Aeneas álma
A harcokban elcsigázott tábor |
elaludt az ital mámorától. |
S testvére az édes pihenésnek, |
értékes ajándéka az Égnek, |
túl küzdelmen, véren és halálon: |
tagjaikra ráborult az álom. |
Úgy tűnt nekem az álom ködében, |
mintha Hector kerülne elébem, |
szomorúan, bő könnyeket ontva, |
kettősfogat által meghurcolva, |
mocskosan, mint egykor, véres földtől, |
lábai dagadtak a gyeplőtől. |
Ó, mennyire más volt Hector régen! |
Mikor Achilles öltözetében |
tért vissza, vagy mikor hajigálta |
s vérben ázott haja és szakálla, |
úgy vigyázott Trója ős falára! |
S míg arcomon pereg könnyek árja, |
e szavakat intézem hozzája: |
„Ó, te trójaiak szemefénye, |
megmaradt híveidnek reménye, |
kinek jövetele végső vágyunk, |
ó, hős Hector, mely partokról várjunk? |
Ősi városunknak pusztulása, |
a tieidnek sok véres gyásza |
s a harcok kimerítettek minket – |
hadd emeljük rád fáradt szemünket! |
Hol van derült arcod, vidám ajkad, |
s mit jelentsenek e sebek rajtad?” |
Ő nekem, ostoba kérdezőnek, |
e szókat sóhajtotta, mint jönnek: |
„Menekülj, istennő ivadéka! |
jaj, ne légy a lángok martaléka! |
Falainkon ellen lobogója, |
ledőlt magas csúcsairól Trója! |
Eleget áldoztunk a hazáért, |
sokat tettünk Priamus királyért, |
s hogyha a vár védhető lett volna, |
s nem lett volna bekerítve Trója, |
még ha elbánnak is seregemmel, |
védtem volna tulajdon kezemmel…! |
A holt város, míg belép a sírba, |
házi isteneit, ím, rád bízza. |
Szent tárgyakkal együtt vidd el gyorsan, |
hogy együtt dacoljatok a sorssal, |
s amikor a tengert bejártátok, |
ezekkel alapítsd meg a Várost.” |
Így szólt, aztán bement a szentélybe, |
s kisvártatva kihozta az éjbe |
a szoborrá formált Vesta-szüzet, |
papi fátylat és az örök tüzet. |
Ez történvén, eltűnt látomásom, |
s hirtelen felriadva, azt látom, |
szerencsétlen álmom vált valóra: |
lángokban áll édes hazám, Trója! |
|
Éjféli temetés*
Sír, jajgat, bőg a hegedű |
|
vagy csak esőz a pitypang – |
egy lámpa kockát tart az útra, |
|
Zümmögnek szent latin szót, |
Pásztorbot-farkú macska ül |
|
1959 (Ajtófélfámon jel vagy) |
|
Egy fáraófej
Hónapok óta nézlek. Nem öregszel. |
Keskeny tükörben láttalak meg egyszer, |
sírtál akkor – úgy zokogtál, ahogy csak |
megvert kutyák és csavargók zokognak |
riadtan, bosszúállón s hangtalan, |
de nem mondhatja, mert a titok ára |
hogy a tükörben ráismer magára – |
így láttalak meg. Azóta figyellek. |
Hűvös arcodban fürkészem a lelket: |
szűk téglalapján barna homlokodnak |
körvonaltalan árnyékok lobognak |
gőgös urak és gőgre éhes szolgák |
kik hajad egykor hold-alakba fonták, |
fénylő hajad, mely többé nem libeg: |
meredt paróka már, s orrod alatt |
gonddal rovátkolt hieroglifek |
mély háromszögbe csukták ajkadat. |
Szemed körül kegyetlen, kékes ábrák |
beszélik: itt a kéj alussza álmát |
s mely nem tudott parancsot kívüled, |
pihen zenéket szürcsölő füled, |
sem álladat, sem pofacsontodat |
nem szegzi már előre gondolat |
és nem himbál a kényes Fáma, ím |
kevély orrod húsos hullámain |
s az ajkad néma. Csak szemed fölött |
csodálkozik sötét szemöldököd. |
Hónapok óta nézlek. Nem öregszel. |
Várom, hogy megint sírni látlak egyszer |
s az időtlenből kilép a titok |
és én, a gyáva, mindent megtudok |
s a koponyám s az öklöm összeroncsol |
és szilánkokká szétrepül a foncsor – |
de soha nem sírsz. Csak nézel, előre. |
Úgy bámulsz rám, hogy elborzadok tőle: |
a szemed két víz, egyiptomi este. |
De nincsen semmi. Csak oda van festve. |
1958 (Ajtófélfámon jel vagy) |
|
Az egyszeri kovács
Mikor az első olajmécs kigyúlt, |
napest után az első ragyogás, |
ahogy céhlegény apjától tanulta: |
jóestét, szólt az egyszeri kovács, |
|
Taplót tapintott a ház asszonya |
s meglobbantotta benn az ős tüzet, |
ahogy céhlegény apjától tanulta: |
és nyelveltek a fényes őrtüzek. |
|
Kinn, a tanyán, a gyér meggyfák alatt |
legényke baktat, farkasszemet néz, |
ahogy céhlegény apjától tanulta: |
nincs ház tovább, cicáz a sok lidérc. |
|
villanyos rejtjelekkel fénylenek, |
ponyvát szagolva őszi ég helyett |
|
figyeljetek, mert pontban este hétkor |
a föld alatt megáll a kalapács; |
ahogy céhlegény apjától tanulta: |
jóestét mond az egyszeri kovács |
|
1958 (Ajtófélfámon jel vagy) |
|
A varázsdomb
Ha arra jársz még, játsszanak |
s megint zsongjanak körülötted |
|
Megállj akkor is, ha a dombon följebb |
nagy kőkockából lámpa lobban, |
láss bagolyvillogás helyett |
