Bevezető az Árnyékváros-hoz
|
Ez a gyűjtemény mindenekelőtt bizonyítéknak készült.
Szerzője mindig várost akart alapítani. Metropolist, kisvárost, olykor egy egész országot; mindenképpen egy talpalatnyi helyet, amelyen a lábát megvetheti, s amely szükség esetén neki is, másnak is vészkikötő.
A gyűjteménybe tehát épületként kerültek be a versek. Ez, a metaforával tovább játszva, kisebb-nagyobb rekonstrukciót tett szükségessé: néhány verscímet meg kellett változtatni, sorokat kicserélni, ritkábban az egész versvázra új homlokzatot húzni, ha a város úgy kívánta.
Mindig a város diktált. Pannon és idegen égboltokat vonzott magához, tengereket és sikátorokat, hivatást és mesterséget, ablaktörő szerelmet és kapuzáró etikát; mindenből annyit, amennyit fegyelmezetten a keretei közé tudott szorítani. Az építő nagyon megtanulta, hogy szabadság és fegyelem édestestvérek.
Tizenhat évesen írt verskezdeményét, a Vergilius Aeneis-ének második énekéből formált álmot, a csavargó és városalapító Aeneasét ezért vette be a gyűjteménybe. S a városát elhagyó bibliai Joachimról harminchat évesen írt versét ezért törte pozdorjává s építette föl újra, most, életének ötvenegyedik esztendejében, továbbadandó még egy tanulságot.
Azt, hogy az ember sosem alapít várost hiába. Ha látszat azt mutatja, s ha a délibáb rá játszik, akkor sem. És ha fölépítette, és aztán van ereje elhagyni a várost, akkor alapítja meg igazán.
|
*
|
Árnyékváros című, 1986-os válogatott verseskönyvem két ciklusa – Városalapítás, Joachim elhagyja a várost – a régi összeállításban szerepel itt, csak a Magritte rózsája első változata a ráadás; a Kobaltország-ciklus pedig azonos az ugyanilyen című, 1978-as kötettel, csupán a Horror vacui II. része a többlet.
A Királyok könyve című második fejezet az elmúlt hét évben írt s kötetben még meg nem jelent verseim gyűjteménye.
Mi történt hét év alatt?
Elhagytam a várost? Megalapítottam?
Nem tudom.
|
|
Aeneas álma
| A harcokban elcsigázott tábor |
| elaludt az ital mámorától. |
| S testvére az édes pihenésnek, |
| értékes ajándéka az Égnek, |
| túl küzdelmen, véren és halálon: |
| tagjaikra ráborult az álom. |
| Úgy tűnt nekem az álom ködében, |
| mintha Hector kerülne elébem, |
| szomorúan, bő könnyeket ontva, |
| kettősfogat által meghurcolva, |
| mocskosan, mint egykor, véres földtől, |
| lábai dagadtak a gyeplőtől. |
| Ó, mennyire más volt Hector régen! |
| Mikor Achilles öltözetében |
| tért vissza, vagy mikor hajigálta |
| s vérben ázott haja és szakálla, |
| úgy vigyázott Trója ős falára! |
| S míg arcomon pereg könnyek árja, |
| e szavakat intézem hozzája: |
| „Ó, te trójaiak szemefénye, |
| megmaradt híveidnek reménye, |
| kinek jövetele végső vágyunk, |
| ó, hős Hector, mely partokról várjunk? |
| Ősi városunknak pusztulása, |
| a tieidnek sok véres gyásza |
| s a harcok kimerítettek minket – |
| hadd emeljük rád fáradt szemünket! |
| Hol van derült arcod, vidám ajkad, |
| s mit jelentsenek e sebek rajtad?” |
| Ő nekem, ostoba kérdezőnek, |
| e szókat sóhajtotta, mint jönnek: |
| „Menekülj, istennő ivadéka! |
| jaj, ne légy a lángok martaléka! |
| Falainkon ellen lobogója, |
| ledőlt magas csúcsairól Trója! |
| Eleget áldoztunk a hazáért, |
| sokat tettünk Priamus királyért, |
| s hogyha a vár védhető lett volna, |
| s nem lett volna bekerítve Trója, |
| még ha elbánnak is seregemmel, |
| védtem volna tulajdon kezemmel…! |
| A holt város, míg belép a sírba, |
| házi isteneit, ím, rád bízza. |
| Szent tárgyakkal együtt vidd el gyorsan, |
| hogy együtt dacoljatok a sorssal, |
| s amikor a tengert bejártátok, |
| ezekkel alapítsd meg a Várost.” |
| Így szólt, aztán bement a szentélybe, |
| s kisvártatva kihozta az éjbe |
| a szoborrá formált Vesta-szüzet, |
| papi fátylat és az örök tüzet. |
| Ez történvén, eltűnt látomásom, |
| s hirtelen felriadva, azt látom, |
| szerencsétlen álmom vált valóra: |
| lángokban áll édes hazám, Trója! |
|
Éjféli temetés*
| Sír, jajgat, bőg a hegedű |
|
| vagy csak esőz a pitypang – |
| egy lámpa kockát tart az útra, |
|
| Zümmögnek szent latin szót, |
| Pásztorbot-farkú macska ül |
|
1959 (Ajtófélfámon jel vagy) |
|
Egy fáraófej
| Hónapok óta nézlek. Nem öregszel. |
| Keskeny tükörben láttalak meg egyszer, |
| sírtál akkor – úgy zokogtál, ahogy csak |
| megvert kutyák és csavargók zokognak |
| riadtan, bosszúállón s hangtalan, |
| de nem mondhatja, mert a titok ára |
| hogy a tükörben ráismer magára – |
| így láttalak meg. Azóta figyellek. |
| Hűvös arcodban fürkészem a lelket: |
| szűk téglalapján barna homlokodnak |
| körvonaltalan árnyékok lobognak |
| gőgös urak és gőgre éhes szolgák |
| kik hajad egykor hold-alakba fonták, |
| fénylő hajad, mely többé nem libeg: |
| meredt paróka már, s orrod alatt |
| gonddal rovátkolt hieroglifek |
| mély háromszögbe csukták ajkadat. |
| Szemed körül kegyetlen, kékes ábrák |
| beszélik: itt a kéj alussza álmát |
| s mely nem tudott parancsot kívüled, |
| pihen zenéket szürcsölő füled, |
| sem álladat, sem pofacsontodat |
| nem szegzi már előre gondolat |
| és nem himbál a kényes Fáma, ím |
| kevély orrod húsos hullámain |
| s az ajkad néma. Csak szemed fölött |
| csodálkozik sötét szemöldököd. |
| Hónapok óta nézlek. Nem öregszel. |
| Várom, hogy megint sírni látlak egyszer |
| s az időtlenből kilép a titok |
| és én, a gyáva, mindent megtudok |
| s a koponyám s az öklöm összeroncsol |
| és szilánkokká szétrepül a foncsor – |
| de soha nem sírsz. Csak nézel, előre. |
| Úgy bámulsz rám, hogy elborzadok tőle: |
| a szemed két víz, egyiptomi este. |
| De nincsen semmi. Csak oda van festve. |
1958 (Ajtófélfámon jel vagy) |
|
Az egyszeri kovács
| Mikor az első olajmécs kigyúlt, |
| napest után az első ragyogás, |
| ahogy céhlegény apjától tanulta: |
| jóestét, szólt az egyszeri kovács, |
|
| Taplót tapintott a ház asszonya |
| s meglobbantotta benn az ős tüzet, |
| ahogy céhlegény apjától tanulta: |
| és nyelveltek a fényes őrtüzek. |
|
| Kinn, a tanyán, a gyér meggyfák alatt |
| legényke baktat, farkasszemet néz, |
| ahogy céhlegény apjától tanulta: |
| nincs ház tovább, cicáz a sok lidérc. |
|
| villanyos rejtjelekkel fénylenek, |
| ponyvát szagolva őszi ég helyett |
|
| figyeljetek, mert pontban este hétkor |
| a föld alatt megáll a kalapács; |
| ahogy céhlegény apjától tanulta: |
| jóestét mond az egyszeri kovács |
|
1958 (Ajtófélfámon jel vagy) |
|
A varázsdomb
| Ha arra jársz még, játsszanak |
| s megint zsongjanak körülötted |
|
| Megállj akkor is, ha a dombon följebb |
| nagy kőkockából lámpa lobban, |
| láss bagolyvillogás helyett |
| hívogatást az ablakokban. |
|
| Ha idegent gyanítva, láncon |
| láthatatlan kutyák ugatnak, |
| s száraz lábbal kelj át a sáron. |
|
| A köd ellen, a fojtás ellen, |
| gyújtsd meg göcsörtös-bűvös ujjad |
| s a köd a csillagokba fullad |
|
| hol nem süt most a hidak íve sem, |
| az Idő térdel engedelmesen |
|
| és kialszik az ablakok csipás |
| és minden egyetlen forró szárnycsapás |
|
| aztán ha lassan indulnak a percek |
| légy az, mivé lenned megíratott |
| magányos herceg a leigázott tájon |
| a káprázattól szemed ne fájjon |
| minden harmat hajadra üljön |
| s koszorús elragadtatásom |
| konok nyakad köré repüljön. |
|
1958 (Ajtófélfámon jel vagy, Óbudai varázsolás címmel) |
|
Külváros
| mely hosszú, mint a létra, |
|
| s míg kortyol három szomszéd |
|
| egy asszony zoknit foltoz, |
|
| és itt az éj nagyon korán; |
|
| fölbúg egy vízcsap hirtelen |
|
| kulcslyukon néz a szerelem, |
| távoli sípjel szól, talán |
| a szél megy itt, a szertelen |
|
| egy lámpafényt magára húz – |
|
1960 (Ajtófélfámon jel vagy, Újpest címmel) |
|
A kútba néztem
| A kútba néztem és semmit se láttam: |
| én rég tudom, hogy semmi sincs a mélyben. |
| A vízbe ugrott egyszer egy bolond, |
| a kútban akkor levegő se volt. |
|
| És mégis milyen szédítő a káva |
| a vágyon túl és innen a veszélyen. |
| Lenn zöldszegélyű holdkaréj remeg, |
| hintálnak rajta pókok és legyek. |
|
| Az ember fél és ittmarad maga |
| és mintha csobbanást is hallana; |
| jól megfogódzik fenn a meredélyen, |
| s lopva lehajlik mélyen, mélyen, mélyen. |
|
1961 (Ajtófélfámon jel vagy) |
|
A temetődomb
| Huszonöt éve élek hallgatok |
| és nem tudom hogy idegen vagyok |
|
| Mert azt hittem hogy hőfokom heves |
| magába nyel a fortyogó leves |
|
| és én is hús és zsír és csont leszek |
| a többi csepp közt cseppnyi pont leszek |
|
| s a kondér mindnyákunkat egybefog |
| ha tűz lobog ha többé nem lobog |
|
| de hirtelen rámtört a rettegés |
| hogy húsom zsírom csontom is kevés |
|
| hogy többen tudják rólam hátmögött |
| nem vagyok egy a többi csepp között |
|
| valaki így szólt ide nézzetek |
| a levesbe egy ronda légy esett |
|
| és értem nyúl egy óriási ujj |
| kipöckölnek rázkódva bőgve Fujj
|
|
| S a földnek édes barna torka van |
| Nem sikerült Mit áltassam magam |
|
Ozora, 1959 (Ajtófélfámon jel vagy, Egy Tolna megyei temetődombon címmel) |
|
Széttört üveggolyók
| Mondd, láttad már te is, hogy este tíz után, |
| mikor a fák az utcát átölelve tartják, |
| s a gesztenyéken lassan, nagyon lassan |
|
| s mikor mindnyájan hazamennek, |
| kik mindezt látva látták, |
| s a kapuk alól kidől a huzat |
|
| s mikor szemben két árny egymásra hajlik |
| s a villanykapcsolóba markol, |
| s a foszló-sárga ablaknégyszögek |
| sorban lehullnak a falról, |
|
| minden szerelmest elátkoz: |
| nekik csönd van a csókhoz – |
|
| mert széttört üveggolyók az éjszakák, |
| szállnak, zuhognak, felragyognak, |
| neszezve ütődnek a fáknak |
|
| mondd, tudod te, mi az, hogy este tíz után |
| neked minden zizeg, világít, |
| hat érzékedre hatszáz üvegszilánk zuhog, |
| mondd, láttad már a mások éjszakáit? |
|
| S voltál-e megbocsátó, hogy a csont |
|
| Mert úgy tudd meg, hogy én tíz éve látom, |
| még csak ki sem kell nyitni a szemem. |
| Egyszer a seb sebezni is tanít. |
| Ha erre jársz, gondold meg, idegen. |
|
1961 (Ajtófélfámon jel vagy) |
|
Kisváros*
| Kobalt szekerce lett a hold, |
| ingott köztük a városháza tornya – |
|
| Lenn színezüst forgács a tér |
| s a ferde Szentháromság, elgyötört barokk |
| angyalaival – a langyos fű, mint szárny ütése |
|
| S én vártam, hogy a hársak tetején |
| madár fog éleset sikoltani, |
| s felébred mákonyos álmából az óriási |
|
| Kongattak. Fenn a villanydrótokon |
| megmérhetetlen szikrák szakadoztak |
| éjfélre hívó cinkos üzenettel |
|
| S a tó felől, a lila parkon át, |
| a rács közé vert sikátorokon |
| lebegve jött, mint súlytalan göröngy, a békák |
|
| Dobhártyám csalt meg – ennyi volt az út. |
| Nagymessze kulcs zörrent a zárban. |
| Ott mentem, meneteltem temelletted |
|
1961 (Ajtófélfámon jel vagy, A keszthelyi téren címmel) |
|
Orfeusz
| Eltakarják a partot a fehér olajágak |
| a homoksíma vízen nem lengenek vitorlák |
| Valahol erre járhatsz néha érzem |
| hogy az óriási eolhárfán végigfut a szél |
| A sziklák közt ilyenkor egy-egy pillanatra |
|
| Hiába ring az utcán a csillogó karének |
| hiába vibrálnak a szürkületi fények |
| ha nem vagy itt minek a naplemente |
| minek kezdődik újra a vizek mormolása |
| minek bámulnak rám a jámbor állatok |
|
| Terített asztal várhat kobaltkék ég alatt |
| dalok széplábú nők nagy bűvölések |
| egy korsó vízben is szád hűvösét keresném |
| ó ifjúság egyetlen és utolsó jaj utolsó |
| minden fajankó nagy szavakkal vár rád |
| ha megfordulok egy március estén |
|
1962 (Ajtófélfámon jel vagy) |
|
Harmadszor
|
P. Z.-nak
| Hét esztendeig függtem, mint egy megbűvölt bogár, |
| és szívtam a bodza, a jázmin, a páfrány |
| másoktól ismert jószagát. |
| Olykor azt hittem: én vagyok a jázmin. |
|
| Hét esztendeig voltam jázmin, tiszafa; |
| egy képzelt patakpart felett |
| s azt hittem, erős a gyökér, |
| azt hittem, hogy a földig ér. |
|
| Hét esztendeig volt erős gyökerem, |
| nem-vándorló, röghözkötött, onnan nyújtózkodó |
| kis lélek-dzsungel, kuszaságában is idetartozó, |
|
| Hét esztendeig hozott híreket a szél |
| rokonokról, pusztán, szőlőhegyek között, |
| dombhajlatokban lassan munkálkodó, |
| sípfaragó, nyájterelő, üllőre verő |
|
| hét esztendeig enyém volt az a két karral átfogható |
| kicsi távol, és nemcsak statisztikai adat |
| volt, hogy itt születtem, de jóvoltodból |
|
| hét esztendeig valóság volt, hogy nem kell fizetnem, |
| amiért puszta létemmel megfizettem, |
| és tudtam: nincs többé az a hatóság, |
| ettől a földtől megint elvitasson. |
|
| Most merre vagy? Hét esztendő után |
| sehol se lellek – szavaid itt-ott megcsillanva úsznak |
| s te már nem váltod őket igazra, |
| csak a föld az, ami a helyén maradt. |
|
| Csak ez a föld, meg én. S mostmár tudom |
| hogy csontommal harmadszor végképp elnyerem – |
|
| hogy előbb te adtad nekem e földet. |
| Áldó négy ujjam ott tartom fölötted |
| mikor átbuksz a kocsmaküszöbön. |
|
1962 (Ajtófélfámon jel vagy, dedikálás nélkül) |
|
Ajtófélfámon jel vagy*
|
Halott apámnak
| és ha vannak sem őrzöm őket. |
| Sohasem koslatom a temetőket, |
| nem rendít meg a szerves kémia. |
|
| De néha, így november táján |
| ha köd van és a nyirkos ablakok |
| mögött levegő után kapkodok, |
| anélkül, hogy alakod látni tudnám, |
| – testednek hollétéről mit sem tudván – |
| fel-felszivárog egy mozdulatod. |
|
| Érzem, hogy hosszú, ideges ujjaid között |
| termosz forog és rossz konzervnyitó, |
| zsebkés és tátott szájú hátizsák, |
| meleg alsónemű és imakönyv, |
| s a súlytalan teher alatt a hátad |
| ropogva eszmél rá, hogy bírja még. |
| Érzem, hogy indulsz. Kilépsz, jólöltözött csavargó, |
| sohase mész, csak indulsz, |
| nevetve hátranézel, harmincnyolc évesen, |
| visszajövök, hamar, bólintod, mutatod |
| – másnap lett volna a születésnapod – |
| és vinnyogva, befelé sírsz, mint egy Mednyánszky-kép, |
| és integetsz – hogy integetsz! |
|
| Ajtófélfámon jel vagy: megtapadtál; |
| a Ferdinánd-híd, a tenyérnyi rács, |
| a lucskos út, a végelgyengülés, a fűzabálás |
| vak képzelés csak mind, elmeszülemény, |
| hiszen hazudtam, látni szoktalak, |
| a novemberi fojtó ég alatt |
| velem indulsz, lélegzel, könnyeid |
| az én torkomat szorítják, és én hagyom, |
| s ott fönn, ahol nincs keresnivalója, |
| az a szádból kiütött, vékonyka Memphis cigaretta |
| átégeti a bőrt egy csillagon. |
|
1963 (Ajtófélfámon jel vagy) |
|
Keserű gyökerű*
1963 (Ajtófélfámon jel vagy) |
|
Pannon ég alatt
| A présház alatt megfordul az út |
| jobbra lehajlok s látom a falut |
|
| a kékre csiszolt hegyi utakon |
| idegen vagyok kíváncsiskodom |
|
| ember sehol csak szőlő és akác |
| antennák alatt homokból a ház |
|
| pincék között és pannon ég alatt |
| szürke próféta kis szamár halad |
|
| gyöngyház fülével hátrainteget |
| ez volt a tisztes plebejusnegyed |
|
| ötszáz év előtt itt hagytak nyomot |
| kordéjukkal a kalmár vándorok |
|
| innen nézték a haragos időt |
| a szelíd pékek és a bábsütők |
|
| s a várból visszaszólt a zene tánc |
| és olasz fényével a reneszánsz |
|
| s amerre egy-egy kordé elhaladt |
| utak nőttek a pannon ég alatt |
|
| s barna kaftánját meghúzva magán |
| az én ősöm is erre jött talán |
|
| s ahol most én az útszélen megállt |
| körülnézett és félve prédikált |
|
| vagy az a másik az a józanabb |
| ihol csinált szattyán topánokat |
|
| és szépanyám kis sárgaszemű nő |
| nézte hogy kutya ne szökjön elő |
|
| kicsapta játszani a gyereket |
| és énekelt és füveket szedett |
|
| s a zsoltár és a cserszag szerteszállt |
| a dombok körül járta a határt |
|
| széllel vesződött télben áttelelt |
| a férgek nagy gyomrából újrakelt |
|
| így jártak mind a lábnyomuk ezüst |
| jöttek hivatlan szépen mint a füst |
|
| s ahogy én védem a magam rögét |
| őket is megvédte a pannon ég |
|
| innen is túl is kéklik az az út |
| hát menjen innen fusson aki tud. |
|
|
Bolond munkaszolgálatos
| Meneteléskor a hátizsák és a pokróc |
| mellett még két csomag üres dobozt is vitt a kezében, |
| amikor másfél percre megállt a század, |
| a két csomag üres dobozt kétoldalt letette szépen, |
| vigyázva, nehogy bajuk essék, egy se repedjen föl, |
| nagyság szerint egymásba illesztve |
| és összekötve cukorzsineggel, |
| a legfelső dobozon kép volt. |
| Már indult volna az autó, az őrmester |
| szokás szerint valamit kiáltott, |
| mikor az egyik doboz legurult a kerékhez, |
| a legkisebb, amin a kép volt: |
| „Leesett” – mondta és utána akart kapni |
| és a bajtársai fogták a kezénél |
| ő meg a két csomag dobozt fogta a kezében |
| és csurgott végig a zubbonyán a könnye |
| „Leesett” – mondta este is, a sorban – |
| az már semmi se volt, hogy agyonlőtték. |
|
A síkság
| nincs ki hiányod elüvöltse |
|
| nem esik jég nem fúj a szél |
| öles pelyhekben fagy a hó |
|
| nincs ház ahonnan csüngjenek |
| kedélyes formás jégcsapok |
| nincs semmi forma és kedély |
|
| hosszú az éjjel nem vagy ott |
| nincs ki halálod elüvöltse |
|
|
Esti imádság
| Én olyan nagyon jó vagyok |
| mint öreg nyulak, öreg királyok. |
| Nappal nem szólnak rám a kocsisok, |
| este nem ütnek meg a huligánok. |
|
| Ha eljössz hozzám, én leszek |
| nagy út után a vizesárkod. |
| Mert olyan nagyon jó vagyok |
| akár a víz, hogyha kivánod. |
|
| Hullám fölött, hullám alatt |
| elalszom majd, semmit sem látok. |
|
|
Szakuraág
| Hogy lejuthassak a völgybe utánad, |
| küldök neked, szívem, küldök szakuraágat. |
|
| Lemorzsolom a sziklát, akár a lepkeszárnyat, |
| félreborítom a bambuszerdőt, |
| átugratom a szentély-kapufákat, |
| lefelé úszom a kő-vizesésben, |
| mindjárt elérem a lakkhidat, állj meg, |
| nedves hajamban viszem a szakuraágat, |
|
| kicsoda is vagy te, hogy előtűnsz |
| itt, ahol a vadak se járnak, |
|
| tetők szerencsebűvölő rézszarva közt kibukkansz, |
| szobrok üreges fejében megpendülsz, te vagy a lámpás, |
| gyöngyöző, mohazöld ének, félbemaradt, erős kiáltás, |
| hol az a völgy! a térség visszadob, |
| a hegyek körben fölédhajolnak, |
| szétszed a mesterséges tó, gyűrűkre, pöffedt |
| napjaimat egy molekuládért, csak ne ezt a vég nélküli |
|
| ezerszer megjelölt utakon, hegy-völgy hintáján lógva, |
| ahogy lennem adódik fél évtized óta, |
| te kellesz nekem mostmár, gyűszűnyire zsugorodott |
|
| futok, hajamban zörgő szakuraággal. |
|
Ucunomija, Honsu, 1965. július (Johanna) |
|
Apróhirdetés
| Keresem bányaomlás, árvíz, légrobbanás, |
| lián benőtte város, kozmikus eső, oszlop- |
| dőlés, helyzet és mozdulat közt azt az |
| átlagembert, aki néhány évig, vagy néhány |
| hónapig, vagy néhány napig kalauzolna. |
| „Szükség esetén én kalauzolok” jeligére. |
|
Szilveszter
| Négy évszak kráterében állok |
| virágnak indult szerelmek felett |
| halott fenyők fedetlen árkok |
| honnan jönnek a jégvirágok |
| hová mennek a gyermektelenek |
|
Johanna*
| Agyunkban egyre őrlődik a gyom |
| és mert e század intellektuális |
| a finom szürkeagy lett a vagyon |
| nyúlt agyvelőért fizet a király is |
|
| akár Pompéjban műemlék a rom |
| járhatsz fertőzött elmék tárlatán is |
| számológép áll a határokon |
| és nem főváros Európában Párizs |
|
| nagyúr akinek tengerpartja van |
| nagyobb akinek sok a levegője |
| már csak a szárazföld bizonytalan |
|
| épp ideje volt hogy elvették tőle |
| az észkerék az őrletés hatalmát |
| Isten se győzné hajtani a malmát |
|
|
| Isten se győzné hajtani a malmát |
| ezer darabra törtek a vevők |
| cigány zsidó skót katalán vagy dalmát |
| aki hordában járt tegnapelőtt |
|
| és tegnap tegnap még mi volt a balság |
| valaki Bábelt építeni jött |
| repedt tükörben nézi most az arcát |
| és fürkészi a lapos háztetőt |
|
| elég neki ha ablakán kilát |
| hisz antennáján bejön a világ |
| s a világból a közös unalom |
|
| mindegy hogy este hány gyereket ver meg |
| a szomszédéi csak dögöljenek meg |
| egy elmeosztály húsz Napóleon |
|
|
| Egy elmeosztály húsz Napóleon |
| vállat a térdhez elmesport ebédig |
| nyakat a lábhoz így növünk az égig |
| fejet a farhoz itt az alkalom |
|
| e térség neve máig vérhalom |
| az én nevemre tüstént kicserélik |
| ha nincs már térség ott lesz nevem mégis |
|
| képrombolás és gombnyomás között |
| csizmával nemzett jogutódaimban |
| és a világon ahányfajta cím van |
|
| magunkra vesszük Mindenekfölött |
| és aki vinnyog megsütjük a talpát |
| de jól okultunk nincsenek Johannák |
|
|
| De jól okultunk nincsenek Johannák |
| tehénvér szagú állatorvosok |
| hülyék kik másnak hullatják a mannát |
| és violákra bontják a napot |
|
| vagy énekelve hurcolják a kannát |
| a kútnál pásztorgyerek ácsorog |
| s megérezve a vizek nyugodalmát |
| elindulnak a szomjas pásztorok |
|
| elmentek mind egy hosszú vonulatban |
| csillagot hordva lámpafény gyanánt |
| zászló nélkül is bölcsen és tudatlan |
|
| toronyiránt most is toronyiránt |
| elől egy könnyű szarvas szabadon |
| amerre elment ritkul a vadon |
|
|
| Amerre elment ritkul a vadon |
| Imádkozz értem bűnösért Johanna |
| a fát kivágom aztán eladom |
| Imádkozz értem tolvajért Johanna |
|
| ha nem veszik meg annyiba hagyom |
| reped a törzse szikrázik a balta |
| holnapra szél lesz fúvódik a nyom |
| Imádkozz értem vétkesért Johanna |
|
| imádkozz értem holnapra mi lesz |
| a lacikonyha kürtöl szól a dzsessz |
| felsorakoznak ételért a hangyák |
|
| korsó ötér sztriptíz az asztalon |
| ki az ajtóban az a hajadon |
| nem jönne vissza akkor sem ha hagynák |
|
|
| Nem jönne vissza akkor sem ha hagynák |
| ha kérnénk legyen olyan üdvözölt |
| mint Szent Ferenc a farkasok között |
| s terítenénk a fekhelyére szalmát |
|
| és lepedővel még be is takarnánk |
| mit régi céhek új takácsa szőtt |
| s míg elmondaná hogy mivégre jött |
| kezét szelíden nyaldosnák a marhák |
|
| látjátok drága társak ez maradt |
| miként a tárgyak véges a harag |
| egy jó szó kettő máris itt lakom |
|
| és szarvas-szemmel fölmeredne ránk |
| mi pedig lassan lámpát oltanánk |
| nem nevetnénk és nem vernénk agyon |
|
|
| Nem nevetnénk és nem vernénk agyon |
| hiszen tanultuk hogy ne bántsd a gyöngét |
| a babonát se szeretjük nagyon |
| ma nekem holnap neked és mi jön még |
|
| amit ma adtam visszakaphatom |
| ki tudja hátha órjások a törpék |
| a sors kereke fordul egy napon |
| és egyenesnek kell nézni a görbét |
|
| a szemrevétel bizony sose baj |
| így jut előbbre az emberi faj |
| mert van igazság csak egy kicsit arrább |
|
| ezért vissza a kardot és tüzet |
| nem bántjuk mi a nagybecsű szüzet |
| nevén nevezzük mint valami szajhát |
|
|
| Nevén nevezzük mint valami szajhát |
| Tisztelt Cím Cégünk itt jelenti ki |
| hogy részünkről a szóbanforgó Jeanne d’Arc |
|
| még hajadon a katolikus vallást |
| vallja és atyja nevét viseli |
| ekkor született így hívják az anyját |
| foglalkozás- és állásnélküli |
|
| nem végzett semmiféle iskolát |
| az átlagosnál finomabb a lelke |
| az orléans-i virgo nevet nyerte |
|
| könnyebb munkákra biztosan bevált |
| Kelt mint fent Bélyeg Név olvashatatlan |
| Nem volt bolond a szűz csak épp szokatlan |
|
|
| Nem volt bolond a szűz csak épp szokatlan |
| ha tűzrerakni ment megállt a hó |
| emberek között nem fogta golyó |
| és barátokra lelt a karvalyokban |
|
| a lángoknál csak azt szerette jobban |
| ha egyre több a lángolni tudó |
| a parázs helyén ottmarad a szó |
| mely újra gyúlik hol közös titok van |
|
| s a tűzrakásban részt vehet akárki |
| csak együtt lenni csak helyettük látni |
| nincs ebben álom sem mesterkedés |
|
| Jöttem hogy vigaszt nyújtsak a kicsiknek |
| miféle tűz lesz ez maga az ihlet |
| egyszerre minden hűtlenség kevés |
|
|
| Egyszerre minden hűtlenség kevés |
| nekem sosem volt barátom Johanna |
| egy ideig elhallgattam mesés |
| históriáit de nem volt hatalma |
|
| fölöttem habár abban semmi vész |
| nincs ha egy némber szól mintha szavalna |
| a többinek de a szemébe és |
| a mozgásába fény van és a hangja |
|
| olyan milyen is furcsa és az ember |
| fél hogy elcsuklik közbeszólni nem mer |
| csak elkíséri mint galamb a párját |
|
| de hogy ki kezdte azt a rohadt máglyát |
|
