Romantika
| „Minden teremtett szín”, így mondja Byron, |
| „hatalmas hangja szól”, így mondja Keats. |
| Kinek fontos, hogy folyóparton álljon, |
| s a pillanatot elvigye a víz, |
|
| halottak lelkét nyugtatva az áron, |
| és megnyugtatva azt is, aki hisz, |
| mert engedi: a víz romantizáljon, |
| s ne a divat, s diszkó vagy a giccs, |
|
| kinek annyi a szó, mint az ima, |
| mert tudja, hogy nem kell kapkodnia, |
| csak tűrnie, hogy ami tud, teremjen, |
|
| szólhat, s fegyelme akkor sem lazul – |
| kifoszthatnak, de itt van vigaszul |
| múlandóságom őre, anyanyelvem. |
|
|
Szecesszió
| Fejednél fantasztikus szederindák |
| tekergik, veronált vegyél vagy tán |
| göbökben forralt mézgalevet inkább, |
| ha a bojtorján gyökere fogytán, |
|
| vagy pókhálóba öntsd bele a tintát, |
| taposs éjfélkor zöld macska farkán, |
| hidló szélén figyeld a csillagmintát, |
| fa tövén, minek morzéz a harkály, |
|
| az egész kerek, nyugtalan világ |
| köréd sereglik, kattan a ravasz, |
| mindkét vízpart a te párbajsegéded, |
|
| s ha úgyis tudod, hogy a rosszat léped, |
| mondd azt a vízre, „ez nem ugyanaz”: |
| a végső perc is új. Ne add alább. |
|
|
Mielőtt*
|
Vattay Elemérnek
| Régóta mondom: nem szeretet kell |
| az embernek, hanem kímélet. A |
| kímélet még nincs fölírva egy hit |
| zászlajára sem. Életünkbe mind- |
|
| untalan beleszól a bűn s a bűn- |
| bocsánatárus; kis cédulákon |
| megsegített vagy mert előre meg- |
|
| mondott valamit – függések kereszt- |
| folyosói közt levegő után |
| kapkodunk, holott a tért kellene |
|
| időszennyezés gombáitól, még |
| mielőtt őket is megszeretjük. |
|
|
In memoriam J. A.
|
Könnyezni kell, nem zokogni.
Seneca
|
| Mikor az emlék mindent áthevít, |
| mikor az idő mindent áthavaz, |
| a lombik mélyén szánjuk őt, pedig |
| csak az szánalmas, aki él. Csak az. |
|
| Mert új lakást. Egy nőt. Még egy tavaszt. |
| Csak még egy verset. Levegőt! Emitt |
| portré épül, míg leépül az akt, |
| de Ninivében ezt is engedik. |
|
| Amott semmi. Se szél, se szélmalom. |
| Vonatkerék vagy pulzus, egyremegy. |
| S hogy indulat volt, vagy önszánalom |
|
| – a perc vastagszik, mint a guanó – |
| a halálhoz húznak mindenek. |
| S az életére nincs vállalkozó. |
|
|
Három gésa egy régi porcelánon*
|
Tóth Eszternek köszönettel a módszerért
| Egy gésa teát kínál mindhalálig, |
| lábát rejtve a másik ül s figyel. |
| A harmadik csak áll és nem teázik: |
| itt megegyezés történt, ő a jel. |
|
| A narancsszínű pagoda falának |
| nekilódul majd a cselekedet. |
| A csésze törhet, aki ül, felállhat – |
| de ő, ki jel volt, semmit sem tehet. |
|
| Körötte vízpart, lampion, faágak |
| (fulladás-, égés-, akasztásveszély); |
| a tárgyakból az alkalom kiárad, |
|
| a többieket elszívja az éj, |
| csak ő van itt. Mert őrzi az ecset. |
| Mert egyszer fontos volt valakinek.
|
|
|
| Mert egyszer fontos volt valakinek, |
| csak ő van itt. Mert őrzi az ecset. |
| A többieket elszívta az éj, |
| a tárgyakból az alkalom kiárad: |
|
| fulladás-, égés-, akasztásveszély |
| (körötte vízpart, lampion, faágak), |
| de ő, ki jel volt, semmit sem tehet? |
| A csésze törhet, aki ül, felállhat; |
|
| nekilódul majd a cselekedet |
| a narancsszínű pagoda falának |
| – itt megegyezés történt, ő a jel – |
|
| a harmadik csak áll és nem teázik, |
| lábát rejtve a másik ül s figyel: |
| egy gésa teát kínál mindhalálig. |
|
|
|
Fantom
|
Vas Istvánnak
| Mikor a vívót megdöfik a páston, |
| s a sakkozót egy hang szorítja: „Sakk”, |
| az érzékszervi kordon ennyi: „Látom”. |
| és önmagába tér a pillanat. |
|
| De ha a csörte túl időhatáron, |
| sötétben zajlik, és hogy tartsd magad, |
| senki nem szól, nem lép elődbe Kháron, |
| és Cerberus csak hangtalan ugat, |
|
| tapinthatatlan ellenség ha kínoz, |
| vattázva fojt meg, lassan, mint a vírus, |
| éles verejték ér a szájadig, |
|
| s mint katonáé, akit kikötöttek, |
| lábad kapálva kergeti a földet – |
| nincs széttörve a föld. Csak szétfolyik. |
|
|
De profundis
| Ki elérhető vagy egy pókfonálon, |
| ha megtudjuk a sokszög útjait, |
| vezesd ki Léted labirintusából, |
| akit a kétség csaknem kútba vitt. |
|