hívogatást az ablakokban. |
|
Ha idegent gyanítva, láncon |
láthatatlan kutyák ugatnak, |
s száraz lábbal kelj át a sáron. |
|
A köd ellen, a fojtás ellen, |
gyújtsd meg göcsörtös-bűvös ujjad |
s a köd a csillagokba fullad |
|
hol nem süt most a hidak íve sem, |
az Idő térdel engedelmesen |
|
és kialszik az ablakok csipás |
és minden egyetlen forró szárnycsapás |
|
aztán ha lassan indulnak a percek |
légy az, mivé lenned megíratott |
magányos herceg a leigázott tájon |
a káprázattól szemed ne fájjon |
minden harmat hajadra üljön |
s koszorús elragadtatásom |
konok nyakad köré repüljön. |
|
1958 (Ajtófélfámon jel vagy, Óbudai varázsolás címmel) |
|
Külváros
mely hosszú, mint a létra, |
|
s míg kortyol három szomszéd |
|
egy asszony zoknit foltoz, |
|
és itt az éj nagyon korán; |
|
fölbúg egy vízcsap hirtelen |
|
kulcslyukon néz a szerelem, |
távoli sípjel szól, talán |
a szél megy itt, a szertelen |
|
egy lámpafényt magára húz – |
|
1960 (Ajtófélfámon jel vagy, Újpest címmel) |
|
A kútba néztem
A kútba néztem és semmit se láttam: |
én rég tudom, hogy semmi sincs a mélyben. |
A vízbe ugrott egyszer egy bolond, |
a kútban akkor levegő se volt. |
|
És mégis milyen szédítő a káva |
a vágyon túl és innen a veszélyen. |
Lenn zöldszegélyű holdkaréj remeg, |
hintálnak rajta pókok és legyek. |
|
Az ember fél és ittmarad maga |
és mintha csobbanást is hallana; |
jól megfogódzik fenn a meredélyen, |
s lopva lehajlik mélyen, mélyen, mélyen. |
|
1961 (Ajtófélfámon jel vagy) |
|
A temetődomb
Huszonöt éve élek hallgatok |
és nem tudom hogy idegen vagyok |
|
Mert azt hittem hogy hőfokom heves |
magába nyel a fortyogó leves |
|
és én is hús és zsír és csont leszek |
a többi csepp közt cseppnyi pont leszek |
|
s a kondér mindnyákunkat egybefog |
ha tűz lobog ha többé nem lobog |
|
de hirtelen rámtört a rettegés |
hogy húsom zsírom csontom is kevés |
|
hogy többen tudják rólam hátmögött |
nem vagyok egy a többi csepp között |
|
valaki így szólt ide nézzetek |
a levesbe egy ronda légy esett |
|
és értem nyúl egy óriási ujj |
kipöckölnek rázkódva bőgve Fujj
|
|
S a földnek édes barna torka van |
Nem sikerült Mit áltassam magam |
|
Ozora, 1959 (Ajtófélfámon jel vagy, Egy Tolna megyei temetődombon címmel) |
|
Széttört üveggolyók
Mondd, láttad már te is, hogy este tíz után, |
mikor a fák az utcát átölelve tartják, |
s a gesztenyéken lassan, nagyon lassan |
|
s mikor mindnyájan hazamennek, |
kik mindezt látva látták, |
s a kapuk alól kidől a huzat |
|
s mikor szemben két árny egymásra hajlik |
s a villanykapcsolóba markol, |
s a foszló-sárga ablaknégyszögek |
sorban lehullnak a falról, |
|
minden szerelmest elátkoz: |
nekik csönd van a csókhoz – |
|
mert széttört üveggolyók az éjszakák, |
szállnak, zuhognak, felragyognak, |
neszezve ütődnek a fáknak |
|
mondd, tudod te, mi az, hogy este tíz után |
neked minden zizeg, világít, |
hat érzékedre hatszáz üvegszilánk zuhog, |
mondd, láttad már a mások éjszakáit? |
|
S voltál-e megbocsátó, hogy a csont |
|
Mert úgy tudd meg, hogy én tíz éve látom, |
még csak ki sem kell nyitni a szemem. |
Egyszer a seb sebezni is tanít. |
Ha erre jársz, gondold meg, idegen. |
|
1961 (Ajtófélfámon jel vagy) |
|
Kisváros*
Kobalt szekerce lett a hold, |
ingott köztük a városháza tornya – |
|
Lenn színezüst forgács a tér |
s a ferde Szentháromság, elgyötört barokk |
angyalaival – a langyos fű, mint szárny ütése |
|
S én vártam, hogy a hársak tetején |
madár fog éleset sikoltani, |
s felébred mákonyos álmából az óriási |
|
Kongattak. Fenn a villanydrótokon |
megmérhetetlen szikrák szakadoztak |
éjfélre hívó cinkos üzenettel |
|
S a tó felől, a lila parkon át, |
a rács közé vert sikátorokon |
lebegve jött, mint súlytalan göröngy, a békák |
|
Dobhártyám csalt meg – ennyi volt az út. |
Nagymessze kulcs zörrent a zárban. |
Ott mentem, meneteltem temelletted |
|
1961 (Ajtófélfámon jel vagy, A keszthelyi téren címmel) |
|
Orfeusz
Eltakarják a partot a fehér olajágak |
a homoksíma vízen nem lengenek vitorlák |
Valahol erre járhatsz néha érzem |
hogy az óriási eolhárfán végigfut a szél |
A sziklák közt ilyenkor egy-egy pillanatra |
|
Hiába ring az utcán a csillogó karének |
hiába vibrálnak a szürkületi fények |
ha nem vagy itt minek a naplemente |
minek kezdődik újra a vizek mormolása |
minek bámulnak rám a jámbor állatok |
|
Terített asztal várhat kobaltkék ég alatt |
dalok széplábú nők nagy bűvölések |
