Aeneas álma
| A harcokban elcsigázott tábor |
| elaludt az ital mámorától. |
| S testvére az édes pihenésnek, |
| értékes ajándéka az Égnek, |
| túl küzdelmen, véren és halálon: |
| tagjaikra ráborult az álom. |
| Úgy tűnt nekem az álom ködében, |
| mintha Hector kerülne elébem, |
| szomorúan, bő könnyeket ontva, |
| kettősfogat által meghurcolva, |
| mocskosan, mint egykor, véres földtől, |
| lábai dagadtak a gyeplőtől. |
| Ó, mennyire más volt Hector régen! |
| Mikor Achilles öltözetében |
| tért vissza, vagy mikor hajigálta |
| s vérben ázott haja és szakálla, |
| úgy vigyázott Trója ős falára! |
| S míg arcomon pereg könnyek árja, |
| e szavakat intézem hozzája: |
| „Ó, te trójaiak szemefénye, |
| megmaradt híveidnek reménye, |
| kinek jövetele végső vágyunk, |
| ó, hős Hector, mely partokról várjunk? |
| Ősi városunknak pusztulása, |
| a tieidnek sok véres gyásza |
| s a harcok kimerítettek minket – |
| hadd emeljük rád fáradt szemünket! |
| Hol van derült arcod, vidám ajkad, |
| s mit jelentsenek e sebek rajtad?” |
| Ő nekem, ostoba kérdezőnek, |
| e szókat sóhajtotta, mint jönnek: |
| „Menekülj, istennő ivadéka! |
| jaj, ne légy a lángok martaléka! |
| Falainkon ellen lobogója, |
| ledőlt magas csúcsairól Trója! |
| Eleget áldoztunk a hazáért, |
| sokat tettünk Priamus királyért, |
| s hogyha a vár védhető lett volna, |
| s nem lett volna bekerítve Trója, |
| még ha elbánnak is seregemmel, |
| védtem volna tulajdon kezemmel…! |
| A holt város, míg belép a sírba, |
| házi isteneit, ím, rád bízza. |
| Szent tárgyakkal együtt vidd el gyorsan, |
| hogy együtt dacoljatok a sorssal, |
| s amikor a tengert bejártátok, |
| ezekkel alapítsd meg a Várost.” |
| Így szólt, aztán bement a szentélybe, |
| s kisvártatva kihozta az éjbe |
| a szoborrá formált Vesta-szüzet, |
| papi fátylat és az örök tüzet. |
| Ez történvén, eltűnt látomásom, |
| s hirtelen felriadva, azt látom, |
| szerencsétlen álmom vált valóra: |
| lángokban áll édes hazám, Trója! |
|
Éjféli temetés*
| Sír, jajgat, bőg a hegedű |
|
| vagy csak esőz a pitypang – |
| egy lámpa kockát tart az útra, |
|
| Zümmögnek szent latin szót, |
| Pásztorbot-farkú macska ül |
|
1959 (Ajtófélfámon jel vagy) |
|
Egy fáraófej
| Hónapok óta nézlek. Nem öregszel. |
| Keskeny tükörben láttalak meg egyszer, |
| sírtál akkor – úgy zokogtál, ahogy csak |
| megvert kutyák és csavargók zokognak |
| riadtan, bosszúállón s hangtalan, |
| de nem mondhatja, mert a titok ára |
| hogy a tükörben ráismer magára – |
| így láttalak meg. Azóta figyellek. |
| Hűvös arcodban fürkészem a lelket: |
| szűk téglalapján barna homlokodnak |
| körvonaltalan árnyékok lobognak |
| gőgös urak és gőgre éhes szolgák |
| kik hajad egykor hold-alakba fonták, |
| fénylő hajad, mely többé nem libeg: |
| meredt paróka már, s orrod alatt |
| gonddal rovátkolt hieroglifek |
| mély háromszögbe csukták ajkadat. |
| Szemed körül kegyetlen, kékes ábrák |
| beszélik: itt a kéj alussza álmát |
| s mely nem tudott parancsot kívüled, |
| pihen zenéket szürcsölő füled, |
| sem álladat, sem pofacsontodat |
| nem szegzi már előre gondolat |
| és nem himbál a kényes Fáma, ím |
| kevély orrod húsos hullámain |
| s az ajkad néma. Csak szemed fölött |
| csodálkozik sötét szemöldököd. |
| Hónapok óta nézlek. Nem öregszel. |
| Várom, hogy megint sírni látlak egyszer |
| s az időtlenből kilép a titok |
| és én, a gyáva, mindent megtudok |
| s a koponyám s az öklöm összeroncsol |
| és szilánkokká szétrepül a foncsor – |
| de soha nem sírsz. Csak nézel, előre. |
| Úgy bámulsz rám, hogy elborzadok tőle: |
| a szemed két víz, egyiptomi este. |
| De nincsen semmi. Csak oda van festve. |
1958 (Ajtófélfámon jel vagy) |
|
Az egyszeri kovács
| Mikor az első olajmécs kigyúlt, |
| napest után az első ragyogás, |
| ahogy céhlegény apjától tanulta: |
| jóestét, szólt az egyszeri kovács, |
|
| Taplót tapintott a ház asszonya |
| s meglobbantotta benn az ős tüzet, |
| ahogy céhlegény apjától tanulta: |
| és nyelveltek a fényes őrtüzek. |
|
| Kinn, a tanyán, a gyér meggyfák alatt |
| legényke baktat, farkasszemet néz, |
| ahogy céhlegény apjától tanulta: |
| nincs ház tovább, cicáz a sok lidérc. |
|
| villanyos rejtjelekkel fénylenek, |
| ponyvát szagolva őszi ég helyett |
|
| figyeljetek, mert pontban este hétkor |
| a föld alatt megáll a kalapács; |
| ahogy céhlegény apjától tanulta: |
| jóestét mond az egyszeri kovács |
|
1958 (Ajtófélfámon jel vagy) |
|
A varázsdomb
| Ha arra jársz még, játsszanak |
| s megint zsongjanak körülötted |
|
| Megállj akkor is, ha a dombon följebb |
| nagy kőkockából lámpa lobban, |
| láss bagolyvillogás helyett |
