Angyali üdvözlet: galambtetem

Egy angyal jött a kertbe. Két szárnyát zizegve lecsatolta. Kicsiny két talpa madárkaparással tapadt az idegen betonon. A szegély fölött láthatatlanul résnyire nyílt az ablak. A téglalapban pára, elriadt szürke szem, sötét bozót, öt görcsös ujj: azok mind fitosorrúak és kékszeműek, különösen az évnek ezen a táján. És csengettyűt vélt hallani. De odalenn a test úgy roskadt, úgy borult önmaga alá, mint a madarak, mint a lepkék. Törékeny csattogás volt, figyelmeztetés: „ez még nem az”; „készülj, ez még nem az”; „készülj, ez még nem az, váratlanabb lesz, patkóalakú”, és testét szorosabbra zárta, s az ablak és a tér közt megfeszült a döntéskényszer geometriája. Szélcsend. Egymásba nyilalló sokszögek nyitják a vágy és a félelem két néma csarnokát. Beáramló csillagrepesz hoz hírt lidérces földöntúli kővilágról, boltozz a homlokodra mítoszt, másképp elvesztél. Alázat, tódulnak be megroggyant koraesti felhődarabok, alázat, egy sirály karma csücskén a fövenypor több, mint az élő sejt, mert közönyös a pusztulással, vírusok s történelmi ütközések nem morzsolják darabra, a szél is csak áthelyezi, fövenypor marad, nem fövenydiaszpóra. Szétbonthatatlan részecskék zuhogják, gőg! egy dobbanás, és több vagy önmagadnál, glóriás semmi, akár az angyalok! Légörvény növeszti tüdőlebennyé a párát, trópusi folyó csattog a koszorúér erdejében, véráram futárai indulnak megvinni a hírt az átoktalan messzeségnek, hogy íme! Hát íme! Csak egy mozdulat…! Csak annyi – és addig bírd. A hitszegélyig. Angyal jött a kertbe. Két szárnyát ő maga csapta le, két talpát is ő, ott, a betonon, mindkét kezében csengettyű, nincs hókupac, nincs elszürkült galambszárny, nincs semmi patkóalakú, a keskeny tégla- testté zsugorodott résen nem jut ki lehellet s nem ér odáig más, csupán a felnövő harangszó: kongatnak, messzi, egy hegyen. Joga van, hogy harangszót halljon s mindvégig gyanútlan legyen. 1983 (Árnyékváros)