egy korsó vízben is szád hűvösét keresném |
ó ifjúság egyetlen és utolsó jaj utolsó |
minden fajankó nagy szavakkal vár rád |
ha megfordulok egy március estén |
|
1962 (Ajtófélfámon jel vagy) |
|
Harmadszor
P. Z.-nak
Hét esztendeig függtem, mint egy megbűvölt bogár, |
és szívtam a bodza, a jázmin, a páfrány |
másoktól ismert jószagát. |
Olykor azt hittem: én vagyok a jázmin. |
|
Hét esztendeig voltam jázmin, tiszafa; |
egy képzelt patakpart felett |
s azt hittem, erős a gyökér, |
azt hittem, hogy a földig ér. |
|
Hét esztendeig volt erős gyökerem, |
nem-vándorló, röghözkötött, onnan nyújtózkodó |
kis lélek-dzsungel, kuszaságában is idetartozó, |
|
Hét esztendeig hozott híreket a szél |
rokonokról, pusztán, szőlőhegyek között, |
dombhajlatokban lassan munkálkodó, |
sípfaragó, nyájterelő, üllőre verő |
|
hét esztendeig enyém volt az a két karral átfogható |
kicsi távol, és nemcsak statisztikai adat |
volt, hogy itt születtem, de jóvoltodból |
|
hét esztendeig valóság volt, hogy nem kell fizetnem, |
amiért puszta létemmel megfizettem, |
és tudtam: nincs többé az a hatóság, |
ettől a földtől megint elvitasson. |
|
Most merre vagy? Hét esztendő után |
sehol se lellek – szavaid itt-ott megcsillanva úsznak |
s te már nem váltod őket igazra, |
csak a föld az, ami a helyén maradt. |
|
Csak ez a föld, meg én. S mostmár tudom |
hogy csontommal harmadszor végképp elnyerem – |
|
hogy előbb te adtad nekem e földet. |
Áldó négy ujjam ott tartom fölötted |
mikor átbuksz a kocsmaküszöbön. |
|
1962 (Ajtófélfámon jel vagy, dedikálás nélkül) |
|
Ajtófélfámon jel vagy*
Halott apámnak
és ha vannak sem őrzöm őket. |
Sohasem koslatom a temetőket, |
nem rendít meg a szerves kémia. |
|
De néha, így november táján |
ha köd van és a nyirkos ablakok |
mögött levegő után kapkodok, |
anélkül, hogy alakod látni tudnám, |
– testednek hollétéről mit sem tudván – |
fel-felszivárog egy mozdulatod. |
|
Érzem, hogy hosszú, ideges ujjaid között |
termosz forog és rossz konzervnyitó, |
zsebkés és tátott szájú hátizsák, |
meleg alsónemű és imakönyv, |
s a súlytalan teher alatt a hátad |
ropogva eszmél rá, hogy bírja még. |
Érzem, hogy indulsz. Kilépsz, jólöltözött csavargó, |
sohase mész, csak indulsz, |
nevetve hátranézel, harmincnyolc évesen, |
visszajövök, hamar, bólintod, mutatod |
– másnap lett volna a születésnapod – |
és vinnyogva, befelé sírsz, mint egy Mednyánszky-kép, |
és integetsz – hogy integetsz! |
|
Ajtófélfámon jel vagy: megtapadtál; |
a Ferdinánd-híd, a tenyérnyi rács, |
a lucskos út, a végelgyengülés, a fűzabálás |
vak képzelés csak mind, elmeszülemény, |
hiszen hazudtam, látni szoktalak, |
a novemberi fojtó ég alatt |
velem indulsz, lélegzel, könnyeid |
az én torkomat szorítják, és én hagyom, |
s ott fönn, ahol nincs keresnivalója, |
az a szádból kiütött, vékonyka Memphis cigaretta |
átégeti a bőrt egy csillagon. |
|
1963 (Ajtófélfámon jel vagy) |
|
Keserű gyökerű*
1963 (Ajtófélfámon jel vagy) |
|
Pannon ég alatt
A présház alatt megfordul az út |
jobbra lehajlok s látom a falut |
|
a kékre csiszolt hegyi utakon |
idegen vagyok kíváncsiskodom |
|
ember sehol csak szőlő és akác |
antennák alatt homokból a ház |
|
pincék között és pannon ég alatt |
szürke próféta kis szamár halad |
|
gyöngyház fülével hátrainteget |
ez volt a tisztes plebejusnegyed |
|
ötszáz év előtt itt hagytak nyomot |
kordéjukkal a kalmár vándorok |
|
innen nézték a haragos időt |
a szelíd pékek és a bábsütők |
|
s a várból visszaszólt a zene tánc |
és olasz fényével a reneszánsz |
|
s amerre egy-egy kordé elhaladt |
utak nőttek a pannon ég alatt |
|
s barna kaftánját meghúzva magán |
az én ősöm is erre jött talán |
|
s ahol most én az útszélen megállt |
körülnézett és félve prédikált |
|
vagy az a másik az a józanabb |
ihol csinált szattyán topánokat |
|
és szépanyám kis sárgaszemű nő |
nézte hogy kutya ne szökjön elő |
|
kicsapta játszani a gyereket |
és énekelt és füveket szedett |
|
s a zsoltár és a cserszag szerteszállt |
a dombok körül járta a határt |
|
széllel vesződött télben áttelelt |
a férgek nagy gyomrából újrakelt |
|
így jártak mind a lábnyomuk ezüst |
jöttek hivatlan szépen mint a füst |
|
s ahogy én védem a magam rögét |
őket is megvédte a pannon ég |
|
innen is túl is kéklik az az út |
hát menjen innen fusson aki tud. |
|
|
Bolond munkaszolgálatos
Meneteléskor a hátizsák és a pokróc |