| Égő bokor vagy? Krisna, Buddha, Krisztus? |
| A történet egy eszméig fölér. |
| A hős lehajlik: „majd a kommunizmus”, |
| a víz morajlik: „művészi tökély”. |
|
| Hívőket adj a tévelygéseinkhez, |
| okos munkást, ne bamba sörnyelőt, |
| tudóst, ki célt nem önszobrára illeszt, |
|
| papot, ki nemcsak prédikálni jött. |
| S ki a döntést csak hírből ismerem: |
| adj jó halált az útra, Istenem. |
|
|
Hajóroncs*
| Álltál-e már a halak ítélőszéke előtt – |
| ahol a testhelyzetet jelentő igék, az „álltam”, „ültem”, |
| „feküdtem” különbsége megszűnik és szeretteidhez való |
| viszonyodnak nincs jelentése többé, megszűnnek a minták; |
| a fájdalom szikrája kialudt, ilymódon az igazság- |
| szolgáltatás alapképlete (én bűnözök, te büntetsz, |
|
én bünhődöm, te kielégülsz) |
| érzéketlen odaadás az egyik oldalon s a természet növése |
| éve az Istent elnevezték „természetfelelős”-nek – |
| a természetért felelős; a többi a mi dolgunk. |
| miénk a Mesterséges vagy Klinikai Halál. Övé a |
| pusztulás, miénk a gyilkosság. Övé Ábrahám, |
| miénk Seneca. Övé Heródes, miénk az ötlet, |
| ő rohaszt fát, mi rakjuk keresztbe, s a tragikus |
| körülményből miénk a körülmény, mert miénk a lánc és övé |
| a láncszem. Álltál-e már a halak ítélőszéke |
| előtt? Aki onnét jössz, ahol az igazság jelentése halál |
|
s a halálé igazság (s ez csak |
| a romantika szépségnek hitt igazságának látköréből, |
| aki a mozgó körből jössz s járulsz Elébük, kiktől az |
|
igazság s az igazság hiánya |
| holdfényből a súly – mondd, aki máglyát és gázt |
|
elviseltél, hátrahagyván a |
|
siratókat: egyszerre hogy |
| a halszemű békét a megmélyített vízben, ahol nem lehet |
|
| Az, hogy II. Gusztáv Adolf nagyhatalmi törekvései |
| flottaépítésre szánta el magát, még nem jelenti, hogy |
| számolt a katasztrófa lehetőségeivel, márpedig |
| katasztrófa nélkül nincs világhír. Az, hogy az óriás |
| legnagyobb hajó, a Wasa, hatvannégy sötét bronzágyuval, |
| hullámfeszítő, győzelmes oroszlánnal s tatján a címerrel |
| négy kibontott, bősz vitorlával az árbocrudakon, a |
| harangszó után mintegy tizenöt perccel, háromszáz |
|
főnyi legénységével együtt |
| elsüllyedt, nem okvetlenül példázza azt, hogy a |
| több, mint a parton tátogni és lesni a halált. Hős |
| a tömeg névtelen; legföljebb örökléstanilag nem |
| milyen minőségű halottaktól jövünk, önkéntes halottól, |
| olyantól, akinek az arcán még most is ott az ámulat, |
| aki hagyta, hogy vigyék. A tömegsír nivellál; a tömeg |
| Az, hogy tudjuk a kapitány nevét (Hansson), a főhajó- |
| az admirálisét (Fleming), aki az előzetes sztatikai |
| elvégezte, a búvárét (von Treileben), aki néhány évtized |
| ötvenhárom bronzágyut fölhozott s a mélyvízi régészét |
| háromszázharminchárom év után kiemelte az elsüllyedt |
| nem mutat rokonságot a költészettel, mert nem minden |
| alkotás. A hajóféreg nevét is tudjuk (Teredo navalis), |
| éppen hogy nem csinált semmit; nem rágta szét a hajó- |
| nem állja a sótlan vizeket, s a Balti-tenger sótlan; |
| annyi, mint a szoborban a negatív tér, azáltal van, |
| A hajó pedig múzeumi ragyogással hever a fehér |
| véletlenség, azértis teremtés szeszélyeiről nem tud, |
| tizenöt perc, amelyet félszegen vízre tapadva, gyötrődve, |
| át kellene még egyszer élnie, nincs több szállás, |
|
szárnyalás, őrület, nincs több |
| zuhanás – meglopott, szégyellt, sebesre mart, boldog |
| beéri az örökkévalósággal. |
|
Tárgyak az elsüllyedt hajóról
| Kariatida. Hatvannégy hüvelyk. |
| Sellő formájú. Mellén tölgyfagörcs. |
| Sisakos-indián homlokán leszegzi |
| a rászervülő fedélköz-plafont. |
| A hősi szobrok – római vitéz, |
| ordító oroszlán, Herkules, Gideon |
| legyőzi a midjanitákat –, a hősök |
| között elvész ez az együgyű tölgyfa-bánat, |
| a mélyvízre szegzett merev tekintet. |
| A régészek a német János és Márton |
| s a németalföldi Johan mester mellett |
| föltételeznek egy negyediket. Minden
|
| okunk megvan rá, hogy elhiggyük: |
| Sebestyén mester ő, ama Sebastian |
| Stuhlhofnak ősi rokona, ki fába véste |
| kedvese vonását, mélyvízbe húzó, édes |
| arca-mását, Sebestyén, ama közép-európai, |
| akit el szoktak űzni, meg szoktak vakítani, |