| hívogatást az ablakokban. |
|
| Ha idegent gyanítva, láncon |
| láthatatlan kutyák ugatnak, |
| s száraz lábbal kelj át a sáron. |
|
| A köd ellen, a fojtás ellen, |
| gyújtsd meg göcsörtös-bűvös ujjad |
| s a köd a csillagokba fullad |
|
| hol nem süt most a hidak íve sem, |
| az Idő térdel engedelmesen |
|
| és kialszik az ablakok csipás |
| és minden egyetlen forró szárnycsapás |
|
| aztán ha lassan indulnak a percek |
| légy az, mivé lenned megíratott |
| magányos herceg a leigázott tájon |
| a káprázattól szemed ne fájjon |
| minden harmat hajadra üljön |
| s koszorús elragadtatásom |
| konok nyakad köré repüljön. |
|
1958 (Ajtófélfámon jel vagy, Óbudai varázsolás címmel) |
|
Külváros
| mely hosszú, mint a létra, |
|
| s míg kortyol három szomszéd |
|
| egy asszony zoknit foltoz, |
|
| és itt az éj nagyon korán; |
|
| fölbúg egy vízcsap hirtelen |
|
| kulcslyukon néz a szerelem, |
| távoli sípjel szól, talán |
| a szél megy itt, a szertelen |
|
| egy lámpafényt magára húz – |
|
1960 (Ajtófélfámon jel vagy, Újpest címmel) |
|
A kútba néztem
| A kútba néztem és semmit se láttam: |
| én rég tudom, hogy semmi sincs a mélyben. |
| A vízbe ugrott egyszer egy bolond, |
| a kútban akkor levegő se volt. |
|
| És mégis milyen szédítő a káva |
| a vágyon túl és innen a veszélyen. |
| Lenn zöldszegélyű holdkaréj remeg, |
| hintálnak rajta pókok és legyek. |
|
| Az ember fél és ittmarad maga |
| és mintha csobbanást is hallana; |
| jól megfogódzik fenn a meredélyen, |
| s lopva lehajlik mélyen, mélyen, mélyen. |
|
1961 (Ajtófélfámon jel vagy) |
|
A temetődomb
| Huszonöt éve élek hallgatok |
| és nem tudom hogy idegen vagyok |
|
| Mert azt hittem hogy hőfokom heves |
| magába nyel a fortyogó leves |
|
| és én is hús és zsír és csont leszek |
| a többi csepp közt cseppnyi pont leszek |
|
| s a kondér mindnyákunkat egybefog |
| ha tűz lobog ha többé nem lobog |
|
| de hirtelen rámtört a rettegés |
| hogy húsom zsírom csontom is kevés |
|
| hogy többen tudják rólam hátmögött |
| nem vagyok egy a többi csepp között |
|
| valaki így szólt ide nézzetek |
| a levesbe egy ronda légy esett |
|
| és értem nyúl egy óriási ujj |
| kipöckölnek rázkódva bőgve Fujj
|
|
| S a földnek édes barna torka van |
| Nem sikerült Mit áltassam magam |
|
Ozora, 1959 (Ajtófélfámon jel vagy, Egy Tolna megyei temetődombon címmel) |
|
Széttört üveggolyók
| Mondd, láttad már te is, hogy este tíz után, |
| mikor a fák az utcát átölelve tartják, |
| s a gesztenyéken lassan, nagyon lassan |
|
| s mikor mindnyájan hazamennek, |
| kik mindezt látva látták, |
| s a kapuk alól kidől a huzat |
|
| s mikor szemben két árny egymásra hajlik |
| s a villanykapcsolóba markol, |
| s a foszló-sárga ablaknégyszögek |
| sorban lehullnak a falról, |
|
| minden szerelmest elátkoz: |
| nekik csönd van a csókhoz – |
|
| mert széttört üveggolyók az éjszakák, |
| szállnak, zuhognak, felragyognak, |
| neszezve ütődnek a fáknak |
|
| mondd, tudod te, mi az, hogy este tíz után |
| neked minden zizeg, világít, |
| hat érzékedre hatszáz üvegszilánk zuhog, |
| mondd, láttad már a mások éjszakáit? |
|
| S voltál-e megbocsátó, hogy a csont |
|
| Mert úgy tudd meg, hogy én tíz éve látom, |
| még csak ki sem kell nyitni a szemem. |
| Egyszer a seb sebezni is tanít. |
| Ha erre jársz, gondold meg, idegen. |
|
1961 (Ajtófélfámon jel vagy) |
|
Kisváros*
| Kobalt szekerce lett a hold, |
| ingott köztük a városháza tornya – |
|
| Lenn színezüst forgács a tér |
| s a ferde Szentháromság, elgyötört barokk |
| angyalaival – a langyos fű, mint szárny ütése |
|
| S én vártam, hogy a hársak tetején |
| madár fog éleset sikoltani, |
| s felébred mákonyos álmából az óriási |
|
| Kongattak. Fenn a villanydrótokon |
| megmérhetetlen szikrák szakadoztak |
| éjfélre hívó cinkos üzenettel |
|
| S a tó felől, a lila parkon át, |
| a rács közé vert sikátorokon |
| lebegve jött, mint súlytalan göröngy, a békák |
|
| Dobhártyám csalt meg – ennyi volt az út. |
| Nagymessze kulcs zörrent a zárban. |
| Ott mentem, meneteltem temelletted |
|
1961 (Ajtófélfámon jel vagy, A keszthelyi téren címmel) |
|
Orfeusz
| Eltakarják a partot a fehér olajágak |
| a homoksíma vízen nem lengenek vitorlák |
| Valahol erre járhatsz néha érzem |
| hogy az óriási eolhárfán végigfut a szél |
| A sziklák közt ilyenkor egy-egy pillanatra |
|
| Hiába ring az utcán a csillogó karének |
| hiába vibrálnak a szürkületi fények |
| ha nem vagy itt minek a naplemente |
| minek kezdődik újra a vizek mormolása |
| minek bámulnak rám a jámbor állatok |
|
| Terített asztal várhat kobaltkék ég alatt |