mellett még két csomag üres dobozt is vitt a kezében, |
amikor másfél percre megállt a század, |
a két csomag üres dobozt kétoldalt letette szépen, |
vigyázva, nehogy bajuk essék, egy se repedjen föl, |
nagyság szerint egymásba illesztve |
és összekötve cukorzsineggel, |
a legfelső dobozon kép volt. |
Már indult volna az autó, az őrmester |
szokás szerint valamit kiáltott, |
mikor az egyik doboz legurult a kerékhez, |
a legkisebb, amin a kép volt: |
„Leesett” – mondta és utána akart kapni |
és a bajtársai fogták a kezénél |
ő meg a két csomag dobozt fogta a kezében |
és csurgott végig a zubbonyán a könnye |
„Leesett” – mondta este is, a sorban – |
az már semmi se volt, hogy agyonlőtték. |
|
A síkság
nincs ki hiányod elüvöltse |
|
nem esik jég nem fúj a szél |
öles pelyhekben fagy a hó |
|
nincs ház ahonnan csüngjenek |
kedélyes formás jégcsapok |
nincs semmi forma és kedély |
|
hosszú az éjjel nem vagy ott |
nincs ki halálod elüvöltse |
|
|
Esti imádság
Én olyan nagyon jó vagyok |
mint öreg nyulak, öreg királyok. |
Nappal nem szólnak rám a kocsisok, |
este nem ütnek meg a huligánok. |
|
Ha eljössz hozzám, én leszek |
nagy út után a vizesárkod. |
Mert olyan nagyon jó vagyok |
akár a víz, hogyha kivánod. |
|
Hullám fölött, hullám alatt |
elalszom majd, semmit sem látok. |
|
|
Szakuraág
Hogy lejuthassak a völgybe utánad, |
küldök neked, szívem, küldök szakuraágat. |
|
Lemorzsolom a sziklát, akár a lepkeszárnyat, |
félreborítom a bambuszerdőt, |
átugratom a szentély-kapufákat, |
lefelé úszom a kő-vizesésben, |
mindjárt elérem a lakkhidat, állj meg, |
nedves hajamban viszem a szakuraágat, |
|
kicsoda is vagy te, hogy előtűnsz |
itt, ahol a vadak se járnak, |
|
tetők szerencsebűvölő rézszarva közt kibukkansz, |
szobrok üreges fejében megpendülsz, te vagy a lámpás, |
gyöngyöző, mohazöld ének, félbemaradt, erős kiáltás, |
hol az a völgy! a térség visszadob, |
a hegyek körben fölédhajolnak, |
szétszed a mesterséges tó, gyűrűkre, pöffedt |
napjaimat egy molekuládért, csak ne ezt a vég nélküli |
|
ezerszer megjelölt utakon, hegy-völgy hintáján lógva, |
ahogy lennem adódik fél évtized óta, |
te kellesz nekem mostmár, gyűszűnyire zsugorodott |
|
futok, hajamban zörgő szakuraággal. |
|
Ucunomija, Honsu, 1965. július (Johanna) |
|
Apróhirdetés
Keresem bányaomlás, árvíz, légrobbanás, |
lián benőtte város, kozmikus eső, oszlop- |
dőlés, helyzet és mozdulat közt azt az |
átlagembert, aki néhány évig, vagy néhány |
hónapig, vagy néhány napig kalauzolna. |
„Szükség esetén én kalauzolok” jeligére. |
|
Szilveszter
Négy évszak kráterében állok |
virágnak indult szerelmek felett |
halott fenyők fedetlen árkok |
honnan jönnek a jégvirágok |
hová mennek a gyermektelenek |
|
Johanna*
Agyunkban egyre őrlődik a gyom |
és mert e század intellektuális |
a finom szürkeagy lett a vagyon |
nyúlt agyvelőért fizet a király is |
|
akár Pompéjban műemlék a rom |
járhatsz fertőzött elmék tárlatán is |
számológép áll a határokon |
és nem főváros Európában Párizs |
|
nagyúr akinek tengerpartja van |
nagyobb akinek sok a levegője |
már csak a szárazföld bizonytalan |
|
épp ideje volt hogy elvették tőle |
az észkerék az őrletés hatalmát |
Isten se győzné hajtani a malmát |
|
|
Isten se győzné hajtani a malmát |
ezer darabra törtek a vevők |
cigány zsidó skót katalán vagy dalmát |
aki hordában járt tegnapelőtt |
|
és tegnap tegnap még mi volt a balság |
valaki Bábelt építeni jött |
repedt tükörben nézi most az arcát |
és fürkészi a lapos háztetőt |
|
elég neki ha ablakán kilát |
hisz antennáján bejön a világ |
s a világból a közös unalom |
|
mindegy hogy este hány gyereket ver meg |
a szomszédéi csak dögöljenek meg |
egy elmeosztály húsz Napóleon |
|
|
Egy elmeosztály húsz Napóleon |
vállat a térdhez elmesport ebédig |
nyakat a lábhoz így növünk az égig |
fejet a farhoz itt az alkalom |
|
e térség neve máig vérhalom |
az én nevemre tüstént kicserélik |
ha nincs már térség ott lesz nevem mégis |
|
képrombolás és gombnyomás között |
csizmával nemzett jogutódaimban |
és a világon ahányfajta cím van |
|
magunkra vesszük Mindenekfölött |
és aki vinnyog megsütjük a talpát |
de jól okultunk nincsenek Johannák |
|
|
De jól okultunk nincsenek Johannák |
tehénvér szagú állatorvosok |
hülyék kik másnak hullatják a mannát |
és violákra bontják a napot |
|
vagy énekelve hurcolják a kannát |
a kútnál pásztorgyerek ácsorog |
s megérezve a vizek nyugodalmát |