| akinek mindegy: Tihany, Varsó, vagy Stockholm, |
| ahol megvakítják, ott van otthon, |
| mert mindegyik kivágott tölgyfa testén |
| a kedvesét tapintja meg Sebestyén, |
| s a csonkoló kés szobrot ünnepel – |
| ha templomban, ha vízben süllyed el. |
|
| Edény. Arvidsson műhelyéből. |
| A kapitányé. Óntálon holdas ember |
| (az Öntők védjegye). Ónkehely. Ez is |
| céhmunka. Szesz van benne. Bronz étel- |
| melegítő. Gyertyatartó. Ezüstkanál – minden, |
| ami fém, a tiszteké. A legénységé a fakanál, |
| a fatál, az agyagcsésze. Meg a kés. Hát |
| megmutatja. Csak hagyják el a kikötőt |
| a ronda csőcselékkel. Majd. Neki nem fogják |
| a nyers halat, a sózott disznóhúst fatálba |
| lökni. A napi öt korsó sört nem issza |
| agyagcsésze széléről, mint az öregasszonyok. |
| Tud bánni a késsel, eleget beretvált, s hogy |
| a hajón nincs felcser, a gyógyfüveknek való |
| famozsár is nála van. Mostan gyógyít vele. |
| Csak lennének már nyílt vízen, csak |
| tűnne el a fürkésző hadnagy a fedélközből, |
| fújna jobban a szél – és mintha fújna – |
| meg is torpanna – el is némulna – el – |
| egy pillanat, s megvan az ónkehely, a |
| szesz, izzadt ujjai átfeszülnek a derekán, |
| egy ugrás a bronzkerék mögül, az itt, most,
|
|
enyém csontrecsegtető mámora – |
| határt és végtelent mérlegre állít a vak |
| működés, lecövekelhet a bolygó önérzet: |
| csontvázát megőrizte a rázuhanó ágyutalp |
| s kését a gyapjunadrág, melyet térd alatt |
| kötött meg, mint a férficselédek. |
|
| Négyezer darab rézpénz. Hetvenegy ezüst. |
| Kilencszáz van a fegyverraktárban |
| lőporos hordóba rejtve, kilencszáz |
| egy ládában valahol. Eldugták. |
| Nincs meg. Sietni kell, amíg ezek |
| odafönn harsonáznak, elintézheti. |
| A kováccsal meg van beszélve. Csak a |
| négyszögletűeket veszi kölcsön, mire |
| észrevennék, visszarakta. Na itt van egy, |
| dögnehéz, könnyen nyílik. Mennyi kacat. |
| Bőrkesztyű. Papucs. Csatos cipő. Csipke- |
| pántlikás kalap. Akár egy páva. Dobozban |
| harisnya. Gyűszű. Pecsétviasz. Gyöngyház- |
| nyelű kés. Ár. Fonál. Faszeg. Puha rongy, |
| összegöngyölt. Itt a pénz. Gyerünk. A |
| szögleteseket a zsebbe. Tizenöt, húsz, |
| huszonkettő, hogyha a sarkokat levágjuk, |
| az tizenegy vadonatúj pénzdarab. Na |
| igyekezzünk. Ide alulra a rongy. Ár. Fonál. |
| Faszeg. Pecsétviasz. Kés, gyöngyháznyelű – ez |
| az örömkatona meg se érdemli, hogy vissza- |
| adjuk, ilyenforma kése volt apámnak, csipke- |
| pántlika, vajon hány év a háború, kesztyű, |
| papucs, persze, hogy visszaadom, mit |
| akarsz te itt, csatos cipő, mit nem értesz, |
| ez a fiú itt élni akart, te patkány! A |
| ládatetőt! Uram, irgalmazz! A kovács |
| nem fog beszélni! Az ablakot! A víz! a víz! |
| Krisztus! vedd el a torkomról a kését, |
| Hansson kapitány! Hilfe! Hjälp! Segítség!
|
|
|
| És akkor eljön az utolsó próba. A kapcsolatteremtés |
| Kiálts. Nem jön segítség azonnal. Nyomodban ágyutalp, |
| A mélyvíz. Megfordított székesegyház. Oltárán négy szó: |
|
„Én mindent jól csináltam.” |
| Építsen majd belőle szillogizmust egy emléktelen nemzedék. |
| A hal nem ítél: végrehajt. Szeme az utolsó tükör. |
| S mire a minták örvényeiből kilátnánk – megszűnnek a minták. |
| És Róla fogalmat sem alkotunk. A szobor (Ő, mégsem Ő) |
| elképzelés ivadéka; de a viszonyoknak nincs jelentése többé. |
| a másé, a szikra kialudt. És ha még bűnöztél, s hozzászoktál is |
| miatta a bűnhöz, az igazságszolgáltatás alapképlete |
| s marad a pusztulás beillő láncszeme: emésztenek, s |
|
addig minden minta-e? A mozdulatlan és az elmozdítható? |
| s a lázadó? A véletlen? az időtlen? a rögzített? |
|
a nyitott? a megnyugvás? a |
| föltevés? a „mi lett volna, ha” tüstént meghallja |
|
a kiáltást „Éli, Éli…” ha |
| nem vérzik el a vízben Seneca, ha Kossuthnak sikerül, |
| a biatorbágyi híd, ha a gázkamra kezelői nem megbízhatók, |
| nem kellene mindent érteni, késtelen és szobortalan, |
|
vakon, ha a legyőzhetetlen |
| remekmívű ácsolat nem süllyed el tizenöt perc alatt, |
|
abban a közbül-időben, s minek? |
| szépség-rovátkát hagyni az időn? igazságot sugallni fölfelé? |
|