egyeseknek a tisztesség nehéz |
| emléknap indul és ítélkezés |
|
|
| Emléknap indul és ítélkezés |
| kimodják hogy a boldogtalan Jeanne d’Arc |
| rút félreértés áldozata és |
| lecsukhatják az ügyeletes zsandárt |
|
| márványkő áll a síron ég a mécs |
| az avatásra verset ír egy agg bárd |
| sajtó rádió tévé filmezés |
| és levegőbe repülnek a sapkák |
|
|
Jeanne d’Arc a máglyán a színpad forog |
| a páholyban az inkvizítorok |
| gyászkórust zúgnak lenn a nemzetek |
|
| végbe kell vinni a kísérletet |
| most jókor míg a teljes ég lakatlan |
| hogy Szent Johanna száguldjon a napban |
|
|
| Hogy Szent Johanna száguldjon a napban |
| hordjon hélium ellen ércruhát |
| bőrét napvédő krémmel kenje át |
| és földközelben álljon mozdulatlan |
|
| amúgy sem nagyon kedveli ha fagy van |
| folyton a tűzről prédikálna hát |
| most itt a tűz csak élje ki magát |
| a kakas szava majd először harsan |
|
| mi később halljuk ha felkelt a nap |
| az élet csúcsa tőlünk idegen |
| a bolygók egy-egy részlet fél-tudás |
|
| vagyis Johanna lesz a boldogabb |
| s az emberiség szenved idelenn |
| mert látni kell az élve pusztulást |
|
|
| Mert látni kell az élve pusztulást |
| az marad élve ki kétszáz évre megfagy |
| Uram Isten ki ezredéve nem-vagy |
| a homo ludens elfelejti lásd |
|
| hogy kell kezelni a kígyómarást |
| Rouen Segesvár és Theresienstadt |
| és Hirosima mind kísérletek csak |
| tanműhely lett a kontinens hol állsz |
|
| kettő lehetsz csak bármennyit akartál |
| ifjú halott vagy idült forradalmár |
| élő húsoddal tápláld a tudást |
|
| légy élhetetlen élősdi eretnek |
| majd eltüzelnek és nagyon szeretnek |
| és ő túléli mit tehetne mást |
|
|
| És ő túléli mit tehetne mást |
| azokkal akik martalócok lettek |
| vagy mártírok mert féltek és szerettek |
| akár a magma legmélyére ásd |
|
| a sírban sem talál vigasztalást |
| férgeket indít szerte a hegyeknek |
| fehérmelegre veri a szonettet |
| korhadt gyökérben felsíró darázs |
|
| mozdul és dong dong dong a vasfülekben |
| hívővé tesz bár ő maga hitetlen |
| minden holdtöltén megduzzad a hullám |
|
| a szőlők alatt lélegzik a vulkán |
| és kíntornál a kannibálmalom |
| agyunkban egyre őrlődik a gyom |
|
|
| Agyunkban egyre őrlődik a gyom |
| Isten sem győzné hajtani a malmát |
| egy elmeosztály húsz Napóleon |
| de jól okultunk nincsenek Johannák |
|
| amerre elment ritkul a vadon |
| nem jönne vissza akkor sem ha hagynák |
| nem nevetnénk és nem vernénk agyon |
| nevén nevezzük mint valami szajhát |
|
| nem volt bolond a szűz csak épp szokatlan |
| egyszerre minden hűtlenség kevés |
| emléknap indul és ítélkezés |
|
| hogy Szent Johanna száguldjon a napban |
| mert látni kell az élve pusztulást |
| És ő Túléli Mit tehetne mást |
|
|
|
Szellemidézés*
| A félhomállyal idegyűjtlek: |
| a fotel fölött száll az újság, |
| parázs tartja a cigarettát. |
|
| A szó sehol. A szem sehol. |
|
| És vissza: minden tárgy, minden |
| szöglet, mélyedés, energia, |
| a fény minden megtöretése rávall. |
| Barokk gyönyörben egyesül |
| egy kitöltetlen férfi-körvonal |
|
| Hozzámcsapódik a zene. Agresszív |
| hullámaival megemel, továbblök, |
| végigborít, estéli tenger. |
| Néhány négyzetcentiméternyi |
| s a végtelen mégsincsbe ér az ember. |
|
| Ordítsak? az se volna jobb. |
| Kezembe vájjak? vagy legyintsek? |
| Nem vitte többre, aki megfeszült, |
| mint aki azt mondta: feszítsd meg. |
|
| Mind, akik a halálba mentek, |
| Rólad csak ingatlan maradt rám. |
|
|
Utazás Eurázsiában*
| Nélküled ér az est megint. |
| Mit csinálsz? Fogsz egy Zeppelint. |
|
| A Nagykörúton szél csavar. |
| Füttyentsz. Ropog a légcsavar. |
|
| Adsz neki másfél vadzabot. |
|
| Jobbról Kelet, balról Nyugat. |
|
| Kiszállsz. A vámtiszt visszanyom. |
|
| Karonfog, mint egy banditát: |
| „Sajnos, e vízum skandináv. |
|
| De hová lett a fóka, Sir?” |
|
| Északon bezzeg nincs hideg, |
|
| „A Őrangyal küldte, zord rokon, |
| mit keres itt a fjordokon? |
|
| az emberekben van a kincs, |
| és a hegyekben a gerinc?” |
|
| Nahát! becsaptak. Nem pipál. |
|
| „Uram! szabad egy kis tüzet? |
|
| Mindennap elmegy a vonat, |
|
| Szegény tűzhányó maga van, |
|
| Látod? tűzhányó. És maga. |
| Hanyatt-homlok siess haza. |
|
|
Aki folyton csak vár
| holdtöltére tengerdagályra |
| tüskés sokszöggel dobja szembe |
| a dolgok megváltozott optikája |
|
| torzító gépből szól a hang |
|
| kolduskirélyné szól a hang |
|
| rendjükkel bástyázná magát |
|
| szentjános szemű éjszakát |
|
|
Álomfejtés*
| A cellafalon felizzott a por. |
| „Hát mondd meg, József, ha te vagy a látnok…” |
| Tüzelt a kő, a föld, a szennycsupor, |
| reszketve állt a pék és a pohárnok. |
|
| A rácsra nézett József és szelíden |
| így szólott: „Hármat fordul még a nap, |
| a te életed megmenti az Isten – |
| téged meg fölfalnak a madarak.” |
|
| Tudta-e, mit mond? s hogy honnan van a |
| tévedhetetlen láz sugallata? |
| s hogy van feloldás, ha semmit se szól? |
|
| De elhangzott. S kit élni küldtek, élt, |
| és hulla volt a halálraítélt. |
| Nincs kibúvó a látomás alól. |
|
|
Isabella levele az apátúrhoz*
| Tisztelendő Atyám! Az Ön sugárzó |
| figyelme arra érdemesített, |
| hogy én, pallérozatlan alföldi leányzó, |
| szemébe nézzek a világi bűnnek – |
| s mint ördög láttán vándor prédikátor: |
| hanyatt vágódjam vétkeim súlyától. |
|
| Mert íme, nem vagyok szerény. Hívő se éppen. |
| Pazarló voltam kezdettől kevélyen, |
| s kit a gégém csak zsoltárokból ismert, |
| én haragomban szólítottam Istent. |
| A bosszú Istenét. Nekem sosem volt |
| olvadtszemű, töviskoronájú, |
| magát hallal-kenyérrel szétosztó Uram, soha. |
| Az enyémnek köve volt meg olaja – |
| hetedíziglen a velőkbe rontó, |
| képmás nélküli, szörnyű Logika. |
|
| Nagy sakkjátszmában voltam én paraszt. |
| Keveset léptem, s mindig ugyanazt; |
| nem lehet tisztán látni az irányt. |
| És szóltam is, meg hallgattam is én, |
| miképpen Ön cselekszik a misén. |
|
| De énekeltem. Sokszor. A Fiút. |
| A Jóistent, aki csókolni tud. |
| Pán-sípon játszik, Buddha-karja van, |
| öreg bráhminnal gerezdet kötöz, |
| szemöldökétől megdördül az ég, |
| réztenyerében indián gyerek, |
| piramis térde, bordája totem, |
| világít, ha a tengerre hajol |
|
| s akkor mindenek zümmögnek, Atyám, |
| mindenben megindul a gégetájék. |
| Tisztelendő Uram, micsoda játék |
| súlyt görgetni arra, mi súly magától, |
| s nem várni meg, hogy magától kilábol, |
| de váltságdíjért, ostyáért, imáért, |
| mint egy rongypapírt, leemelni róla? |
|
| Ez volna az a sugárzó titok? |
| Tisztelendő úr, kettőnk között szólva, |
|
| Hogy fordított arány a büntetés |
| azzal, ha könnyen fölmentem magam. |
| Hogy evilági vétkeink közül |
| legsúlyosabb a kockázattalan. |
| Ön, aranyhimzésű ornátusában, |
| szószékén mozdulatlan, süppeteg. |
| Nekem, az ingajáratú magányban, |
| egy rezdülés is megmérettetik. |
| Parancsszó nélkül is mozogni kell. |
|
| Mit ér a bizonyosság, amit Ön kinál? |
| Időhúzást a lelkiismeretnek. |
| Maradjak én továbbra is, Atyám, |
| szénbélű gyémánt, óhitű eretnek, |
| tudván a dolgok kérges belsejét – |
| Ön meg csak látván, meddig a szem ellát. |
|
| Már vált a nap. Elindul a levél. |
| Foglalja Ön imába Isabellát. |
|
1969–77 (Azték pillanat, Isabella Bäumer levele Aubigny püspökéhez címmel) |
|
Hódolat Chagallnak
| A csészekürt estét jelez, |
|
| Hát hol lennék, ha nem veled, |
|
| Szűk a világ és végleges: |
|
|
Magyar cinterem*
valamint W., díjnyertes kanárimadár |
Tel: 125-543/76-os mellék |
|
| Egy levegőtlen laboratóriumból |
| 1956-ban Nyugatra mentem. |
| Otthon nem adnak Nobel-díjat. |
| Kinn három kapukulcs is jár. |
| Előre köszön a pincér. Láthatom |
| a Royal Shakespeare Companyt, |
| s ha kedvem van, átmegyek Párizsba |
| vagy Brüsszelbe hetenként. |
| Többször meghívtak teadélutánra, |
| egy asszony sírt a mellemen, |
| a találmányom kifizették. |
| Ezek nem kúpot dugnak a végbelükbe, ezek |
| adminisztrálják a szuppozitóriumot. |
| Meghaltam egy esős délután, |
| Nem az Apátságban vagyok eltemetve. |
|
| Megbíztak egy toronyház-építéssel. |
| Kérdeztem, mennyi a célprémium. |
| A keresztbetett lécek magasában |
| egy nagyszakállú ember rámtekintett |
| s azt mondta: „Kicsi a te hited, fiam.” |
| A liftaknában leltek rám. |
| Valamikor katedrálist akartam |
| építeni. Nem lélekvesztőn: |
|
| Míg éltem, humanista voltam. |
| Cikkeket írtam, hogy „A cigány is ember”; |
| „Új életet kezd B. Zsuzsanna, |
| „Szánjuk meg végre az öregeket.” |
| Egy éjjel, a redakcióból kijövet, |
| leütöttek az utcán. Rólam |
| nem ad ki jelentést a Reuter. |
|
| Rómeó voltam, azután két gyerek apja. |
| Kifényesedett a nadrágom, azután kocsit vettem. |
| Tudtam, hogyan kell beledögleni, |
| észrevétlenül vándorútra menni, |
| elérni, hogy beledögöljenek, |
| tudtam, hogyan kell „spilázni” – |
| anyám épp akkor halt meg, mikor |
| a nagy monológ utolsó sorait mondtam, |
| a díszletből kihullt egy gerenda. |
| Nem csuklott el a hangom. |
|
| Nem tudom, honnét szelidültem idáig, |
| Közép- vagy Kelet-Ázsiából. |
| Nem tudom, hogyha kínozni akartak, |
| lófarkhoz kötöttek, vagy tevehátra. |
| Az évezredes szenvedés emléke élivel |
| belerovátkolódott a szaggató fájások közé |
| ebben a nagycsontú koponyában. |
| Ide érkeztem; már nem fáj. |
| Azért a lapáttal vigyázzatok. |
| Ne üssetek el az európai földtől. |
|
| Piros-fekete-rózsaszín halmazatokra, |
| ellenálló formákra, nyílások görcsös |
| alakváltozásaira emlékszem, hüllőmozgású |
| ereket látok, csupa barlangi rajz – egyetlen |
| hang bársonyát, szemöldök ívelését |
| nem fedeztem föl soha, csak a hámrétegen |
| a késnyomot; a heg általában |
| szépen begyógyult. Tudom a lényeget: |
| Itt fekszem gyógyítatlanul, emléktelenül. |
|
| A rablógyilkost védi a törvény. |
| Meghatározott évmennyiséget kaphat, |
| legföljebb halálbüntetést. |
| Pedig évszázadok virágát emelik magasra |
| Védtelenül állnak, körülöttük ott ül az okos |
| állandóság, a párnás előítélet, |
| tapsol a társadalmi beleegyezés, |
| s a magasban egyszerre csőrös |
| abortusz nyílik, zöldarcú érdek, |
| poshadt hitvesi ágy, korlátolt délután: |
| „vedd el onnét a kezedet, meglátnak” – |
| az évszázadok virága a zenekari árokban |
| s a karmester, tegnap még maga is |
|
| örökké az erkölcsi törvényt |
| s a csillagos eget fölötted. |
| Halántékomon szüntelenül, |
| lábam nyomán az erkölcs, az igazság, |
| betörők, gyilkosok, utcanők |
| kóchaja fölött a csillagos ég. |
| Most itt lent ők is, én is. |
|
| Magyarország legnagyobb gyáregysége! |
| Legkeresettebb exportcikke. |
| Az évszázad mérkőzése, a legnagyobb |
| befogadóképességű stadionban. |
| A kiváló tudósról, a kitűnő művészhez, |
| Hazánk legnagyobb dzsungelében. |
| A magyar Athén, a magyar Stockholm, |
| a magyar Père-Lachaise, a magyar |
| Dynosaurus. A magyar dzsessz. |
| A népszerű manöken, a világhírű |
| tojásfestő. A riporter a dzsungelban, |
| a riporter a Père-Lachaise-ben, |
| Földön, levegőben, víz alatt. |
|
| Apám portás volt (és nem volt cipője), |
| apai nagyapám a báró birkáit |
| hajtotta, karámról karámra, |
| álmaiban (és már neki se volt). |
| Szerelmem kóristalány, tüdőbajos, |
| ó, chant macabre! – a háború, |
| az építés, igen, botlottam én is, |
| hanem egy októberi hajnalon |
|
előre megmondtam, s azóta |
| már emlékezem (nem volt cipőm), |
| továbbá bújtattam zsidókat, és |
| több ízben barátom volt J. Attila. |
|
| Tizenkét évig gyűjtöttem a tényeket |
| főnököm „A zuzmó- és mohaféleségek |
| viselkedése hazánk erdeiben, |
| különös tekintettel a megváltozott |
| éghajlati viszonyokra” című dolgozatához. |
| Negyvenéves koromban megcsalt a feleségem, |
| öt évvel később rendőr kísérte haza a fiamat, |
| mert betört egy ékszerüzletbe, és a banda |
| tagjainak egy-egy odatetovált muskátli volt |
| az képén – nem értem ezeket a mostani |
| fiatalokat, hol van belőlük az a kitartás, |
| az a szorgalom, amellyel a mi nemzedékünk |
| egykor átvészelte az Élet viharait?! |
|
| „Quousque tandem abutere Catilina |
| patientia nostra…” Aztán földrajzszakosnak |
| képeztem át magam, hogy legalább térképen |
| láthassam Itáliát. – „Nézzék, kérem, |
| a néptribunok lábnyomát, az esti varjakat, |
| a lávakövek mozdulatait…” Csöngettek. |
| Főbb terményei: rizs, burgonya, cukorrépa, |
| szőlő, a havasi legelőkön szarvasmarhát |
| tenyésztenek. Később megrótt az igazgatóm, |
| nem vagyok aktív, nem támogatom a rongy- |
| gyűjtést. – „Ciceró – mutatott rám ujjal |
| egy kölyök –, a Ciceró megint fönn jár a Via |
| Appián.” Akkor már a sarki kocsmába jártam. |
| Visszafelé nem vittek lábnyomok – quousque |
| tandem – természetesen, igazgató elvtárs – |
| még egy folyosóügyelet hátra van – indulok |
|
| „He lived for Love and died in harness” |
| a note for Thee, completely harmless |
| which should not read as standeth above |
| but this way bold and brave: |
| „Had he but lived in harness |
| and died while making Love – |
| he would jump out of this Grave.” |
|
| Utas, ’Ki épen erre jársz, |
| „Élt, hogy szeressen, Meg-halt Munka által” – |
| Tégedet óvna e’ telljessen ártal- |
| Mellyet ne illy mód olvass öszve, |
| „Élt volna tsak Munka által, |
| ’s halt volna meg Szerelem közbe’ – |
| Ki-szöknék most a’ Porbul.” |
|
|
| Egész életemben egy munkaártalommal |
| küszködtem: az ámítással. |
| Ha a festő giccset fest, ha a mérnök |
| elméri az alagutat, a kép kidobható, |
| Mit csinálsz a nemzeti tudattal, |
| ha a tévhit megkötött s évtizedekig |
| tovább épül? A szemtanúkat közben |
| elnyeli a mély, innét már nincs irány, |
| itt egyetlen pontba sűrűsödik |
| Kossuth Deákkal, Károlyi Jászival, |
| együvé Tartsay, Bibó, Kéthly, Pálffy, |
| köréjük diákok, prédikátorok, |
| pallérok, örökös hídépítők, |
| Csontváry porától üvegfény üt át a kövön, |
| s a kizökkent időben Bartók, Radnóti sistereg, |
| Kálló esperes, Bajcsy-Zsilinszky – őket |
| talán még Márai is vallja. Ez a közeged, |
| polgár. A század előbb-utóbb lehetőséget ad, |
| hogy lélegzetet végy. S a legtöbb, |
| amit egymásnak nyújthatunk: a levegő. |
|
1964–82 (Johanna, Azték pillanat) |
|
Tánc
| Vízimadár kinyújtott lába: |
| Szeresd azt, aki vándorol. |
|
Hídi gázel*
|
H. Tch.-nak
|
utadon van a forrás áramot adsz |
|
ma a húszkarú erdőn fát hasogatsz |
|
hogy a tengerek öblén átcsalogass |
|
Anatólia síkján drága lovas |
|
|
lecibálhat a tenger általuszom |
|
sokasodhat az éjfél átaluszom |
|
idelátsz a beszűkült Boszporuszon |
|
Anatólia síkján drága lovas |
|
|
telitődik a forgás négybeszakít |
|
mielőtt ideérnél félretaszít |
|
viperák szakadatlan mérge van itt |
|
Anatólia síkján drága lovas |
|
|
aki még nekivágott ráfizetett |
|
aki arra tanít tedd rá hitedet |
|
aki vasbeton úton jár vizeket |
|
Anatólia síkján drága lovas |
|
|
lobogásod jön csak a csúcsokon át |
|
olajos-puha bőröd víz-szagu szád |
|
viszik Ázsia véres zsibpiacát |
|
Anatólia síkján drága lovas |
|
|
akinél csak a mozgás képtelenebb |
|
beragyogtad a késő éjjeleket |
|
tebelőled nőnek a végtelenek |
|
Anatólia síkján drága lovas |
|
1970 (Válogatott szerelmeim) |
|
Kobaltország
Költemények versben és prózában |
A Triptichon című verset dr. Balogh Jánosnak, a Balatonszárszó-t Fodor Andrásnak, a Canaletto Varsóban-t Barbara Poulainnek, a Férfiakt-ot Capt. E.A.-nak, A sivatag-ot Kada Júliának, az El Grecó-t Illés Endrének, a Babel-t dr. Scheiber Sándornak, a Spinozá-t Hajnal Annának, az Egy reneszánsz faragásra című verset Széll Timeának, A Horror vacui II- részét Bálint Endrének, a Magdolná-t dr. Rapcsányi Lászlónak, a Madárcsapdá-t Bartos Tibornak ajánlom.
A Biblikus magyar eredetmondák című vers Nagy Ilona gyűjtése, a Kiszámolós az Aggáda egyik mondókája alapján készült.
|
Tizenhetedik Enceládó Szulfátó, a kobaltok királya, mindent megélt és mindent megunt. Látta, honnét ered a víz, a madarak nyelvén is megtanult, s akár egy asztrológ, bejárta az eget. De nem tudott már semmi örömet s unatkozott rettentőmód XVII. Enceládó Szulfátó őfelsége, akár egy kisgyerek. Egy nap a kertjében sétált a kaktuszok között, melyek háromszáz változatban szúrták a szemet. „Minden test olyan, mint a fű” – gondolta XVII. Enceládó, s aztán: „Megőrjítenek az idézetek.” És elhajította könyvét s azt mondta hangosan: „Gonorrhoea.” A várból kürtöltek, hogy kész van a tea; XVII. Enceládó ásított s egy bembergfa alatt, a bokron, meglökött egy madarat. A madár leesett, de nem szólt, és nem repült tovább. Ekkor XVII. Enceládó, a király, madárnyelven azt mondta: „Énekelj.” A madár hallgatott. – „Voilà!” – kiáltott a király. – „C’est l’oiseau qui ne chante pas!” És fölébe hajolt: „Énekelj!” A madár hallgatott. Becézte és kényesen megsimogatta, de hallgatott; fenyegette és fölébe rakta vaspántos csizmáját: hallgatott. Napokon, éjszakákon át csak hallgatott. XVII. Enceládó, a kobaltkék király, étlen-szomjan kérlelte, nem aludt, lefogyott, s az udvari orvosnak azt mondta:
„Meghalok.” – „Uram, király!” – rémüldözött az orvos. Ekkor megszólalt a madár. „Emelj engem a combodig, ha fáj. Emelj engem a gyomrodig, ha fáj. Emelj a szívedig, ha fáj. A meztelen idegekig, ha fáj – ha engem elbírsz, a halált is elbírod, király.” XVII. Enceládó mosolygott, és lóra ült, s a hegyek közt pucér kis dalt fütyült, mélyet lehelt: „A halált, madame, még csak álmodom. De a főpróbát nem vállalom.” S akkor ő elszállt, ma is száll, és Enceládó éli testi életét, olyan mint a fű, gonorrhoea, mindennap ötkor készül a tea, s van mindenféle szép szokás, csak egy nincs benne: szárnyalás, a madár száll és szomjazik, harmatos bembergfát keres, mélyföldön és vizek fölött s a kéklő Kalcinákban, ahol terem az énekes – de mindhiába: olthatatlan, meghalnak lenn, csak szárnyalj egymagadban, próbáld a halált egymagad, a király pedig, XVII. Enceládó, megint fenséges és szabad, olykor, ha az óbor a torkán fennakad, messzelátót ragad, tág eget lát falak helyett, és szárnyakat, szárnyakat, mindenütt szárnyakat.
|
|
Hát ezt megúsztam, mondta XVII. Enceládó, és felsóhajtott – nem, mondta az udvari bolond, miután elfoglalta megszokott helyét lantjával a trón tövében, nem lehet megúszni: ide figyelj
|
| a szökdelőket, vízből menekülőket. |
|
| Ha kopoltyúval természetesebb, |
| minek – fulladni – a másik közeg, |
|
| a légnemű, a foghatatlan, |
| az összeütközésnél csobbanatlan, |
|
| Csillogtatni a pikkelyeiket. |
|
| Egy perc megállás a Nagy Vízkeréken. |
|
| Aztán a törvény működésbe lép. |
| A gravitáció. Süllyed az ég, |
|
| és alakot vált az elérhetetlen, |
| ott hintázik az ismerős közegben, |
|
| hatalmas vízcsepp, kénytelen mennyország, |
| reménytelen szerelem, Magyarország. |
|
|
|
De hiszen udvaromban minden vágy beteljesül, firtatta Enceládó, a kobaltkék király, van hozzá út és van idő, korláttalan – korláttalan?, kérdezte a bolond, hisz ami távlattalan, az maga a korlát
|
| minden korhely ott terem, |
|
| Szépleány hord alkalmasint |
| krepdesint is, karmazsint is, |
| szétosztandó fenn a bálon, |
| mert a várban már javában |
| zúg az udvar, ott jön, ott van |
|
| Az a jó, hogy messze van, |
| Ha közel van, veszve van: |
|
| ciroklőre, szinészpletyka, |
|
|
|
Szerinted melyik mondta ezt, kérdezte Enceládó meglepetten – bármelyik, felelte a bolond, a Lehetőség, aki tiltakozhat, vagy a Beteljesülés, aki visszavonhatatlan: talán csak ikrek, csak
|
| itt is: |
jól van. Megyek már. |
| Megyek. A búcsú semleges. |
|
|
| madár, meg bokor, meg tiltakozó |
| Hazavárlak.Várlak. |
Holtomiglan. |
| várlak, ideszőlek, gyere. |
|
|
|
|
De az udvari élet, kiáltott a király, szép teljessége annak, amit én csináltam! kobalt és mégis európai, örök ingajáték az akarat s a cselekvés között! – Enceládó, kobalt király, hajolt meg a bolond, hallgasd meg egyetlen belső esemény történetét
|
„Őfelsége XVII. Enceládó Szulfátó, Kobaltország királya tegnap este fogadást adott vadászkastélya összes termében. A fogadáson megjelent dr. Pim-Pim Vazul, királyi fővadász; Loló hercegkisasszony és bacilustenyészete; Vitéz Fekete Póni Ló, legendás hős; dr. Panyicza Harcz, színházigazgató; Kolitisz, a Jenő-Párt és Appendicitisz, a Ferenc-Párt vezére; Don Alfonso di Flotta y Terras de la Habarch, szökésben lévő hajóskapitány és ideiglenes nemzetvédelmi miniszter; K. Vájsz Bikfic, udvari költő, a »Lolóhoz!« című ismert óda szerzője; diplomáciai részről K. Nagy Béla, hazánk távozó nagykövete és K. Kis Zsökam, francia nagykövet asszony; Lipi, láthatatlan matematikus, a kettes számsor alkotója; ezenkívül írástudók, lerugott futballisták, külföldiek s a halcsíki Optimizmus termelőszövetkezet vezetői, valamint a KOBALT JAJSZÓ képviseletében Hülye Mosoly főszerkesztő. A fogadáson nem jelentek meg szellemi életünk kiemelkedő halottai,
továbbá az udvari bolond, aki a nekrológokat írja.” |
|
…És amikor fölolvasták a »Lolóhoz!« című ódát, K. Vájsz Bikfic udvari költő versét, és éppen annál a gáláns résznél tartottak, hogy:
a herceg-kisasszony halkan felsikoltott, Don Alfoso di Flotta y Terras de la Habarch, szökésben lévő hajóskapitány és ideiglenes nemzetvédelmi miniszter a kardjához kapott ingerülten, „ezek a rímek!” – kiáltotta dr. Pim-Pim Vazul, királyi vadász, hangjában az elragadtatás és a felháborodás közötti árnyalattal, „valóban” – mondták a megjelent írástudók, berugott futballisták és zagyva nyelvükön a külföldiek, a háttérben Kolitisz és Appendicitisz így szólt: „csütörtök”, a halcsíki Optimizmus termelőszövetkezet vezetői mindenesetre megitták a maradék italt, Hülye Mosoly lapszerkesztő jegyzetelt: „két páros rím és három üveg whisky”, Vitéz Fekete Póni Ló legendás hős elájult, „szimatolunk, kedves Hülye?” – kérdezte Alfonso di Flotta élesen, „persze, a sajtó!” – sziszegte dr. Pim-Pim Vazul fővadász, és a jegyzetfüzetre lökte a bacilusokat, a lapszerkesztőt elöntötte a kólitenyészet, a hercegnő nagyot sikoltott, a halcsíki Optimizmus termelőszövetkezet vezetői négykézláb járták a
csűrdöngölőt Vitéz Fekete Póni Ló ájultan fekvő teteme fölött, „segítség” – sikoltott a hercegnő, Don Alfonso di Flotta ismét kardjához kapott, ekkor dr. Panyicza Harcz, a színigazgató, középre pattant s felrikoltott: „Figyelem! Itt járt Lipi, láthatatlan matematikus, a kettes számsor alkotója, és összekeverte a rímeket! A vers helyesen így hangzik:
A teremben helyeslő morajlás, a hercegnő megint sikoltott, „ezek a rímek!” – csattogott Pim-Pim Vazul elragadtatottan, Don Terras elengedte kardbojtját legottan, s az írástudók oly szakszerűen vették körül a lapszerkesztőt, hogy Hülye Mosoly még jegyzetelni is elfelejtett, Kolitisz-től és Appendicitisz-től is jutott néhány elismerő tekintet mindenkinek, akit illet, Vitéz Ló ájultan a többihöz szaladt, az optimizmus átjárta a halcsíkiakat, mivel új whiskyt rendelt a király, s a kobalt-díj első fokát, amely K. Vájsz Bikfic költőnek kijár, azonnal ki is adták, és kitüntették dr. Panyicza Harcz-ot, vitézségi éremmel Don Terras de la Habarch-ot, és mindenki mindenkivel kezet fogott, csak Lipi-t, a láthatatlan matematikust keresték szerte a bacilusok, de mindhiába, eltűnt, akár a palástból a folt. Ezért Enceládó, a kobaltok királya, utasította Hülye Mosoly-t, hogy másnap reggel a fogadásról tudósítson (de semmi másról), és írja meg a sajtó (melynek legfőbb szerve éppen a KOBALT JAJSZÓ), hogy a kastélyban mindenki megjelent, vershallgató,
versvégrehajtó, s a Nép, a Nép is odabenn tolong. Kivéve, aki halott vagy bolond.
|
|
A költészet, bólintott büszkén Enceládó, mindig is pontosan jelezte nagyobb gondjainkat – úgy van, bólintott sandán a bolond, s elugorván a tróntól, egy köteg újsággal tért vissza: tessék
|
című irodalmi és mezőgazdasági folyóirat folytatásos különszáma
|
Elhúnyt K. Vájsz Bikfic, kobalt-díjas költő, a „Lolóhoz!” című ismert óda, az „Éljen Jenő, a rongyszedő” kezdetű induló, a „Boldog újévet kíván a házfelügyelő” című népopera és számos más remekmű szerzője.
