Az „Ágnes asszony” költőjéhez

A bazalt szétreped, a szirom megpattan, a fogoly beleőrül a kínba, a jellem árulásba hajlik – odahasalsz kora hajnali órán a megfigyelőállásba, hogy elfogd azt a pillanatot; nem sikerül, vélhetően nincs is abszolút jelenbelátás. Megmaradt tehát támpontnak a következmény, a gáz- kitörés lobogása, a labirintus megnyirkosodott falai, a harsonák, amikor már szólnak, a vastagodó sebek, az elváltozottság; a tudomásulvétel. Aki beéri ennyivel, annak önvédelmi ösztöneitől maga az okszerűség is megtagadtatik. Az azért, mert. S aki nem kérdez, körbejár, mint a nyomtató ló, mint az útra-térni csökönyös szamár, mint Sámson, mielőtt megrázta volna az oszlopot, hogy aztán a ráomló ház alatt mindegy legyen az egykori láncszem: szerették-e, vagy nem szerették. Talán valóban mindegy. Talán a „kezdetben volt”, a „kezdetben teremté…” nem más, mint ürügy a pusztulásra, oly közegben, hol nincs már időbeliség. Annál nagyobb bátorság kell, hogy megnevezd. Ez volt a kő. És ez volt a mag. A józanság. A becsület. Az éjfél. A robbanás. A sérülés. A tudomásul soha nem vehető, ez volt. Megnevezem. Megalkotom. Vagyok. Oszlopot döntök. Belevakulok. Mindegy, hogy szerettek-e. Én szerettem. A forrás nem nézi, hogy kell-e. Van. Erős voltam. Levágták a hajam, megöltek. Ez lett a porladás, a sarjadás, a veszettség, a szajhaság, a kezdet és a verem és a kéretlen kigyógyulás a kétségbeesésből és a kétségbeesés megszokása ez lett, Istenem! Oh, irgalom atyja, ne hagyj el. Költő, ki egykor nevemet az örökkétartó bűntudattal megkötötted, ha majd a megnyirkosodott labirintban elindulok mögötted, mutasd meg végre az igazi bűnöst, mutass rá ujjaddal az okra, míg felnyílik a magasság, s íme, ott van mindaz, aki Isten után vitte sokra, egy világban, hol a jóság halmazata jó, az érc neve érc, s többé nem hinni el, hogy ércnél maradóbb erő volt itt a balsiker. S a világban, hol nincs többé mélység és magasság, a láncszemek helyébe ott a láncolat, és érvényét veszti a veszteség s a folytonos vesztéstudat. Nincs gyöngeség többé. Erő, erő fáklyázik. Vonul a hatalmas menet. Vonulok én is, valahol messze mögötted, veled. Hiszem, hogy eszméletemből addigra már eloszlott az a másik, az a régi menetoszlop. Szép szőlősgazda, nagybajszú magyar, aki először mondtad ki, hogy „nagyon fáj”, s aki az omló ház alatt is az maradtál, aki voltál, s ki tudtad, hogy a „Hazádnak rendületlenűl”-ből hogyan lett „Hasadnak rendületlenűl” – hiszem, hogy tiéd az abszolút, a végleges látás, ó, irgalmatlan Bárd! elrajzolt babylón arcom meghajtom feléd, legyen tiéd a megbocsátás. 1982 (Árnyékváros)