háromszázharminchárom évnyi, |
| évnyi hallgatás után széttörni a mintát, míg bennreked |
| hogy nem támad föl, akit várnak – de föltámadhat, aki vár? |
|
|
Rapszódia a szabadságról
| Ébren is látlak. Bartók egybehangzása |
| vagy, de lehetsz októberi szél. Hallak. |
| Óceáni kikötő szójabab-illata. Lélegzetvétel. |
| Ölelésre várók verejtékcseppjei. Sórétegben |
| tapintott bánya. Tágasság-emlék. Uszonyok |
| emlő-, here- és földgömb-tapasztalása. |
| Forró jég. Zuhogó föld. Jézus göröngye |
| két és fél napig. Szögek félelme: akit |
| tartanak, nem bír összeroskadni többé. |
| Bajonett visszarettenése: nincs mód átélni |
| a végső fájdalmat, elnyeli a csend. |
| Tudós görcsölő keze a dolgozat felett: |
| kit alacsonyít le a játékkal megkísértett |
| lét – elindul a vonat? vagy csak ő indul el? |
| Melyik méltóbb: a vakmerő, vagy a vegy- |
| elemző? aki versben kiold, vagy aki egy |
| mondattal megold valamit? akit bénít |
| a történés, vagy akit bátorít az esemény? |
| aki másokra utalt, vagy akit magára |
| utalnak? s aki nélküled él, vagy aki |
| a hiányodba belehal? Mindennek |
| előtte vagy. Teremtésnek, elrontott világnak, |
| elveszett szerelemnek. Amit kivívnak, |
| nem te vagy. Az már csak almára vissza- |
| rakott héj, kiegyezés. Tőled a Kezdetek |
| megőrzött gyönyörét kell megtanulni. |
| A versen innen érzékelhetőt. Alap- |
| feltételed: inkább az öröm hagyjon el, |
| mint az oxigén. Hagyományod: hogy |
| nem a szerelem, csak az élet alternatívája |
| vagy, s az emelt fő legendájánál többre |
| tartod a vágyat, hogy te légy mindenek |
| után, mint a közösség, mint az anyaméh, |
| mint a föld, mint a félelem. |
|
Erkölcsi levelek
|
Vasadi Péternek
| Egyszerre megnyílik az utca, |
| „Falomb, Falomb” – nógatja lassan |
| kis szamarát egy vén kobold. |
|
| A füzesből egy csónak indul, |
| alant még szól a zongora. |
| Árnyék, bagolyles, aranyháló. |
| Csak hamis hangokat soha. |
|
| Csak semmit, ami őrizetlen. |
| Kötözve jár pandúr, betyár. |
| Köztük a szétprédált szabadság. |
| Fönn sasmadár, lenn döghalál. |
|
|
|
Falus Györgynek
| És átvette Ézsau a lencsét. |
| Az ügy mint formatöbblet volt jelen |
| akár múltjában az elsőszülöttség – |
| ki mezőn él, az úgyis meztelen. |
|
| Falta a lencsét, mint igét a lélek, |
| nem tudta még, a nyers étvágy kevés: |
| a méltatlanra mostmár ő a képlet. |
| És megáldatik az ügyeskedés. |
|
|
|
Nagy Kázmérnak
| Csak szólni jött nem prédikálni |
| a sugarak falhoz szegezték |
| lelt mámorost a kérdezők közt |
| de egyet sem ki szomjuhoznék |
|
| nem forrás amit nem találnak |
| nem érvelt többé amazok sem |
| nem volt éle a fontosságnak |
| s ő szabad lett akár a holttest |
|
| csak szólni jött (nem prédikálni) |
| (a sugarak) falhoz szegezték |
| lelt mámorost a kérdezők közt – |
| de egyet sem ki szomjuhoznék! |
|
|
|
Fázsy Anikónak
| Egyszer elvérzik a fa lombja, |
| Bálványt nem lehet, embert nyúznak, |
|
| Ami megmarad, nem törékeny: |
| Aki csak önmagát jelenti, |
|
|
|
Márványi Juditnak
| Egy lepke jár a balkonon; |
| kinn angyal jár a kertben. |
| Ki lámpást hordoz test gyanánt, |
|
| Az egyik verdes, mint az ég. |
| Halált visel, ki közbül áll. |
|
|
|
A halott Pilinszky Jánosnak
| A költőm volt, nem a halottam. |
| Az útból többé sose tér ki. |
| Evezhetsz. Süllyedő hajóban |
|
|
Székely Magdának
| Két roppant gyertyaszál a láthatáron |
| a fény agancsa szétszökik a boltozatban |
|
| Nem segít emelni tartani sem |
| a passzív felvilágolás csupán |
|
|
|
Felkai Évának
| figyelsz-e majd a suhogásra? |
|
|
|
Nemes Nagy Ágnesnak
| Megnőttél, téged nőni hagytak. |
| Megnöveltek, akkorára, mint az ablak. |
| De senki sincs, ki érted itt betör. |
| Nagyságod így csak üres mérték, |
| mint egy ablaknyi, kimetélt ég – |
| befelé néző, égnyi ablak, |
| Értelmes Szép: magadra hagytak. |
|
| Te nőttél, míg az évszakok befagytak. |
| Kerettől keretig érsz, akár az ablak. |
| De nincs, ki itt egy példáért betör. |
|
| Itt a nagyság: didergő mérték, |
| ablaknyi, bíbor, kimetélt ég, |
| öt tüske verte, égnyi ablak – |
| magára forrt jelzés a Napnak. |
|
|
|
| Csak szintaxis. Csak szórend. Csak a |