| dalok széplábú nők nagy bűvölések |
| egy korsó vízben is szád hűvösét keresném |
| ó ifjúság egyetlen és utolsó jaj utolsó |
| minden fajankó nagy szavakkal vár rád |
| ha megfordulok egy március estén |
|
1962 (Ajtófélfámon jel vagy) |
|
Harmadszor
|
P. Z.-nak
| Hét esztendeig függtem, mint egy megbűvölt bogár, |
| és szívtam a bodza, a jázmin, a páfrány |
| másoktól ismert jószagát. |
| Olykor azt hittem: én vagyok a jázmin. |
|
| Hét esztendeig voltam jázmin, tiszafa; |
| egy képzelt patakpart felett |
| s azt hittem, erős a gyökér, |
| azt hittem, hogy a földig ér. |
|
| Hét esztendeig volt erős gyökerem, |
| nem-vándorló, röghözkötött, onnan nyújtózkodó |
| kis lélek-dzsungel, kuszaságában is idetartozó, |
|
| Hét esztendeig hozott híreket a szél |
| rokonokról, pusztán, szőlőhegyek között, |
| dombhajlatokban lassan munkálkodó, |
| sípfaragó, nyájterelő, üllőre verő |
|
| hét esztendeig enyém volt az a két karral átfogható |
| kicsi távol, és nemcsak statisztikai adat |
| volt, hogy itt születtem, de jóvoltodból |
|
| hét esztendeig valóság volt, hogy nem kell fizetnem, |
| amiért puszta létemmel megfizettem, |
| és tudtam: nincs többé az a hatóság, |
| ettől a földtől megint elvitasson. |
|
| Most merre vagy? Hét esztendő után |
| sehol se lellek – szavaid itt-ott megcsillanva úsznak |
| s te már nem váltod őket igazra, |
| csak a föld az, ami a helyén maradt. |
|
| Csak ez a föld, meg én. S mostmár tudom |
| hogy csontommal harmadszor végképp elnyerem – |
|
| hogy előbb te adtad nekem e földet. |
| Áldó négy ujjam ott tartom fölötted |
| mikor átbuksz a kocsmaküszöbön. |
|
1962 (Ajtófélfámon jel vagy, dedikálás nélkül) |
|
Ajtófélfámon jel vagy*
|
Halott apámnak
| és ha vannak sem őrzöm őket. |
| Sohasem koslatom a temetőket, |
| nem rendít meg a szerves kémia. |
|
| De néha, így november táján |
| ha köd van és a nyirkos ablakok |
| mögött levegő után kapkodok, |
| anélkül, hogy alakod látni tudnám, |
| – testednek hollétéről mit sem tudván – |
| fel-felszivárog egy mozdulatod. |
|
| Érzem, hogy hosszú, ideges ujjaid között |
| termosz forog és rossz konzervnyitó, |
| zsebkés és tátott szájú hátizsák, |
| meleg alsónemű és imakönyv, |
| s a súlytalan teher alatt a hátad |
| ropogva eszmél rá, hogy bírja még. |
| Érzem, hogy indulsz. Kilépsz, jólöltözött csavargó, |
| sohase mész, csak indulsz, |
| nevetve hátranézel, harmincnyolc évesen, |
| visszajövök, hamar, bólintod, mutatod |
| – másnap lett volna a születésnapod – |
| és vinnyogva, befelé sírsz, mint egy Mednyánszky-kép, |
| és integetsz – hogy integetsz! |
|
| Ajtófélfámon jel vagy: megtapadtál; |
| a Ferdinánd-híd, a tenyérnyi rács, |
| a lucskos út, a végelgyengülés, a fűzabálás |
| vak képzelés csak mind, elmeszülemény, |
| hiszen hazudtam, látni szoktalak, |
| a novemberi fojtó ég alatt |
| velem indulsz, lélegzel, könnyeid |
| az én torkomat szorítják, és én hagyom, |
| s ott fönn, ahol nincs keresnivalója, |
| az a szádból kiütött, vékonyka Memphis cigaretta |
| átégeti a bőrt egy csillagon. |
|
1963 (Ajtófélfámon jel vagy) |
|
Keserű gyökerű*
1963 (Ajtófélfámon jel vagy) |
|
Pannon ég alatt
| A présház alatt megfordul az út |
| jobbra lehajlok s látom a falut |
|
| a kékre csiszolt hegyi utakon |
| idegen vagyok kíváncsiskodom |
|
| ember sehol csak szőlő és akác |
| antennák alatt homokból a ház |
|
| pincék között és pannon ég alatt |
| szürke próféta kis szamár halad |
|
| gyöngyház fülével hátrainteget |
| ez volt a tisztes plebejusnegyed |
|
| ötszáz év előtt itt hagytak nyomot |
| kordéjukkal a kalmár vándorok |
|
| innen nézték a haragos időt |
| a szelíd pékek és a bábsütők |
|
| s a várból visszaszólt a zene tánc |
| és olasz fényével a reneszánsz |
|
| s amerre egy-egy kordé elhaladt |
| utak nőttek a pannon ég alatt |
|
| s barna kaftánját meghúzva magán |
| az én ősöm is erre jött talán |
|
| s ahol most én az útszélen megállt |
| körülnézett és félve prédikált |
|
| vagy az a másik az a józanabb |
| ihol csinált szattyán topánokat |
|
| és szépanyám kis sárgaszemű nő |
| nézte hogy kutya ne szökjön elő |
|
| kicsapta játszani a gyereket |
| és énekelt és füveket szedett |
|
| s a zsoltár és a cserszag szerteszállt |
| a dombok körül járta a határt |
|
| széllel vesződött télben áttelelt |
| a férgek nagy gyomrából újrakelt |
|
| így jártak mind a lábnyomuk ezüst |
| jöttek hivatlan szépen mint a füst |
|
| s ahogy én védem a magam rögét |
| őket is megvédte a pannon ég |
|
| innen is túl is kéklik az az út |
| hát menjen innen fusson aki tud. |
|
|
Bolond munkaszolgálatos
| Meneteléskor a hátizsák és a pokróc |