K. Vájsz Bikficet az egyetemes kultúra saját halottjának tekinti. Temetéséről később intézkednek.
*
|
A kortársak visszaemlékezéseiből
|
dr. Panyicza Harcz, színházigazgató: „Nem fűzött személyes barátság K. Vájsz Bikfichez. A társulat továbbra is játszik; az élet megy tovább.”
Manczy, manikűrösnő: „Sohasem felejtem el a lázas napokat, mikor az »Éljen Benő, a kardnyelő« című darabot írta. Akkor már két hete együtt éltünk. Ablakunk alatt tolongott a Nép.”
dr. Pim-Pim Vazul, királyi fővadász: „Valami fogadáson találkoztunk egyszer, véletlenül. Csak futólag láttam.”
Macza, zöldségárus: „Úgy emlékszem, Elemérnek hívták. Többször rám mosolygott, mikor elment a bódé előtt.”
Lipi, láthatatlan matematikus: „Amíg élt, bolondnak tartották. Pénze nem volt, kinevették a nők, Hülye Mosoly lapszerkesztő nem közölte a verseit. Csak én tudom, KI VOLT K. VÁJSZ BIKFIC.”
|
|
Eltűnt Lipi, láthatatlan matematikus, a kettes számsor alkotója. Utoljára esernyővel látták. Aki a nagyhírű tudósról tud valamit, jelentkezzen az alábbi telefonszámon:
12-22-32-2
12-22-42-2
*
dr. Pim-Pim Vazul, királyi fővadász: „Nyugtalanító hírek terjednek el fővárosunkban K. Vájsz Bikfic, a két éve elhunyt költő haláláról. A tudomány feladata, hogy tisztázza: KI VOLT K. VÁJSZ BIKFIC?”
Don Alfoso di Flotta, szökött hajóskapitány és ideiglenes nemzetvédelmi miniszter: „A nyolc éve elhúnyt K. Vájsz Bikficcel együtt szöktünk meg annak idején a Fernandó nevű spanyol gőzösről. Ha jól emlékszem, ő volt a hajósinas, én voltam a kapitány.”
dr. Panyicza Harcz: „Tizenöt évvel ezelőtt ismerkedtünk meg. Zöld felöltő volt rajta és rózsaszín zakó. Érdekes ember volt, színházi életünk különös, színes egyénisége.”
Manczy: „Szerettük egymást. Mikor az »Éljen Manó, a talpnyaló« című szonettet írta, őrjöngve borult a lábam elé: »Ha neked írok, a Népnek írok!« – kiáltotta. Nyomorogtunk, de hamarosan lábam előtt hevert az egész Nép.”
Macza: „Hozzám járt enni, salátát, spenótot. Elemérnek hívták. Szerette fogdosni a fülemet. Ilyenkor a kezére csaptam: »Tu vache, qu’est-ce que tu fais?« Azóta őrlődöm a lelkifurdalástól. Tudtam, hogy a manikűrösnő tönkre fogja tenni.”
Vitéz Fekete Póni Ló, legendás hős: „Hugónak hívták. Együtt voltunk jurátusok. Már a brüsszeli »Ó-levendulához« címzett fogadóban, ahol 2 sou volt a rézvödör, s Hindemith szólt az öblítőből, »Hugó! – mondtam neki már akkor. – Hugó! Te egy nagy költő leszel!«”
Kolitisz, a Jenő-párt vezére: „Rendíthetetlen férfira emlékezünk. Aki soha. És mégsem. Ezt végre ki kellett mondani.”
dr. Panyicza Harcz: „Csak a legnagyobb elismerés hangján szólhatok róla. Húszéves ismeretségünk első percétől fogva Népünk legbelső jajszavát szólaltatta meg. Lángelme volt.”
Don Alfonso di Flotta: „A Fernando gőzösön, ahol együtt szolgáltunk, én voltam a hajósinas, ő volt a kapitány.”
Hülye Mosoly, a KOBALT JAJSZÓ című irodalmi és mezőgazdasági folyóirat főszerkesztője: „A K. Vájsz Bikficcel kapcsolatos leveleket, dokumentumokat, emléktárgyakat szíveskedjenek az erre a célra rendszeresített marha-waggonban elhelyezni.”
*
|
|
Őfelsége, XVII. Enceládó, a kobaltok királya, K. Vájsz Bikfic udvari költő halálának ötvenedik évfordulója alkalmából emlékplakettet létesített. A plakettet Loló hercegkisasszony, a költő egykori pártfogója, verseinek Múzsája kapta meg.
Az évforduló napján a halcsíki Optimizmus termelőszövetkezet „K. Vájsz Bikfic” (a mártírhalált halt nagy költő) nevét vette fel.
A „Népünk hőse, K. Vájsz Bikfic” nevű tudományos kutatóbizottság élére lapunk főszerkesztőjét, Hülye Mosoly-t nevezték ki.
A bizottság „Hogyan halt meg K. Vájsz Bikfic?” – pályázatára eddig egyetlen pályamű érkezett, melynek címe: „Sehogy”, alcíme: „K. VÁJSZ BIKFIC ÖRÖKKÉ ÉL!”, aláírója: Lipi, láthatatlan matematikus.
*
|
A Kobalt Távirati Iroda jelenti
|
A mai napon körözvényt adtak ki K. Vájsz Bikfic, volt udvari költő ellen. A nyomozás folyik.
|
|
|
És te, hunyorgott a király, mit csinálsz azon kívül, hogy lantot pengetsz és maszkot válogatsz, ami nem sokba kerül – én, mélázott a bolond, akarod tudni, hogy mi vagyok én
|
| vagyok szélben szalmaszál |
|
|
|
És hogyha már a lantnál és a maszknál tartunk, folytatta a bolond, mint tudod, Kobaltországban egy idő óta úgy szokás, hogy én írjam a nekrológot szellemi életünk kiemelkedő halottairól, kik nem jelennek meg a fogadáson, ujjé, király, ez aztán munkakör, néha egy bukfenc az egész, a sír fölött, a kő alatt, satöbbi, halott írót könnyű szeretni, de hallgass hát:
|
| s a rezgés lassan átszivárog |
|
| és szél babrál a lugason, |
| amit még itthagyott Homérosz, |
| beleborzong az aszfodélosz, |
|
| az ősz, amit csupán a fák |
| az utas nem tud az enyészet |
|
| költőm, ilyenkor értelek, |
| hogy kell meghalni hősi pózzal, |
| tengerrel, széllel, albatrosszal |
|
|
| Megírta végül a kritikus Toynbee, |
| belőled mennyi whisky, vodka folyt ki, |
| s válaszolt mérges jóbarátod, Spender: |
| ki ily nagy holtat bánt, nem rendes ember. |
|
| Ki szép voltál nagy lófejeddel, rútan, |
| sofőr a spanyol polgárháborúban, |
| gyilkosan omló ritmusok tudója, |
| férges szerelmek versbe-altatója, |
|
| megállva közhely s iszony pengeélén, |
| hogy szópányvába bukjál majd a végén, |
| se whiskyből, se metafizikából |
| nem támadt rád az ifjúkori mámor, |
|
| agg név lettél, sej! nagy idők tanúja, |
| és senki nem szólt már, hogy kezdjed újra, |
| nem voltak veled Temze-parti tölgyfák, |
| csak a szorongás kocsmagőze tört rád. |
|
| Rímtelenül is rímes, vén oroszlán, |
| neved veszítvén, egyedül borozván, |
| hol nincs rivális, T.S. Eliot sem, |
| gyermektelenek és nyugdíjasok sem, |
|
| te tudod, vétkes voltál-e vagy vétlen, |
| de míg egy padlásablak nád-szögében |
| gyertyányi verssor gyúl a háztetőre: |
| mindig marad, ki megmelegszik tőle. |
|
|
| Egyetlen, görcsös dobbanás, |
| a maradni merénylő ős-gyík, |
|
| napra leső kyklopszi nyája. |
|
| Pardon-világ. A bőr kifeslik, |
| a ránc, az ér röppálya lesz. |
| Szalad a vér, velő, ha tetszik, |
| ha nem, feszül az életed, |
|
| a pikkely pödörödve hullik, |
| jövőd a trágyadomb – hacsak |
| föl nem visz egyszerre a csúcsig |
|
| egyetlen, görcsös dobbanás, |
| a szárnyalni merénylő ős-gyík, |
|
|
| hold himbálva ül HASUNKRA
|
| fűrészelnek fönn a macskák |
| ciszternából néz a tenger |
| s folyvást megmerülni képes |
| kútfő minden CSONTfaragvány |
|
szobrából csak FÜL hiányzik |
| egyszer önből is lehet szent |
| most nem tudjuk besorolni |
| gyerünk rendet rakni szépen |
| vagy mi lesz az éjszakából |
| elszórni hogy megmaradjon |
|
száll a FÜSTJE megszeretni |
|
|
|
Csak ennyi, kérdezte a király, csak ennyiből áll az egész: de hát ez egyébként is megtörténik s akkor már inkább verset írjak, miképp e
|
| Ahogy belép és meghajtja magát, |
| odafigyelnek minden követségről |
| asztalnál költészetről vitáznak. |
| Néz. Azt mondja: „hattyúk” – |
| s utána: „fattyúk”.(De ez csak |
| játék.) Ha megdicséred, fizeti |
| a kávéd. És unatkozik, jaj, |
| Pesten nincs igazi strip-tease, |
| nincs európai színvonalú bár, |
| nincsenek könyvek. Tolsztoj |
| egy szamár. |
Nincs axióma. Az |
| egyetlen őstény, mely rádtapad, mint |
| a hímre a nőstény: az unalom. Pél- |
| dául nézd meg: a túloldalon az a |
| temérdek csípőjű hajadon hogy |
| bámulja a leszboszi riportert. |
| bámulja a leszboszi riportert. |
Nézd. |
| Kell egy kis koffein? Az asztal alatt |
| hozzáér a lába. Nincs mit tenni. |
|
| természetesen ő is felolvas. |
| törvény –értelem,Rend, |
mondja. |
| Ellenfelén, |
a „formalista” költőn |
| ésjót nevet, |
megbélyegzi, |
| megbélyegzi,ésjót nevet, |
hogy |
| „polgári giccs”; |
s mert az írás |
| – az alkotás – |
nagyon fáj: |
| gíts!se- |
– kiált az olvasóra; |
| a nagydíjas költőt csak így |
| vitatkozik, mindenbe beleszól, |
| de véletlenül nincs egy vasa se; |
| ha falura megy, pipára gyújt, |
| és megkérdi: a tehén hasas-e; |
| ő úgy szerelmes, hogy előbb |
| értelem,„Rend, |
törvény” – |
| A rakodópart alsó kövén ül- |
|
| acsöpöglassanorrából |
spanyol- |
| spanyol-acsöpöglassanorrából |
viasz. |
|
|
|
|
Nos, húzta fel szemöldökét XVII. Enceládó, a kobaltok királya, ilyet mi is tudunk, próbáljuk meg, előbb talán te – én, kapott lantjába a bolond, én, uram, magamtól soha
|
| Spanyolhon. Hangok közt moha. |
| Fülönfüggők közt tánc remeg. |
| Bika vagy költő, egyremegy. |
|
| Írország. Tenger közt morog. |
| Átlőtt sisakkal templomok. |
| Két kocsma közt agg bárd mereng. |
| Harangkötél a kelta nyelv. |
|
| Svédország. Vízrehullt szavak. |
| Becsület, béke, tisztaság. |
| Megbújhatnak az usztasák. |
|
| Grönland. A fóka jóbarát. |
| Fehér felejtés: kész a kód. |
|
| Üld meg az álmok szamarát, |
|
| Téged dicsérlek holtomig – |
| csak ellássak az orromig. |
|
|
|
De ha ez neked elég, egy-két fortélyra, mely utazásaim közt rám ragadt, szívesen megtanítlak, hallgass meg tehát néhány passzust
|
XVII. Enceládó Szulfátó udvari bolondjának naplójából
| Ha tollat fogsz, királyom, ne feledd, |
| használnod kell az írásjeleket. |
| Pont nélkül pontatlan a műremek, |
| jó a szövegnek, hogyha tűzdeled, |
| több írásjellel jobban érthető, |
|
közérthető a mondanivaló. |
|
| A pont kevés. Ne bíbelődj vele. |
| Egy pont csupán a tényközlés jele. |
| Három-négy pont… a szöveg vacog itt-ott… |
| sejlik, a mester ismeri a… titkot… |
| A kérdőjel? Mutatvány, mégpedig |
| valakiről, ki még kételkedik, |
| kiálts rá felkiáltó jellel, és |
| tudjuk, múlandó a kételkedés! |
| Tudjuk, van itten szív és indulat! |
| Tudjuk, a szerző éppen min mulat! |
| Tégy kettőspontot: csihadjon a láz, |
| a ember higgadt fővel magyaráz. |
| Olykor tanácsos a közbevetés is. |
| Tedd zárójelbe (hiszen azért mégis). |
| Légy komplikált. És spleenes és morális |
| – a gondolatjel intellektuális –, |
| és tedd idézőjelbe azt, hogy „Rembrandt”, |
| nyomban tudjuk, hogy van valami szempont.
|
| És kurziválj! Csináld a dőlt betűt! |
| Csengetni kezd a szó, ami elüt,
|
| hadd álljon ketté a polgár füle, |
| hadd lássa be az olvasó: hülye. |
|
| Költő vagy, csupa szeretet, |
| velük kiáltsd, hogy FONTOS, ami ott áll – |
| kivéve, hogyha idézetet loptál. |
|
|
| Királyom, midőn az éjjel megbomoltál |
| s a kurtizán arcára ráhajoltál, |
| vélvén, a révületből rádmered |
| a lemeztelenített ismeret, |
| míg szemed józanságát belevágod |
| s rákérdezel: „Te hogy csinálod?” |
| s aztán a görcsös hallgatáson |
| megütközve mondod: „Csodálom, |
| hogy végigcsinálsz valamit |
| és nincsenek rá szavaid” – |
|
| midőn az éjjel emígy szónokoltál |
| s a kurtizán arcára ráhajoltál, |
| hogy mélyen-látás, álom-sziszegés, |
| tanulhatóvá szűkül az Egész, |
| ha szó-pincéit megnyitja a száj – |
| hogy mi történik, nem láttad, király, |
|
| nem jutott át szemed szigonyzatán, |
| hogy tüzi kígyó az a kurtizán, |
| akit a hüllők osztályába űz |
| a tettenérés, hogy a tűz, |
| kőbomlás, építmény, ima – |
|
|
| szikrázik a fejem fölött, |
|
| formádzik a csontjaimból, |
|
| holdkő-bivalyfű-tengelyen – |
|
|
|
|
Taníts meg eljutni, bolond, szólt elragadtatottan XVII. Enceládó – van itt egy nő, uram király, asszonyaidnak egyike, úgy tűnik, ő is arra tart, figyeld meg, mit mond róla
|
| Betölt az év és fölkelt vala Ráchel |
| letört hitét hogy elhagyná, ha rálel |
| az ifjura s megnyitja néki házát |
| a nagy csuda a megváratott lányság. |
| És Ráchel ment és kinn már állt a sátor |
| és átellent az egész férfi-tábor |
| és oly sokan begyűrűzték körükbe |
| hogy boldogan lehullna már ölükbe – |
| de nem. Hisz ott a csordakút, a korsó, |
| s az elhizott tinók között az olcsó |
| darócba bútt fiú, szemében álmok, |
| a csordakút, az ég, a régi Jákob. |
| És amikor körülfogták a sátrat |
| és amikor hozták a hosszú fátylat |
| s a fátyolban a sátor alá mászik |
| az ártatlan, a fonnyadó, a másik, |
| akkor Ráchel szétszaggatá az ingét, |
| immár rá kell bírni, hogy menjen innét, |
| mert veszendő a szénaágy egészen |
| s hét esztendő ül a tinók szemében. |
| S megint betölt az év, fölkele Ráchel, |
| nem volt letört, jól tudta, hogy ma rálel |
| a férfira, s megnyitja néki házát |
| az éjszaka a megváratott lányság. |
| És Ráchel szállt, és kinn már állt a sátor |
| és kővé vált az egész férfi-tábor |
| mert hétszer fútt a szél fátylába – mégis |
| a csordakút fölött megállt a szél is. |
| De ő csak szállt, szárnyatlan szállt az úton |
| és korsaját nem kereste a kúton; |
|
MI JÖHET MÉG? Nem nézett többé széjjel. |
| Egy rögeszmét ölelt meg akkor éjjel. |
|
|
Te vagy az, ámult el Enceládó, hisz én a költészetről – igen, király, én vagyok asszonyaidnak egyike, asszonyaidnak másika, rögeszmés, én megtanítanálak, de honnét tudom
|
|
Nem voltak mestereim. Nem volt kinek a lábához ülnöm. Valahányszor a lapok közölték egy-egy írásomat, a barátaim tapintattal és gyanakodva telefonáltak, mint egy szomorú, lázas betegnek. Egyetlen író akadt, aki kezdettől fogva rám sugározta konok jóindulatát; a nevét nem írom le, túlságosan közel van a pályám alakulásához.
Hanem az elérhető klasszikusokból nekem is jutott néhány pillanat, igazán néhány pillanat. Éppen látszólagos törékenysége miatt őrzöm ezt az egyszer-volt időt, aminthogy legkedvesebb ékszerem az igazgyöngy, mert formája riasztóan gyöngéd, de tetszetősen illeszkedő fémlapokba nem csiszolható, nem hagyja magát, emlékszik rá, hogy miből született.
*
Kikényszerített találkozás volt az egyik. Első szerkesztőm vitt el FÜST MILÁNhoz, a pasaréti faburkolatos házba; semmi másra nem emlékszem, csak köröskörül a faburkolatra s középütt a pokrócba burkolt aggastyánra, aki három órán keresztül figyelemre se méltatott.
Frissen végzett egyetemista voltam, társasági életben járatlan, nem tudtam még, hogy minél tovább nem figyelnek az emberre, annál több ideje marad, hogy az önvédelemre fölkészüljön. Ezért, mikor a betegségről, halálról, tehetségtelen szamarakról folytatott háromórás társalgás, mennydörgés véget ért, majdnem kiejtettem a kezemből a teáscsészém agyonszorított fülét, Füst Milán ugyanis rám rivallt:
– A kisasszony mit csinál?
– Joyce Kamarazenéjét fordítom – mondtam ijedten.
– A kisasszony tudja, hogy Szomory is írt egy kötet Kamarazenét?
– Tudja – szólt közbe a szerkesztőm.
– A szerkesztő úr ne szóljon közbe. Mit olvasott a kisasszony utoljára? Mondjon egy jó verset, amit ezek írnak.
– Pilinszky János: Harmadnapon.
– Harmadnapon. Pilinszky János. Lehetséges. A kisasszony szerint mitől jó a vers?
– Kinyílik – mondtam a kezdő tanárok határozottságával. – Et resurrexit tertia die: kinyílik, mint egy kapu.
– Jöjjön közelebb – legyintett Füst Milán, és kézcsókra nyújtotta a kezét. Megdermedtem. – Térdeljen le. Hallotta? Hajtson térdet. – A kinyújtott kéz a szájam előtt reszketett, nem volt mit tennem, de mikor milliméterek választottak el a kézcsóktól, Füst Milán intett, hogy emelkedjek föl, mosolygott, a húszéves fiúk mosolyával, és kezet csókolt.
– Kisasszony – búgta –, amit az imént méltóztatott mondani, nagy butaság. Tessék máskor pontosan tudni, mitől jó a vers.
*
KASSÁK LAJOSsal véletlenül találkoztam, egyik tanárom tihanyi villájában. Kényelmetlen kerti székeken ültünk, lugasba való kerti asztal körül. Kassák a munkám felől érdeklődött. Második éve tanítottam egy újpesti iskolában; Joyce versei s néhány más munka után megjelent a következő fordításom, Dylan Thomas könyve: Az író arcképe kölyökkutya korából.
– Jó könyv – mondta Kassák. – Jó fordítás. Rendes munka.
Elvörösödtem. „Rendes munka”: micsoda bélyegző. Annyira vágytam rá, hogy háromszor is megpróbáltam beleírni valami naplófélébe, de a különböző szerkesztők mindig visszaadták a naplófélét, dicsekvésnek minősítvén. Az is volt: dicsekvés.
A mondatokra szó szerint emlékszem.
– Mit érzett, mikor az első fordítását publikálta? – kérdezte Kassák.
– Azt, hogy megkondulnak a harangok és leszakad az ég.
– És most? A második, a harmadik megjelenés után? Mit érez?
– Semmit – mondtam. – Tudom, hogy nem történik semmi.
– A maga nemzedéke téved – pattogott Kassák, és fölkelt az asztal mellől. – Mondja meg a magyar irodalomnak, hogy ne verseket írjanak, hanem költeményeket. Mondja meg a magyar művészetnek, hogy ne képeket fessenek, hanem festményeket. Maga ne menjen a bulvár-szerzők után. Mindig azt kell érezni, hogy megkondulnak a harangok és leszakad az ég. Függetlenül attól, hogy mi történik.
Szálegyenesen állt a tihanyi villa kapujában. Nem hiszem, hogy kezet fogtunk volna.
*
Azóta már azt is tudom, hogy amíg életben van az ember, nagyon nehéz rámondani a munkájára, hogy „rendes munka”. Nem kell várni semmit.
De sikerül-e valaha pontosan megmondanom, mitől jó a vers? Hallom-e még egyszer azokat az égszakasztó harangokat? Aligha. Csak régi vállalkozó kedvem emlékét próbálom őrizni, ahogy egy város őrzi a maga pöttömnyi múltját, francia vasrácsaival, spanyol belső kertjeivel, elöregedett néger zenészeivel, akkor is, ha az egész csak turisztikai látványosság, s az utcákon tulajdonképpen minden szétgurul.