| magas és a mély hangzók helyes |
| aránya. Csak az emléktapintás, |
| a tengeré, ami nincs, ami azonnal |
| bekapcsolja a mérhetetlen utáni |
| vágyat, a mélybarna búcsúé, mely |
| mutat s a ketrecbe zárt mámoré, |
| melyet nem enyhít a rácsok |
| eleganciája, kinn, a tág világ |
| s az órával mért lejtő csomó- |
| pontjain, mert mormogja, mert |
| mondja, mert mondja, üvölti, |
| hogy: soha! soha! soha…! Soha – |
| „Tengerpart, alkony, kis hotel-szoba.” |
|
|
Göncz Árpádnak
| Nem az vagyok ki lenni szeretnék |
| lebegés szeretnék lenni a tavon |
| haszontalan és egyszerű szépség |
| áttekinthetetlen mert magátólértetődő |
| nehezék vagyok egy barna sebhelyes |
| bonyolult nyakon mely lefelé húz |
| az oknyomozás örvényeiben a megtalálható |
|
|
Szabó Magdának
| A gyepü végéb tábla: „Irrevocabiliter”. |
| Lassú hullámverés, amelynek ára van. |
| Tátogó, keskeny, pontos műszerek. |
| Egymásra rétegződött falak, a nevük |
| elmosódott – a térkép fáj a földnek –, |
| itt minden másképp végleges, mitikus szörnyeink |
| nem élnek mítoszközelben, minket |
| a csonthalom helyez be a világba |
| meg a színtelen felelősség. A történet |
| talán azon a pergamenen indult, |
| amelyet kézből kézbe adtak s először |
| rótták rá, hogy „én”. Vers volt, vagy csak |
| halálos ítélet – nem tudjuk, mindenképpen |
| fejedelmi döntés, visszavonhatatlan. |
|
William Butler Yeats imádkozik
|
Rába Györgynek
| Polgár vagyok, nem alkuvó, Uram. |
| Nap s hold a mércém. Ablakom kitárva. |
| Hatalmas tükrödben a lótuszok közt |
| kevés az azonnali arc és sok a lárva. |
|
| Fölszegett állal egyre nehezebb. |
| S ha nem forrás az, amit nem találna: |
| segít-e végképp az ámuldozón |
| a Semmi tömör ontológiája? |
|
| S vándor, ha lép még, lép-e láb nyomán, |
| hol csak paták és lelkek félhomálya…? |
| Egytömb Alakzat! Kelta Kőkirály! |
|
|
|
Chaplin kontra Chaplin
| A kisember énekel, mint a csalogány. |
| A kisember a haza bölcse. |
| A kisember többet tud, mint a diktátor: |
| a kisember tudja az Idő erejét, |
| a diktátor még nem tudja. |
| Idő kérdése, és mindketten |
| megismerkednek az Idővel. |
| „Te vagy az? – mondja a kisember az Időnek. – |
| Te vagy az én lelki életem anyaga, melyet |
| szakadatlanul figyelnem adatik? |
| Te vagy a kehelyben növekvő nedv, |
| mely létemmel együtt elfogy? Te vagy |
| a képletbe fogott titkok Titka, akit |
| sohasem imádtunk? Te vagy a közönséges |
| túllétezés, az örökkévalóság? Te vagy, |
| akiben szétosztódom? Te Messiás vagy? |
| Nem jössz el, csak itt vagy? Mily mozdulattal |
| érhetnélek el?” – „Én vagyok – mondja |
| a diktátor az Időnek. – Én vagyok |
| szakadatlan változásod anyaga, nem hagyhatsz |
| figyelmen kívül. Én vagyok a kehely, amely |
| nem növekszik, csak itt van. Énrám nincs |
| képlet; mindegy, hogy mások kit imádnak; |
| én vagyok a közönséges létezés. Bennem |
| oszlanak szét a titkok. A Messiás is. |
| Én eljövök; én jövök el. Elérsz, nem |
| érsz el, belém botlasz.” Az Idő pedig |
| nem válaszol, növekszik, mint a rák, |
| benne a képletek is szaporodnak, sokasodnak; |
| a kisember képlete előbb tűnik el, |
| mint a diktátoré. Idő kérdése, és a kisember |
| képlete végképp eltűnik, sóhaj a vízben. |
| Boldog, aki kérdezni tud. |
|
Angyali üdvözlet: galambtetem
| Egy angyal jött a kertbe. |
| lecsatolta. Kicsiny két talpa |
| madárkaparással tapadt az |
| idegen betonon. A szegély fölött |
| láthatatlanul résnyire nyílt |
| az ablak. A téglalapban pára, |
| elriadt szürke szem, sötét bozót, |
| öt görcsös ujj: azok mind fitosorrúak |
| és kékszeműek, különösen az évnek |
| ezen a táján. És csengettyűt vélt |
| hallani. De odalenn a test |
| úgy roskadt, úgy borult önmaga |
| alá, mint a madarak, mint |
| a lepkék. Törékeny csattogás volt, |
| figyelmeztetés: „ez még nem az”; |
| „készülj, ez még nem az”; „készülj, ez |
| még nem az, váratlanabb lesz, |
| patkóalakú”, és testét szorosabbra zárta, |
| s az ablak és a tér közt megfeszült |
| a döntéskényszer geometriája. |
| Szélcsend. Egymásba nyilalló sokszögek nyitják |
| a vágy és a félelem két néma csarnokát. |
| Beáramló csillagrepesz hoz hírt lidérces |