| mellett még két csomag üres dobozt is vitt a kezében, |
| amikor másfél percre megállt a század, |
| a két csomag üres dobozt kétoldalt letette szépen, |
| vigyázva, nehogy bajuk essék, egy se repedjen föl, |
| nagyság szerint egymásba illesztve |
| és összekötve cukorzsineggel, |
| a legfelső dobozon kép volt. |
| Már indult volna az autó, az őrmester |
| szokás szerint valamit kiáltott, |
| mikor az egyik doboz legurult a kerékhez, |
| a legkisebb, amin a kép volt: |
| „Leesett” – mondta és utána akart kapni |
| és a bajtársai fogták a kezénél |
| ő meg a két csomag dobozt fogta a kezében |
| és csurgott végig a zubbonyán a könnye |
| „Leesett” – mondta este is, a sorban – |
| az már semmi se volt, hogy agyonlőtték. |
|
A síkság
| nincs ki hiányod elüvöltse |
|
| nem esik jég nem fúj a szél |
| öles pelyhekben fagy a hó |
|
| nincs ház ahonnan csüngjenek |
| kedélyes formás jégcsapok |
| nincs semmi forma és kedély |
|
| hosszú az éjjel nem vagy ott |
| nincs ki halálod elüvöltse |
|
|
Esti imádság
| Én olyan nagyon jó vagyok |
| mint öreg nyulak, öreg királyok. |
| Nappal nem szólnak rám a kocsisok, |
| este nem ütnek meg a huligánok. |
|
| Ha eljössz hozzám, én leszek |
| nagy út után a vizesárkod. |
| Mert olyan nagyon jó vagyok |
| akár a víz, hogyha kivánod. |
|
| Hullám fölött, hullám alatt |
| elalszom majd, semmit sem látok. |
|
|
Szakuraág
| Hogy lejuthassak a völgybe utánad, |
| küldök neked, szívem, küldök szakuraágat. |
|
| Lemorzsolom a sziklát, akár a lepkeszárnyat, |
| félreborítom a bambuszerdőt, |
| átugratom a szentély-kapufákat, |
| lefelé úszom a kő-vizesésben, |
| mindjárt elérem a lakkhidat, állj meg, |
| nedves hajamban viszem a szakuraágat, |
|
| kicsoda is vagy te, hogy előtűnsz |
| itt, ahol a vadak se járnak, |
|
| tetők szerencsebűvölő rézszarva közt kibukkansz, |
| szobrok üreges fejében megpendülsz, te vagy a lámpás, |
| gyöngyöző, mohazöld ének, félbemaradt, erős kiáltás, |
| hol az a völgy! a térség visszadob, |
| a hegyek körben fölédhajolnak, |
| szétszed a mesterséges tó, gyűrűkre, pöffedt |
| napjaimat egy molekuládért, csak ne ezt a vég nélküli |
|
| ezerszer megjelölt utakon, hegy-völgy hintáján lógva, |
| ahogy lennem adódik fél évtized óta, |
| te kellesz nekem mostmár, gyűszűnyire zsugorodott |
|
| futok, hajamban zörgő szakuraággal. |
|
Ucunomija, Honsu, 1965. július (Johanna) |
|
Apróhirdetés
| Keresem bányaomlás, árvíz, légrobbanás, |
| lián benőtte város, kozmikus eső, oszlop- |
| dőlés, helyzet és mozdulat közt azt az |
| átlagembert, aki néhány évig, vagy néhány |
| hónapig, vagy néhány napig kalauzolna. |
| „Szükség esetén én kalauzolok” jeligére. |
|
Szilveszter
| Négy évszak kráterében állok |
| virágnak indult szerelmek felett |
| halott fenyők fedetlen árkok |
| honnan jönnek a jégvirágok |
| hová mennek a gyermektelenek |
|
Johanna*
| Agyunkban egyre őrlődik a gyom |
| és mert e század intellektuális |
| a finom szürkeagy lett a vagyon |
| nyúlt agyvelőért fizet a király is |
|
| akár Pompéjban műemlék a rom |
| járhatsz fertőzött elmék tárlatán is |
| számológép áll a határokon |
| és nem főváros Európában Párizs |
|
| nagyúr akinek tengerpartja van |
| nagyobb akinek sok a levegője |
| már csak a szárazföld bizonytalan |
|
| épp ideje volt hogy elvették tőle |
| az észkerék az őrletés hatalmát |
| Isten se győzné hajtani a malmát |
|
|
| Isten se győzné hajtani a malmát |
| ezer darabra törtek a vevők |
| cigány zsidó skót katalán vagy dalmát |
| aki hordában járt tegnapelőtt |
|
| és tegnap tegnap még mi volt a balság |
| valaki Bábelt építeni jött |
| repedt tükörben nézi most az arcát |
| és fürkészi a lapos háztetőt |
|
| elég neki ha ablakán kilát |
| hisz antennáján bejön a világ |
| s a világból a közös unalom |
|
| mindegy hogy este hány gyereket ver meg |
| a szomszédéi csak dögöljenek meg |
| egy elmeosztály húsz Napóleon |
|
|
| Egy elmeosztály húsz Napóleon |
| vállat a térdhez elmesport ebédig |
| nyakat a lábhoz így növünk az égig |
| fejet a farhoz itt az alkalom |
|
| e térség neve máig vérhalom |
| az én nevemre tüstént kicserélik |
| ha nincs már térség ott lesz nevem mégis |
|
| képrombolás és gombnyomás között |
| csizmával nemzett jogutódaimban |
| és a világon ahányfajta cím van |
|
| magunkra vesszük Mindenekfölött |
| és aki vinnyog megsütjük a talpát |
| de jól okultunk nincsenek Johannák |
|
|
| De jól okultunk nincsenek Johannák |
| tehénvér szagú állatorvosok |
| hülyék kik másnak hullatják a mannát |
| és violákra bontják a napot |
|
| vagy énekelve hurcolják a kannát |
| a kútnál pásztorgyerek ácsorog |
| s megérezve a vizek nyugodalmát |