elindulnak a szomjas pásztorok |
|
elmentek mind egy hosszú vonulatban |
csillagot hordva lámpafény gyanánt |
zászló nélkül is bölcsen és tudatlan |
|
toronyiránt most is toronyiránt |
elől egy könnyű szarvas szabadon |
amerre elment ritkul a vadon |
|
|
Amerre elment ritkul a vadon |
Imádkozz értem bűnösért Johanna |
a fát kivágom aztán eladom |
Imádkozz értem tolvajért Johanna |
|
ha nem veszik meg annyiba hagyom |
reped a törzse szikrázik a balta |
holnapra szél lesz fúvódik a nyom |
Imádkozz értem vétkesért Johanna |
|
imádkozz értem holnapra mi lesz |
a lacikonyha kürtöl szól a dzsessz |
felsorakoznak ételért a hangyák |
|
korsó ötér sztriptíz az asztalon |
ki az ajtóban az a hajadon |
nem jönne vissza akkor sem ha hagynák |
|
|
Nem jönne vissza akkor sem ha hagynák |
ha kérnénk legyen olyan üdvözölt |
mint Szent Ferenc a farkasok között |
s terítenénk a fekhelyére szalmát |
|
és lepedővel még be is takarnánk |
mit régi céhek új takácsa szőtt |
s míg elmondaná hogy mivégre jött |
kezét szelíden nyaldosnák a marhák |
|
látjátok drága társak ez maradt |
miként a tárgyak véges a harag |
egy jó szó kettő máris itt lakom |
|
és szarvas-szemmel fölmeredne ránk |
mi pedig lassan lámpát oltanánk |
nem nevetnénk és nem vernénk agyon |
|
|
Nem nevetnénk és nem vernénk agyon |
hiszen tanultuk hogy ne bántsd a gyöngét |
a babonát se szeretjük nagyon |
ma nekem holnap neked és mi jön még |
|
amit ma adtam visszakaphatom |
ki tudja hátha órjások a törpék |
a sors kereke fordul egy napon |
és egyenesnek kell nézni a görbét |
|
a szemrevétel bizony sose baj |
így jut előbbre az emberi faj |
mert van igazság csak egy kicsit arrább |
|
ezért vissza a kardot és tüzet |
nem bántjuk mi a nagybecsű szüzet |
nevén nevezzük mint valami szajhát |
|
|
Nevén nevezzük mint valami szajhát |
Tisztelt Cím Cégünk itt jelenti ki |
hogy részünkről a szóbanforgó Jeanne d’Arc |
|
még hajadon a katolikus vallást |
vallja és atyja nevét viseli |
ekkor született így hívják az anyját |
foglalkozás- és állásnélküli |
|
nem végzett semmiféle iskolát |
az átlagosnál finomabb a lelke |
az orléans-i virgo nevet nyerte |
|
könnyebb munkákra biztosan bevált |
Kelt mint fent Bélyeg Név olvashatatlan |
Nem volt bolond a szűz csak épp szokatlan |
|
|
Nem volt bolond a szűz csak épp szokatlan |
ha tűzrerakni ment megállt a hó |
emberek között nem fogta golyó |
és barátokra lelt a karvalyokban |
|
a lángoknál csak azt szerette jobban |
ha egyre több a lángolni tudó |
a parázs helyén ottmarad a szó |
mely újra gyúlik hol közös titok van |
|
s a tűzrakásban részt vehet akárki |
csak együtt lenni csak helyettük látni |
nincs ebben álom sem mesterkedés |
|
Jöttem hogy vigaszt nyújtsak a kicsiknek |
miféle tűz lesz ez maga az ihlet |
egyszerre minden hűtlenség kevés |
|
|
Egyszerre minden hűtlenség kevés |
nekem sosem volt barátom Johanna |
egy ideig elhallgattam mesés |
históriáit de nem volt hatalma |
|
fölöttem habár abban semmi vész |
nincs ha egy némber szól mintha szavalna |
a többinek de a szemébe és |
a mozgásába fény van és a hangja |
|
olyan milyen is furcsa és az ember |
fél hogy elcsuklik közbeszólni nem mer |
csak elkíséri mint galamb a párját |
|
de hogy ki kezdte azt a rohadt máglyát |
egyeseknek a tisztesség nehéz |
emléknap indul és ítélkezés |
|
|
Emléknap indul és ítélkezés |
kimodják hogy a boldogtalan Jeanne d’Arc |
rút félreértés áldozata és |
lecsukhatják az ügyeletes zsandárt |
|
márványkő áll a síron ég a mécs |
az avatásra verset ír egy agg bárd |
sajtó rádió tévé filmezés |
és levegőbe repülnek a sapkák |
|
Jeanne d’Arc a máglyán a színpad forog |
a páholyban az inkvizítorok |
gyászkórust zúgnak lenn a nemzetek |
|
végbe kell vinni a kísérletet |
most jókor míg a teljes ég lakatlan |
hogy Szent Johanna száguldjon a napban |
|
|
Hogy Szent Johanna száguldjon a napban |
hordjon hélium ellen ércruhát |
bőrét napvédő krémmel kenje át |
és földközelben álljon mozdulatlan |
|
amúgy sem nagyon kedveli ha fagy van |
folyton a tűzről prédikálna hát |
most itt a tűz csak élje ki magát |
a kakas szava majd először harsan |
|
mi később halljuk ha felkelt a nap |
az élet csúcsa tőlünk idegen |
a bolygók egy-egy részlet fél-tudás |
|
vagyis Johanna lesz a boldogabb |
s az emberiség szenved idelenn |
mert látni kell az élve pusztulást |
|
|
Mert látni kell az élve pusztulást |
az marad élve ki kétszáz évre megfagy |