New Orleans, 1974. január |
|
|
Kérlek, emelkedett föl XVII. Enceládó, asszonyaimnak másika, akkor hát hogyan csinálod (nem, nem jó a kérdés), miféle képességedből csinálod, amit csinálsz, s hogy jó irányban, jó és rossz között – uram király, a veszélyérzetemből
|
| A veszélyérzet adomány, nem árt, |
| ha megfigyeljük. A kőszáli kecske |
| menekülve is fölfelé megy. S ha |
| lefelé, előbb-utóbb a kőre gondol. |
| Azért kőszáli. Az óvatosság |
| lefokozza a lehetőség esztétikumát. |
| Ami fönn van: fagyásban, virágban |
| a teljesség. Ott beletartozunk |
| a múlandóság kontúrjaiba. Az |
| múlhatatlan. Ott szalad körénk |
| minden, ami másképpen elhagy. |
| A különbségtevés majd megtanít, |
| hogy az álom nem ér tovább |
| a hegyderéknál, hogy a vonatkerék |
| mindenkit elvisz, aki nem tér- |
| depel a sínen, s hogy ámuldozásra |
| mindig akad egy népmesényi száj, |
| ha tudjuk, mikor kell pontosan |
| és eltűnni az alkony törésvonalában. |
|
| Szolnok mellett a híd (a Zagyva hídja) |
| keresztbetett pillér-késeivel becsattog |
| a vonatablakon. Nem tudja senki, mit akar. |
| Horgas orrú madár a fejem fölött |
| csapkod, köröz, hajamra csöpög a nyála. |
| Minket egymásnak szántak: én félek, |
| a csirke fél. Kilépni, elbújni |
| redves pincékbe, hangtalanul, |
| valaki elől, kérdeznek, letagadni, |
| köröskörül kerülőutak, puha téglából, |
| emberekből, valami behatol, közelít, |
| végighömpölyög, csőrepedés a régi falban. |
|
| Mi volt a rossz mondat, nem tudom. |
| A rossz mondatnak teste éppúgy elül, |
| mint a fizikai fájdalom: a sejt |
| nem emlékszik az intenzitásra. |
| De a műtéti heg itt is megmarad. |
| Egy-egy kötőszó jelzi a varratok |
| helyét, egy kéken kiszakadt ige, |
| egy vékony névutó, talán a „nélkül”, |
| ami azt jelentette: „nélküle”, vágás |
| a húsban, elfelejtett főnevek bemélyedése, |
| az öröm homorú formái mind. A sejt él, |
| küszködik, pusztul tovább, szabály szerint, |
| a szavak porhanyósan, benn, a bőr alatt |
| keringenek. Lejegyezni az első pillanatban? |
| Minek. Minden rossz megőrzi magát, mert |
| újraépül. Minden jó megőrződik: ronthatatlan. |
| Ave, ave az ép szavaknak odafent. Időnként |
| összeérnek. Várok. Lejegyzem, ami szent. |
|
|
|
Jegyezd le hát, szólt XVII. Enceládó, azt, ami szent ebben a pillanatban – biztosan akarod, király? – biztosan akarom – hát jó: úgy hívják
|
|
Mint jelenség vagy összerakható. |
|
Holttest és sors, élő test és lélek, |
|
tartja, négyszeresen úszol lefelé |
| tévútjaiból: holttested bölcs, az élő ostoba, |
|
a lélek céljait odébbviszi a sors, |
| a sors elképzelését megkettőzi a lélek – |
|
vigyázz, ezek négyen csak keresztezik |
|
egymást, ezek megfeszítenek, jaj, |
|
lassabban, mielőtt elragad |
|
az egyetlen távolság, a múlttalan idő, |
|
és végképp jelenség leszel, de hiszen |
|
mint jelenség vagy összerakható: |
|
holttest és sors, élő test és lélek, |
|
szétszórhatnálak négy égtáj felé – |
|
holttestem, sorsom, élő testem, lelkem |
|
rád várna bármely halmazállapotban, |
|
és nem, nem, semmilyen zuhatagon |
|
nem tudlak megmenteni önmagamtól. |
|
|
Szabad vagy, fordult el XVII. Enceládó, s a hirtelen beállott csöndben a bolond körvonalakat írt a klóros levegőbe
|
| Ki vállalja a szobrokat? Aki megcsinálja,
|
| vagy aki elviseli őket? Aki fehérbe vágja |
| a várakozást, vagy aki ráismer? Aki |
| elszalad előle, vagy aki ottmarad, mint |
| a bőrönd, amelyért senki se nyúl? |
| az örökös kijárat? vagy mint a láb! |
| a folyton induló! Fehérbe vágott várótermek |
| havazása, éjjel-nappal tartó, szüntelen |
| hószakadás a szobrok láthatatlan |
| idegpályáiban, vonatok, konflisok és |
| helikopterek márvány-indulása |
| egy függesztetlen menetrend szerint, |
| s a recsegés, amelyet itthagyott |
| a hangosbemondó, köd helyett. |
| És a lámpák! Karbid és neon és petróleum |
| a lámpátlan állomáson, s ott beljebb, ahol |
| mécses se ég, és semmi sem, a néma ágy. |
| A sík, mely nem jelzi az eseményt. |
| Ívben hajló hátak, amelyek szerelemre |
| görbültek, mint a macska, vagy fáradtságra, |
| mint a lámpátlan várakozó, vagy épp |
| halálra – a mozdulatok súlypontjában |
| nincs ítélet. A testek nem billennek |
| egymás felé, nem távolodnak. A tér |
| csak annyit kínál, mint a bábaasszony – |
| fehér pólyába burkolt egyensúlyt, |
| amelyet majd mésszel rögzítenek. |
|
| S a szobor ottmarad, arcával kifelé. |
|
|
|
S körülötte, kérdezte a király, mi marad a szobor körül, ha egyedül – a bolond tovább írta ábráit a test köré
|
| Társalgás a buszon, figyelő |
| „És mi újság Nyasszaföldön” – |
| „Nyasszában ősszel esik az eső”. |
| Telefon kataszteri csöndje. |
|
|
Furcsán érzem magam, bolond: mint hogyha sűrített levegőt nyomnának belém s kívülről tartanának, holott csak sziget vagyok, s másokat szigetelnek
|
| Rohadok, bolond! Szétnövök! |
| S a testem csillagrács, örök! |
|
|
AZ a szabadság: EZ a börtön. |
|
Fogcsikorgatva járj a földön. |
|
|
Tartsd, míg a véred rá nem olvad. |
|
Egyedül erre van hatalmad. |
|
| Vagyok félholtan Isten ostora – |
| csapok, s kit földre csapnak, ostoba! |
|
|
Kócjankó vagy, s ő szent, mint az ima. |
|
|
|
Már több száz éve osztódom s vagyok, felelte gőggel a király, és létem tárgyilagossága túl fog élni – csak szónokolj, nevette a bolond, minden csonkulás szubjektív jelenség
|
| XVII. Enceládó Szulfátó, a kobaltok királya, |
| egy reggel arra ébredt, hogy nincs bal keze. |
|
| – „Felség – mondta dr. J.P. Brux, hivatalosan |
| Kobaltországban tartózkodó brooklyni orvos –: |
|
| önnek valószínűleg soha nem volt bal keze. |
|
| Amennyiben mégis volt, a jelenlegi casus csak |
| akkor ad okot nyugtalanságra, ha ön netán |
| balkezes, Felség. |
A bal kéz kizárólagossága |
| azonban korántsem bizonyított; holdutazáskor |
| ugyanis kiderülhet, hogy a jobb fül használatos |
| bal kéz gyanánt. |
Ami tehát nincs, nem feltétlenül |
| fogyatékosság. |
Mit nevez a külvilág |
| fogyatékosságnak, Felség? A magányos ember |
| ráncot növeszt az orra végén, |
| kora reggel kutyát sétáltat, |
| azt mondják rá: »nahát, nahát, mért nincs benne |
| családképző erő.« Nem látják, mikor szitkozódó |
| bal kézzel, jobb lábbal, bukfencet hányó |
| neves manókkal népesíti a sötétkamrát éjszakánként. |
| Mire jó a bal kéz, mire jó! |
| Mire jó a bal kéz, mire jó! |
Köszöntse, Felség, |
| a fájdalommentes aszimmetriát, |
| szokjon hozzá, mert nem lesz két kijárat, |
| mert az független, aki nélkülöz, |
| s a függetlenség készenlét, akár a holdfogyatkozás.” |
|
| – „Nekem nincs bal kezem – mondotta XVII. Enceládó, |
| a kobaltok királya, miközben elhelyezte dr. J.P. |
| Brux, a neves gyógyász magányos szivar- |
| zsebében a honoráriumot –, ön, uram, Brooklynból, |
| kitűnő diagnoszta. |
Hé, hozzámtartozók! Hívjátok |
| gyorsan a kobalt varázslót, hátha mond valamit.” |
|
|
|
Íme, fintorgott a bolond, ha volna még kobalt varázsló, mit mondana
|
| Uram, óvj meg a tökéletességtől. |
| Mint vasalópokróc szélén az ékalakú |
| égésnyom: hagyd meg rajtam |
| hibáimat, kezed nyomát. E városban, |
| hol a két part egymást vicsorogva nézi, |
| rajzolj rám holland tulipánmezőt. S ha |
| tárgyaidra írod: „vigyázat, nagyfeszültség”, |
| helyezz el cinkosként áramkörödben. Olyan |
| ritkán látható az esthajnali csillag, régi |
| juhnyájak őre. Kumuluszok közt, a |
| szétragadt világban nem látjuk egymást. |
| Perzselt, pusztuló, zárlatos csontjaimban |
| add világítanom, míg besötétlik. |
|
|
Node, mondta saját öklének Enceládó, a tökéletességre törekedni (Aries, kos vagyok) elemi tartozékunk, hiszen a magad módján még te is – (Pisces vagyok, halak), király, s egy (mérleg, Libra jelű) festő vásznaiból egyszer újjászültek egy várost, mert kihagyott a festő valamit: a diszharmóniát
|
| Ami készen van, az a démonoké. |
| Csak az védett, ami befejezetlen. |
| egy tökéletlen téglát hagyni kell |
| a megidézett végzet ellen, |
|
| tetőre tető, árkád alá simuljon árkád, |
| a padlásablakok orgiáját, |
|
| vásárt égetni a piactérre, |
| folyóparton tehén rikoltson, |
| elnyújtott hangja kétszáz évig |
| kürtjel legyen ezen a parton, |
| polgárok lába gyökerezzen |
| nagy oszlopok nyugalma átkozódjon |
| a megidézett végzet ellen, |
|
| zengjen a kőben, mint a katlan – |
|
nincs szélfúvás a képeimben. |
| S a város fennáll. Rombolatlan. |
|
|
|
Paradox beszéd, bolond: csak a harmonikus a tökéletes – akkor, király, e pingálónak épp a tökély a hibája – bolond, a tökély nem lehet hiba – uram király, hallgasd meg ezt az asszonyt: mely irányból jön a harmónia
|
|
Legtöbbször úgy tűnnek fel a mondatok, mint a vízen a szálfák; olykor alámerülnek, olykor kapaszkodót nyújtanak, és elúsztatják a hajótöröttet egy sziget felé. „Ma sem volt bősz vihar a tengeren.” Ez a mondat bukkan elő valahonnét a mélyből, ahová húsz éve lemerült a több százezer mondattal együtt, amikből összerakódott az öntudatlanságom. Ennyi maradt a boldog korból, mikor hályogkovácsként lehetett rátépni a jelzőt a jelzett szóra, a fiatal fantáziák találkozása lévén az egyetlen díjazás – ó, nagyszerű felelőtlenség: ma sem volt bősz vihar a tengeren, de miért is lett volna, mikor a fedélzeten ott állt a kalózok réme, Don Alfonso di Flotta y Terras de la Habarch, a szökött hajóskapitány. Hogy honnan szökött és hová, az mellékes, de állandóan szökött valahová, és borzadva rettegték az összes számtantanárok.
Aztán – „Krononézia apró sziget, Celebesztől délkeletre fekszik a Csendes-óceánban. Nevét egy véletlenül arra tévedt hellén hajóstól kapta…” Ez az elgondolás már túlnőtt az iskola körén, később meg is jelent nyomtatásban, ám be kell vallanom, jóval mérsékeltebb sikert aratott, mint annak idején a kapitány. A kapitánynak persze könnyebb dolga volt. Nem kellett másra koncentrálnia csak, mint a szökésre, a munka ment magától. Ám az eltelt évtizedek bebizonyították, hogy az ember mindenre képes. Felmegy a Szaturnuszra, gyógyítja a rákot, és nemcsak hogy gúzsba kötve táncol, de ha kell, a szakadék szélén is gúzsba kötve táncol. Csak egyet nem tud az ember, azt, amit a kapitány tudott: szökni.
Gyerekkoromtól fogva mindig magához vonzott a tenger. A tengerrel kapcsolatos képzettársításom ugyanolyan volt, mint az átlagos menekülőké. Határtalanság. Idő. Nyugalom. Puszta. Vihar. Indulatok. Szabadság, szerelem. Ki a világból. S így tovább. Gondoltam, meglátom majd a tengert, kifordul a helyéből a gyomrom, aztán egyszerre megszívom magam tág levegővel és fennkölt gondolatokkal.
Nem így volt. Sem a végtelenség érzetéig, sem a tengeri betegségig nem jutottam el. Nem hatott rám bénítólag, hogy kicsi és vámsorompókkal körülhatárolt országból jövök. Nem döntött le a lábamról a víz-ég-horizont pátosza, nem fogott el semmilyen mámor. Ellenkezőleg.
A tenger kijózanított. Mint egy kijelentő mondatokból álló ótestamentumi szöveg, helyére tette az eget, a földet és a csillagokat, és megmutatta a világ arányait, mint az ölelés. Hogy csak néhány másodperc a végtelenség. Hogy még a biztos hajókorláttal sem törődik az árapály; elmozdul a hold, és a hullámok ugyanúgy készülődnek, mint a fájó vérerek.
És mikor felismerőn és együttérzőn rá akartam bólintani a tengerre, aki tulajdonképpen óriási asszony, akit évezredek óta merő tévedésből tartanak a Neptunénak s taszítanak a semleges neműek birodalmába, igaztalanul; mikor már fél éjszakát ácsorogtam a fedélzeten, dideregve a csendes-óceáni párában – akkor minden összeomlott. A kajütablaknak dőltem, az annyit elképzelt kerek kajütablaknak, és arra gondoltam, hogy se a költészet, se a valóság nem segít.
Mert számomra már tartalmát vesztette a szökés. Az érdekel, vajon partra evickél-e valaha a kapitány.
|
|
Megint te vagy, asszonyaimnak másika, fordult meg Enceládó, a király: én földön járok, bolondom a vizen, te pedig a vízről folyvást a partra vágyol – igen, király, igen
|
| A rétegek sorban leválnak. |
| Előbb a kert. A holdsütötte ház. |
| Kavicspattogás a holt folyóágon |
| ahol egyetlen kiáltás miséz: |
| „nem innét való…” Bokacsattogás |
| A temetőben baromfi kapirgál, |
| vonat hallatszik, a legutolsó |
| jegenyéről nap ragyog, távolságok |
| nyújtják a dróthuzalokat, |
| mint a filmzenében, ismeretlen, |
| titkos bajuszú férfiak civilképe |
| csapódik egymás után, nincs többé |
| katonaruha, se hátizsák, se abroszért |
| vett marharépa, bál van, megyebál van, |
| szépségkirálynő, a kötélgyáros lányát |
| lampionos díszmenet kíséri a városháza |
| előtt, városháza van, barokk szökőkút, |
| a dohánygyárban az a húszéves nő, aki |
| Genfben negyven fokos lázzal, törött |
| hegedűvel első lett, Paganinit játszik |
| és ráadást, villany ég, malmok forognak, |
| ajtó nyílik, ajtó csapódik, ajtó |
| csukódik, ki emlékszik még a latin |
| praefixumokra, egyáltalán ki emlékszik |
| valamire, „Truman bármit karattyol, |
| nem a dollár parancsol…” Szürkék |
| a derékszíj fölött az ingek, |
| a nyakkendő leválik a szép férfinyakról, |
| jó volna hinni, hogy az ádámcsutka |
| a hitelesség izgalmától liftezik, hogy |
| a tüdő hegynek fölfelé zihál, hogy a bűnös |
| kilóg a nép közül s kötelét nem hajítja |
| vissza, és a nappal nappal és továbbra is |
| ősszel van szarvasbőgés, de nincs többé |
| vadászat – „nincs több selejt…” – s az |
| államkölcsön mindnyájunk ügye, mindegy |
| hogy kokilla vagy íróasztal, mesél a |
| bécsi erdő, operett nivellálja |
| az ízlést, nemzeti gyász egy futballmeccs után, |
| kabaré, aranylábú fiúk, és |
| döng a part: „hová lett a magyar kobalt?” |
| És a régi dicsőség, a négy egész napig |
| ki nem rabolt kirakatok. És értjük-e egymást |
| akkor, és azután. És megírjuk-e. Mert |
| ír, akinek tolla van és utazik, akinek |
| útlevele. Röfögve tágul a világ, |
| röfög a beatzene. Táncol, akinek lába |
| van, és lop, akinek keze. Csak éppen |
| fegyverviselési engedélyünk nincs, ezért |
| újságból tudjuk, hogy évente hány |
| államelnököt ölnek meg valahol – |
| szerencsére a hírügynökség mindig jelenti, |
| hogy tragédia történt. Tragédia. |
| Futnak a villanydrótok, s az üzenet |
| – mindenki hallja – enyém is, |
| tied is: Solitudo, tremor solitudinis,
|
|
tremor horribilis solitudinis, ki emlékszik |
| már a latin auktorokra, hiszen |
| csak nem üzenek sajátmagamnak |
| rétegekben, vitorlátlanul, álmatlanul, |
| szárnyaszegetten, idekötötten, |
| verdesve, szegény kisasszony, elámulva |
|
|
Solitudo, mormogta Enceládó, tremor solitudinis, milyen magányos lehet a világszabadító – király, tűnődött el az asszony, aki szintén mérleg (szintén Libra) volt, mért félne, aki bábokat töm, s aztán vízáradatba, tükörképbe, sírkertek ingyen városába, önnönmagába veti őket – mutasd meg Őt, nézett fel a király – csak verseket mutathatok, széljegyzetként a csonkasághoz – s vajon, nyögött fel a király, „minden csonkulás szubjektív jelenség”? – halld hát, uram király:
|
Biblikus magyar eredetmondák
| bárkád nyolc lélekre szánjad, |
|
| Bárka csücskéjébe mármost |
| Dávid lapúlt, a zsoltáros. |
|
| hegedül, mint művész, ottan. |
|
|
Tánca kelle, vagy mi kelle: |
|
Fogá esten, szent-szombaton, |
|
|
„Tánc kell – mondá Jézus – neked? |
|
Jere, majd én adok helyet!” |
|
Föleredt a holdba velük – |
|
hóttig össze van a kezük. |
|
| víz tükörje, a Tejút is – |
|
| mindent megtart, amit elér, |
| s megy a szekér! megy a szekér! |
|
|
| A tükör: arcunkra szabott. |
| Az urna: markunkra szabott. |
| A koporsó: testünkre szabott. |
| Isten, adj valami szélesebbet. |
|
| Tágasat, mint a víz öntötte síkság. |
| Végtelent, mint átaludt éjszakák. |
| Szétlélegzőt, mint állatok sóhajtása. |
| Széleset, mint a férfiszáj. |
|
| Súlytalanul, ahogy a lepedő, |
| ahogy az elkékült |
lepel a testeken, |
| s vele az együtt-guruló álmosodó |
| két erdő-távollét, aminek |
|
| csak ritmusa, ritmusa van, |
| csak dobszava, holdsütése |
| van az ujjatlan éjszakából |
|
|
Variáció magyar népballadára
| mindegy, vér vagy víz ég: |
|
| Két tábla tanított tisztelegni. |
| Három férfitól, négy asszonytól támadt |
| ötkönyvű kertje a históriának, |
| hat vértezetje a törvényhagyásnak, |
| hét napja a hétnek, elszabadult hét szekér, |
| nyolcadnapon a fiúgyermek ágacskáján ül a vér, |
| kilenc hónapra malomgaraton búza csöndje teljesül, |
| tíz igének tű-tilalma kívül szúr, de tart belül, |
| József előtt nap süt, hold kel, tizenegy csillag meghajol, |
| tizenkét törzs, hajdani béke, hamuhodó virágkehely, |
| tizenhárom jelző kiáltja világgá azt az egyet, akit mindama vak |
| látni vél, ki alatt tizenhárom emelet leszakad, |
| s a nyomorék, ki fölött a felhő tizenkét füstje kiapad |
| tizenegy siketítő bolygóút alatt |
| tízszeres tilalmak idejében |
| kilenc hónap reaktív pusztulás |
| nyolc nap vérzés, hét nap robot |
| hatszorosan magyarázhatatlan fölöslege, |
| a folyton- ötödik- kerék- jelenlét |
| nyomása alatt, az elveszett négyszögű |
| szépség, okos hármasszabály, |
| kettős vigyázat sziklatömbjei |
| nélkül, egymagában, mágikus |
| számjegyei cellarácsán kiüvöltve |
| éjszakánként, bele a többszörös |
|
|
|
Ha tehát megadatott az épség, ugrott fel a király: amit hiányolunk, nem a pillanat-valóság adekvát sűrítménye? – királyom, csak idegrendszered jelzi a hiányt
|
| Állsz az utcán, rádül a szél és |
| betokoz a nincs-szag, kikötők |
| szaga, örökös csatornaszag, Eliot |
| felszivárgó csatornaszagánál |
| az érzékelés titkos rendje: |
| rögtön üt. Mert az a rögtönütő |
| bíróság. A környezet. Pofon töm el, |
| töm, mint a napfény, kortyonként |
| nyeled a maltert, a tégla közt |
| légbuborék morzsolódik, nincs már |
| szétpattanásra ideje. Fogcsikorgató |
| falak előtt, sirató, síró falak előtt |
| állsz, talpadon olajosbarna bőr, s a |
| sokszorozza – hányféle távolság, |
| hányféle elmosódás próbálja elhitetni |
| még, hogy itt vagy, hogy lélegzetem |
| sebzett sziklatérdednek ütköző |
| mikor az égből csak eső esik, |
|
|
S a sziklatérd, amiről lezuhansz, járt trónja előtt fel s alá a király, a térd, amiről lezuhansz, tovább szerethető? tovább álmodható? s én hatalmamnak lián-dzsungeléből csak irígyeljelek?
|
A félelemnek zuhanás a társa |
|
| boldog sziszegésétől, de a |
| tetőfedőért sem, aki alatt sikoltó |
| kígyóvá alakulhat a vezeték, |
| senki miatt sem, csak önmagamtól – |
| mert szakadnak a völgyek, s hajnali |
| kettőkor elnyílik a járda, és az ágy |
| a szomszéd utcáig ér, ha vízzé |
| válnak a falak, s a göbös éjszakák |
| elefántfüle átlebeg a gégefőre olvadó |
| liánokon, és körömmel sem kaparhatók szét |
| a nedvdús mirigyek – nem, |
| ne kívánd, te, aki rongyok |
| háromszögei, aszpirin-labdacsok, hús- |
| cafatok kigőzölgése közt araszolsz felfelé |
| állati mélységiszonyodban, ne |
| kívánd el a szagtalan, alaktalan, |
| iszonytalanul biztos zuhanást, amelybe |
| ő sem rántható – de tőle sem, és |
| érted sem, attól sem, aki megtanít |
| jelentéktelenné roncsolódni, nem! |
| nem! nem tudok lenézni többé: |
| csak emlékezni, ahogy az elefántok. |
|
|
Asszony, te nem hozzám beszéltél – király, téged fölemészt, amit a hatalmadban tudhatsz – hallgass, bolond: asszony, te nem hozzám beszéltél – király, téged fölemészt, amivel nem bír a hatalmad – elég, bolond: asszony, hozzám beszélj – király, a bolond tehozzád beszél
|
| Fogd rövid pórázra a szenvedést. |
| Ne írd le soha: „mondjuk”. |
| Ne írd le mondat végére: „tehát”. |
| kitöltse önnön burkát, mint a |
| magot a születés. Te csak |
| ez is hatalom. Ettől sem tanácsos |
| megrészegedni. Hacsak nem kívánod |
| a plakát-mauzóleum lidércfényeit. |
| S azt, hogy tiszteljenek, mint |
| egy szenilis esernyőt. Nem, ezt |
| nem akarhatod, ha valaha is |
| álmodtál sivataggal, s a hold alatt |
| te voltál a porszem. Ha valaha is |
| tudtad, mit jelent kihullani. |
| Kapaszkodj önmagadba, maradj |
| a helyeden, azon a hokkedlin, amit |
| születésedkor kijelöltek, s ami bárhol, |
| bármikor felállítható, akár |
| a világ egy képlet-nagyságú helye. A |
| kóbor indián is elfért rajta, míg |
| be nem cserkészték ártatlan |
| vadászatát. Akkor kutyáját, szőttesét, |
| kaktuszgyökerét közelre fogta, |
| mondta, tisztelete jeléül: „azonos”. |
|
Mit, indián, mondta bosszúsan a király, énbelém mások kapaszkodnak, énrólam mások hullanak, én attól vagyok, hogy vagyok, nem kell a trón aljára ülnöm bölcsességért – uram, mosolygott szomorúan a bolond, olcsón méred magad: hallgass meg három példát arról, amit úgy hívnak, |
| Krétán görög volt, Rómában |
| római, Toledo patkós boltívei alatt |
| nyújtott ujja mindenünnen |
| útját kijelölte az egyszer-élt világ. |
| Soha röppályát nem raktak ki fényesebb |
| kövekből. Soha mítosz nem volt fontosabb |
| mint ez a mediterrán közjáték. |
| Sötétséget még nem szaggattak ketté |
| öntudattalanabbul. Mégis, a véletlenek |
| összekapcsolódó ujjai közt, a szárnyas |
| barokk présből támadott azzá, aki volt. |
| Görögnek spanyol. Térképünkön |
| európai. Az őszi lomboknak |
| kalciumfoszfát. Azóta világít. |
|
| Azonosulni? Meddig? És kivel? |
| Egyenruháig próbálta Babel, |
| gennyesre sebzett, pokrócolt lovak, |
| meghágott kancák verték az utat, |
|
| kitekert nyakú libáig, ha kell, |
| véres szakállig próbálta Babel, |
| gyalázott freskón kocsmárosra lelt, |
| fivére volt, ki utolsót lehelt, |
|
| és nem bánt mítoszt, könyvet, ősi jusst, |
| csak csókolhatná azt a puskatust, |
| csak kilőhetné tövig, ha lehet, |
| a hagymaszagot, a szemüveget, |
|
| mint pravoszláv papokra a csuha, |
| lelkére nőne az egyenruha, |
| írt égő várost, vágtát, viadalt, |
|
kívülről volt kozák. De belehalt. |
|
|
| idegrendszerünkbe, mint a pók, |
| kötélhágcsó helyett bonyolult- |
| finom rétegekben, erősen, |
| szakadatlanul, ahogy a szálak |
| levezetnek az együttesből |
| a magányos mélytudatokig, mint |
| a magárautalt segélykiáltás |
| az időben, amely átrezeg a |
| finom szerkezeteken, ahogy a vízgyűrű, |
| körkörösen és mégis lefelé ható |
| húzóerővel, mozdításra váró |
| vizébe idegrendszerünknek, melyből |
| felpattogzik a visszakérdés, hogy ki vagy te, |
| tünemény, nyelvünkkel örökölhető, |
| elévülhetetlen csoda, szabadság-tápsó, |
| vertikális járat, halálunkból visszajáró, |
| visszajátszó, galaxisok zuhanó ördöghuszárja, |
| Szabadszálláshoz kötött Coriolanus, kötőszavak |
| s balsejtelmek tudója, tünemény, örökös |
| hadtáp, honnét ez a kifogyhatatlan |
| tisztesség, mítosz nélküli |
| folttalanság, áradásod szüntelen |
| férfiereje a vertikális évszakokban, |
| országhatárokon, fölényeken túl, |
| éjfélen túl és innen, tünemény, |
| élők-holtak közlekedőedénye, |
| lélegzettől lélegzetig elvitathatatlan, |
| szüntelen kibomlás, szláv nevek, |
| piros menték, lengyel vezényszó, |
| sikoltó lovak, horizontális bajonett |
| fényszögeiből felsziromló versszak, |
| tavirózsa, feltámadások nyugvó |
| záloga, biztosíték, fix pont a |
| világegyetemben, lebegő azonosság, |
| tünemény, léggyökerű, még |
| merre tartasz, merre tartunk |
| együtt a különféle sodratokban |
| a mi progresszív eszközeinkkel, szennyes |
| lélegzetünkkel olajfoltos vizek |
| változatai közt, kiáltozva a hírek |
| átlyuggatott rétegeiben, önmagunkban, |
| meghosszabbodott életünkben, tünemény, |
| idegrendszerünk évszakaiba visszajáró, |
| visszajátszó, örök huszonhatéves, |
| meddig még? hány évszak a világ?! |
|
|
|
Egy nyugat-, egy kelet- s középeurópai sors, ha jól interpretálom, nevetett ingerülten Enceládó, lehet, hogy lengyel főherceg voltam vagy toledói püspök, netán a cár pribékje: osztódom, tehát vagyok – uram, szólott a Libra jelű asszony, uram, bocsáss meg: szorongok, tehát vagyok
|
|
Szorongok. Két napja egyfolytában. Kellemetlenül, oktalanul. Az évekig tartó szorongásra rászorított néhány edzőtábor, de a napokig tartó szorongás emésztőbb: olyan, mint a hétvége.
Nem ezért jöttem Daventportba. Drámaíró kollégám felolvas a színdarabjából, kisszámú közönségnek; a bajnok szerepét olvassa, én a rabszolganőét. Az Iowai Nemzetközi Íróprogramban, amelynek, ha jól számolom, negyedik magyar résztvevője vagyok, rendszeresek az effajta kisegítések. Csaknem harminc férfi van s a feleségeken kívül mindössze öten vagyunk nők; gyakran olvassuk fel különféle irodalmak nőíróinak munkáit, színdarabokban végszavazunk, statisztálunk. Szívesen csináljuk: a szereplés itt bajtársiasság.
Délután van. A drámaíró alszik, vagy szerepet tanul.
Szorongás, szorítás. Egy Emily Dickinson-versben tapogattam ki a hajszálgyökeret:
| Felriadtam, szorongó kézzel, |
| Mostmár csak egy ametiszt emlék |
|
Semmit nem hoztam Davenportba, csak a szótárt. Négy hónapja nem beszélek magyarul, és annak idején, az egyetemen nem épült bele az angol szókincsembe a nyeles felmosószivacs, az epehólyagröntgen, az eltávozási adóbevallás.
Mindenhová magammal viszem, a szótárt. Megyek és a hónom alá szorítom. Hatodik, bővített kiadás, szerzője Bizonfy Ferenc, illetve Franz de Paula Bizonfy, alcíme Az Egyedül Valódi Megbízható Bizonfy-Szótár, Clevelandben, Ohio államban jelent meg, évszáma nincs.
Találomra felütöm az angol részt az i betűnél; to inveigle – olvasom –: bizgatni, vetemíteni; irony: gúnyor; irradiance: megsugárolás; iodine: iblany. Miféle szótár ez? Nézem a magyar rész címszavait: bancsókos, bányolás, behomályosodni. Aztán találok egy főnévi igenevet: béni. Ragozása:
Valami történik most. Négy hónap alatt elfelejtettem magyarul. Mi lehet az, hogy béunk. Soha többé nem szólom meg a hazalátogató emigránsokat.
Gyorsuló mozdulatokkal lapozom a szótárt. Besenyveszteni, bikecz, bilcsirta, bolygatag. Vissza az angol részbe, a heart, a szív összetételeihez: faint-hearted: pillaszívű; light-hearted: vígelmű. S a következő oldalon a heath, az angol romantika kedvenc növénye, a hanga, amely itt így szerepel: avarfű.
Avarfű. Mennyivel szebb, szomorúbb, elmúlóbb, gyógyítóbb, mint a hanga. Mi volna, ha Emily Brontë üvöltő dombjain avarfű roskadozna a gyűlölködés szele alatt? Ha a regényhősök nem tévelygők, hanem bolygatagok, nem gyávák, hanem pillaszívűek volnának, a magányos nők attól senyvednének be, hogy be vannak sózva, s az olvasó az együttérzéstől a végén nem bőg, hanem magas hangon bé?!
A szavak hirtelenül talpraállnak és elkezdenek szerepet játszani.
Behomályosodott. Merengér, az úrias, szépviseletű ifjú zúzott szívvel töprenkedett az életén. Atyja, a vígelmű birtokos, nemrég tagadta ki őt az örökjószágból, öccsének javára. „Az a bancsókos bikecz! Az a nyeglélkedő, hősködő eczkeficzke! – gondolta Merengér. – Csak ránézetre vasgyúró, valójában pillaszívű, mint az iblany és botránytalan, mint az enyvéd. Én vagyok Ézsau, nekem jár a jószág, mert jobban értek a bányoláshoz, különbül tudok hajhászkodni, mint ő, aki folyvást kéjhölgyek körül áncsorog, vasárnap a tánczestélyen félrebiczczen, és hatméretű verset ír minden imádóin túladó kaczérhoz!”
Eképpen végezte gondolati szükségét Merengér, a deli ifjú, családjában idősbfi, templomának dalkörében egyes-éneklő, kit gyakran kínzott a gyomorhév, mint valamely tengerkórost. Akaratosítván magában a bosszút, már messzellette az időt, midőn bolygatag öccsének csaldögöt vethet, és csigádad orczájára kiült a gúnyor.