| elindulnak a szomjas pásztorok |
|
| elmentek mind egy hosszú vonulatban |
| csillagot hordva lámpafény gyanánt |
| zászló nélkül is bölcsen és tudatlan |
|
| toronyiránt most is toronyiránt |
| elől egy könnyű szarvas szabadon |
| amerre elment ritkul a vadon |
|
|
| Amerre elment ritkul a vadon |
| Imádkozz értem bűnösért Johanna |
| a fát kivágom aztán eladom |
| Imádkozz értem tolvajért Johanna |
|
| ha nem veszik meg annyiba hagyom |
| reped a törzse szikrázik a balta |
| holnapra szél lesz fúvódik a nyom |
| Imádkozz értem vétkesért Johanna |
|
| imádkozz értem holnapra mi lesz |
| a lacikonyha kürtöl szól a dzsessz |
| felsorakoznak ételért a hangyák |
|
| korsó ötér sztriptíz az asztalon |
| ki az ajtóban az a hajadon |
| nem jönne vissza akkor sem ha hagynák |
|
|
| Nem jönne vissza akkor sem ha hagynák |
| ha kérnénk legyen olyan üdvözölt |
| mint Szent Ferenc a farkasok között |
| s terítenénk a fekhelyére szalmát |
|
| és lepedővel még be is takarnánk |
| mit régi céhek új takácsa szőtt |
| s míg elmondaná hogy mivégre jött |
| kezét szelíden nyaldosnák a marhák |
|
| látjátok drága társak ez maradt |
| miként a tárgyak véges a harag |
| egy jó szó kettő máris itt lakom |
|
| és szarvas-szemmel fölmeredne ránk |
| mi pedig lassan lámpát oltanánk |
| nem nevetnénk és nem vernénk agyon |
|
|
| Nem nevetnénk és nem vernénk agyon |
| hiszen tanultuk hogy ne bántsd a gyöngét |
| a babonát se szeretjük nagyon |
| ma nekem holnap neked és mi jön még |
|
| amit ma adtam visszakaphatom |
| ki tudja hátha órjások a törpék |
| a sors kereke fordul egy napon |
| és egyenesnek kell nézni a görbét |
|
| a szemrevétel bizony sose baj |
| így jut előbbre az emberi faj |
| mert van igazság csak egy kicsit arrább |
|
| ezért vissza a kardot és tüzet |
| nem bántjuk mi a nagybecsű szüzet |
| nevén nevezzük mint valami szajhát |
|
|
| Nevén nevezzük mint valami szajhát |
| Tisztelt Cím Cégünk itt jelenti ki |
| hogy részünkről a szóbanforgó Jeanne d’Arc |
|
| még hajadon a katolikus vallást |
| vallja és atyja nevét viseli |
| ekkor született így hívják az anyját |
| foglalkozás- és állásnélküli |
|
| nem végzett semmiféle iskolát |
| az átlagosnál finomabb a lelke |
| az orléans-i virgo nevet nyerte |
|
| könnyebb munkákra biztosan bevált |
| Kelt mint fent Bélyeg Név olvashatatlan |
| Nem volt bolond a szűz csak épp szokatlan |
|
|
| Nem volt bolond a szűz csak épp szokatlan |
| ha tűzrerakni ment megállt a hó |
| emberek között nem fogta golyó |
| és barátokra lelt a karvalyokban |
|
| a lángoknál csak azt szerette jobban |
| ha egyre több a lángolni tudó |
| a parázs helyén ottmarad a szó |
| mely újra gyúlik hol közös titok van |
|
| s a tűzrakásban részt vehet akárki |
| csak együtt lenni csak helyettük látni |
| nincs ebben álom sem mesterkedés |
|
| Jöttem hogy vigaszt nyújtsak a kicsiknek |
| miféle tűz lesz ez maga az ihlet |
| egyszerre minden hűtlenség kevés |
|
|
| Egyszerre minden hűtlenség kevés |
| nekem sosem volt barátom Johanna |
| egy ideig elhallgattam mesés |
| históriáit de nem volt hatalma |
|
| fölöttem habár abban semmi vész |
| nincs ha egy némber szól mintha szavalna |
| a többinek de a szemébe és |
| a mozgásába fény van és a hangja |
|
| olyan milyen is furcsa és az ember |
| fél hogy elcsuklik közbeszólni nem mer |
| csak elkíséri mint galamb a párját |
|
| de hogy ki kezdte azt a rohadt máglyát |
|
egyeseknek a tisztesség nehéz |
| emléknap indul és ítélkezés |
|
|
| Emléknap indul és ítélkezés |
| kimodják hogy a boldogtalan Jeanne d’Arc |
| rút félreértés áldozata és |
| lecsukhatják az ügyeletes zsandárt |
|
| márványkő áll a síron ég a mécs |
| az avatásra verset ír egy agg bárd |
| sajtó rádió tévé filmezés |
| és levegőbe repülnek a sapkák |
|
|
Jeanne d’Arc a máglyán a színpad forog |
| a páholyban az inkvizítorok |
| gyászkórust zúgnak lenn a nemzetek |
|
| végbe kell vinni a kísérletet |
| most jókor míg a teljes ég lakatlan |
| hogy Szent Johanna száguldjon a napban |
|
|
| Hogy Szent Johanna száguldjon a napban |
| hordjon hélium ellen ércruhát |
| bőrét napvédő krémmel kenje át |
| és földközelben álljon mozdulatlan |
|
| amúgy sem nagyon kedveli ha fagy van |
| folyton a tűzről prédikálna hát |
| most itt a tűz csak élje ki magát |
| a kakas szava majd először harsan |
|
| mi később halljuk ha felkelt a nap |
| az élet csúcsa tőlünk idegen |
| a bolygók egy-egy részlet fél-tudás |
|
| vagyis Johanna lesz a boldogabb |
| s az emberiség szenved idelenn |
| mert látni kell az élve pusztulást |
|
|
| Mert látni kell az élve pusztulást |
| az marad élve ki kétszáz évre megfagy |