| földöntúli kővilágról, boltozz a |
| homlokodra mítoszt, másképp elvesztél. |
| Alázat, tódulnak be megroggyant |
| koraesti felhődarabok, alázat, egy sirály |
| karma csücskén a fövenypor több, mint |
| az élő sejt, mert közönyös a pusztulással, |
| vírusok s történelmi ütközések nem |
| morzsolják darabra, a szél is csak |
| áthelyezi, fövenypor marad, nem |
|
fövenydiaszpóra. Szétbonthatatlan |
| részecskék zuhogják, gőg! egy dobbanás, |
| és több vagy önmagadnál, glóriás semmi, |
| akár az angyalok! Légörvény |
| növeszti tüdőlebennyé a párát, |
| trópusi folyó csattog a koszorúér |
| erdejében, véráram futárai |
| indulnak megvinni a hírt az |
| átoktalan messzeségnek, hogy |
| íme! Hát íme! Csak egy mozdulat…! |
| Csak annyi – és addig bírd. A hitszegélyig. |
| Két szárnyát ő maga csapta le, két |
| talpát is ő, ott, a betonon, mindkét |
| kezében csengettyű, nincs |
| hókupac, nincs elszürkült |
| galambszárny, nincs semmi |
| patkóalakú, a keskeny tégla- |
| testté zsugorodott résen nem |
| jut ki lehellet s nem ér odáig |
| más, csupán a felnövő harangszó: |
| kongatnak, messzi, egy hegyen. |
| Joga van, hogy harangszót halljon |
| s mindvégig gyanútlan legyen. |
|
Az „Ágnes asszony” költőjéhez
| A bazalt szétreped, a szirom megpattan, |
| a fogoly beleőrül a kínba, a jellem árulásba hajlik – |
| odahasalsz kora hajnali órán |
| a megfigyelőállásba, hogy elfogd |
| azt a pillanatot; nem sikerül, |
| vélhetően nincs is abszolút |
| jelenbelátás. Megmaradt tehát |
| támpontnak a következmény, a gáz- |
| kitörés lobogása, a labirintus |
| megnyirkosodott falai, a harsonák, |
| amikor már szólnak, a vastagodó sebek, |
| az elváltozottság; a tudomásulvétel. |
| Aki beéri ennyivel, annak önvédelmi |
| ösztöneitől maga az okszerűség |
| is megtagadtatik. Az azért, mert.
|
| S aki nem kérdez, körbejár, mint |
| a nyomtató ló, mint az útra-térni |
| csökönyös szamár, mint Sámson, |
| mielőtt megrázta volna az oszlopot, |
| hogy aztán a ráomló ház alatt |
| mindegy legyen az egykori láncszem: |
| szerették-e, vagy nem szerették. |
|
| Talán valóban mindegy. Talán |
| a „kezdetben volt”, a „kezdetben teremté…” |
| nem más, mint ürügy a pusztulásra, |
| oly közegben, hol nincs már időbeliség. |
| Annál nagyobb bátorság kell, hogy megnevezd. |
| Ez volt a kő. És ez volt a mag. A józanság. |
| A becsület. Az éjfél. A robbanás. A sérülés. |
| A tudomásul soha nem vehető, ez volt. |
| Megnevezem. Megalkotom. Vagyok. |
| Oszlopot döntök. Belevakulok. |
| Mindegy, hogy szerettek-e. Én szerettem. |
| A forrás nem nézi, hogy kell-e. Van. |
| Erős voltam. Levágták a hajam, |
| megöltek. Ez lett a porladás, a sarjadás, |
| a veszettség, a szajhaság, a kezdet és a verem és |
| a kéretlen kigyógyulás a kétségbeesésből |
| és a kétségbeesés megszokása ez lett, Istenem! |
|
| Oh, irgalom atyja, ne hagyj el. |
|
| Költő, ki egykor nevemet az örökkétartó |
| ha majd a megnyirkosodott labirintban |
| mutasd meg végre az igazi bűnöst, |
| mutass rá ujjaddal az okra, |
| míg felnyílik a magasság, s íme, ott van mindaz, |
| aki Isten után vitte sokra, |
| egy világban, hol a jóság halmazata jó, |
| az érc neve érc, s többé nem hinni el, |
| hogy ércnél maradóbb erő volt itt a balsiker. |
| S a világban, hol nincs többé mélység és magasság, |
| a láncszemek helyébe ott a láncolat, |
| és érvényét veszti a veszteség |
| s a folytonos vesztéstudat. |
| Nincs gyöngeség többé. Erő, |
| erő fáklyázik. Vonul a hatalmas menet. |
| Vonulok én is, valahol messze mögötted, |
| veled. Hiszem, hogy eszméletemből addigra már eloszlott |
| az a másik, az a régi menetoszlop. |
| Szép szőlősgazda, nagybajszú magyar, |
| aki először mondtad ki, hogy „nagyon fáj”, |
| s aki az omló ház alatt is |
| s ki tudtad, hogy a „Hazádnak |
| rendületlenűl”-ből hogyan lett |
| „Hasadnak rendületlenűl” – hiszem, hogy |
| tiéd az abszolút, a végleges látás, |
| ó, irgalmatlan Bárd! elrajzolt babylón arcom |
| meghajtom feléd, legyen tiéd |
|
|
A bennünk lakó bűnöző*
|
| …Amit Történelemnek hívnak, |
| azt nem kell földicsérni, |
| így, ahogy van, a bennünk |
|
|
Dicsérte-e már valaki a történelmet?