Ekkor az ároda mögül, az estéli megsugárolásban, kilépett a kapusikátorból ama kéjhölgy, kit a nép míveltebb osztályai szerte látogattak. Jött, mint a billegény a habzuhanyból, kaczagott, mint a tigris foltú czápa, fonódott, mint az omboly. Szegény Merengér! A nagy bizgatásban lábszárába szállott a szíve, minden részecse remegett, mint a tüves csuka.
– The public is waiting – hallom az ajtóból. A közönség vár. Időközben ránkesteledett. Szimatolva közelebb lépek; az avarfűről kiderül, hogy borotvaszappan. – Meglátod, sikerünk lesz – mondja a drámaíró, és elvezet, mint egy alvajárót. Igen, tulajdonképpen sikerünk van. Mellékes az értéke: megadják. Gondolatban lefordítom Petőfit magyarról magyarra:
| A betsülettől el ne bolygj, bikecz, |
| Bár forr fejed, bár díjra szert tehetsz. |
|
Azután rabszolganő vagyok a bajnok udvarában. Davenport, Budapest, kapusikátor – mennyi félbemaradt csoda. Ez mostmár mindig így lesz. Akkor is, ha majd megtudom, hogy Bizonfy Ferenc orvostudor, az 1848-as szabadságharc honvédtisztje, külföldre menekültében gondolta ki e munkácskát, hogy részecsei továbbragyogjanak egy szorongásos délutánnál. A jelenet átlázasodik; itt a hónom alatt fogom az Egyedül Valódi Megbízható Szótárt. Szorítom, hogy ki ne essen.
Davenport, Iowa, 1974. január |
|
|
Betsület, csapott a trónra a király, mit érsz vele, ha a súlypontod kívül van? – nem a súlypont a fontos, mondta a Libra jelű nő fátyolozottan – hanem az egyensúly, vágta rá a bolond, s bal vállával az asszony felé hajlott
|
| Az első lap volt a legnehezebb. |
| Ahogy a fénylő test fölé hatolva |
| s a fények belső rendszerét eloldva |
| a ragyogást is fogták a kezek. |
|
| De kit a végső mozdulat vezet, |
| s ki tudja azt, hogy sosem bűn a forma, |
| s hogy másik forma csak a bűn fogalma, |
| annak az erény édes szerkezet. |
|
| Az arányérzék boldog Istene |
| tükrös lapjain szembenéz vele, |
| egyszerre gyújtván életet, halált. |
|
| S kinek a távol is jelenvaló: |
| az amszterdami gyémántcsiszoló |
|
visszaadta a fénylő Etikát. |
|
|
|
Egyensúly, életben-halálban, mondta a mérleg jelű nő – forrásban-változásban, szavalta a bolond – adás-vételben – szenvedéllyé formált indulatban, s a trónszék és Enceládó király sistergő, néma háta mögött egymás szavába vágtak
|
| De rokonszenvesebb a térdeplő |
| Bűn. Majompofája, reszkető elefántcsont- |
| bordája csupa vágy. Kísértő lúdtalpát |
| is elhiszem. A hős borzadással emelt |
| kulcs, görög profil, az Erény finoman |
| őrzött köldöke megundorít. |
|
Hát akkor mégis. Mi tart meg |
|
a folyton alánkforrt agórán. |
| Talán a kétes kimenetelű lebírás. |
|
A versváz, amire nem rakódik semmi. |
| A remekmű, a továbbjátszhatatlan. |
|
A növény, ami végképp hiába hullik. |
|
Az adó- és vámmentes, ingyen halál. |
| szabadságvágya, forradalmak. |
|
Avilai Teréz álma a fallal körülvett, |
|
nyár-forrázta kertben, hogy egyszer, |
|
valamelyik levele végén, odaír, |
|
odaír neki egy összeszakító, magas, |
|
|
Avilai Teréz! és remekmű! agóra! Szent Ferenc az állatok közt, mondta fogai közül a király, cella-magány és kódex-lobogás! szeretnélek most megütni – tessék
|
Dicsőség annak, ki meg nem hal. |
|
| Akit megütnek, elfelejti. |
| Mint ház fölé hulló korom, |
| körülhullja lassan a semmi |
|
| azt, ki sorsára hagyva él, |
| bölcsen, mint rozsdás szeg a falban, |
| kérdésével, hogy: mit akartam – |
|
| ágytól, asztaltól, tüdejétől |
| ki válik, kopoltyút növeszthet, |
| s vigasztalódhat: vannak még, |
| kik féltüdővel lélegeznek, |
|
| a bál eltarthat hajnalig, |
| nem divat már a danse macabre,
|
| hosszú sorsot mutat az ábra, |
|
| hol mindenfélét elkövetnek, |
| helye készül a gyűlöletnek, |
|
| vagy helybenjárni, lelkes állat – |
| életben lenni annyi, mint |
| feliratkozni kannibálnak: |
|
| ne nőj fölébe önmagadnak, |
| ne légy semmi, csak azonos, |
| hagyd meg a választást szabadnak, |
|
| állni, hajolni, dőlni kell, |
| ennyi tudása hegynek sincsen, |
| mert szétrobban a hallgatás |
| a vészjelzőn: a hátgerincen. |
|
|
|
Tessék, uram király, én kiadtam magam, voltam asszonyaidnak másika, átléphetsz fölöttem, de hívságom csak én magam alázhatom meg
|
| Legalább álmunk kapcsolódjon |
| nem mindig kígyó jár a kertben |
| van aki gőgből mozdulatlan |
|
| éjszakák nyomdokvize immár |
| kevés a reggel visszatérni |
| ha másnak mozdul el a hónap |
|
| körjárat folyton ingajárat |
| és így kell élni bosszulatlan |
| évszázados parancsra folyton |
| falat kenyeret kér a katlan |
|
| égj el s közben etesd a sátánt |
| szemed függeszd az etikára |
| égj el mert reflexed az égés |
| s kerüld a végszót hogy hiába |
|
| silánytól lángelmét sajátíts |
| tanuld türelmét a hegyeknek |
| gyulladtan próbálj lélegezni |
| s dolgozni úgy hogy nem szeretnek |
|
| megkarcolt márvány látszatával |
| élni belülről élni szebben |
| gőzösnyi kedves álomembert |
|
|
| hajó halottal kút az éggel |
| nagy fehér vásznak lobogását |
| dobja fölénk a feszes éjjel |
|
| Apánk megtért szerelmünk fogytán |
| süllyed a félmúlt horizontja |
| betörnek a hallgatag évek |
|
| vonszol a mély az álom élet |
| nem tűr a becsvágy füstködének |
|
| A teljes éber lét parázslik |
| kazánja előtt vár a sátán |
| húzd rá cigány röpülj hajóm húzd |
| veszett szél a facsonkok árnyán |
|
| megforrt sűrűje a köveknek |
| az tudja csak kit megszerettek |
|
| Nem fog rajt éjfél gályapadja |
| jó neve immár nem lesz tűrdmeg
|
| fölszáll a múlt az iszonyatból |
| nincs többé hatalma az űrnek |
|
|
|
|
Üres tér. Szétpattanásig feszült burok. Zsanércsikordulás. Örök starthelyzet. Padok. Redukált jelenlét. Orvoshang: „kóros eltérés nem látható…” Körben asszonyok. „Jó neked…” Padok. Üres tér. Semmiből semmibe. Örök start. A ködbe ér a köd.
|
| Nem ismeri a beléköltözést. |
| Húsa csak szenvedélyre nyílik. |
| Az osztozkodás törtperceiben |
| másként szólítják meg a csillagok |
| botlik, botlik a délkörökben |
| fölkel, mert fölkelni ítéltetett |
| s a sziromként leváló éjszakákból |
|
| Unom a józanságát, asszonyom. |
| S hogy jólnevelt, az széditő. |
| Száját becsukja, buszra száll, |
|
| Rosszul hazudik, asszonyom. |
| Elpirul, mint egy könyvelő. |
|
| A térképről a be nem járt városok |
| jönnek, s „a könyv megvár”, a |
| „Bartókot majd legközelebb”, a |
| „nem tanultam meg spanyolul”, és |
| „a szomszédasszony húst főz a fiának” |
| ráncosan kikandikál az előkelő |
| mondatokból, asszonyom, azám, |
|
| ha ön a szent folyók fölött |
| majd partot ér. És ott a fű |
|
|
| Koporsó voltam, virág lett belőlem. |
| A tisztaság potenciális temető. |
| A bujaság fogyó hold. |
Mindent |
| próbáltam, Üdvözítő, próbáid |
| felszögeztek; kapum nyílása |
| vért, húst és csontokat tudott, |
| mígnem |
kifordult belőlem a gyermeknyi |
| tanulság: nem ítélni kell, hanem |
| megmaradni. Szögek, vér, hold-alakzat, |
| sejtfal, lefödött orca, kapanyél – csak |
| lehetőség. Az árulás, a halálsikoly |
| nem beteljesülés. További lehetőség. |
| Meddig növekszik |
választékod gazdagsága? |
| Meddig érnek türelmünk kútjai? Ó, mondd, |
| hogy az idő is lehetőség! S mert |
| elhagyattam, én is az vagyok! |
|
|
Tudod, hogy az vagy, s tudod, hogy veszteséged minimális, mondta az udvari bolond, s hogy lantján végighúzta a kezét, a kastély ablakán könyöklő Enceládót megütötték a futamok, király, kiáltott a bolond, elmondom én is
|
| A villámütés sose földelődik. |
| Ha barátod volt, nincs helyette más. |
| Szerelmet elveszteni: légszomj. |
|
| A szerelmet egy ország figyeli. |
| A barátot mostanság kitalálják. |
| Mítoszokba, századfordulói |
| kocsmagőzbe, gyászbeszédekbe |
| mert odakintről fontosabb |
| a közös ól, a közös alkohol, |
| mint a kezdettől egycellába zártság, |
|
| ha szerelem nélkül elzihálsz magadnak, |
| kamrádból minden ember ismerős – |
|
| Testedről a világ lemond. |
| Lelkedbe pókhálónyi gyász: |
| fehér fonálon csüng a hold. |
|
|
|
„Együtt ültünk a sátán parazsában”, mondta a Libra jelű nő, „ott voltunk mindahárman”, folytatta a bolond, s a parázsló függöny mögül egy hang így szólt: „Lángolt a sík”
|
| Együtt ültünk a sátán parazsában. |
| Lángolt a sík. Ki tudja, hány |
| koronás fő hullt a láthatárról aznap. |
| Szóltál: „Külön-külön reménytelen. |
| A megjelöltek együtt utaznak.” |
|
| Kaktuszok és pálmák között rázódtunk, |
| kijelölten. Szemben a láthatatlan |
| berberek, hátunk mögött fekete-sárga |
| zsoldos hadoszlop kanyargó zászlóiban |
| a magaslati szél. „Meddig?” – kérdeztem |
| ingerülten, s szóltál: „A lejtőig soha.” |
|
| Hát nem adatott meg a békítő zuhanás. |
| Csak az ütés, a pörkölődés, a próbák, |
| a végtelenség-érzések sora, a malom- |
| kavargás, a duzzadó vizek, dzsungel-fuldoklás alján |
| a növényi hideg, a pusztíthatatlan halálverejték, |
| csak a visszatérő esték, s a körkörös |
|
| mozgásban énünk folytonosan vonallá |
| testesült háromszöge: Kiindulópont, Végpont,
|
|
Akadály, bárhonnét néztem, bármiféle |
| szerkezetből, a meg- és feloldhatatlan |
| elrendezés, mint a kaleidoszkopikus |
| gyermekjátékban, mindig idetérült, |
|
| elébb feltételeztük s kívántuk egymást végül, |
| tiltó táblát az erdő, erdőtüzet a tábla, |
| évezredek gyulladtak a történet húsába, |
| szegycsontok ritmusa a gyantás végtelenbe: |
| „Olvad a festék, eltűnünk jeltelen” – |
| ne válaszolj. Nem kérdeztem, hogy merre. |
|
| A szürkület történni képtelen. |
| A lélek visszaég, félútján a parázsnak. |
| Alakzatok közt újra átfeszül, |
| „Hidd el” – mondják a felvilági kódok. |
| Hiszem, mert hihetetlen, s mert így adódott. |
|
|
|
Dzsungel-fuldoklás, mondta egy hang a quia absurdum ritmusára, s a parázsló függöny mögül kilépett a király asszonyainak egyike, az első asszony, a királyné: dzsungel-kisasszony, hozzád beszélek, négyünk közül kinek a tüze pokoltűz, kinek volt érdemes pokolra menni, a világnak ki nyújt kapaszkodót, a kaleidoszkópban ki az Akadály? s a biztosított-ban nincs-e benne a biztos? (Capricorn, bak vagyok), az én lelkem konok és elérhető, akár a tűzhely, amelyen kávét főz boldog s boldogtalan Ó-Philadelphiától Dél-Arábiáig, a sagáktól az Ezeregyéjszakáig: hát csak lobogj, költő-kisasszony! én itt vagyok
|
Wadsworth tiszteletesné levele Emily Dickinsonhoz
| Mi itt a strófáidat idézzük, nem |
| a tüdődet. Az álrímeidet, s nem a |
| toronyszobát. |
És nem fizetünk érte. |
| Én sem. Inkább a kocsikerekek a Sziklás- |
| hegy alatt, a vonulás a Michigan-tavon |
| vagy bármiféle távolodás a |
| kiköpdösött kövektől, amelyek |
| körülfojtják a szoros légtér forró |
| hálózatát – inkább valami alkalmas |
| szemüveg, kifelé látni, akármely |
| vízszintes kiút – |
akár a fakanál! |
| Te szörny, akit nem bénított |
| a fedezék, és nem a fedezék-hiány, |
| aki az európai óvilág feldúlt |
| romantikája és az új, a frissen lelt |
| identitás robusztus partja közt vonultál |
| egyre beljebb – egyre lejjebb – s józanon is |
| a tiszteletes úr kobalt-homlokából |
| pattintgattad |
egy égtáj honalapító szigorát: |
| hát nem láttad, hogy másképp is lehetne? |
| Madarakra figyelni papírok helyett! |
| Teát keverni kökényvirággal! Beteget |
| ápolni, konflisra ülni, Bibliástul, |
| megnézni Philadelphiát, s egy frászt annak a |
| tiszteletes úrnak, ha nem hajlandó, és sugározni, |
| ahogy a nőstényszarvas ősszel, és örökké: |
| én vagyok a biztonság. Én vagyok a biztonság. |
| Én vagyok a biztonság. Én vagyok a – ráverni |
| a kezedre, ha máshoz ér, ha tollhoz ér, és |
| járni a lépcsőt, a koloniális házakban a |
| fűszerest, az apró, macskaköves folyópartokat, |
| füttyszóban és kutyaugatásban a jelentéktelenné |
| mángorolt időt, jámborul, mint aki tudja, |
| amit elkerült, |
Emily Dickinson! fulladt strófáid, |
| kigyulladt rímeid közt megszorult toronylakó, |
| látod-e, most, utólag, ott, fenn: |
| nő voltál, írtál. Jóvátehetetlen. |
|
|
S az ablakban felsötétlő király-alak és a két asszony összeolvadó aranyszobra közt az udvari bolond, nem látván mást, a lantjába kapott, mert nincs idő, mert széthull, ami összetart
|
| Kondenzcsík a temetők egén. |
| Elfelejtett faluban húzó vadlibák. |
|
| Folyó, léktelen jég alatt. |
|
| Soha nem mondott köszönöm. |
| Beszélgetők párhuzamos mondatai. |
|
| elkészíti a kinyújtott kezek |
| Örök irány a levelek végén: „Feléd”. |
|
| Felvételi vizsgák szorongató |
| koronavesztő labirintusa, |
|
| jön a veszély, majd félreugrasz, |
|
| az ámulat: „csak ennyi? ez…?” |
| Utólag semmit sem tehetsz. |
| Ki megismétli, rajtaveszt. |
|
| Ne légy a történet bolondja. |
| A jókor felismert szorongás: |
| a másik fal is csupa omlás, |
|
| szépség, jóság: dirib-darab. |
|
|
|
Puhányok, mondta összefont karral a király, hontalan puhányok – te vagy a legfőbb hazátlan, király, mondta az udvari bolond, s távolodóban visszaszólt: és nem fogod megérteni
|
|
Megfogni az alázatosan elénk térdeplő kutyát, semmi. Megérinteni a hajó körül csapkodó, éhségében is tovaemelkedő sirályt, az igen. Megérinteni két szárnycsapás közt, két verssor közt a verset, nem az elemző markolás, hanem az értő szabadonbocsátás mozdulatával, ez kellene tulajdonképpen. Ahogy B. T. csinálta, a kedves B. T., hajdani barátom, mikor Szép Ernő remekéből, a Crème d’Yvette-ből kiemelte a költő asszonyát, ki fehér jachton uralkodik tengeri fátyolával, mely után csak kapkodni bír a vágy; az asszonyt, ki az operai páholyban ül, „hattyú bíbor tavon”, s „a kürtök jajdulnak felé”, aznap még messzibb, „Moszkvában száll a szánja”, és – Istenem, Szép Ernő! – „a hó hull, mintha csengene”.
B. T., a kedves B. T., aki azóta, meglehet, minden barátját cserbenhagyta, s talán még ezt a verset is, megírta annak idején a költő asszonyát, a mindenkinél távolibb – szebb, szomorúbb – asszonyt, a versszakból versszakba lépőt, a képből képbe játszót, örökig létezőt. Mi történik Szép Ernő asszonyával két versszak – két jajduló, vágyakozó kürtszó – között, ezt írta meg B. T., a hajdani jóbarát. És minden hiába: ha megírta, akkor már nem hagyott cserben. Hiszen rám hagyományozta, hogy én is halljam a kürtszót, a versmondatok szünetjeleit.
|
|
Itt ülünk, mélyen bent a zenekari árokban, mindnyájan. Kürtölünk, fuvolázunk. Fölöttünk, a páholyban – hattyú bíbor tavon – a vers. Kürtölünk, a vers néma szünetjeleket küld vissza. Nekem kiszakad a tüdőm, ő két gondolatjellel válaszol: spondaikus hattyúnyak-hajtogatás, érjem be ennyivel, ne kívánkozzak tovább. Hattyú? Sirály? Viking hajóorr? Eltölt a méreg. Kerülj csak közelebb.
Közel került. Skót nevű költő, modern költő, George Mackay Brown verse, az Arnor ötödik útja, egy tengeri csavargó utazásainak részletes krónikája. Ott volt előttem, le kellett fordítanom.
| Én, Arnor, a veres költő, négyszer |
| indultam útnak Orkneyból. |
|
| Thorlief féllábbal tért haza. |
| Guthorm meg Ulsterben maradt, |
| a szentkútnál kihűlt a vére. |
| Cape Wrath körül írtam az első verset. |
|
| Megkaptam a Ragnhild nevű |
| lányt Paul nevű bátyjától, akivel |
| dámáztunk, három-kettőre nyertem. |
| Bergennél Ragnhild a tengerbe hányt. |
| Rusnyább volt, mint gondoltam, de |
| öt verset írtam róla, vízlapátolók |
| éneklik még, karácsonyon. |
| Szobám telebozsogta szóval. |
|
| A tajték Izlandba vetett. |
| Rolf egy Rangower alatti síkon |
| megölte a dalnok Wistant, akit |
| bodros hajáért szeretett Sigurd. |
| Baltát adott Sigurd, északra intett. |
| Csak liliom, csak hó Broadfirth felett, a dombon. |
| Rolf elhajózott a szigetek iránt. |
| Két éjjel voltunk hazafelé Unstban. |
| Söröztünk, metrumokat emlegettünk. |
| Sigurdnak kutya torkán véreztem a baltát. |
|
| A kék út végén Jeruzsálem. |
| Tizenöt hajó, dühödt legénység, |
| költők, harcosok, szent férfiak. |
| Száz kard tört szét azon az úton. |
| Repült, száz fehér szárnyon, minden |
| reggel, imádság. A Földközi-tenger |
| száz szerelmes énekkel lett gazdagabb. |
| Láttuk a dombokat, ahol az Isten járt, |
| s az utolsót, ahol a lábát összetörték. |
| Rómában elvágtatott a gróf. Észak felé. |
|
| Három pénteknyi setét köhögés, |
| holnap utolsó útra indulok. |
| Oldoztam volna hajókötelet, |
| hajítanék fejszét Sweynnel, dublini csapdán, |
| s itt, Hamnavoe-ban, fejem alatt vánkos. |
| De menjenek rendjén a dolgok. |
| A pap olajat adott s kenyeret, jó rakomány. |
| Ragnhild, a lányom, kulcsolja kezem. |
| A Ljot fiú majd húzza a harangot. |
| Azt mondtam Erling Saltfingersnek: VESD
|
| A HÁRFÁM ZÖLD HABOKBA, YESNABYNÁL, |
| HA ÚTRAKELSZ MÉG, RÁKHALÁSZNI. |
|
|
|
|
Ott volt előttem, le kellett fordítanom. S nem bírtam el dönteni, a szöveg taszít, vagy a saját tudatlanságom dob folytonosan vissza.
Hogy vers, azt az első perctől fogva tudtam. Hogy kik ezek az idegenek, merre járnak a hajók, azt nem. Csak az utolsót láttam, Arnor ötödik útját, amire majd mindnyájan elmegyünk, valamilyen kürtjelre egyszer – de a többi útról nem volt tudomásom.
Előbb az ismeretanyag sötétebb eszközeivel állítottam csapdát a versnek. Idő és tér korlátolt kérdéseivel.
Miféle kalandozás folyik itt? Milyen mondakörbe fúródik ez a viking hajóraj? Mekkora kelta hullámokat torlaszt az ossziáni tengeren az északi szél? Rokona-e a szentkút az álnok forrásnak, mely egykor Sigfrid vérét vette? S Ragnhild melyik boszorkányos Hilda (Hildegund, Brünhild, Krimhilda) szánalmas utóda? S a bosszúszomjas hős vajon az ó-izlandi Edda-dalok Sigurd királyfijának mása? És ki fia-sarja az a deli gróf, aki csak lovagol, csak lovagol a versben, mint egy dél-dakotai seriff?
De a mítoszokkal nem jutottam messzire. Meglebbent, elsiklott előlem a vers.
Pedig tudnom kell, milyen bodros hajú volt a dalnok Wistan, milyen anyagból épültek a szigetvilágok, hogyan repült szét a hajókról az imádság. Látnom kell az imádság szárnyait.
Nincs más, beléjük kell kapaszkodnom.
|
|
Erling Saltfingers-zel gyerekkorunk óta vetélytársak voltunk. Ebben a keverék-világban, az Orkney-szigeteken, ahol a skót halászok, angol kereskedők, norvég hajósok között mindenféle jöttment alakok bukkantak elő a kontinensről, azt állítva magukról, hogy költők, és ették a zabot, a heringet, és tűrték a jégesőt, mint az idevalósiak – ebben a ritkán lakott szigetvilágban Erling Saltfingers olyan jól feltalálta magát, minthacsak itt született volna. Pedig bevándorló volt ő is, épp úgy, mint én. De Erling szőke volt és kékszemű, és a vikingektől származtatta magát; büszke volt németes hangzású keresztnevére, s mikor végighordozta szőke arcát a heringszagú partokon, és a halász feleségek kosarába beleturkált, az asszonyok nevetve a kezére csaptak: – Erling! Erling Saltfingers! – Ők nevezték el Saltfingersnek, örökösen vibráló, halízű ujjairól, és szerették, ha váratlanul megjelent valamelyik sziklás öbölben, ahonnét éppen kifutott egy halászbárka. – Viking hajózás – mondta mindannyiszor csúfolódva Erling, és bebukott egy halászház ajtaján.
Én veres hajú voltam, kerültek az asszonyok, s akár a jöttment, gyanús alakok a kontinensről, aláálltam a jégesőnek és verset írtam róla. A jégesőről és az asszonyokról. – Vigyázz, megázik a hárfád – mondta ilyenkor Erling Saltfingers, és megpengette a levegőt halszagú ujjaival. Pendült a levegő, hárfa volt benne, csak én láttam, hogy ott van, nekem volt ott, a veres hajúnak, ír bevándorlók gyerekének, költőnek, asszonyok megcsúfoltjának, nekem, akit még a halszag is elkerült. Akkor határoztam el, hogy utazni fogok. Akárhová.
|
| Én, Arnor, a veres költő, négyszer |
| indultam útnak Orkneyból. |
|
Ösztönösen arrafelé indultam, ahonnét származom. Erling akkor nem tartott velünk, csak szokásos megjegyzéseit küldte utánunk a partról, öreg vikingek, mondta, és csakugyan, jól összejöttünk: Thorlief, a kapitányunk, dán volt, némi svéd beütéssel, vad lutheránus; Guthorn, a norvég kormányos, katolikusnak vallotta magát; Sweynről, a fedélzetmesterről, senki se tudta pontosan, kicsoda, egyébként játékos volt és folyton részeg.
Az utat végigkártyáztuk, engem afféle hajósinasnak használtak, nem bántam: oldoztam a hajókötelet, ha kellett, csomóztam a hálót, cipeltem a rakományt. Dublinban Sweyn nagyon otthonosan érezte magát, én is megpróbálkoztam ezzel az érzéssel – sok volt a veres hajú –, nem sikerült, valójában itt se volt jó. Fejszehajítást játszottunk, a csapdába vadludat kellett fogni, aztán fejszével eltalálni, Sweyn mindig eltalálta, a lúd sikoltott, én undorodtam, zizegő papírlapokat állítottam a csapdába, úgy hajigáltam a fejszét. Bolond, mondta Sweyn, és Thorlief nagyokat röhögött, pedig a papíron a verseim voltak.
Észak felé menet, Ulster csücskében, a bangori öbölben kötöttünk ki, Sweyn erősen ittas volt, a rakomány végett ki kellett szállnunk, én mondtam Thorliefnek, hogy hagyják abba a fejszejátékot, de késő volt, Sweyn Thorlief lábát találta el, az öbölben körénk gyűlt a csőcselék, piszok katolikusok, kiabált egy ulsteri matróz, Guthorm, a kormányos, nekiugrott, a tömeg körülvette, igyál, disznó, mondták neki, és belenyomták a fejét a szenteltvízbe. Kormányos nélkül hajóztunk végig az Északi Csatornán, viharban, el a Hebridák mellett, Uramisten, álltam a parancsnoki hídon, a jégesőben, és Cape Wrathnál, a Harag Fokánál verset írtam. Az első verset, amit a matrózok is meghallgattak, az asszonyok is a parton, még Erling Saltfingers is szótlanul hallgatott. A szülőhazámról szólt a vers, mert akkor még hittem benne.
| Thorlief féllábbal tért haza. |
| Guthorm meg Ulsterben maradt, |
| a szentkútnál kihűlt a vére. |
| Cape Wrath körül írtam az első verset. |
|
|
|
Aztán már belejöttem mindenbe: az írással együtt az ivásba és a játékba is, megszoktam, hogy cimboráim vannak, mennél kevésbé igénylem őket, annál inkább, mert a tengeri köd összekényszeríti az embereket, a semmiből olyan helyzeteket formál, hogy évtizedekkel később a boldogtalanok, csapzottak, összefonnyadtak, fogatlan szájúak egymásnak esnek, valamilyen kikötőben: „Emlékszel, cimbora… emlékszel, mikor egymagad fölemelted a… hát amikor abban a viharban mi ketten… az oldalvitorla meg darabokra… emlékszel… mit tudnak ezek a mai patkányok… semmit…”
Asszony is volt a hajón, ahogy a ködben északkeletnek mentünk, norvég kereskedőbárkák és feszes makréla-hálók között; a cimborák a fedélzeten dámáztak, kockát vetettek, egy-egy tengeri rák volt a tét, vagy az aznapi szolgálat, ha éppen nem figyelt Thorlief, a féllábú kapitány. – Nyerjél egy veres lazacot – mondta Sweyn –, az való hozzád. – Kettő-kettőre álltunk, összeszorítottam a fogamat. – Na, költő – mondta Paul, a vitorlamester –, tartod-e a faúsztatást? Ha igen, fölteszem az asszonyt. – Körülfogott a röhögés, már a norvég partok közelében jártunk; tehát választanom kell: vagy lehozom a fát az undorító, sebes fjordokon, az alattomos dörrenésű sziklák között, vagy ma éjjel én nyitok be a Thorlief melletti kabinba.
– Part – hallatszott odaföntről, a kapitányi hídról. – Három-kettő – mondta gurgulázva Sweyn. – Csak vigyázz – nézett rám az asztal fölött Paul. – Egy darabig még itthon leszünk, Norvégiában.
Éjszakánként bejött a faúsztatók lármája a Thorlief melletti kabinablakon.
– Hát így állunk – mondta Ragnhild. – Veres hajúnak még eddig nem adott el a bátyám.
Sovány volt, tele kiszögellésekkel, mint a sziklák.
– Na gyere – mondta. – Mit állsz ott és mit bámulsz? Gyere, ha már idejöttél.