| Uram Isten ki ezredéve nem-vagy |
| a homo ludens elfelejti lásd |
|
| hogy kell kezelni a kígyómarást |
| Rouen Segesvár és Theresienstadt |
| és Hirosima mind kísérletek csak |
| tanműhely lett a kontinens hol állsz |
|
| kettő lehetsz csak bármennyit akartál |
| ifjú halott vagy idült forradalmár |
| élő húsoddal tápláld a tudást |
|
| légy élhetetlen élősdi eretnek |
| majd eltüzelnek és nagyon szeretnek |
| és ő túléli mit tehetne mást |
|
|
| És ő túléli mit tehetne mást |
| azokkal akik martalócok lettek |
| vagy mártírok mert féltek és szerettek |
| akár a magma legmélyére ásd |
|
| a sírban sem talál vigasztalást |
| férgeket indít szerte a hegyeknek |
| fehérmelegre veri a szonettet |
| korhadt gyökérben felsíró darázs |
|
| mozdul és dong dong dong a vasfülekben |
| hívővé tesz bár ő maga hitetlen |
| minden holdtöltén megduzzad a hullám |
|
| a szőlők alatt lélegzik a vulkán |
| és kíntornál a kannibálmalom |
| agyunkban egyre őrlődik a gyom |
|
|
| Agyunkban egyre őrlődik a gyom |
| Isten sem győzné hajtani a malmát |
| egy elmeosztály húsz Napóleon |
| de jól okultunk nincsenek Johannák |
|
| amerre elment ritkul a vadon |
| nem jönne vissza akkor sem ha hagynák |
| nem nevetnénk és nem vernénk agyon |
| nevén nevezzük mint valami szajhát |
|
| nem volt bolond a szűz csak épp szokatlan |
| egyszerre minden hűtlenség kevés |
| emléknap indul és ítélkezés |
|
| hogy Szent Johanna száguldjon a napban |
| mert látni kell az élve pusztulást |
| És ő Túléli Mit tehetne mást |
|
|
|
Szellemidézés*
| A félhomállyal idegyűjtlek: |
| a fotel fölött száll az újság, |
| parázs tartja a cigarettát. |
|
| A szó sehol. A szem sehol. |
|
| És vissza: minden tárgy, minden |
| szöglet, mélyedés, energia, |
| a fény minden megtöretése rávall. |
| Barokk gyönyörben egyesül |
| egy kitöltetlen férfi-körvonal |
|
| Hozzámcsapódik a zene. Agresszív |
| hullámaival megemel, továbblök, |
| végigborít, estéli tenger. |
| Néhány négyzetcentiméternyi |
| s a végtelen mégsincsbe ér az ember. |
|
| Ordítsak? az se volna jobb. |
| Kezembe vájjak? vagy legyintsek? |
| Nem vitte többre, aki megfeszült, |
| mint aki azt mondta: feszítsd meg. |
|
| Mind, akik a halálba mentek, |
| Rólad csak ingatlan maradt rám. |
|
|
Utazás Eurázsiában*
| Nélküled ér az est megint. |
| Mit csinálsz? Fogsz egy Zeppelint. |
|
| A Nagykörúton szél csavar. |
| Füttyentsz. Ropog a légcsavar. |
|
| Adsz neki másfél vadzabot. |
|
| Jobbról Kelet, balról Nyugat. |
|
| Kiszállsz. A vámtiszt visszanyom. |
|
| Karonfog, mint egy banditát: |
| „Sajnos, e vízum skandináv. |
|
| De hová lett a fóka, Sir?” |
|
| Északon bezzeg nincs hideg, |
|
| „A Őrangyal küldte, zord rokon, |
| mit keres itt a fjordokon? |
|
| az emberekben van a kincs, |
| és a hegyekben a gerinc?” |
|
| Nahát! becsaptak. Nem pipál. |
|
| „Uram! szabad egy kis tüzet? |
|
| Mindennap elmegy a vonat, |
|
| Szegény tűzhányó maga van, |
|
| Látod? tűzhányó. És maga. |
| Hanyatt-homlok siess haza. |
|
|
Aki folyton csak vár
| holdtöltére tengerdagályra |
| tüskés sokszöggel dobja szembe |
| a dolgok megváltozott optikája |
|
| torzító gépből szól a hang |
|
| kolduskirélyné szól a hang |
|
| rendjükkel bástyázná magát |
|
| szentjános szemű éjszakát |
|
|
Álomfejtés*
| A cellafalon felizzott a por. |
| „Hát mondd meg, József, ha te vagy a látnok…” |
| Tüzelt a kő, a föld, a szennycsupor, |
| reszketve állt a pék és a pohárnok. |
|
| A rácsra nézett József és szelíden |
| így szólott: „Hármat fordul még a nap, |
| a te életed megmenti az Isten – |
| téged meg fölfalnak a madarak.” |
|
| Tudta-e, mit mond? s hogy honnan van a |
| tévedhetetlen láz sugallata? |
| s hogy van feloldás, ha semmit se szól? |
|
| De elhangzott. S kit élni küldtek, élt, |
| és hulla volt a halálraítélt. |
| Nincs kibúvó a látomás alól. |
|
|
Isabella levele az apátúrhoz*
| Tisztelendő Atyám! Az Ön sugárzó |
| figyelme arra érdemesített, |
| hogy én, pallérozatlan alföldi leányzó, |
| szemébe nézzek a világi bűnnek – |
| s mint ördög láttán vándor prédikátor: |
| hanyatt vágódjam vétkeim súlyától. |
|
| Mert íme, nem vagyok szerény. Hívő se éppen. |
| Pazarló voltam kezdettől kevélyen, |
| s kit a gégém csak zsoltárokból ismert, |
| én haragomban szólítottam Istent. |
| A bosszú Istenét. Nekem sosem volt |
| olvadtszemű, töviskoronájú, |
| magát hallal-kenyérrel szétosztó Uram, soha. |
| Az enyémnek köve volt meg olaja – |
| hetedíziglen a velőkbe rontó, |
| képmás nélküli, szörnyű Logika. |
|
| Nagy sakkjátszmában voltam én paraszt. |
| Keveset léptem, s mindig ugyanazt; |
| nem lehet tisztán látni az irányt. |
