|
Ez a gyűjtemény mindenekelőtt bizonyítéknak készült.
Szerzője mindig várost akart alapítani. Metropolist, kisvárost, olykor egy egész országot; mindenképpen egy talpalatnyi helyet, amelyen a lábát megvetheti, s amely szükség esetén neki is, másnak is vészkikötő.
A gyűjteménybe tehát épületként kerültek be a versek. Ez, a metaforával tovább játszva, kisebb-nagyobb rekonstrukciót tett szükségessé: néhány verscímet meg kellett változtatni, sorokat kicserélni, ritkábban az egész versvázra új homlokzatot húzni, ha a város úgy kívánta.
Mindig a város diktált. Pannon és idegen égboltokat vonzott magához, tengereket és sikátorokat, hivatást és mesterséget, ablaktörő szerelmet és kapuzáró etikát; mindenből annyit, amennyit fegyelmezetten a keretei közé tudott szorítani. Az építő nagyon megtanulta, hogy szabadság és fegyelem édestestvérek.
Tizenhat évesen írt verskezdeményét, a Vergilius Aeneis-ének második énekéből formált álmot, a csavargó és városalapító Aeneasét ezért vette be a gyűjteménybe. S a városát elhagyó bibliai Joachimról harminchat évesen írt versét ezért törte pozdorjává s építette föl újra, most, életének ötvenegyedik esztendejében, továbbadandó még egy tanulságot.
Azt, hogy az ember sosem alapít várost hiába. Ha látszat azt mutatja, s ha a délibáb rá játszik, akkor sem. És ha fölépítette, és aztán van ereje elhagyni a várost, akkor alapítja meg igazán.
|