Hetekig hajóztunk a norvég partok mellett. A faúsztatók bekáromkodtak az ablakon, Ragnhild visszakáromkodott. Ültem az ágy szélén és hallgattam.
– Te – mondta Ragnhild és a hajamba turkált. – Te. Azt szeretem benned, hogy ilyen esendő vagy.
Bergennél egy hajnalban rosszul lett. Alig bírták a korláttól visszarántani.
– Megmondtam, hogy vigyázz – nézett rám Paul. – Nem akarok a családba kis veres hajú kelta gyerekeket.
Rolf ütötte ki a bicskát a kezéből.
Verset írtam, öt éjszaka egymás után verset írtam, valami különös bátor érzés fogott el, hogy folytatódom, ágam lesz, nem úgy, mint a körbecsiszolt fáknak, amik lefelé úsznak a fjordokon, verset írtam, öt éjszaka alatt öt verset, és szétosztottam őket a szegény norvég rákhalászok közt, akik azt hitték, a Gyermek születéséről szól a dal, hiszen karácsony volt, a vízlapátolók elkeseredetten törték a jeget az útból, és énekeltek, a gyermekről, aki eljövend.
Hazafelé senki sem bántott. Mikor kikötöttünk, Erling Saltfingersre gondoltam: vajon mit szólna az asszonyhoz, aki matrózok tétje, aki sovány és megcsömörlött, aki locsogó-fecsegő, és életet támaszt a ködben, az esendő vizek fölött.
| Megkaptam a Ragnhild nevű |
| lányt Paul nevű bátyjától, akivel |
| dámáztunk, három-kettőre nyertem. |
| Bergennél Ragnhild a tengerbe hányt. |
| Rusnyább volt, mint gondoltam, de |
| öt verset írtam róla, vízlapátolók |
| éneklik még, karácsonyon. |
| Szobám telebozsogta szóval. |
|
|
|
Hiányzott. Az ajka mozgását láttam a szétpattanó buborékban, sürgető hangját hallottam a sirályvíjjogásban, ahogy észak felé hányódtunk a táguló vizeken.
Az izlandiak állandóan énekeltek. Soványan, szakállasan, magasra tartott fejjel. Ha nem volt parti szikla a közelükben, kiálltak a hajóorrba, vagy árbocrúdhoz köttették magukat, hogy le ne essenek a részegségtől. Gleccserekről énekeltek, hómezőkről, ahol „semmi sem áll a költészet útjába”, hősi párviadalokról, a vulkánok erejéről, a vulkánnál is hatalmasabb szerelemről, a szerelemnél is erősebb barátságról.
Wistan és Sigurd együtt énekelt, és ha ketten megjelentek a hajóorrban, vagy a kötelek között csapkodó északi szélben, csakugyan azt hitték: évszázados jégheggyel is megbír ez a viking hajózás.
Mire partot értünk Izlandban, nem érdekelt bennünket semmi; férfiak voltunk, jóderekú, érces, kardforgató férfiak, hősök, szent tüzekkel, elvont gyönyörrel álmodók.
– Wistan, édes, szőke fivérem, ma elmegyünk megkeresni őseink havas liliomát.
– Igen, Sigurd, veled tartok, édes, fejedelmi bátyám.
S mi mentünk, többiek, utánuk, annyira vonzott bennünket ez a mámoros összetartozás. Elöl a göndör hajú Wistan, mögötte a karcsú Sigurd, aztán Rolf, Sweyn, én és mindannyian. Egyesével lépegettünk a jeges hóban, és kézről kézre adtuk a pálinkásüveget.
– Micsoda lapos síkság – mondta Sweyn.
– Liliommező – mondta Wistan.
– Csak mákvirágot látok – mondtam, rekedten a pálinkától.
– Liliomot látsz – nézett hátra Sigurd.
– Őseid havas liliomát – mondta Rolf.
– Ne gúnyolódj – állt meg a menet élén Wistan. Ne gúnyolódj rajtunk, idegen.
Sigurd közbevetette magát, de már késő volt. Rolf kése halántékon találta a szőke Wistant.
Este a kabinban Ragnhild jutott eszembe, s az, hogy elegem van az északi vizekből. A kezemben Sigurd baltáját szorongattam, amellyel a gyilkos Rolfot kellett volna agyonvágnom, az idegent, aki ráadásul német is volt; a fedélzeten mocorgást hallottam, tudtam, Rolf most fogja eloldozni az egyik csónakot, menekül, valószínűleg észak felé, ahol nem keressük, menekülj csak, gondoltam, s egy félóra múlva utána indultam, a baltával.
Ahogy a csónakomat oldoztam éppen el, megállt a hajó mellett egy halászbárka.
– Üdvözöllek – mondta valaki norvégul. – Ma este Ragnhild nevű lányod született. Isten óvjon.
Huppanva, sebesen indultam el a csónakommal.
– Utolértél – mondta az unsti kocsmában szelíden Rolf.
– Utol – mondtam neki. – Ma este a vendégem vagy. Ma este verset fogunk írni. Te német, tudod te, mi az az időmértékes verselés?
Reggel visszaküldtem Sigurdnak a baltát, amit előzőleg egy alázatosan elém térdeplő kutya torkán véreztem össze.
– Köszönöm – mondta Rolf.
– Eriggy a fenébe – mondtam. – Rolfnak hívnak, Erlingnek hívnak, mindegy. Ha férfi vagy, tanulj meg liliomot látni.
| A tajték Izlandba vetett. |
| Rolf egy Rangower alatti síkon |
| megölte a dalnok Wistant, akit |
| bodros hajáért szeretett Sigurd. |
| Baltát adott Sigurd, északra intett. |
| Csak liliom, csak hó Broadfirth felett, a dombon. |
| Rolf elhajózott a szigetek iránt. |
| Két éjjel voltunk hazafelé Unstban. |
| Söröztünk, metrumokat emlegettünk. |
| Sigurdnak kutya torkán véreztem a baltát. |
|
|
|
Mennyi megbánnivalóm volt, később, évek múltán, magam sem tudom. Nem is megbánásból jelentkeztem Orlando gróf csapatába, amelyet csupa elszánt, kiszikkadt csavargóból toboroztak, mint amilyen én is voltam, család nélküli, hit nélküli, baráttalan. Jelentkeztem, mert mehetnékem volt, mert a tizenöt hajó egyikén végre én voltam a kormányos, mert elsők közt voltam az értelmetlen lovagi bajvívásban, Orlando gróf esténként az én gitárszavamnál hallgatta a vízlapátolók szerelmes énekeit, és én tudtam a legtöbb nyelven imádkozni.
Mert Jeruzsálembe készültünk, hogy lássuk a Szentföldet, a Golgothát, ahol az ártatlanság összetört.
– Fiúk – mondta a lisszaboni kikötőben a gróf –, derék fiúk! Az Úr megmenti lelkeinket.
– Csak éppen pénzt nem ad – morogta valaki. – Unjuk már a lovagi tornát.
A Gibraltári-szorosban két hajó legénysége szökött meg; újabb kettő visszafordult a Baleári-szigeteknél. Szardínia és Korzika között a hajóraj kettészakadt, legtöbben nem bírták a forróságot, mások rabolni indultak a szigeteken. Mindössze három hajó futott be Rómába. Késő este érkeztünk, a legénység elözönlötte a bordélyházakat.
– Fiam – mondta reggel a fedélzeten a gróf –, fiam, milyen az a Golgotha?
– Anyanyelvemen úgy hívják: a fájdalomútja. Amikor Jézus ment a fájdalomútján…
– Höhö – mondta egy öblös hang a másik fedélzeten –, azt a kis olasz nőt az este jól meg…
– Amikor Jézus ment a fájdalomútján, azt mondta: „Jérusálemnek leányai, ne sírjatok én rajtam…”
– Erling, hé, Erling! Te még fizetni is elfelejtettél!
– „Jérusálemnek leányai, ne sírjatok én rajtam, hanem ti magatokon sírjatok…”
– Jó, hogy az éjjel csak őrizted a hajót, itt se szeretik a veres kelta fattyúkat.
– Ne figyelj rájuk – mondta a gróf.
– „Jérusálemnek leányai, ne sírjatok én rajtam, hanem ti magatokon sírjatok, és a ti magzatitokon…”
Nem folytattam tovább.
A gróf délben lovat bérelt és elindult, vissza a kontinensre.
A három hajó elnéptelenedett. Csak a sirályok maradtak a fogadalmak helyén, s a hajó orrában, a lábamnál sírdogált a Ljot nevű kis veres hajósinas. Ketten érkeztünk a Golgothára.
| A kék út végén Jeruzsálem. |
| Tizenöt hajó, dühödt legénység, |
| költők, harcosok, szent férfiak. |
| Száz kard tört szét azon az úton. |
| Repült, száz fehér szárnyon, minden |
| reggel, imádság. A Földközi-tenger |
| száz szerelmes énekkel lett gazdagabb. |
| Láttuk a dombokat, ahol az Isten járt, |
| s az utolsót, ahol a lábát összetörték. |
| Rómában elvágtatott a gróf. Észak felé. |
|
|
|
Következzék hát most Arnor ötödik útja.
Pénteken kezdett köhögni, mikor a családok hétvégére készülődnek. Három hétig, minden pénteken tudta, hogy ez az igazi történet. Végig nagyon figyelt.
| Három pénteknyi setét köhögés, |
| holnap utolsó útra indulok. |
| Oldoztam volna hajókötelet, |
| hajítanék fejszét Sweynnel, dublini csapdán, |
| s itt, Hamnavoe-ban, fejem alatt vánkos. |
| De menjenek rendjén a dolgok. |
| A pap olajat adott s kenyeret, jó rakomány. |
| Ragnhild, a lányom, kulcsolja kezem. |
| A Ljot fiú majd húzza a harangot. |
| Azt mondtam Erling Saltfingersnek: VESD
|
| A HÁRFÁM ZÖLD HABOKBA, YESNABYNÁL, |
| HA ÚTRAKELSZ MÉG, RÁKHALÁSZNI. |
|
Igen, Arnor, ez lett volna az igazi történet. De hiába jajdulnak a kürtök, innentől kezdve minden csupa szünetjel. A hallás többé nincs a rakományban.
Ereszd ki a hárfát sós ujjaidból, Erling. Nem adja magát a vers. Ott van, csapdáink fölött két szárnycsapásnyi verssor, mindörökre érintetlenül.
|
|
|
Mindörökre (hidd el, mert hihetelen) nyomukveszett – őrizd meg akkor is a négyeket: kos-Enceládót, hal-bolondot, bak-asszonyt, mérleg-asszonyt – nyomukveszett (voltak, tehát vagyok) – szállásmester (lejegyzem, ami szent) – kosztot, kvártélyt nekik (voltak, itt voltak: nem hazátlanok)
|
Egy szállásmester feljegyzései
| A terrakotta ház a holdsütésben |
| Élein barackvirágok repültek, |
| fűcsomók jártak madzagon, |
| s a kerítésen, mint a sátorponyva, |
| kinyílt az este. A sóskaízű |
| tűzkarikája forgott, a templomtorony |
| lenyelte a kötelet, a harangütést |
| elhúzta a szél a temetőbe – |
| „Te, Jóska – mondta öregapám a |
| szomszédjának –, rosszul nősültem, a két |
| sógorom elkártyázott harminckét hold |
| kondorosi földet”. Ezüst por tapadt |
| az ujjamon. – „Hallod? – vacogta Lívia |
| – Odalenn valaki beszél!” A téglaúton |
| kézenfogtuk egymást: – „Persze – suttogtam –, |
| az ott egy ország odalenn.” |
| „Ország – bólintott Lívia. Amikor félt, |
| még mindig selypített. – Királya is van?” |
| „Öreg király. Egy egész királyi család.” De |
| nem folytattam, mert a küszöbön, |
| csípőre tett kézzel, megjelent nagyanyám, |
| kontyában hajtűk, mint a tüske, |
| s a kamra sarkát beszőtte a pók. |
| Lívia eldőlt az óraütésben, |
| a diófaágy görcseiből majmok |
| hajlongtak kifelé: „Mi lesz a király neve?” |
| A párna fölött ujjaim lassan |
| keringőztek a rózsalevelekkel: |
| – „A király neve… A király neve… |
|
| „Mi lett a kisleány neve?” – kérdezte apám |
| a levelében elkeseredetten, |
| mert távol járt, amikor megszülettem. |
| Hat hónapos koromban beszélni kezdtem, |
| ne szakíts félbe, Istenem – a Név – |
| az elnevezés fontos. A király neve |
| még bizonytalan, de körülötte |
| magyar, spanyol, francia, svéd lovagok |
| járkálnak bokacsattogással: |
| A rangokat Lívia hozta, egyenesen |
| az óvodából. A lovagok naponta |
| fölvonultak a palota előtt, |
| elkürtölték a terrakotta indulót, |
| bemutatkoztak, mennydörögve: |
| évig szólt a kürt. Azután |
| eszembe jutott, hogy Líviának angol |
|
She won’t want to hurt you, |
| terrakotta ház körül pedig |
| a gyepmester settenkedett kései |
| alkonyatkor. De ami lehanyatlott, |
|
| kutyának hívták, s a kályhában |
| lakott. Kobaltországot északon a Kis-tenger, |
| délen a Nagy-tenger határolta, keletről |
| Az ország fekvése szerencsésnek |
| mondható, írja a tankönyv, |
| ásványkincse nincs sok, de a |
| havasi legelőkön szarvasmarhát és |
| gepárdot tenyésztenek. Főbb városai: |
| Férfi, Nő, Goblejn, Halcsík, |
| a határszélen Jumbó. Támaszpontjai: |
| Sziget, Liget, Hideg. Innen löveti szét |
| az ellenséget Vitéz Fekete Póni Ló, |
| a kobalt hadak fővezére, valamint |
| Doktor Szőke Farkas Kutya, tudományos |
| főmunkatárs. – „Ez a két gyerek megőrült – |
| mondta a nagynéném –, az egyik hadonászik, hogy |
| »kettő lett belőle«, üvöltözi a másik.” |
|
| A kobaltok háború útján, osztódással |
| szaporodtak, minden lekaszált |
| hulla fölkelt: kettő lett belőle. |
| Vitéz Ló, akinek az udvar nemességi |
| ménlevelet adományozott harci |
| érdemekért, s aki a nevét attól fogva |
| y-nal írta, így: LÓIPSZILON, |
| a dombtetőn állt Doktor Kutyával, |
| s távcsövön figyelte a fejleményeket. |
| „A dandár a balszárnyon gyengül!” |
|
„Három gepárdot a főkanyarba!” |
|
„Liget felől lövik a bástyát!” |
|
„Doktor úrnak alázatosan jelentem, |
| A kobaltok egy idő után úgy |
| elszaporodtak, hogy meg kellett kötni |
| a békeszerződést, melyet kobalt részről |
| a kobaltok királya, az ellenség részéről |
| a diplomácia képviselője írt alá |
| egy páradús tavaszi este, |
| s a seprőnyelet lassan félretette, |
| apám egy helyesírási hibáért megszidott, |
| március volt, készülődtek a nárciszok, |
| aranygyűrűm eltűnt a kirabolt lakásból – |
| „Találkozunk a házban, vagy akárhol” – |
| karszalagos nagybátyám a vasúti hídnál – |
| csákánnyal – rádió beszél – |
| Légiveszély. Légiveszély. Budapest. Budapest. Légiveszély. |
|
| Semmit nem írtak a ház falára. |
| Üres falak, belül kivájva. |
| Sárgára sárga. |
„Dörgeműze – |
| betűzte Lívia. – És képzeld, Pierre, a |
| francia fogoly azt énekelte, bonszoár, |
| zsoli mádám, zsö vu di bonszoár” – |
| az utcán megint köszöntek, |
| és Vitéz Ló, a Flotta Hőse, a keleti |
| határon találkozott a diplomáciai |
| kar képviselőivel, K. Nagy Béla kobalt, |
| valamint K. Kis Zsökam francia |
| doájennel. És K. Nagy Béla rendszerint nem |
| érkezett meg a találkozóra, ezért |
| a plakátokat leszedték – gyanús. |
| meneteltek a Jenő-párt és a Ferenc-párt |
| elkeseredett hívei, az egyik oldalon kiáltás: |
| „Él-jen Jenő, a-rongy-szedő!” A másik oldalon |
| fujjozás, ütik a nagydobot, a sajtó másnap |
| hírül adja: „A kobalt nép soha ilyen |
| egységben…” Anyám riadtan áll |
| a kisvárosi korzón: „Nem jöttök be |
| azonnal! Két őrült! Kin nevettek?” |
| Lívia bőg: „A cikket a kobalt |
| főszerkesztő írta, neve Hülye Mosoly…” |
| Kinevettek, és ránk zárták az ajtót. |
| Ahol a férfit megölték, a gyerek neve kuss. |
| „Jól van, felnőttek – mondtam Líviának. – |
| Kályha is jó, ha nincsen Taigetosz.” |
|
| Csupa tiltott könyv volt a |
| kulcsra zárt szobában, az Egy szélhámos
|
|
vallomásai, Siegmund Freud, Sárga könyv, |
|
Magyar népballadák: „Bazsó Mári |
| kicsi fia született…”, Ballada Faludy György
|
|
szerelmeiről, az ablak alatt párolgott |
| a járda, mint mikor kátrányt önt a gép, |
| s az ajtón túl egy bajuszos férfihang |
| azt mondta: „Nem szeretem Boájét…” |
| „Te tudnál? – kérdezte Lívia –, tudnál |
|
olyat írni?” Papírt, ceruzát fogtam, és radírt. |
|
| Lapkának szőke haja volt, |
| mint zöld mennybolt, amely fehér. |
| A melle citromsárga volt, |
|
| Mert tőzeg volt apád, a sárga teknő, |
| s míg anyád nem látta sírni a fiát, |
| lebegjen holt árnyékuk felett egy puska, |
| s gebedjen meg e rozoga világ! |
|
| Egész este nem mertünk összenézni. |
|
|
|
| Kedvenc írója: Karinthy Frigyes |
| kedvenc hőse: Bornemissza Gergely |
|
szobrásza: Myron és Rodin |
|
zeneszerzője: Liszt, Schubert, |
|
szégyene: hangos nevetés az Operában, |
| mikor A denevér egy férfi szereplője |
| énekelve így szól: „Pajtás! az órám!” |
| Nem tudtam, az a nevetés mit ró rám: |
| szétköltöztünk, s a játék is velünk, |
| nem volt többé kedvenc szégyenünk – |
| a verseket, amiket úgy szignáltam: |
|
Vájsz Bikfic, sk. és Lívia a maga |
| részéről: Ejzenberger, kapkodva |
| elhallgattuk; én azt mondtam: „424-es mozdony”, |
| s Lívia: „Élet a tanyán” – |
| Ló helyett csapszeg, Kutya helyett hörcsög, |
| rossz mondatok – húzzák a békekölcsönt – |
| és nem volt kivel összenevetni, |
| senki, senki, senki, senki. |
|
| Néha, nagyritkán, az iskolai |
| és az egyetmi szünetben, mikor a zsongó |
| harangnélküliség körülfogta a várost, és |
| másnapi esőkről hozott híradást, a nyomott |
| délutánban, ahogy a berepülő darázs elől |
| kitörtünk egy képzeletbeli kertbe, a fölvirágzó |
| diófaasztalnál egyszerre csak – |
| „Megöltem” – mondta halkan Lívia, s én: |
| „Kettő lett belőle”. |
„S a támaszpont?” |
| „Sziget, Liget, Hideg. Hová vonulnak?” |
| „Halcsík felé.” |
„Az ellenség?” |
| „Az ellenség?”„Halcsík felé.” |
„Szalad.” |
| „Mi a teendő?” |
„Elfoglalni a sajtót.” |
| „Vesszen Hülye Mosoly rémuralma!” |
| „Vesszen Kolitisz, a Jenő-párt vezére!” |
| „Vitéz Ló beszédet mond a Nagy Színházban!” |
| „Emberek! Összetörni a kályhát!” |
| „Vigyázz! A vezeték!” |
„Gyertyát ide! Fáklyát!” |
| „Doktor Panyicza Harcz, színházigazgató |
| fáklyát és fegyvert ragad, a basának, |
| tevének és manikűrösnőnek öltözött |
| színészek fejvesztve rohannak |
| a kulisszák mögé, a kórus elkezdi a |
|
Valahol Ázsiában című indulót, a tömeg |
| ordítva özönlik a futballmeccsről, |
| hol van! hová lett! hol van a Flotta Hőse! |
| Meg-lin-csel-ni! Meg-lin-csel-ni!… Lívia! |
| – kiáltom –, Lívia, mondd, hogy kettő lett belőle!” |
| Lívia hallgat. Hallgat a város. |
|
| Már csak ők maradtak. A Láthatatlanok. |
| A sötétben verdesők, sötétben egymást |
| kergetők: „Papa! mama hol van?” „Lili! |
| papa hol van?” „Mama? Lulu hol van, |
| Lulu, Lili, papa, mama, Lala, Pepe |
| hol van, hol van, senki sem tudja, |
| mindenki beszéli, elment, elutazott, |
| lecsukták, nem láttad, legutóbb elesett, |
| beteg lett, elfogták, vallatták, megszökött, |
| belökték, kiúszott, fojtották, lélegzett, |
| ledobták, felmászott, levágták, visszanőtt, |
| herélték, férfi lett, asszony lett, család |
| lett, látó lett, láttátok, itt járnak, |
| világos ablakok, hálótlan vadvizek, |
| opálos barlangok, megáradt nap felett, |
| de ahol nem látnak ablakot, |
| ott sem lesznek láthatatlanok.” |
| „Emlékszel Lipire, a tudósra? Akinek |
| hogy láthatatlan ernyőbe fogódzva |
| „Emlékszem. Mivelhogy ezt a számot tetoválták |
| a kézfejébe valahol.” |
„Magad tetováltad, |
| gyufát kormoltál, festetted a vért.” |
| A terrakotta ház a holdsütésben |
|
| Milyen szám volt a terrakotta házon? |
| Milyen szögből szállt a barackvirág? |
| Hogyan lett Főkutyából Enceládó? |
| Ismeritek-e Gallén Kallelát? |
|
| Gazdag-e halban a Közepes-tenger? |
| Mekkorát lő egy elhasznált gepárd? |
| Jenő, a rongyszedő még józan ember? |
| Mádám Zsökamról hall-e a világ? |
|
| Eljár-e a király a mezőkre? |
| S Vitéz Ló meddig védi a királyt? |
| Ha állat hal meg, kettő lesz belőle? |
| S tisztelik-e a demokráciát? |
|
| Bezárjuk-e a kályhába a bűnöst? |
| Kiáltjuk-e, hogy „vesszen” és „vivát?”? |
| Úgy olvasunk-e verset, mint az űzött? |
| Tudja-e még Magdolna Líviát? |
|
| Milyen hold süt az öreg temetőre, |
| ha láthatatlan ott van a Család? |
| Miket formázik a diófa görcse? |
| S riadt anyám? és nagyszájú anyád? |
|
| S kezdenéd-e a játékot elölről, |
| hogy kiki égesse meg önmagát, |
| mert a Slóf, slóf, májn tajer séfelé-ből |
| az lett, hogy Álmodj magadnak hazát…?
|
|
|
|
|
Joachim elhagyja a várost
Egy útszéli fogadóra
| Asztalos Erzsi, dédanyám, |
| hogy a pandúr, aki inni kér, |
|
| Tudtad-e, kire lőnek ott, |
|
| Láttad-e – és ha látad is. |
| nem választott el néma hőst |
|
| ömlesztve mentek. Lánc alatt. |
|
| s rég lenn voltál a föld alatt, |
| mások vitték – vagy még azok – |
|
| felé, öt híján száz év is |
|
| s mint zászló leng felbukkanón |
| jobb s bal felől a kőuton |
|
| Súrolják egymást a kezek – |
|
| Te tudtad már a lényeget: |
|
| S te szolgáltad a carpe diem
|
|
| Asztalos Erzsi! dédanyám: |
|
| Ha nem marad emlékbe csak |
| hogy azt a bort a pandúrnak |
|
|
Venit summa dies*
|
Édesanyámnak
| fonákra fordul a Teremtés |
| fölvillámlik egy perc alatt |
| a megöröklött összefüggés |
|
| mészkő vagy én csak vékony érc |
| világok közt hozzádfonódom |
| egy elszakadt köldökzsinóron |
|
|
Jelek között
|
Bakucz József két sorára, a halott Hajnal Annának
| Jel nélkül ne maradj sosem |
| a szétröpült betonvilágban – |
| „kagylókoromban, egykoron, |
| lejött, lejött az Úr utánam.” |
|
| megmélyült, mint a boldogokban, |
| gyönyörre hajló két kezet |
| formáztam ott, kagylókoromban. |
|
| a halálommal egybefértem: |
| kagylókoromban – egykoron – |
| lejött, lejött valaki értem. |
|
| ott ért utól, és jött utánam, |
| hát mégis: nem hiába vártam, |
|
| mert látható volt egykor itt |
| a Precedens a nádasok közt, |
| halat, követ s majd engem is |
| utamra mozdít, aki eljött, |
|
| pukkan a kétely, mint a hab, |
| és sokasodnak kinn az öblök, |
| akit az Úr hittel kitöltött, |
|
| nincs többé part, és nincs halál, |
| tatvitorlát repeszt a kékség: |
|
| Istent, szerelmet, poklot izzadj, |
|
| kagylókoromban, egykoron, |
| eljött, lejött az Úr utánam – |
| a vízre hajlok, gyászolom |
| jelek között, halálraváltan. |
|
|
És mi a jel?