Aligha, hiszen Tacitus óta tudjuk, hogy ez az a tudományág, amellyel harag s részrehajlás nélkül kell foglalkozni. Tárgyilagosan, mint egy kóresettel. Mint egy bűnügy előzményeivel: lehatolva a részletekig.
Ilyen részlet Kleopátra orra. Napóleon testmagassága. Az Alpok, az elefántok. S hogy fájt-e Haynaunak a feje, azon a napon, mikor…
A történészek, a pszichológusok kimetszik a részleteket. Az írók felnagyítják. Néha ódát alapoznak egy orra. Regényt a testmagasságra. Jósolnak az elefánt színéből. S a főfájásra azt mondják: sorsforduló.
Az írók nevetségesek. Az írókat általában szeretik, és megmosolyogják. Elnevezik őket „mesemondó”-nak, „prófétá”-nak. „Itt járt egy borzas fiatalember – mondják a szerkesztőségek. – Elég hülye külseje volt, bizonyára költő.” Harminc évvel később, a borzas fiatalember sírjánál akadémikusok hívják fel a figyelmet a korai igazságra, amelyet Ő már… De hagyjuk.
Az akadémikusok tiszteletre méltók. A tudósok szava hitelt érdemlő. Ezt mindenki tudja. A világ jobbítását és a világ romlását a tudósok készítik elő. Különösképpen a természettudósok. Ezért ők a leginkább tiszteletre méltók.
Mennél inkább halad a világ a jobbítás és a romlás felé, a természettudósok annál inkább tiszteletre méltók. S egyenes következményként: az írók annál nevetségesebbek. Ezek evidenciák.
Mindezt szükségesnek tartottam előrebocsátani, ahhoz, hogy elmondhassam: most, a világméretű pusztulási lehetőségek – melyeket a tudomány a „neutronbomba”, gondolom, gyűjtőfogalmával jelöl –, a soha nem sejtett önpusztítási lehetőségek idején hónapok óta mi foglalkoztat engem. Ez: tudnék-e embert ölni?
|
|
Biblián nőtt ember vagyok. A tízparancsolatot mindig hitektől független, vagy függetleníthető erkölcsi vezérlésnek éreztem. Szabálynak, mely könnyű időben aggályokat támaszt, nehezebb időkben pallót vet a szakadék fölött; átvezet szorongásból szorongattatásba: más állapotot nem nagyon ismerek. S mint az ír költő, Yeats, aki egy angolellenes tüntetés mámorában, a dublini utcán, fölnézett a kövek alatt csörömpölő ablakokra, és riadtan arra gondolt: mennyi ebből az ő felelőssége (és mennyi maradt ebből a felelősségből ma, évtizedekkel a költő halála után, benn, a versekben!), mint az ír költő az utcán – a palló fölött, az átkelés mámorában én is mindannyiszor arra gondolok: kit taszítok le azzal, hogy átkelek? Kinek a helyét veszem el naponta, azzal, hogy megmaradtam?
Amivel már meg is mondtam, hogy a többi kilenc parancsolat nem olyan nagyon érdekel. Imádtunk mindannyian bálványt. Káromoltuk a Lényeget. Szülőink megmaradt felét sem tiszteltük olykor. Elkívántuk felebarátunk férjét. Egyszer csaknem jóvátehetetlenül elloptam egy verssort. S ki tudná szegény, felvilágosult és szerencsétlen fiatalságunknak megmondani, mi az a paráznaság? Mindezek végül is jóvátehető dolgok. De ölni! Embert ölni…! Azzal, hogy életben maradtam!
Mert ez történt.
Átvizsgáltam könyveimet, s ezt a három történetet találtam bennük.
|
|
Szigliget, 1966. Az Alkotóház terasza, sakktáblát rögzítő, koraőszi napsütés. Úgy vélem, másodmagammal heverészek a napon, a kockás kövek fölött. Társnőm – vegyészmérnök – valamilyen rossz házasságról, halállal végződő nemtelen kapcsolatról beszél. Ekkor váratlanul a következőket mondom:
– Megvetem azokat a nőket, akik férjük halála után ébrednek rá, kit veszítettek, s míg élt a férfi, nem voltak jók hozzá.
Nagy szavak. A terasz sarkából fölemelkedik egy harmadik nő, akit eladdig nem vettem észre.
– Kérlek – mondja –, bejönnél a szobámba néhány percre?
Meglepődöm. Bemegyek. Kölcsönösen bemutatkozunk.
– D. vagyok – mondja. Hellyel kínál. Kávéval kínál. Hallgatunk. D. megszólal.
– A teraszon, az előbb, kimondtad az én ítéletemet.
Dadogok valamit. D. elhárítja. Elmondja, hogy a férje külkereskedő mérnök volt, harminc évig éltek szerelmi házasságban, gyerekük nincs; a férfi elhalmozta őt szóval, gesztussal, ajándékkal és kényelemmel, de ő – az asszony – soha még annyit se mondott neki, hogy… Egyszóval, nem mondott neki semmit harminc év alatt, ami ezt a szerelmet jelezné, fémjelezné; csak elfogadta, csak elhevert benne, mint ebben az őszi napfényben a teraszon; és legutóbbi külföldi útján a férfi egy éjszaka levelet írt: „harminc éve csak téged szeretlek”, és az infarktus után, reggel, a levelet megtalálták a táskájában, az előző napi dátummal… – Talán, ha ezt a levelet idejében megkapom – mondta D. –, talán válaszolok, talán ráeszmélek… De nem, már késő volt, a holttestnek már nem mondhattam semmit. Így hát megmérgeztem magam. Megmentettek, két hónapig voltam a klinikán; hogy mindent kipihenjek, azért vagyok itt. És kedves velem mindenki, kedves! – rázta meg a fejét kissé hevesebben D. – Kényeztetnek, pátyolnak, kímélnek; pedig engem meg kellene ütni. Te vagy az első – hajolt hozzám az asztal fölött D. –, az első, aki úgy bánik velem, ahogy kell. Ahogy megérdemlem.
