Rekviem egy mézmadárért

Hát testetlen vagy immár, megtestesült legenda. Véreres kőtömb, beboltozódtál önmagadba. Kőcsonk gerinced útja, tömött boltív a szárnyad. Lélegzetednek sós légihídján halszag árad. Sós tengerparti halszag. S a kőben semmi ablak. Sötétzárka, melyet már örökre nyitva hagytak. Mintha érintenélek, a csend olyan temérdek. Itt végzeteddel a végvárak is véget érnek. A távolban harangszó lengő, kék tartománya. Két hangütés közt a kondulások metszett árnya. Kaput döngettem mindig, ott benn a csend lehurrog. Döngethetsz holtodiglan, nem adják át a kulcsot. S innen minden további a voltnak félhomálya. Élhetsz, ha beleillesz a vaspánt mítoszába. Élhetsz, ha áldás nyűgöz, élhetsz, ha bűvöl átok, élhetsz, vegyülj. Én nem vegyülhetek, én kiválok. Ha Isten az Egyensúly, nem ismerek tilalmat. Megtagadom az Ómagyar Mária- siralmat. Az elárulhatatlan: maga a kő a szentség. A kő nem függ a környezettől, nem kell, hogy mentsék. Élsz? s én meghaltam? vagy más történt? Nincs létállapot, amelybe nem látszanak be a csillagok. Ne sirass el. Az anyag- elvű föld mézmadarat lobbant fölébed, kimerevíti röptét a nap – mert aki elszivárog, nem vár feltámadásra. Fölszegzett kép jut csak a végleges világításba. 1984 (Árnyékváros)