|
Vihar Bélának
| Mikor már végképp elhiszi, többé nincs akadálya, |
| botot ragad akkor az ember, tétova útra segítőt. |
| Lesújt-e a bot? kivirúl-e a bot? vagy táncol a háton? |
| Rászürkül-e majdan a botra a csillagos ég meg a törvény? |
| S törvénytelen útról mit tud a bot? Elveszni a ködben? |
| Meg kell-e botozni a sírt, ami mindörökig jelöletlen? |
| És mi a jel? Hamlet vagy Fortinbras menedéke – |
| és mi az út? Belelátszik a tél is az év elejébe, |
| vadgesztenyefán a rigó csacsorog, lululázik a gerle, |
| gázszag van, a fák töviben Mercédesz-Benz kocsi kattog, |
| rigónak és kocsinak játék a világ. Örökünkben |
| ott a halál meg a játék, s lángész kell, örökégő, |
| látni: a fából erdőtűz alakul, vagy néma, |
| de hős botlású (más fizet érte) királyfi. Barátom, |
| oltani és melegedni kevés. Nem elég ma a jóság. |
| Annánk, Nagy Laci, Rónay nincs. Az jó, aki józan. |
| Az jó, aki tudja, az útján más sincs, mint akadály – de |
| bármelyik ép mondatból kettéválhat a tenger. |
|
Rapszódia éjfélkor
| Én írom? te írod? melyikünk vétke a szó? |
| Te vagy a vers helyett, eddig vagy fokozható. |
| Némulás hártyáját áttéped, tiéd, ha van, |
| mondd, gyere, diktáld, én megadom: adom magam. |
| Nem fér el közöttünk se tér, se idő, se más, |
| örökre miénk az időtlen idomulás. |
| Istennek úgy tetszett, széptestű lelki rokon, |
| éppen egy férfifej fér el a mellkasomon. |
| Térdednek csapdájában sorsába süpped a lét, |
| add meg az életnek halála jobbik felét. |
| Bőrödnek ízei bőrömet járják megint, |
| káprázva lobognak megcserélt érzékeink. |
| Hajtincsed bozótja, hangodnak sószigete, |
| kalózok kincseit bűvölöd át ide te: |
| apádtól-anyádtól elrabolt atom-javak, |
| a gének teremtő, szubtilis csodája vagy. |
| Körmömnek felelő, lúdbőrző izmok, a hát, |
| ujjongják ujjaim a tested körvonalát. |
| Végtelen szöveg, ha végtére megleltelek, |
| mormollak, másollak, mint régi kódexeket. |
| Múlnak a vizek, az időhöz zúdul a part, |
| lábak és kezek közt a világ örökre tart. |
| Meddig tart? meddig tart? mikor lesz csontod avitt? |
| Életem jobb fele, egyszercsak meghalok itt. |
| Hidat a hidász, a bukfencet bohóc veti – |
| tested van, lelked van: tartást is adtam neki. |
| Nemléted csapdája megtart még, ez az a perc. |
| Vétkeztem, kimondlak. Helyetted van ez a vers. |
|
Rapszódia egy állomáson*
| Minden gyilkosnak adva lett a rés, |
| hol vers tódul elő, vagy konyhakés. |
| Úgy gondoltam, én verselni fogok. |
|
| Ha történéseinket lefokozom az |
| esemény szintjére, legelőször is |
| vadlovakként vágtató villany- |
| drótokat látok. Ezek több mérföldön át |
| a lényegre törnek, dátum cikázik |
| rajtuk és ige. Nyomukban repülőgép, taxi, |
| merőlegesen lift, keresztül-kasul |
| verebek, tányérsapkák, utcanők. Rács |
| helyett ajtó. Ó, de zavarbaejtő. |
| helyett ajtó. Ó, de zavarbaejtő. |
Itt |
| volnánk hát, köztük, kik zenélnek, |
| riszálnak, Zen-buddhizmusról beszélnek, |
| isznak. Martinit legalább. |
| A tükörben széttörik a nevetés-szilánk. |
| Egy nő azt mondja: „rosseb”. Nem tudja, |
| mit jelent. A horpadtorrú kint cicáz |
| a szélben, tarolja, döngöli a |
| hegyoldalt, idebenn jó helyen vagyunk. |
| A jazz, a rock a legsarokban szól, a |
| rádióban, jól van, forró a kezed. |
| Meghőmérőzzelek? A hodsarlót kiegyenesítem, |
| csak még egy percig tartson meg az Isten, |
| s a transz-ilyen, a transz-olyan vonat |
| ne ragadjon el, mint a léghuzat. |
|
| Ne még. A négy fal közt imázs, totem, |
| tőlem ne félj, nincs fegyverem, |
| nincs velem kard, és nincsen Biblia, |
| magam vagyok a tolerancia. |
| Milyen járvány vitte el a fivéred? |
| Mit bélyegeztek bordája ívére? |
| Gótikus konzol minden bordaív. |
| Egyszer az enyém is viselt valamit. |
| Jelek közt élünk. Kinek pénz a jel, |
| kinek a hatalom, mit elvisel, |
| s éjfél előtt, hogy mind elmállana, |
| táncol a holdba épült szálloda. |
| Hó horpadoz, csuhája léghuzat, |
| hegyesszögben tarolja az utat, |
| a hórihorgas árnyék, mint az óra, |
| azt üti: „cum dignitate mori…”
|
| Maradj! |
Ez még csak percfogyatkozás! |
| Csak lenn ketyeg a taxiállomás, |
| hogy: tetszett volna másképp! hat gyerek! |
| szalvétába lekvároskenyeret! |
| nyáron muskátli! igazi karácsony! |
| behűtött sör! „fiacskám, meg ne ártson” – |
| késő: elmondták. A való oda. |
| Szentenciák – írónak nincs kora – |
| gyerünk. A szöges holdárnyékokat |
| elfödi sötét, őszülő hajad, |
| nyitod az ajtót, most már ő is ott áll, |
| képébe vágom egyszer majd, hogy voltál,
|
| hogy annyi kóbor esemény felett |
| megtörtént, hogy a tükröd lehetek, |
| s ahhoz, hogy meg tudjalak ölni, |
| csak magamat kell összetörni. |
|
|
Rapszódia a születésnapomra*
| A kapcsolatok tisztázatlanok. |
| Az atomtudóst a házvezetőnője |
| nem tiszteli, mert azt látja, |
| hogy az asztalnál ül, és a fogát |
| piszkálja. Aki a versét megcsinálja, |
| azt mondják, bolond, valami földszagúbb |
| kell, rossz szavak, piszkos bugyogó. |
| A szalonokban csörgedez a szó, |
| a téma: kocsiravaló. De mi lehet a jobb, |
| az alkudozás vagy a káromkodás. Az árulás. |
| Ó, uram, volt egy hitem, elhagytam valahol. |
| Vajon hol az a mérce, hol döntik el – |
| kinek a vasúti sín kell, kinek a vasúti resti – |
| kinek melyik az ómene – minden kapcsolat |
| annyit ér, amennyi a mágneses erőtere – |
| csak egy percig éreztem az arcát. Kemény |
| ázsiai csontján megfeszült a bőr. Nem |
| emlékeztem. Csak a szag. A borszag. |
| A szénaboglyák, borzas nyárutón feldöntött, |
| sípoló mellű lányok, gyűrött francia versek |
| törmelékei. A mondatok. Ezt az ártatlanságot |
| mindig. Mert te nem tudod, hogy a többiek…. Majd |
| egyszer én. Majd én igen! Míg nem volt |
| fizetésünk. Míg csorda voltunk inkább, mint |
| nemzedék. S amit ránk sütöttek, élt, és |
| nem divatból hordtunk posztókabátot – |
| Ó, Uram, fázom. A lehetőség ritkán melegít. |
| Hordjuk magunkat össze, ahogy az |
| októberi szél hulladékait, |
| s akinek már végképp csak önmagára |
| nem tudja, a genetika mit mond, mennyi |
| az emberélet útjának fele. |
| Ittál vagy írtál: az marad, amit |
| a párhuzamosok s a mámorok kohéziója |
| megtenni enged, s elfeledni. Vonatfütty – |
| másnak. Hagyjuk egymást a dolgok sűrűjében |
|
Temető Pannóniában
| Szép, hosszú tér megannyi kő |
| nevét ha kérded, azt mondják: |
|
| Ha fájó szűd pihenni vágy, |
|
| Rákoskeresztúr, Farkasrét, |
| de kicsiny, intim, drága hely |
|
| de nem tudni, kit hantol el |
|
| nincs feltüntetve cím gyanánt |
|
| de mit jelképez voltaképp |
|
| ha két zárójel közt az áll, |
|
| Az élet csupa jelbeszéd – |
|
| Csak a szemérem nem kopik |
|
| Ne hidd, hogy jobb a semminél |
| Itt éltél. Több vagy holtan is, |
|
|
Pápua-Új Guinea*
|
Weöres Sándornak
|
Sok mindent tudsz már, te galád,
hogy a plafon szakadna rád!
W.S. levele G.Á.-nak, 1964
|
| Idejön, kit a jósors erre sodort: |
|
| Itt kókuszolaj, nem faggyu terem, |
| ide pálmafa nő, nem akácfa, |
| s az a part, ami vár, mangróve-mocsár: |
|
| Ha a dzsungelben csak a csorda legel, |
| s aki őrzi, a lány nem apáca, |
| ha a férfiak itt sem szerzetesek: |
|
| Mondá vala egykor a bölcs Salamon: |
| hamis út fele jár a parázna – |
| ne keresd te a Sába királynőjét: |
|
| Ha a lelked is ég, ha a lábad fáj, |
| ha lesántul a vers, a makáma: |
| lép- |
csőt neki, mint csak a |
| csőt neki, mint csak alép- |
hősök alá – |
|
| Ha a háboru végin a lábad csonk, |
| ha megillet a vég, a pojáca, |
| ha a morze csak azt üti: punk-punk-punk – |
|
| Idegenben is egyet koppan a rög, |
| csigolyán dobol ott a dalárda, |
| odatér, kit a jósors arra sodor – |
|
|
|
Berachja elrontja Phaedrust
| Néhánynak sikerült úgy működtetnie magát, mint a Sors. |
| Elhíresztelni, hogy a folyó felső szakaszán farkasok állnak, |
| szükségképpen farkasok, egyrészt ők valók oda, másrészt |
| a forrást meg kell védeni az esetleges – s amíg van esetlegesség, |
| kell, hogy legyen tettlegesség is. Vaslogika. |
| Phaedrus farkasa kérdez: azonnal támad. Csak |
| néhány száz év, s a bárány védekező reflexe |
| átalakul: „Mindig uramnak tiszteltelek” – mondja; rég |
| nincs már szó tiszta forrásról s arról, hogy kinek hol |
| a kijelölt helye – „mindig uramnak tiszteltelek” – Berachja |
| báránya mentegetődzik, eleve alsóbbrendűnek fogadja el magát, |
| vágóhídra predesztináltnak, „mindig” (a Sors), |
| „uramnak” (szolga), „tiszteltelek” (értékrend) – |
| még néhány száz év, és berögződik a |
| viszonyítási alap, hogy odafönn állt |
| a farkas s jóval lejjebb a bárány, |
| meg se fordul a fejekben, hogy másképp, |
| és a meglévőt csak erősíti a mítosz másik fele, |
| hogy az a „jóval lejjebb” a világ öt sebe, |
| hogy távolságnak s hitnek egyaránt oly hatalmas, |
| hogy messze ott fönn ettől sebződik a farkas, |
| s forrás és csorda közt magányos hitben állván, |
| egy percre azt hiszi magáról, ő a bárány. Odalenn azonban |
| nincs efféle tévedés. Adott a farkasbőr, a percnyi |
| diplomácia, talán a hit – de a bárány lényege |
| a megdicsőült ideiglenesség. Mikor Berachja elrontotta Phaedrust, |
| hétszáz évvel előbb kodifikálta a gázkamrát. |
| Két pólus közt kit ne vonzana jobban a bolygó |
| bárány mártíriuma, mint a fogcsattogtatás? |
| S ha az üvöltözés feltételezi a bégetést, és viszont, |
| ki ne hallotta volna, hogy a folyónak nincs középső szakasza? |
| Vagyis, ha megint választani kell – de hagyjuk addig. |
| Figyelni inkább. A hamis hangot. Az inak feszülését. |
| A hátgerincet. S kit merre visz az éhség. |
| Kit mire visz a félelem. S ami |
| nem ordasi, azt állandósítani. |
| Követni, mint a zöldár, szabadság s rend arányát. |
| És meghalni. És szomjazni a vastörvény halálát. |
|
Romantika
| „Minden teremtett szín”, így mondja Byron, |
| „hatalmas hangja szól”, így mondja Keats. |
| Kinek fontos, hogy folyóparton álljon, |
| s a pillanatot elvigye a víz, |
|
| halottak lelkét nyugtatva az áron, |
| és megnyugtatva azt is, aki hisz, |
| mert engedi: a víz romantizáljon, |
| s ne a divat, s diszkó vagy a giccs, |
|
| kinek annyi a szó, mint az ima, |
| mert tudja, hogy nem kell kapkodnia, |
| csak tűrnie, hogy ami tud, teremjen, |
|
| szólhat, s fegyelme akkor sem lazul – |
| kifoszthatnak, de itt van vigaszul |
| múlandóságom őre, anyanyelvem. |
|
|
Szecesszió
| Fejednél fantasztikus szederindák |
| tekergik, veronált vegyél vagy tán |
| göbökben forralt mézgalevet inkább, |
| ha a bojtorján gyökere fogytán, |
|
| vagy pókhálóba öntsd bele a tintát, |
| taposs éjfélkor zöld macska farkán, |
| hidló szélén figyeld a csillagmintát, |
| fa tövén, minek morzéz a harkály, |
|
| az egész kerek, nyugtalan világ |
| köréd sereglik, kattan a ravasz, |
| mindkét vízpart a te párbajsegéded, |
|
| s ha úgyis tudod, hogy a rosszat léped, |
| mondd azt a vízre, „ez nem ugyanaz”: |
| a végső perc is új. Ne add alább. |
|
|
Mielőtt*
|
Vattay Elemérnek
| Régóta mondom: nem szeretet kell |
| az embernek, hanem kímélet. A |
| kímélet még nincs fölírva egy hit |
| zászlajára sem. Életünkbe mind- |
|
| untalan beleszól a bűn s a bűn- |
| bocsánatárus; kis cédulákon |
| megsegített vagy mert előre meg- |
|
| mondott valamit – függések kereszt- |
| folyosói közt levegő után |
| kapkodunk, holott a tért kellene |
|
| időszennyezés gombáitól, még |
| mielőtt őket is megszeretjük. |
|
|
In memoriam J. A.
|
Könnyezni kell, nem zokogni.
Seneca
|
| Mikor az emlék mindent áthevít, |
| mikor az idő mindent áthavaz, |
| a lombik mélyén szánjuk őt, pedig |
| csak az szánalmas, aki él. Csak az. |
|
| Mert új lakást. Egy nőt. Még egy tavaszt. |
| Csak még egy verset. Levegőt! Emitt |
| portré épül, míg leépül az akt, |
| de Ninivében ezt is engedik. |
|
| Amott semmi. Se szél, se szélmalom. |
| Vonatkerék vagy pulzus, egyremegy. |
| S hogy indulat volt, vagy önszánalom |
|
| – a perc vastagszik, mint a guanó – |
| a halálhoz húznak mindenek. |
| S az életére nincs vállalkozó. |
|
|
Három gésa egy régi porcelánon*
|
Tóth Eszternek köszönettel a módszerért
| Egy gésa teát kínál mindhalálig, |
| lábát rejtve a másik ül s figyel. |
| A harmadik csak áll és nem teázik: |
| itt megegyezés történt, ő a jel. |
|
| A narancsszínű pagoda falának |
| nekilódul majd a cselekedet. |
| A csésze törhet, aki ül, felállhat – |
| de ő, ki jel volt, semmit sem tehet. |
|
| Körötte vízpart, lampion, faágak |
| (fulladás-, égés-, akasztásveszély); |
| a tárgyakból az alkalom kiárad, |
|
| a többieket elszívja az éj, |
| csak ő van itt. Mert őrzi az ecset. |
| Mert egyszer fontos volt valakinek.
|
|
|
| Mert egyszer fontos volt valakinek, |
| csak ő van itt. Mert őrzi az ecset. |
| A többieket elszívta az éj, |
| a tárgyakból az alkalom kiárad: |
|
| fulladás-, égés-, akasztásveszély |
| (körötte vízpart, lampion, faágak), |
| de ő, ki jel volt, semmit sem tehet? |
| A csésze törhet, aki ül, felállhat; |
|
| nekilódul majd a cselekedet |
| a narancsszínű pagoda falának |
| – itt megegyezés történt, ő a jel – |
|
| a harmadik csak áll és nem teázik, |
| lábát rejtve a másik ül s figyel: |
| egy gésa teát kínál mindhalálig. |
|
|
|
Fantom
|
Vas Istvánnak
| Mikor a vívót megdöfik a páston, |
| s a sakkozót egy hang szorítja: „Sakk”, |
| az érzékszervi kordon ennyi: „Látom”. |
| és önmagába tér a pillanat. |
|
| De ha a csörte túl időhatáron, |
| sötétben zajlik, és hogy tartsd magad, |
| senki nem szól, nem lép elődbe Kháron, |
| és Cerberus csak hangtalan ugat, |
|
| tapinthatatlan ellenség ha kínoz, |
| vattázva fojt meg, lassan, mint a vírus, |
| éles verejték ér a szájadig, |
|
| s mint katonáé, akit kikötöttek, |
| lábad kapálva kergeti a földet – |
| nincs széttörve a föld. Csak szétfolyik. |
|
|
De profundis
| Ki elérhető vagy egy pókfonálon, |
| ha megtudjuk a sokszög útjait, |
| vezesd ki Léted labirintusából, |
| akit a kétség csaknem kútba vitt. |
|
| Égő bokor vagy? Krisna, Buddha, Krisztus? |
| A történet egy eszméig fölér. |
| A hős lehajlik: „majd a kommunizmus”, |
| a víz morajlik: „művészi tökély”. |
|
| Hívőket adj a tévelygéseinkhez, |
| okos munkást, ne bamba sörnyelőt, |
| tudóst, ki célt nem önszobrára illeszt, |
|
| papot, ki nemcsak prédikálni jött. |
| S ki a döntést csak hírből ismerem: |
| adj jó halált az útra, Istenem. |
|
|
Hajóroncs*
| Álltál-e már a halak ítélőszéke előtt – |
| ahol a testhelyzetet jelentő igék, az „álltam”, „ültem”, |
| „feküdtem” különbsége megszűnik és szeretteidhez való |
| viszonyodnak nincs jelentése többé, megszűnnek a minták; |
| a fájdalom szikrája kialudt, ilymódon az igazság- |
| szolgáltatás alapképlete (én bűnözök, te büntetsz, |
|
én bünhődöm, te kielégülsz) |
| érzéketlen odaadás az egyik oldalon s a természet növése |
| éve az Istent elnevezték „természetfelelős”-nek – |
| a természetért felelős; a többi a mi dolgunk. |
| miénk a Mesterséges vagy Klinikai Halál. Övé a |
| pusztulás, miénk a gyilkosság. Övé Ábrahám, |
| miénk Seneca. Övé Heródes, miénk az ötlet, |
| ő rohaszt fát, mi rakjuk keresztbe, s a tragikus |
| körülményből miénk a körülmény, mert miénk a lánc és övé |
| a láncszem. Álltál-e már a halak ítélőszéke |
| előtt? Aki onnét jössz, ahol az igazság jelentése halál |
|
s a halálé igazság (s ez csak |
| a romantika szépségnek hitt igazságának látköréből, |
| aki a mozgó körből jössz s járulsz Elébük, kiktől az |
|
igazság s az igazság hiánya |
| holdfényből a súly – mondd, aki máglyát és gázt |
|
elviseltél, hátrahagyván a |
|
siratókat: egyszerre hogy |
| a halszemű békét a megmélyített vízben, ahol nem lehet |
|
| Az, hogy II. Gusztáv Adolf nagyhatalmi törekvései |
| flottaépítésre szánta el magát, még nem jelenti, hogy |
| számolt a katasztrófa lehetőségeivel, márpedig |
| katasztrófa nélkül nincs világhír. Az, hogy az óriás |
| legnagyobb hajó, a Wasa, hatvannégy sötét bronzágyuval, |
| hullámfeszítő, győzelmes oroszlánnal s tatján a címerrel |
| négy kibontott, bősz vitorlával az árbocrudakon, a |
| harangszó után mintegy tizenöt perccel, háromszáz |
|
főnyi legénységével együtt |
| elsüllyedt, nem okvetlenül példázza azt, hogy a |
| több, mint a parton tátogni és lesni a halált. Hős |
| a tömeg névtelen; legföljebb örökléstanilag nem |
| milyen minőségű halottaktól jövünk, önkéntes halottól, |
| olyantól, akinek az arcán még most is ott az ámulat, |
| aki hagyta, hogy vigyék. A tömegsír nivellál; a tömeg |
| Az, hogy tudjuk a kapitány nevét (Hansson), a főhajó- |
| az admirálisét (Fleming), aki az előzetes sztatikai |
| elvégezte, a búvárét (von Treileben), aki néhány évtized |
| ötvenhárom bronzágyut fölhozott s a mélyvízi régészét |
| háromszázharminchárom év után kiemelte az elsüllyedt |
| nem mutat rokonságot a költészettel, mert nem minden |
| alkotás. A hajóféreg nevét is tudjuk (Teredo navalis), |
| éppen hogy nem csinált semmit; nem rágta szét a hajó- |
| nem állja a sótlan vizeket, s a Balti-tenger sótlan; |
| annyi, mint a szoborban a negatív tér, azáltal van, |
| A hajó pedig múzeumi ragyogással hever a fehér |
| véletlenség, azértis teremtés szeszélyeiről nem tud, |
| tizenöt perc, amelyet félszegen vízre tapadva, gyötrődve, |
| át kellene még egyszer élnie, nincs több szállás, |
|
szárnyalás, őrület, nincs több |
| zuhanás – meglopott, szégyellt, sebesre mart, boldog |
| beéri az örökkévalósággal. |
|
Tárgyak az elsüllyedt hajóról
| Kariatida. Hatvannégy hüvelyk. |
| Sellő formájú. Mellén tölgyfagörcs. |
| Sisakos-indián homlokán leszegzi |
| a rászervülő fedélköz-plafont. |
| A hősi szobrok – római vitéz, |
| ordító oroszlán, Herkules, Gideon |
| legyőzi a midjanitákat –, a hősök |
| között elvész ez az együgyű tölgyfa-bánat, |
| a mélyvízre szegzett merev tekintet. |
| A régészek a német János és Márton |
| s a németalföldi Johan mester mellett |
| föltételeznek egy negyediket. Minden
|
| okunk megvan rá, hogy elhiggyük: |
| Sebestyén mester ő, ama Sebastian |
| Stuhlhofnak ősi rokona, ki fába véste |
| kedvese vonását, mélyvízbe húzó, édes |
| arca-mását, Sebestyén, ama közép-európai, |
| akit el szoktak űzni, meg szoktak vakítani, |
| akinek mindegy: Tihany, Varsó, vagy Stockholm, |
| ahol megvakítják, ott van otthon, |
| mert mindegyik kivágott tölgyfa testén |
| a kedvesét tapintja meg Sebestyén, |
| s a csonkoló kés szobrot ünnepel – |
| ha templomban, ha vízben süllyed el. |
|
| Edény. Arvidsson műhelyéből. |
| A kapitányé. Óntálon holdas ember |
| (az Öntők védjegye). Ónkehely. Ez is |
| céhmunka. Szesz van benne. Bronz étel- |
| melegítő. Gyertyatartó. Ezüstkanál – minden, |
| ami fém, a tiszteké. A legénységé a fakanál, |
| a fatál, az agyagcsésze. Meg a kés. Hát |
| megmutatja. Csak hagyják el a kikötőt |
| a ronda csőcselékkel. Majd. Neki nem fogják |
| a nyers halat, a sózott disznóhúst fatálba |
| lökni. A napi öt korsó sört nem issza |
| agyagcsésze széléről, mint az öregasszonyok. |
| Tud bánni a késsel, eleget beretvált, s hogy |
| a hajón nincs felcser, a gyógyfüveknek való |
| famozsár is nála van. Mostan gyógyít vele. |
| Csak lennének már nyílt vízen, csak |
| tűnne el a fürkésző hadnagy a fedélközből, |
| fújna jobban a szél – és mintha fújna – |
| meg is torpanna – el is némulna – el – |
| egy pillanat, s megvan az ónkehely, a |
| szesz, izzadt ujjai átfeszülnek a derekán, |
| egy ugrás a bronzkerék mögül, az itt, most,
|
|
enyém csontrecsegtető mámora – |
| határt és végtelent mérlegre állít a vak |
| működés, lecövekelhet a bolygó önérzet: |
| csontvázát megőrizte a rázuhanó ágyutalp |
| s kését a gyapjunadrág, melyet térd alatt |
| kötött meg, mint a férficselédek. |
|
| Négyezer darab rézpénz. Hetvenegy ezüst. |
| Kilencszáz van a fegyverraktárban |
| lőporos hordóba rejtve, kilencszáz |
| egy ládában valahol. Eldugták. |
| Nincs meg. Sietni kell, amíg ezek |
| odafönn harsonáznak, elintézheti. |
| A kováccsal meg van beszélve. Csak a |
| négyszögletűeket veszi kölcsön, mire |
| észrevennék, visszarakta. Na itt van egy, |
| dögnehéz, könnyen nyílik. Mennyi kacat. |
| Bőrkesztyű. Papucs. Csatos cipő. Csipke- |
| pántlikás kalap. Akár egy páva. Dobozban |
| harisnya. Gyűszű. Pecsétviasz. Gyöngyház- |
| nyelű kés. Ár. Fonál. Faszeg. Puha rongy, |
| összegöngyölt. Itt a pénz. Gyerünk. A |
| szögleteseket a zsebbe. Tizenöt, húsz, |
| huszonkettő, hogyha a sarkokat levágjuk, |
| az tizenegy vadonatúj pénzdarab. Na |
| igyekezzünk. Ide alulra a rongy. Ár. Fonál. |
| Faszeg. Pecsétviasz. Kés, gyöngyháznyelű – ez |
| az örömkatona meg se érdemli, hogy vissza- |
| adjuk, ilyenforma kése volt apámnak, csipke- |
| pántlika, vajon hány év a háború, kesztyű, |
| papucs, persze, hogy visszaadom, mit |
| akarsz te itt, csatos cipő, mit nem értesz, |
| ez a fiú itt élni akart, te patkány! A |
| ládatetőt! Uram, irgalmazz! A kovács |
| nem fog beszélni! Az ablakot! A víz! a víz! |
| Krisztus! vedd el a torkomról a kését, |
| Hansson kapitány! Hilfe! Hjälp! Segítség!