| És szóltam is, meg hallgattam is én, |
| miképpen Ön cselekszik a misén. |
|
| De énekeltem. Sokszor. A Fiút. |
| A Jóistent, aki csókolni tud. |
| Pán-sípon játszik, Buddha-karja van, |
| öreg bráhminnal gerezdet kötöz, |
| szemöldökétől megdördül az ég, |
| réztenyerében indián gyerek, |
| piramis térde, bordája totem, |
| világít, ha a tengerre hajol |
|
| s akkor mindenek zümmögnek, Atyám, |
| mindenben megindul a gégetájék. |
| Tisztelendő Uram, micsoda játék |
| súlyt görgetni arra, mi súly magától, |
| s nem várni meg, hogy magától kilábol, |
| de váltságdíjért, ostyáért, imáért, |
| mint egy rongypapírt, leemelni róla? |
|
| Ez volna az a sugárzó titok? |
| Tisztelendő úr, kettőnk között szólva, |
|
| Hogy fordított arány a büntetés |
| azzal, ha könnyen fölmentem magam. |
| Hogy evilági vétkeink közül |
| legsúlyosabb a kockázattalan. |
| Ön, aranyhimzésű ornátusában, |
| szószékén mozdulatlan, süppeteg. |
| Nekem, az ingajáratú magányban, |
| egy rezdülés is megmérettetik. |
| Parancsszó nélkül is mozogni kell. |
|
| Mit ér a bizonyosság, amit Ön kinál? |
| Időhúzást a lelkiismeretnek. |
| Maradjak én továbbra is, Atyám, |
| szénbélű gyémánt, óhitű eretnek, |
| tudván a dolgok kérges belsejét – |
| Ön meg csak látván, meddig a szem ellát. |
|
| Már vált a nap. Elindul a levél. |
| Foglalja Ön imába Isabellát. |
|
1969–77 (Azték pillanat, Isabella Bäumer levele Aubigny püspökéhez címmel) |
|
Hódolat Chagallnak
| A csészekürt estét jelez, |
|
| Hát hol lennék, ha nem veled, |
|
| Szűk a világ és végleges: |
|
|
Magyar cinterem*
valamint W., díjnyertes kanárimadár |
Tel: 125-543/76-os mellék |
|
| Egy levegőtlen laboratóriumból |
| 1956-ban Nyugatra mentem. |
| Otthon nem adnak Nobel-díjat. |
| Kinn három kapukulcs is jár. |
| Előre köszön a pincér. Láthatom |
| a Royal Shakespeare Companyt, |
| s ha kedvem van, átmegyek Párizsba |
| vagy Brüsszelbe hetenként. |
| Többször meghívtak teadélutánra, |
| egy asszony sírt a mellemen, |
| a találmányom kifizették. |
| Ezek nem kúpot dugnak a végbelükbe, ezek |
| adminisztrálják a szuppozitóriumot. |
| Meghaltam egy esős délután, |
| Nem az Apátságban vagyok eltemetve. |
|
| Megbíztak egy toronyház-építéssel. |
| Kérdeztem, mennyi a célprémium. |
| A keresztbetett lécek magasában |
| egy nagyszakállú ember rámtekintett |
| s azt mondta: „Kicsi a te hited, fiam.” |
| A liftaknában leltek rám. |
| Valamikor katedrálist akartam |
| építeni. Nem lélekvesztőn: |
|
| Míg éltem, humanista voltam. |
| Cikkeket írtam, hogy „A cigány is ember”; |
| „Új életet kezd B. Zsuzsanna, |
| „Szánjuk meg végre az öregeket.” |
| Egy éjjel, a redakcióból kijövet, |
| leütöttek az utcán. Rólam |
| nem ad ki jelentést a Reuter. |
|
| Rómeó voltam, azután két gyerek apja. |
| Kifényesedett a nadrágom, azután kocsit vettem. |
| Tudtam, hogyan kell beledögleni, |
| észrevétlenül vándorútra menni, |
| elérni, hogy beledögöljenek, |
| tudtam, hogyan kell „spilázni” – |
| anyám épp akkor halt meg, mikor |
| a nagy monológ utolsó sorait mondtam, |
| a díszletből kihullt egy gerenda. |
| Nem csuklott el a hangom. |
|
| Nem tudom, honnét szelidültem idáig, |
| Közép- vagy Kelet-Ázsiából. |
| Nem tudom, hogyha kínozni akartak, |
| lófarkhoz kötöttek, vagy tevehátra. |
| Az évezredes szenvedés emléke élivel |
| belerovátkolódott a szaggató fájások közé |
| ebben a nagycsontú koponyában. |
| Ide érkeztem; már nem fáj. |
| Azért a lapáttal vigyázzatok. |
| Ne üssetek el az európai földtől. |
|
| Piros-fekete-rózsaszín halmazatokra, |
| ellenálló formákra, nyílások görcsös |
| alakváltozásaira emlékszem, hüllőmozgású |
| ereket látok, csupa barlangi rajz – egyetlen |
| hang bársonyát, szemöldök ívelését |
| nem fedeztem föl soha, csak a hámrétegen |
| a késnyomot; a heg általában |
| szépen begyógyult. Tudom a lényeget: |
| Itt fekszem gyógyítatlanul, emléktelenül. |
|
| A rablógyilkost védi a törvény. |
| Meghatározott évmennyiséget kaphat, |
| legföljebb halálbüntetést. |
| Pedig évszázadok virágát emelik magasra |
| Védtelenül állnak, körülöttük ott ül az okos |
| állandóság, a párnás előítélet, |
| tapsol a társadalmi beleegyezés, |
| s a magasban egyszerre csőrös |
| abortusz nyílik, zöldarcú érdek, |
| poshadt hitvesi ágy, korlátolt délután: |
| „vedd el onnét a kezedet, meglátnak” – |
| az évszázadok virága a zenekari árokban |
| s a karmester, tegnap még maga is |
|
| örökké az erkölcsi törvényt |
| s a csillagos eget fölötted. |
| Halántékomon szüntelenül, |
| lábam nyomán az erkölcs, az igazság, |
| betörők, gyilkosok, utcanők |
| kóchaja fölött a csillagos ég. |
