújtott lába:
az íve épül, nézz utána,
lebegve végigjárt pokol.
Szeresd azt, aki vándorol.
 

1969 (Azték pillanat)

 

 

 

Hídi gázel*

H. Tch.-nak

 
Tűzgömb a világ
 
utadon van a forrás áramot adsz
feltámad a szél
 
ma a húszkarú erdőn fát hasogatsz
hidló a farönk
 
hogy a tengerek öblén átcsalogass
és léptet a ló
 
Anatólia síkján drága lovas
zöld mágnes a víz
 
lecibálhat a tenger általuszom
földrészközi éj
 
sokasodhat az éjfél átaluszom
a vállamon át
 
idelátsz a beszűkült Boszporuszon
a végeken át
 
Anatólia síkján drága lovas
vulkánikus ég
 
telitődik a forgás négybeszakít
kémcső-kelevény
 
mielőtt ideérnél félretaszít
mítoszba kövült
 
viperák szakadatlan mérge van itt
kénkő-hagyomány
 
Anatólia síkján drága lovas
évezredes út
 
aki még nekivágott ráfizetett
próféta-e mind
 
aki arra tanít tedd rá hitedet
és mérnök-e mondd
 
aki vasbeton úton jár vizeket
túlsó az a part
 
Anatólia síkján drága lovas
árnyék komor árny
 
lobogásod jön csak a csúcsokon át
elvont közeled
 
olajos-puha bőröd víz-szagu szád
habzó szavaid
 
viszik Ázsia véres zsibpiacát
a semmi felé
 
Anatólia síkján drága lovas
te sziklaszerű
 
akinél csak a mozgás képtelenebb
te szikraszemű
 
beragyogtad a késő éjjeleket
tükrös vizü kút
 
tebelőled nőnek a végtelenek
maradj maradok
 
Anatólia síkján drága lovas
 

1970 (Válogatott szerelmeim)

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]