|
|
|
| És akkor eljön az utolsó próba. A kapcsolatteremtés |
| Kiálts. Nem jön segítség azonnal. Nyomodban ágyutalp, |
| A mélyvíz. Megfordított székesegyház. Oltárán négy szó: |
|
„Én mindent jól csináltam.” |
| Építsen majd belőle szillogizmust egy emléktelen nemzedék. |
| A hal nem ítél: végrehajt. Szeme az utolsó tükör. |
| S mire a minták örvényeiből kilátnánk – megszűnnek a minták. |
| És Róla fogalmat sem alkotunk. A szobor (Ő, mégsem Ő) |
| elképzelés ivadéka; de a viszonyoknak nincs jelentése többé. |
| a másé, a szikra kialudt. És ha még bűnöztél, s hozzászoktál is |
| miatta a bűnhöz, az igazságszolgáltatás alapképlete |
| s marad a pusztulás beillő láncszeme: emésztenek, s |
|
addig minden minta-e? A mozdulatlan és az elmozdítható? |
| s a lázadó? A véletlen? az időtlen? a rögzített? |
|
a nyitott? a megnyugvás? a |
| föltevés? a „mi lett volna, ha” tüstént meghallja |
|
a kiáltást „Éli, Éli…” ha |
| nem vérzik el a vízben Seneca, ha Kossuthnak sikerül, |
| a biatorbágyi híd, ha a gázkamra kezelői nem megbízhatók, |
| nem kellene mindent érteni, késtelen és szobortalan, |
|
vakon, ha a legyőzhetetlen |
| remekmívű ácsolat nem süllyed el tizenöt perc alatt, |
|
abban a közbül-időben, s minek? |
| szépség-rovátkát hagyni az időn? igazságot sugallni fölfelé? |
|
háromszázharminchárom évnyi, |
| évnyi hallgatás után széttörni a mintát, míg bennreked |
| hogy nem támad föl, akit várnak – de föltámadhat, aki vár? |
|
|
Rapszódia a szabadságról
| Ébren is látlak. Bartók egybehangzása |
| vagy, de lehetsz októberi szél. Hallak. |
| Óceáni kikötő szójabab-illata. Lélegzetvétel. |
| Ölelésre várók verejtékcseppjei. Sórétegben |
| tapintott bánya. Tágasság-emlék. Uszonyok |
| emlő-, here- és földgömb-tapasztalása. |
| Forró jég. Zuhogó föld. Jézus göröngye |
| két és fél napig. Szögek félelme: akit |
| tartanak, nem bír összeroskadni többé. |
| Bajonett visszarettenése: nincs mód átélni |
| a végső fájdalmat, elnyeli a csend. |
| Tudós görcsölő keze a dolgozat felett: |
| kit alacsonyít le a játékkal megkísértett |
| lét – elindul a vonat? vagy csak ő indul el? |
| Melyik méltóbb: a vakmerő, vagy a vegy- |
| elemző? aki versben kiold, vagy aki egy |
| mondattal megold valamit? akit bénít |
| a történés, vagy akit bátorít az esemény? |
| aki másokra utalt, vagy akit magára |
| utalnak? s aki nélküled él, vagy aki |
| a hiányodba belehal? Mindennek |
| előtte vagy. Teremtésnek, elrontott világnak, |
| elveszett szerelemnek. Amit kivívnak, |
| nem te vagy. Az már csak almára vissza- |
| rakott héj, kiegyezés. Tőled a Kezdetek |
| megőrzött gyönyörét kell megtanulni. |
| A versen innen érzékelhetőt. Alap- |
| feltételed: inkább az öröm hagyjon el, |
| mint az oxigén. Hagyományod: hogy |
| nem a szerelem, csak az élet alternatívája |
| vagy, s az emelt fő legendájánál többre |
| tartod a vágyat, hogy te légy mindenek |
| után, mint a közösség, mint az anyaméh, |
| mint a föld, mint a félelem. |
|
Erkölcsi levelek
|
Vasadi Péternek
| Egyszerre megnyílik az utca, |
| „Falomb, Falomb” – nógatja lassan |
| kis szamarát egy vén kobold. |
|
| A füzesből egy csónak indul, |
| alant még szól a zongora. |
| Árnyék, bagolyles, aranyháló. |
| Csak hamis hangokat soha. |
|
| Csak semmit, ami őrizetlen. |
| Kötözve jár pandúr, betyár. |
| Köztük a szétprédált szabadság. |
| Fönn sasmadár, lenn döghalál. |
|
|
|
Falus Györgynek
| És átvette Ézsau a lencsét. |
| Az ügy mint formatöbblet volt jelen |
| akár múltjában az elsőszülöttség – |
| ki mezőn él, az úgyis meztelen. |
|
| Falta a lencsét, mint igét a lélek, |
| nem tudta még, a nyers étvágy kevés: |
| a méltatlanra mostmár ő a képlet. |
| És megáldatik az ügyeskedés. |
|
|
|
Nagy Kázmérnak
| Csak szólni jött nem prédikálni |
| a sugarak falhoz szegezték |
| lelt mámorost a kérdezők közt |
| de egyet sem ki szomjuhoznék |
|
| nem forrás amit nem találnak |
| nem érvelt többé amazok sem |
| nem volt éle a fontosságnak |
| s ő szabad lett akár a holttest |
|
| csak szólni jött (nem prédikálni) |
| (a sugarak) falhoz szegezték |
| lelt mámorost a kérdezők közt – |
| de egyet sem ki szomjuhoznék! |
|
|
|
Fázsy Anikónak
| Egyszer elvérzik a fa lombja, |
| Bálványt nem lehet, embert nyúznak, |
|
| Ami megmarad, nem törékeny: |
| Aki csak önmagát jelenti, |
|
|
|
Márványi Juditnak
| Egy lepke jár a balkonon; |
| kinn angyal jár a kertben. |
| Ki lámpást hordoz test gyanánt, |
|
| Az egyik verdes, mint az ég. |
| Halált visel, ki közbül áll. |
|
|
|
A halott Pilinszky Jánosnak
| A költőm volt, nem a halottam. |
| Az útból többé sose tér ki. |
| Evezhetsz. Süllyedő hajóban |
|
|
Székely Magdának
| Két roppant gyertyaszál a láthatáron |
| a fény agancsa szétszökik a boltozatban |
|
| Nem segít emelni tartani sem |
| a passzív felvilágolás csupán |
|
|
|
Felkai Évának
| figyelsz-e majd a suhogásra? |
|
|
|
Nemes Nagy Ágnesnak
| Megnőttél, téged nőni hagytak. |
| Megnöveltek, akkorára, mint az ablak. |
| De senki sincs, ki érted itt betör. |
| Nagyságod így csak üres mérték, |
| mint egy ablaknyi, kimetélt ég – |
| befelé néző, égnyi ablak, |
| Értelmes Szép: magadra hagytak. |
|
| Te nőttél, míg az évszakok befagytak. |
| Kerettől keretig érsz, akár az ablak. |
| De nincs, ki itt egy példáért betör. |
|
| Itt a nagyság: didergő mérték, |
| ablaknyi, bíbor, kimetélt ég, |
| öt tüske verte, égnyi ablak – |
| magára forrt jelzés a Napnak. |
|
|
|
| Csak szintaxis. Csak szórend. Csak a |
| magas és a mély hangzók helyes |
| aránya. Csak az emléktapintás, |
| a tengeré, ami nincs, ami azonnal |
| bekapcsolja a mérhetetlen utáni |
| vágyat, a mélybarna búcsúé, mely |
| mutat s a ketrecbe zárt mámoré, |
| melyet nem enyhít a rácsok |
| eleganciája, kinn, a tág világ |
| s az órával mért lejtő csomó- |
| pontjain, mert mormogja, mert |
| mondja, mert mondja, üvölti, |
| hogy: soha! soha! soha…! Soha – |
| „Tengerpart, alkony, kis hotel-szoba.” |
|
|
Göncz Árpádnak
| Nem az vagyok ki lenni szeretnék |
| lebegés szeretnék lenni a tavon |
| haszontalan és egyszerű szépség |
| áttekinthetetlen mert magátólértetődő |
| nehezék vagyok egy barna sebhelyes |
| bonyolult nyakon mely lefelé húz |
| az oknyomozás örvényeiben a megtalálható |
|
|
Szabó Magdának
| A gyepü végéb tábla: „Irrevocabiliter”. |
| Lassú hullámverés, amelynek ára van. |
| Tátogó, keskeny, pontos műszerek. |
| Egymásra rétegződött falak, a nevük |
| elmosódott – a térkép fáj a földnek –, |
| itt minden másképp végleges, mitikus szörnyeink |
| nem élnek mítoszközelben, minket |
| a csonthalom helyez be a világba |
| meg a színtelen felelősség. A történet |
| talán azon a pergamenen indult, |
| amelyet kézből kézbe adtak s először |
| rótták rá, hogy „én”. Vers volt, vagy csak |
| halálos ítélet – nem tudjuk, mindenképpen |
| fejedelmi döntés, visszavonhatatlan. |
|
William Butler Yeats imádkozik
|
Rába Györgynek
| Polgár vagyok, nem alkuvó, Uram. |
| Nap s hold a mércém. Ablakom kitárva. |
| Hatalmas tükrödben a lótuszok közt |
| kevés az azonnali arc és sok a lárva. |
|
| Fölszegett állal egyre nehezebb. |
| S ha nem forrás az, amit nem találna: |
| segít-e végképp az ámuldozón |
| a Semmi tömör ontológiája? |
|
| S vándor, ha lép még, lép-e láb nyomán, |
| hol csak paták és lelkek félhomálya…? |
| Egytömb Alakzat! Kelta Kőkirály! |
|
|
|
Chaplin kontra Chaplin
| A kisember énekel, mint a csalogány. |
| A kisember a haza bölcse. |
| A kisember többet tud, mint a diktátor: |
| a kisember tudja az Idő erejét, |
| a diktátor még nem tudja. |
| Idő kérdése, és mindketten |
| megismerkednek az Idővel. |
| „Te vagy az? – mondja a kisember az Időnek. – |
| Te vagy az én lelki életem anyaga, melyet |
| szakadatlanul figyelnem adatik? |
| Te vagy a kehelyben növekvő nedv, |
| mely létemmel együtt elfogy? Te vagy |
| a képletbe fogott titkok Titka, akit |
| sohasem imádtunk? Te vagy a közönséges |
| túllétezés, az örökkévalóság? Te vagy, |
| akiben szétosztódom? Te Messiás vagy? |
| Nem jössz el, csak itt vagy? Mily mozdulattal |
| érhetnélek el?” – „Én vagyok – mondja |
| a diktátor az Időnek. – Én vagyok |
| szakadatlan változásod anyaga, nem hagyhatsz |
| figyelmen kívül. Én vagyok a kehely, amely |
| nem növekszik, csak itt van. Énrám nincs |
| képlet; mindegy, hogy mások kit imádnak; |
| én vagyok a közönséges létezés. Bennem |
| oszlanak szét a titkok. A Messiás is. |
| Én eljövök; én jövök el. Elérsz, nem |
| érsz el, belém botlasz.” Az Idő pedig |
| nem válaszol, növekszik, mint a rák, |
| benne a képletek is szaporodnak, sokasodnak; |
| a kisember képlete előbb tűnik el, |
| mint a diktátoré. Idő kérdése, és a kisember |
| képlete végképp eltűnik, sóhaj a vízben. |
| Boldog, aki kérdezni tud. |
|
Angyali üdvözlet: galambtetem
| Egy angyal jött a kertbe. |
| lecsatolta. Kicsiny két talpa |
| madárkaparással tapadt az |
| idegen betonon. A szegély fölött |
| láthatatlanul résnyire nyílt |
| az ablak. A téglalapban pára, |
| elriadt szürke szem, sötét bozót, |
| öt görcsös ujj: azok mind fitosorrúak |
| és kékszeműek, különösen az évnek |
| ezen a táján. És csengettyűt vélt |
| hallani. De odalenn a test |
| úgy roskadt, úgy borult önmaga |
| alá, mint a madarak, mint |
| a lepkék. Törékeny csattogás volt, |
| figyelmeztetés: „ez még nem az”; |
| „készülj, ez még nem az”; „készülj, ez |
| még nem az, váratlanabb lesz, |
| patkóalakú”, és testét szorosabbra zárta, |
| s az ablak és a tér közt megfeszült |
| a döntéskényszer geometriája. |
| Szélcsend. Egymásba nyilalló sokszögek nyitják |
| a vágy és a félelem két néma csarnokát. |
| Beáramló csillagrepesz hoz hírt lidérces |
| földöntúli kővilágról, boltozz a |
| homlokodra mítoszt, másképp elvesztél. |
| Alázat, tódulnak be megroggyant |
| koraesti felhődarabok, alázat, egy sirály |
| karma csücskén a fövenypor több, mint |
| az élő sejt, mert közönyös a pusztulással, |
| vírusok s történelmi ütközések nem |
| morzsolják darabra, a szél is csak |
| áthelyezi, fövenypor marad, nem |
|
fövenydiaszpóra. Szétbonthatatlan |
| részecskék zuhogják, gőg! egy dobbanás, |
| és több vagy önmagadnál, glóriás semmi, |
| akár az angyalok! Légörvény |
| növeszti tüdőlebennyé a párát, |
| trópusi folyó csattog a koszorúér |
| erdejében, véráram futárai |
| indulnak megvinni a hírt az |
| átoktalan messzeségnek, hogy |
| íme! Hát íme! Csak egy mozdulat…! |
| Csak annyi – és addig bírd. A hitszegélyig. |
| Két szárnyát ő maga csapta le, két |
| talpát is ő, ott, a betonon, mindkét |
| kezében csengettyű, nincs |
| hókupac, nincs elszürkült |
| galambszárny, nincs semmi |
| patkóalakú, a keskeny tégla- |
| testté zsugorodott résen nem |
| jut ki lehellet s nem ér odáig |
| más, csupán a felnövő harangszó: |
| kongatnak, messzi, egy hegyen. |
| Joga van, hogy harangszót halljon |
| s mindvégig gyanútlan legyen. |
|
Az „Ágnes asszony” költőjéhez
| A bazalt szétreped, a szirom megpattan, |
| a fogoly beleőrül a kínba, a jellem árulásba hajlik – |
| odahasalsz kora hajnali órán |
| a megfigyelőállásba, hogy elfogd |
| azt a pillanatot; nem sikerül, |
| vélhetően nincs is abszolút |
| jelenbelátás. Megmaradt tehát |
| támpontnak a következmény, a gáz- |
| kitörés lobogása, a labirintus |
| megnyirkosodott falai, a harsonák, |
| amikor már szólnak, a vastagodó sebek, |
| az elváltozottság; a tudomásulvétel. |
| Aki beéri ennyivel, annak önvédelmi |
| ösztöneitől maga az okszerűség |
| is megtagadtatik. Az azért, mert.
|
| S aki nem kérdez, körbejár, mint |
| a nyomtató ló, mint az útra-térni |
| csökönyös szamár, mint Sámson, |
| mielőtt megrázta volna az oszlopot, |
| hogy aztán a ráomló ház alatt |
| mindegy legyen az egykori láncszem: |
| szerették-e, vagy nem szerették. |
|
| Talán valóban mindegy. Talán |
| a „kezdetben volt”, a „kezdetben teremté…” |
| nem más, mint ürügy a pusztulásra, |
| oly közegben, hol nincs már időbeliség. |
| Annál nagyobb bátorság kell, hogy megnevezd. |
| Ez volt a kő. És ez volt a mag. A józanság. |
| A becsület. Az éjfél. A robbanás. A sérülés. |
| A tudomásul soha nem vehető, ez volt. |
| Megnevezem. Megalkotom. Vagyok. |
| Oszlopot döntök. Belevakulok. |
| Mindegy, hogy szerettek-e. Én szerettem. |
| A forrás nem nézi, hogy kell-e. Van. |
| Erős voltam. Levágták a hajam, |
| megöltek. Ez lett a porladás, a sarjadás, |
| a veszettség, a szajhaság, a kezdet és a verem és |
| a kéretlen kigyógyulás a kétségbeesésből |
| és a kétségbeesés megszokása ez lett, Istenem! |
|
| Oh, irgalom atyja, ne hagyj el. |
|
| Költő, ki egykor nevemet az örökkétartó |
| ha majd a megnyirkosodott labirintban |
| mutasd meg végre az igazi bűnöst, |
| mutass rá ujjaddal az okra, |
| míg felnyílik a magasság, s íme, ott van mindaz, |
| aki Isten után vitte sokra, |
| egy világban, hol a jóság halmazata jó, |
| az érc neve érc, s többé nem hinni el, |
| hogy ércnél maradóbb erő volt itt a balsiker. |
| S a világban, hol nincs többé mélység és magasság, |
| a láncszemek helyébe ott a láncolat, |
| és érvényét veszti a veszteség |
| s a folytonos vesztéstudat. |
| Nincs gyöngeség többé. Erő, |
| erő fáklyázik. Vonul a hatalmas menet. |
| Vonulok én is, valahol messze mögötted, |
| veled. Hiszem, hogy eszméletemből addigra már eloszlott |
| az a másik, az a régi menetoszlop. |
| Szép szőlősgazda, nagybajszú magyar, |
| aki először mondtad ki, hogy „nagyon fáj”, |
| s aki az omló ház alatt is |
| s ki tudtad, hogy a „Hazádnak |
| rendületlenűl”-ből hogyan lett |
| „Hasadnak rendületlenűl” – hiszem, hogy |
| tiéd az abszolút, a végleges látás, |
| ó, irgalmatlan Bárd! elrajzolt babylón arcom |
| meghajtom feléd, legyen tiéd |
|
|
A bennünk lakó bűnöző*
|
| …Amit Történelemnek hívnak, |
| azt nem kell földicsérni, |
| így, ahogy van, a bennünk |
|
|
Dicsérte-e már valaki a történelmet?
Aligha, hiszen Tacitus óta tudjuk, hogy ez az a tudományág, amellyel harag s részrehajlás nélkül kell foglalkozni. Tárgyilagosan, mint egy kóresettel. Mint egy bűnügy előzményeivel: lehatolva a részletekig.
Ilyen részlet Kleopátra orra. Napóleon testmagassága. Az Alpok, az elefántok. S hogy fájt-e Haynaunak a feje, azon a napon, mikor…
A történészek, a pszichológusok kimetszik a részleteket. Az írók felnagyítják. Néha ódát alapoznak egy orra. Regényt a testmagasságra. Jósolnak az elefánt színéből. S a főfájásra azt mondják: sorsforduló.
Az írók nevetségesek. Az írókat általában szeretik, és megmosolyogják. Elnevezik őket „mesemondó”-nak, „prófétá”-nak. „Itt járt egy borzas fiatalember – mondják a szerkesztőségek. – Elég hülye külseje volt, bizonyára költő.” Harminc évvel később, a borzas fiatalember sírjánál akadémikusok hívják fel a figyelmet a korai igazságra, amelyet Ő már… De hagyjuk.
Az akadémikusok tiszteletre méltók. A tudósok szava hitelt érdemlő. Ezt mindenki tudja. A világ jobbítását és a világ romlását a tudósok készítik elő. Különösképpen a természettudósok. Ezért ők a leginkább tiszteletre méltók.
Mennél inkább halad a világ a jobbítás és a romlás felé, a természettudósok annál inkább tiszteletre méltók. S egyenes következményként: az írók annál nevetségesebbek. Ezek evidenciák.
Mindezt szükségesnek tartottam előrebocsátani, ahhoz, hogy elmondhassam: most, a világméretű pusztulási lehetőségek – melyeket a tudomány a „neutronbomba”, gondolom, gyűjtőfogalmával jelöl –, a soha nem sejtett önpusztítási lehetőségek idején hónapok óta mi foglalkoztat engem. Ez: tudnék-e embert ölni?
|
|
Biblián nőtt ember vagyok. A tízparancsolatot mindig hitektől független, vagy függetleníthető erkölcsi vezérlésnek éreztem. Szabálynak, mely könnyű időben aggályokat támaszt, nehezebb időkben pallót vet a szakadék fölött; átvezet szorongásból szorongattatásba: más állapotot nem nagyon ismerek. S mint az ír költő, Yeats, aki egy angolellenes tüntetés mámorában, a dublini utcán, fölnézett a kövek alatt csörömpölő ablakokra, és riadtan arra gondolt: mennyi ebből az ő felelőssége (és mennyi maradt ebből a felelősségből ma, évtizedekkel a költő halála után, benn, a versekben!), mint az ír költő az utcán – a palló fölött, az átkelés mámorában én is mindannyiszor arra gondolok: kit taszítok le azzal, hogy átkelek? Kinek a helyét veszem el naponta, azzal, hogy megmaradtam?
Amivel már meg is mondtam, hogy a többi kilenc parancsolat nem olyan nagyon érdekel. Imádtunk mindannyian bálványt. Káromoltuk a Lényeget. Szülőink megmaradt felét sem tiszteltük olykor. Elkívántuk felebarátunk férjét. Egyszer csaknem jóvátehetetlenül elloptam egy verssort. S ki tudná szegény, felvilágosult és szerencsétlen fiatalságunknak megmondani, mi az a paráznaság? Mindezek végül is jóvátehető dolgok. De ölni! Embert ölni…! Azzal, hogy életben maradtam!
Mert ez történt.
Átvizsgáltam könyveimet, s ezt a három történetet találtam bennük.
|
|
Szigliget, 1966. Az Alkotóház terasza, sakktáblát rögzítő, koraőszi napsütés. Úgy vélem, másodmagammal heverészek a napon, a kockás kövek fölött. Társnőm – vegyészmérnök – valamilyen rossz házasságról, halállal végződő nemtelen kapcsolatról beszél. Ekkor váratlanul a következőket mondom:
– Megvetem azokat a nőket, akik férjük halála után ébrednek rá, kit veszítettek, s míg élt a férfi, nem voltak jók hozzá.
Nagy szavak. A terasz sarkából fölemelkedik egy harmadik nő, akit eladdig nem vettem észre.
– Kérlek – mondja –, bejönnél a szobámba néhány percre?
Meglepődöm. Bemegyek. Kölcsönösen bemutatkozunk.
– D. vagyok – mondja. Hellyel kínál. Kávéval kínál. Hallgatunk. D. megszólal.
– A teraszon, az előbb, kimondtad az én ítéletemet.
Dadogok valamit. D. elhárítja. Elmondja, hogy a férje külkereskedő mérnök volt, harminc évig éltek szerelmi házasságban, gyerekük nincs; a férfi elhalmozta őt szóval, gesztussal, ajándékkal és kényelemmel, de ő – az asszony – soha még annyit se mondott neki, hogy… Egyszóval, nem mondott neki semmit harminc év alatt, ami ezt a szerelmet jelezné, fémjelezné; csak elfogadta, csak elhevert benne, mint ebben az őszi napfényben a teraszon; és legutóbbi külföldi útján a férfi egy éjszaka levelet írt: „harminc éve csak téged szeretlek”, és az infarktus után, reggel, a levelet megtalálták a táskájában, az előző napi dátummal… – Talán, ha ezt a levelet idejében megkapom – mondta D. –, talán válaszolok, talán ráeszmélek… De nem, már késő volt, a holttestnek már nem mondhattam semmit. Így hát megmérgeztem magam. Megmentettek, két hónapig voltam a klinikán; hogy mindent kipihenjek, azért vagyok itt. És kedves velem mindenki, kedves! – rázta meg a fejét kissé hevesebben D. – Kényeztetnek, pátyolnak, kímélnek; pedig engem meg kellene ütni. Te vagy az első – hajolt hozzám az asztal fölött D. –, az első, aki úgy bánik velem, ahogy kell. Ahogy megérdemlem.
Így kezdődött. Beszélgettünk, sétáltunk a parkban, kicseréltük a könyveinket. Együtt jöttünk föl Budapestre, vonaton. D. másnap fölhívott, hogy vagyok, hogy megy a munka. Fölhívott, ha megjelent egy jó könyv, ha külföldi karmester érkezett a fővárosba, ha tudomást szerzett egy árucikkről, amit kerestem; fölhívott, ha változott az idő: – Fúj a szél, vegyél föl meleg kabátot –; hozzám igazította a szabadságát, a bőröndje tartalmát, az idejét, új lakásomba virágot küldött, lámpaernyőt, és súlyos szemrehányásokkal árasztott el, ha nem értem rá. Én pedig egyre kevésbé értem rá. És szorongtam, és dühöngtem, és éreztem, hogy nyílik a szakadék. „Látens ez-meg-az” – mondták, mulatva, a barátaim. Leintettem őket. Nekem nem kell Freud, hogy fölismerjem, torz formáiban is, a jóvátehetetlent.
– Vegyél esőkabátot, mert…
– Nem veszek. Vagyis azt, hogy veszek-e, én döntöm el.
– De esik az eső, és…
– Azt is én döntöm el.
D.-nek finom érzéke volt az ítéletekhez. Eltűntem. Nem jelentkezett többé.
Két év múltán, véletlenül, egy londoni kávéüzletben hallottam, hogy megint öngyilkosságot követett el. Gázzal. Most nem törték rá az ajtót.
|
|
1978 kora tavasza. Este hat után csöng a lakásomon a telefon.
H. beszél, a fiatal prózaíró. Olvasott tőlem valamit, s úgy általában az a véleménye, hogy mi ketten…
Igen, a nagy találkozások, alkonyatkor, telefonon. Megbeszéljük, hogy újra fölhív.
Egy hónap telik el. Aztán két hét. H. rendszertelenül telefonál, mentegetődzik. Nincs miért, mondom.
Egy napon bejön a hivatalomba. Leül, nehezen forog a nyelve, részeg. Püffedt, szeretetre méltó, irtózatos arc. Lávakék szem. Nem engem néz, a hátam mögé néz.
– Jöjjön el velem – mondja.
Hova? Az anyja lehetnék. Lebeszélem.
– Csak ide. A sarokra. Megiszunk egy liter…
– Semmit sem iszunk.
– Akkor egy féldeci…
– Nem. Semmit.
Az életemet több ízben tönkretette, hogy nem tudok ittas emberrel szót érteni. Attól, hogy a partner nincs magánál, merevre józanodom.
H. elővesz zsebéből egy könyvet. A sajátját. Dedikálja. Átadja. A szeme könnyes. Szégyellem magam. Bámuljuk egymást. Ő mögöttem az ablakot. Én, lassan, a könyvet. A dedikációt: „Avec ma solitude…” A fene egye meg! Miért ne innék meg egyszer egy féldecit? Végül is…
H. megszólal.
– Hívjon taxit és adjon egy ötvenest.
Betuszkolom a taxiba.
A könyv jó. A könyv kitűnő, és gyűlöletes. Alattomos méreg van benne, senki sem figyel föl rá, sem az olvasók, sem a kritikusok. Megírom H.-nak, hogy a könyv kitűnő. A gyűlöletre másképp akarok válaszolni. Évek óta gyűjtöm és termelem az ellenmérget; hát majd egyszer ezt is, erre is, méltó módon… H. nem tudja. A következő beszélgetésből kiderül, hogy soha nem olvasott tőlem semmit. A hiúság nincs benne a tízparancsolatban.
Hosszú idő telik el. H. ismét telefonál.
– Ide figyeljen – mondja sípoló hangon. – Hallom, magának valamije megjelent külföldön. Ide figyeljen! Én itt nem kellek, érti? Helyezze el a kéziratomat külföldön! Az enyémet is!
A sípoló hangból nem a sértettséget fogom fel, hanem a sértést.
– Én – mondom – nem menedzser vagyok, hanem egy másik író. Véletlenül jelentem meg külföldön. Se magamért, se magáért nem tehetek semmit.
– De én – mondja – itt megdöglök, érti? Az én kéziratom itt nem kell, érti?
– A maga könyvét most adják ki másodszor. – A hangom olyan jeges, hogy magam is megütődöm tőle. – Tudja maga, mi az: második kiadás? Fiatalon? És egyáltalán? Itt! És nem külföldön!
Nem veszem észre, hogy ordítok.
H. nem jelentkezik többé.
Nem sok idő múlva gyanús körülmények között megmérgezi magát.
|
|
1980, késő nyár. Rekedtes, alig érhető férfihang keres az irodámban telefonon. Bemutatkozik, Z.-nek hívják, egzotikus nyelvekből fordít, nézzem át az egyik fordítását, majd egy barátjával beküldi: ő maga mozgásképtelen.
Két nap múlva valóban ott a szöveg. Megnézem; érzékeny, tehetséges munka. A történet egy fiúcskáról szól, aki mérges gyümölcsöt eszik, s gyógyíthatatlan betegségébe belehal, maga után rántva kétségbeesett, világtalan apját, akinek ő volt a támasza. Rutinos olvasó vagyok, nem dőlök be a tragédiáknak. Meghalt egy kisfiú, utánahalt az apja, a világ tele van ilyen történetekkel. Felhívom a fordítót, közlöm vele, hogy a novella átlagos, a fordítás tehetségre vall; a szöveget elküldöm a szaklektornak.
Telnek a hónapok. A rekedt hangú fiatalember néha érdeklődik: mi van a munkájával. Mi volna? Nem találom telefonon a szaklektort, ő sem jelentkezik. Kérem, várjon. Amint tudok valamit…
Közben meghallom, hogy a fiatalembernek ritka, különös betegsége van, a trópusokon szerezte: csontjai mintha gumiból volnának, nem tartják össze a testet, s a test térérzékelés nélkül csapódik ide-oda, mintha valaki dobálná. Karácsony tájt megint megpróbálom keresni a szaklektort, a telefonkezelő kioktat; ideges vagyok, fáradt vagyok, lecsapom a kagylót, hosszú időre megfeledkezem az egészről.
Tavasszal hallom, hogy a fiatalember meghalt.
Levelet írok a szaklektornak. Behozza a fordítást; hibátlan. Mentegeti magát, nagyon elfoglalt. Én is mentegetem magam. Sajtó alá rendezem a szöveget, gyászkeretben a fordító nevével, aztán továbbadom. Kinn az utcán, belerúgok egy kőbe.
A novella most már hamarosan megjelenik. A gyászkeretet lehagyják, csak a név van ott. A banális történetke végén ez a néhány mondat olvasható:
„…Én is azon töprengtem ablakomban, amin Hasszán. Megpróbáltam valami következtetésre jutni, de rövidesen feladtam, mert úgy éreztem, illetéktelen vagyok az ítélkezésre. Egy gondolat mégis eluralkodott rajtam, rabjává tett és lenyűgözött: az, hogy ezen az emberen csak egy segíthet – a halál!
Szinte láttam, amint megy az úton, mely kétfelé ágazik, az őrület és a pusztulás felé. És azt kívántam, bárcsak lába az Isten rendelése folytán a halál útjára vinné, mert az mindenképpen jobb neki.”
Mert az mindenképpen jobb neki.
És én nem hallottam meg az üzenetet.
Z., ha lába még viszi valamerre, s ha most, végre, nem dobálják: bocsásson meg nekem.
|
|
Embert ölni – nem: az más képesítés. Lökni egyet a veremhez indulón, gyorsítani, túlélni: ennek az etikáját nem rögzíti semmilyen szabályzat. Bagatellizált vétekre pedig nincs vigasztalás.
Az író azonban nem bagatellizál. Az író felnagyít. Látszólag. Mert valójában az író tudja, hogy a veszélyzóna árnyékaiban eltolódnak az arányok – maguktól, írói segédlet nélkül.
Hiszen jók is voltunk, nemcsak vétkesek. Mikor Kleopátra beleszeretett… Mikor Napóleon azt a törvényt hozta… Mikor Reviczky Imre ezredes, fölötteseivel dacolva… Mikor… És mikor… S amikor én, talán elsőnek, s nem törődve azzal, hogy…
Megálljunk. Erre nincs út tovább. Nincs ilyen kettős könyvelés.
A jóság történettelen.
|
1981. karácsony (Árnyékváros) |
|
Megújulnak sebei
|
– Hazalátogat – amikor hazalátogat – amit látogatnak nem haza többé – amikor harmincöt év után – két újabb nemzedék meszes csigaháza gombolyodik előtte – amikor P. harmincöt év után végre – mi tartotta vissza – végre visszaengedi magát a tompa tónusú rég-elmúlt ösvényein – amikor végre idelátogat – nem a lakótelepeket és nem a lányokat – egy másik dimenzióból a föld felé és akkor – fú a szél – ezt még zuhantában gondolja – rezeg a nyárfalevél – s a Hadik-szobor odafönn imbolyog – mintha eső hullna rá – s lenn Rákóczi lova ágaskodik – recrudescunt vulnera – és elfordul P. a tölgyek felé – s a tisztáson egy egész huszárkülönítmény élén bevágtat János vitéz – s a zászló leng az izzó szemek dalok bástyák felett – micsoda ország ez – mondja P. és én azt mondom – operett – és a gombostűpillanat átüti a határt akár a lepkeszivet – és felnyílnak a világ útjai a bejártak és az egyszeriek – s már megújulnak mindenek – és a mélyben ott a katlan – kilépsz – ledöfhetetlen – megállsz – lefoghatatlan
|
Joachim elhagyja a várost*
| Mért hagyta el Joachim a várost? |
| zúgó köpenyben, mint szélben a holtak? |
| a kőcsipkéjű párkánnyal határost |
| mely odanyújtá vétkét Babylonnak? |
|
| s a hű kufárok pókfonalakat |
| róttak a város pergamen-egére |
| s a faggyúmázas boltívek alatt |
| nem fakadt föl egy glóriányi fény se? |
|
| arcokkal tömött hallgatag tetők |
| csontig gyökérző lábas temetők |
| a házköznek is bőrből van a hídja |
|
| ezt a mindenütt magával határost, |
| ha el nem hagyja végre ezt a várost, |
| ráforrt volna a város Joachimra. |
|
Esztergom, 1969, Budapest, 1984 |
|
Rekviem egy mézmadárért
| Hát testetlen vagy immár, |
| Véreres kőtömb, beboltozódtál |
|
| tömött boltív a szárnyad. |
| Lélegzetednek sós légihídján |
|
| Sötétzárka, melyet már örökre |
|
| Itt végzeteddel a végvárak is |
|
| Két hangütés közt a kondulások |
|
| ott benn a csend lehurrog. |
| Döngethetsz holtodiglan, nem adják |
|
| Élhetsz, ha beleillesz a vaspánt |
|
| Élhetsz, ha áldás nyűgöz, |
| élhetsz, vegyülj. Én nem vegyülhetek, |
|
| Megtagadom az Ómagyar Mária- |
|
| A kő nem függ a környezettől, nem |
|
| Élsz? s én meghaltam? vagy más |
| történt? Nincs létállapot, |
|
| lobbant fölébed, kimerevíti |
|
| Fölszegzett kép jut csak a végleges |
|
|
|