| Most itt lent ők is, én is. |
|
| Magyarország legnagyobb gyáregysége! |
| Legkeresettebb exportcikke. |
| Az évszázad mérkőzése, a legnagyobb |
| befogadóképességű stadionban. |
| A kiváló tudósról, a kitűnő művészhez, |
| Hazánk legnagyobb dzsungelében. |
| A magyar Athén, a magyar Stockholm, |
| a magyar Père-Lachaise, a magyar |
| Dynosaurus. A magyar dzsessz. |
| A népszerű manöken, a világhírű |
| tojásfestő. A riporter a dzsungelban, |
| a riporter a Père-Lachaise-ben, |
| Földön, levegőben, víz alatt. |
|
| Apám portás volt (és nem volt cipője), |
| apai nagyapám a báró birkáit |
| hajtotta, karámról karámra, |
| álmaiban (és már neki se volt). |
| Szerelmem kóristalány, tüdőbajos, |
| ó, chant macabre! – a háború, |
| az építés, igen, botlottam én is, |
| hanem egy októberi hajnalon |
|
előre megmondtam, s azóta |
| már emlékezem (nem volt cipőm), |
| továbbá bújtattam zsidókat, és |
| több ízben barátom volt J. Attila. |
|
| Tizenkét évig gyűjtöttem a tényeket |
| főnököm „A zuzmó- és mohaféleségek |
| viselkedése hazánk erdeiben, |
| különös tekintettel a megváltozott |
| éghajlati viszonyokra” című dolgozatához. |
| Negyvenéves koromban megcsalt a feleségem, |
| öt évvel később rendőr kísérte haza a fiamat, |
| mert betört egy ékszerüzletbe, és a banda |
| tagjainak egy-egy odatetovált muskátli volt |
| az képén – nem értem ezeket a mostani |
| fiatalokat, hol van belőlük az a kitartás, |
| az a szorgalom, amellyel a mi nemzedékünk |
| egykor átvészelte az Élet viharait?! |
|
| „Quousque tandem abutere Catilina |
| patientia nostra…” Aztán földrajzszakosnak |
| képeztem át magam, hogy legalább térképen |
| láthassam Itáliát. – „Nézzék, kérem, |
| a néptribunok lábnyomát, az esti varjakat, |
| a lávakövek mozdulatait…” Csöngettek. |
| Főbb terményei: rizs, burgonya, cukorrépa, |
| szőlő, a havasi legelőkön szarvasmarhát |
| tenyésztenek. Később megrótt az igazgatóm, |
| nem vagyok aktív, nem támogatom a rongy- |
| gyűjtést. – „Ciceró – mutatott rám ujjal |
| egy kölyök –, a Ciceró megint fönn jár a Via |
| Appián.” Akkor már a sarki kocsmába jártam. |
| Visszafelé nem vittek lábnyomok – quousque |
| tandem – természetesen, igazgató elvtárs – |
| még egy folyosóügyelet hátra van – indulok |
|
| „He lived for Love and died in harness” |
| a note for Thee, completely harmless |
| which should not read as standeth above |
| but this way bold and brave: |
| „Had he but lived in harness |
| and died while making Love – |
| he would jump out of this Grave.” |
|
| Utas, ’Ki épen erre jársz, |
| „Élt, hogy szeressen, Meg-halt Munka által” – |
| Tégedet óvna e’ telljessen ártal- |
| Mellyet ne illy mód olvass öszve, |
| „Élt volna tsak Munka által, |
| ’s halt volna meg Szerelem közbe’ – |
| Ki-szöknék most a’ Porbul.” |
|
|
| Egész életemben egy munkaártalommal |
| küszködtem: az ámítással. |
| Ha a festő giccset fest, ha a mérnök |
| elméri az alagutat, a kép kidobható, |
| Mit csinálsz a nemzeti tudattal, |
| ha a tévhit megkötött s évtizedekig |
| tovább épül? A szemtanúkat közben |
| elnyeli a mély, innét már nincs irány, |
| itt egyetlen pontba sűrűsödik |
| Kossuth Deákkal, Károlyi Jászival, |
| együvé Tartsay, Bibó, Kéthly, Pálffy, |
| köréjük diákok, prédikátorok, |
| pallérok, örökös hídépítők, |
| Csontváry porától üvegfény üt át a kövön, |
| s a kizökkent időben Bartók, Radnóti sistereg, |
| Kálló esperes, Bajcsy-Zsilinszky – őket |
| talán még Márai is vallja. Ez a közeged, |
| polgár. A század előbb-utóbb lehetőséget ad, |
| hogy lélegzetet végy. S a legtöbb, |
| amit egymásnak nyújthatunk: a levegő. |
|
1964–82 (Johanna, Azték pillanat) |
|
Tánc
| Vízimadár kinyújtott lába: |
| Szeresd azt, aki vándorol. |
|
Hídi gázel*
|
H. Tch.-nak
|
utadon van a forrás áramot adsz |
|
ma a húszkarú erdőn fát hasogatsz |
|
hogy a tengerek öblén átcsalogass |
|
Anatólia síkján drága lovas |
|
|
lecibálhat a tenger általuszom |
|
sokasodhat az éjfél átaluszom |
|
idelátsz a beszűkült Boszporuszon |
|
Anatólia síkján drága lovas |
|
|
telitődik a forgás négybeszakít |
|
mielőtt ideérnél félretaszít |
|
viperák szakadatlan mérge van itt |
|
Anatólia síkján drága lovas |
|
|
aki még nekivágott ráfizetett |
|
aki arra tanít tedd rá hitedet |
|
aki vasbeton úton jár vizeket |
|
Anatólia síkján drága lovas |
|
|
lobogásod jön csak a csúcsokon át |
|
olajos-puha bőröd víz-szagu szád |
|
viszik Ázsia véres zsibpiacát |
|
Anatólia síkján drága lovas |
|
|
akinél csak a mozgás képtelenebb |
|
beragyogtad a késő éjjeleket |
|
tebelőled nőnek a végtelenek |
|
Anatólia síkján drága lovas |
|
1970 (Válogatott szerelmeim) |
|
|