Uram Isten ki ezredéve nem-vagy |
a homo ludens elfelejti lásd |
|
hogy kell kezelni a kígyómarást |
Rouen Segesvár és Theresienstadt |
és Hirosima mind kísérletek csak |
tanműhely lett a kontinens hol állsz |
|
kettő lehetsz csak bármennyit akartál |
ifjú halott vagy idült forradalmár |
élő húsoddal tápláld a tudást |
|
légy élhetetlen élősdi eretnek |
majd eltüzelnek és nagyon szeretnek |
és ő túléli mit tehetne mást |
|
|
És ő túléli mit tehetne mást |
azokkal akik martalócok lettek |
vagy mártírok mert féltek és szerettek |
akár a magma legmélyére ásd |
|
a sírban sem talál vigasztalást |
férgeket indít szerte a hegyeknek |
fehérmelegre veri a szonettet |
korhadt gyökérben felsíró darázs |
|
mozdul és dong dong dong a vasfülekben |
hívővé tesz bár ő maga hitetlen |
minden holdtöltén megduzzad a hullám |
|
a szőlők alatt lélegzik a vulkán |
és kíntornál a kannibálmalom |
agyunkban egyre őrlődik a gyom |
|
|
Agyunkban egyre őrlődik a gyom |
Isten sem győzné hajtani a malmát |
egy elmeosztály húsz Napóleon |
de jól okultunk nincsenek Johannák |
|
amerre elment ritkul a vadon |
nem jönne vissza akkor sem ha hagynák |
nem nevetnénk és nem vernénk agyon |
nevén nevezzük mint valami szajhát |
|
nem volt bolond a szűz csak épp szokatlan |
egyszerre minden hűtlenség kevés |
emléknap indul és ítélkezés |
|
hogy Szent Johanna száguldjon a napban |
mert látni kell az élve pusztulást |
És ő Túléli Mit tehetne mást |
|
|
|
Szellemidézés*
A félhomállyal idegyűjtlek: |
a fotel fölött száll az újság, |
parázs tartja a cigarettát. |
|
A szó sehol. A szem sehol. |
|
És vissza: minden tárgy, minden |
szöglet, mélyedés, energia, |
a fény minden megtöretése rávall. |
Barokk gyönyörben egyesül |
egy kitöltetlen férfi-körvonal |
|
Hozzámcsapódik a zene. Agresszív |
hullámaival megemel, továbblök, |
végigborít, estéli tenger. |
Néhány négyzetcentiméternyi |
s a végtelen mégsincsbe ér az ember. |
|
Ordítsak? az se volna jobb. |
Kezembe vájjak? vagy legyintsek? |
Nem vitte többre, aki megfeszült, |
mint aki azt mondta: feszítsd meg. |
|
Mind, akik a halálba mentek, |
Rólad csak ingatlan maradt rám. |
|
|
Utazás Eurázsiában*
Nélküled ér az est megint. |
Mit csinálsz? Fogsz egy Zeppelint. |
|
A Nagykörúton szél csavar. |
Füttyentsz. Ropog a légcsavar. |
|
Adsz neki másfél vadzabot. |
|
Jobbról Kelet, balról Nyugat. |
|
Kiszállsz. A vámtiszt visszanyom. |
|
Karonfog, mint egy banditát: |
„Sajnos, e vízum skandináv. |
|
De hová lett a fóka, Sir?” |
|
Északon bezzeg nincs hideg, |
|
„A Őrangyal küldte, zord rokon, |
mit keres itt a fjordokon? |
|
az emberekben van a kincs, |
és a hegyekben a gerinc?” |
|
Nahát! becsaptak. Nem pipál. |
|
„Uram! szabad egy kis tüzet? |
|
Mindennap elmegy a vonat, |
|
Szegény tűzhányó maga van, |
|
Látod? tűzhányó. És maga. |
Hanyatt-homlok siess haza. |
|
|
Aki folyton csak vár
holdtöltére tengerdagályra |
tüskés sokszöggel dobja szembe |
a dolgok megváltozott optikája |
|
torzító gépből szól a hang |
|
kolduskirélyné szól a hang |
|
rendjükkel bástyázná magát |
|
szentjános szemű éjszakát |
|
|
Álomfejtés*
A cellafalon felizzott a por. |
„Hát mondd meg, József, ha te vagy a látnok…” |
Tüzelt a kő, a föld, a szennycsupor, |
reszketve állt a pék és a pohárnok. |
|
A rácsra nézett József és szelíden |
így szólott: „Hármat fordul még a nap, |
a te életed megmenti az Isten – |
téged meg fölfalnak a madarak.” |
|
Tudta-e, mit mond? s hogy honnan van a |
tévedhetetlen láz sugallata? |
s hogy van feloldás, ha semmit se szól? |
|
De elhangzott. S kit élni küldtek, élt, |
és hulla volt a halálraítélt. |
Nincs kibúvó a látomás alól. |
|
|
Isabella levele az apátúrhoz*
Tisztelendő Atyám! Az Ön sugárzó |
figyelme arra érdemesített, |
hogy én, pallérozatlan alföldi leányzó, |
szemébe nézzek a világi bűnnek – |
s mint ördög láttán vándor prédikátor: |
hanyatt vágódjam vétkeim súlyától. |
|
Mert íme, nem vagyok szerény. Hívő se éppen. |
Pazarló voltam kezdettől kevélyen, |
s kit a gégém csak zsoltárokból ismert, |
én haragomban szólítottam Istent. |
A bosszú Istenét. Nekem sosem volt |
olvadtszemű, töviskoronájú, |
magát hallal-kenyérrel szétosztó Uram, soha. |
Az enyémnek köve volt meg olaja – |
hetedíziglen a velőkbe rontó, |
képmás nélküli, szörnyű Logika. |
|
Nagy sakkjátszmában voltam én paraszt. |
Keveset léptem, s mindig ugyanazt; |
nem lehet tisztán látni az irányt. |
És szóltam is, meg hallgattam is én, |
miképpen Ön cselekszik a misén. |
|
De énekeltem. Sokszor. A Fiút. |
A Jóistent, aki csókolni tud. |
Pán-sípon játszik, Buddha-karja van, |
öreg bráhminnal gerezdet kötöz, |
szemöldökétől megdördül az ég, |
réztenyerében indián gyerek, |
piramis térde, bordája totem, |
világít, ha a tengerre hajol |
|
s akkor mindenek zümmögnek, Atyám, |
mindenben megindul a gégetájék. |
Tisztelendő Uram, micsoda játék |
súlyt görgetni arra, mi súly magától, |
s nem várni meg, hogy magától kilábol, |
de váltságdíjért, ostyáért, imáért, |
mint egy rongypapírt, leemelni róla? |
|
Ez volna az a sugárzó titok? |
Tisztelendő úr, kettőnk között szólva, |
|
Hogy fordított arány a büntetés |
azzal, ha könnyen fölmentem magam. |
Hogy evilági vétkeink közül |
legsúlyosabb a kockázattalan. |
Ön, aranyhimzésű ornátusában, |
szószékén mozdulatlan, süppeteg. |
Nekem, az ingajáratú magányban, |
egy rezdülés is megmérettetik. |
Parancsszó nélkül is mozogni kell. |
|
Mit ér a bizonyosság, amit Ön kinál? |
Időhúzást a lelkiismeretnek. |
Maradjak én továbbra is, Atyám, |
szénbélű gyémánt, óhitű eretnek, |
tudván a dolgok kérges belsejét – |
Ön meg csak látván, meddig a szem ellát. |
|
Már vált a nap. Elindul a levél. |
Foglalja Ön imába Isabellát. |
|
1969–77 (Azték pillanat, Isabella Bäumer levele Aubigny püspökéhez címmel) |
|
Hódolat Chagallnak
A csészekürt estét jelez, |
|
Hát hol lennék, ha nem veled, |
|
Szűk a világ és végleges: |
|
|
Magyar cinterem*
valamint W., díjnyertes kanárimadár |
Tel: 125-543/76-os mellék |
|
Egy levegőtlen laboratóriumból |
1956-ban Nyugatra mentem. |
Otthon nem adnak Nobel-díjat. |
Kinn három kapukulcs is jár. |
Előre köszön a pincér. Láthatom |
a Royal Shakespeare Companyt, |
s ha kedvem van, átmegyek Párizsba |
vagy Brüsszelbe hetenként. |
Többször meghívtak teadélutánra, |
egy asszony sírt a mellemen, |
a találmányom kifizették. |
Ezek nem kúpot dugnak a végbelükbe, ezek |
adminisztrálják a szuppozitóriumot. |
Meghaltam egy esős délután, |
Nem az Apátságban vagyok eltemetve. |
|
Megbíztak egy toronyház-építéssel. |
Kérdeztem, mennyi a célprémium. |
A keresztbetett lécek magasában |
egy nagyszakállú ember rámtekintett |
s azt mondta: „Kicsi a te hited, fiam.” |
A liftaknában leltek rám. |
Valamikor katedrálist akartam |
építeni. Nem lélekvesztőn: |
|
Míg éltem, humanista voltam. |
Cikkeket írtam, hogy „A cigány is ember”; |
„Új életet kezd B. Zsuzsanna, |
„Szánjuk meg végre az öregeket.” |
Egy éjjel, a redakcióból kijövet, |
leütöttek az utcán. Rólam |
nem ad ki jelentést a Reuter. |
|
Rómeó voltam, azután két gyerek apja. |
Kifényesedett a nadrágom, azután kocsit vettem. |
Tudtam, hogyan kell beledögleni, |
észrevétlenül vándorútra menni, |
elérni, hogy beledögöljenek, |
tudtam, hogyan kell „spilázni” – |
anyám épp akkor halt meg, mikor |
a nagy monológ utolsó sorait mondtam, |
a díszletből kihullt egy gerenda. |
Nem csuklott el a hangom. |
|
Nem tudom, honnét szelidültem idáig, |
Közép- vagy Kelet-Ázsiából. |
Nem tudom, hogyha kínozni akartak, |
lófarkhoz kötöttek, vagy tevehátra. |
Az évezredes szenvedés emléke élivel |
belerovátkolódott a szaggató fájások közé |
ebben a nagycsontú koponyában. |
Ide érkeztem; már nem fáj. |
Azért a lapáttal vigyázzatok. |
Ne üssetek el az európai földtől. |
|
Piros-fekete-rózsaszín halmazatokra, |
ellenálló formákra, nyílások görcsös |
alakváltozásaira emlékszem, hüllőmozgású |
ereket látok, csupa barlangi rajz – egyetlen |
hang bársonyát, szemöldök ívelését |
nem fedeztem föl soha, csak a hámrétegen |
a késnyomot; a heg általában |
szépen begyógyult. Tudom a lényeget: |
Itt fekszem gyógyítatlanul, emléktelenül. |
|
A rablógyilkost védi a törvény. |
Meghatározott évmennyiséget kaphat, |
legföljebb halálbüntetést. |
Pedig évszázadok virágát emelik magasra |
Védtelenül állnak, körülöttük ott ül az okos |
állandóság, a párnás előítélet, |
tapsol a társadalmi beleegyezés, |
s a magasban egyszerre csőrös |
abortusz nyílik, zöldarcú érdek, |
poshadt hitvesi ágy, korlátolt délután: |
„vedd el onnét a kezedet, meglátnak” – |
az évszázadok virága a zenekari árokban |
s a karmester, tegnap még maga is |
|
örökké az erkölcsi törvényt |
s a csillagos eget fölötted. |
Halántékomon szüntelenül, |
lábam nyomán az erkölcs, az igazság, |
betörők, gyilkosok, utcanők |
kóchaja fölött a csillagos ég. |
Most itt lent ők is, én is. |
|
Magyarország legnagyobb gyáregysége! |
Legkeresettebb exportcikke. |
Az évszázad mérkőzése, a legnagyobb |
befogadóképességű stadionban. |
A kiváló tudósról, a kitűnő művészhez, |
Hazánk legnagyobb dzsungelében. |
A magyar Athén, a magyar Stockholm, |
a magyar Père-Lachaise, a magyar |
Dynosaurus. A magyar dzsessz. |
A népszerű manöken, a világhírű |
tojásfestő. A riporter a dzsungelban, |
a riporter a Père-Lachaise-ben, |
Földön, levegőben, víz alatt. |
|
Apám portás volt (és nem volt cipője), |
apai nagyapám a báró birkáit |
hajtotta, karámról karámra, |
álmaiban (és már neki se volt). |
Szerelmem kóristalány, tüdőbajos, |
ó, chant macabre! – a háború, |
az építés, igen, botlottam én is, |
hanem egy októberi hajnalon |
előre megmondtam, s azóta |
már emlékezem (nem volt cipőm), |
továbbá bújtattam zsidókat, és |
több ízben barátom volt J. Attila. |
|
Tizenkét évig gyűjtöttem a tényeket |
főnököm „A zuzmó- és mohaféleségek |
viselkedése hazánk erdeiben, |
különös tekintettel a megváltozott |
éghajlati viszonyokra” című dolgozatához. |
Negyvenéves koromban megcsalt a feleségem, |
öt évvel később rendőr kísérte haza a fiamat, |
mert betört egy ékszerüzletbe, és a banda |
tagjainak egy-egy odatetovált muskátli volt |
az képén – nem értem ezeket a mostani |
fiatalokat, hol van belőlük az a kitartás, |
az a szorgalom, amellyel a mi nemzedékünk |
egykor átvészelte az Élet viharait?! |
|
„Quousque tandem abutere Catilina |
patientia nostra…” Aztán földrajzszakosnak |
képeztem át magam, hogy legalább térképen |
láthassam Itáliát. – „Nézzék, kérem, |
a néptribunok lábnyomát, az esti varjakat, |
a lávakövek mozdulatait…” Csöngettek. |
Főbb terményei: rizs, burgonya, cukorrépa, |
szőlő, a havasi legelőkön szarvasmarhát |
tenyésztenek. Később megrótt az igazgatóm, |
nem vagyok aktív, nem támogatom a rongy- |
gyűjtést. – „Ciceró – mutatott rám ujjal |
egy kölyök –, a Ciceró megint fönn jár a Via |
Appián.” Akkor már a sarki kocsmába jártam. |
Visszafelé nem vittek lábnyomok – quousque |
tandem – természetesen, igazgató elvtárs – |
még egy folyosóügyelet hátra van – indulok |
|
„He lived for Love and died in harness” |
a note for Thee, completely harmless |
which should not read as standeth above |
but this way bold and brave: |
„Had he but lived in harness |
and died while making Love – |
he would jump out of this Grave.” |
|
Utas, ’Ki épen erre jársz, |
„Élt, hogy szeressen, Meg-halt Munka által” – |
Tégedet óvna e’ telljessen ártal- |
Mellyet ne illy mód olvass öszve, |
„Élt volna tsak Munka által, |
’s halt volna meg Szerelem közbe’ – |
Ki-szöknék most a’ Porbul.” |
|
|
Egész életemben egy munkaártalommal |
küszködtem: az ámítással. |
Ha a festő giccset fest, ha a mérnök |
elméri az alagutat, a kép kidobható, |
Mit csinálsz a nemzeti tudattal, |
ha a tévhit megkötött s évtizedekig |
tovább épül? A szemtanúkat közben |
elnyeli a mély, innét már nincs irány, |
itt egyetlen pontba sűrűsödik |
Kossuth Deákkal, Károlyi Jászival, |
együvé Tartsay, Bibó, Kéthly, Pálffy, |
köréjük diákok, prédikátorok, |
pallérok, örökös hídépítők, |
Csontváry porától üvegfény üt át a kövön, |
s a kizökkent időben Bartók, Radnóti sistereg, |
Kálló esperes, Bajcsy-Zsilinszky – őket |
talán még Márai is vallja. Ez a közeged, |
polgár. A század előbb-utóbb lehetőséget ad, |
hogy lélegzetet végy. S a legtöbb, |
amit egymásnak nyújthatunk: a levegő. |
|
1964–82 (Johanna, Azték pillanat) |
|
Tánc
Vízimadár kinyújtott lába: |
Szeresd azt, aki vándorol. |
|
Hídi gázel*
H. Tch.-nak
|
utadon van a forrás áramot adsz |
|
ma a húszkarú erdőn fát hasogatsz |
|
hogy a tengerek öblén átcsalogass |
|
Anatólia síkján drága lovas |
|
|
lecibálhat a tenger általuszom |
|
sokasodhat az éjfél átaluszom |
|
idelátsz a beszűkült Boszporuszon |
|
Anatólia síkján drága lovas |
|
|
telitődik a forgás négybeszakít |
|
mielőtt ideérnél félretaszít |
|
viperák szakadatlan mérge van itt |
|
Anatólia síkján drága lovas |
|
|
aki még nekivágott ráfizetett |
|
aki arra tanít tedd rá hitedet |
|
aki vasbeton úton jár vizeket |
|
Anatólia síkján drága lovas |
|
|
lobogásod jön csak a csúcsokon át |
|
olajos-puha bőröd víz-szagu szád |
|
viszik Ázsia véres zsibpiacát |
|
Anatólia síkján drága lovas |
|
|
akinél csak a mozgás képtelenebb |
|
beragyogtad a késő éjjeleket |
|
tebelőled nőnek a végtelenek |
|
Anatólia síkján drága lovas |
|
1970 (Válogatott szerelmeim) |
|
|