Így kezdődött. Beszélgettünk, sétáltunk a parkban, kicseréltük a könyveinket. Együtt jöttünk föl Budapestre, vonaton. D. másnap fölhívott, hogy vagyok, hogy megy a munka. Fölhívott, ha megjelent egy jó könyv, ha külföldi karmester érkezett a fővárosba, ha tudomást szerzett egy árucikkről, amit kerestem; fölhívott, ha változott az idő: – Fúj a szél, vegyél föl meleg kabátot –; hozzám igazította a szabadságát, a bőröndje tartalmát, az idejét, új lakásomba virágot küldött, lámpaernyőt, és súlyos szemrehányásokkal árasztott el, ha nem értem rá. Én pedig egyre kevésbé értem rá. És szorongtam, és dühöngtem, és éreztem, hogy nyílik a szakadék. „Látens ez-meg-az” – mondták, mulatva, a barátaim. Leintettem őket. Nekem nem kell Freud, hogy fölismerjem, torz formáiban is, a jóvátehetetlent.
– Vegyél esőkabátot, mert…
– Nem veszek. Vagyis azt, hogy veszek-e, én döntöm el.
– De esik az eső, és…
– Azt is én döntöm el.
D.-nek finom érzéke volt az ítéletekhez. Eltűntem. Nem jelentkezett többé.
Két év múltán, véletlenül, egy londoni kávéüzletben hallottam, hogy megint öngyilkosságot követett el. Gázzal. Most nem törték rá az ajtót.
|
|
1978 kora tavasza. Este hat után csöng a lakásomon a telefon.
H. beszél, a fiatal prózaíró. Olvasott tőlem valamit, s úgy általában az a véleménye, hogy mi ketten…
Igen, a nagy találkozások, alkonyatkor, telefonon. Megbeszéljük, hogy újra fölhív.
Egy hónap telik el. Aztán két hét. H. rendszertelenül telefonál, mentegetődzik. Nincs miért, mondom.
Egy napon bejön a hivatalomba. Leül, nehezen forog a nyelve, részeg. Püffedt, szeretetre méltó, irtózatos arc. Lávakék szem. Nem engem néz, a hátam mögé néz.
– Jöjjön el velem – mondja.
Hova? Az anyja lehetnék. Lebeszélem.
– Csak ide. A sarokra. Megiszunk egy liter…
– Semmit sem iszunk.
– Akkor egy féldeci…
– Nem. Semmit.
Az életemet több ízben tönkretette, hogy nem tudok ittas emberrel szót érteni. Attól, hogy a partner nincs magánál, merevre józanodom.
H. elővesz zsebéből egy könyvet. A sajátját. Dedikálja. Átadja. A szeme könnyes. Szégyellem magam. Bámuljuk egymást. Ő mögöttem az ablakot. Én, lassan, a könyvet. A dedikációt: „Avec ma solitude…” A fene egye meg! Miért ne innék meg egyszer egy féldecit? Végül is…
H. megszólal.
– Hívjon taxit és adjon egy ötvenest.
Betuszkolom a taxiba.
A könyv jó. A könyv kitűnő, és gyűlöletes. Alattomos méreg van benne, senki sem figyel föl rá, sem az olvasók, sem a kritikusok. Megírom H.-nak, hogy a könyv kitűnő. A gyűlöletre másképp akarok válaszolni. Évek óta gyűjtöm és termelem az ellenmérget; hát majd egyszer ezt is, erre is, méltó módon… H. nem tudja. A következő beszélgetésből kiderül, hogy soha nem olvasott tőlem semmit. A hiúság nincs benne a tízparancsolatban.
Hosszú idő telik el. H. ismét telefonál.
– Ide figyeljen – mondja sípoló hangon. – Hallom, magának valamije megjelent külföldön. Ide figyeljen! Én itt nem kellek, érti? Helyezze el a kéziratomat külföldön! Az enyémet is!
A sípoló hangból nem a sértettséget fogom fel, hanem a sértést.
– Én – mondom – nem menedzser vagyok, hanem egy másik író. Véletlenül jelentem meg külföldön. Se magamért, se magáért nem tehetek semmit.
– De én – mondja – itt megdöglök, érti? Az én kéziratom itt nem kell, érti?
– A maga könyvét most adják ki másodszor. – A hangom olyan jeges, hogy magam is megütődöm tőle. – Tudja maga, mi az: második kiadás? Fiatalon? És egyáltalán? Itt! És nem külföldön!
Nem veszem észre, hogy ordítok.
H. nem jelentkezik többé.
Nem sok idő múlva gyanús körülmények között megmérgezi magát.
|
|
1980, késő nyár. Rekedtes, alig érhető férfihang keres az irodámban telefonon. Bemutatkozik, Z.-nek hívják, egzotikus nyelvekből fordít, nézzem át az egyik fordítását, majd egy barátjával beküldi: ő maga mozgásképtelen.
Két nap múlva valóban ott a szöveg. Megnézem; érzékeny, tehetséges munka. A történet egy fiúcskáról szól, aki mérges gyümölcsöt eszik, s gyógyíthatatlan betegségébe belehal, maga után rántva kétségbeesett, világtalan apját, akinek ő volt a támasza. Rutinos olvasó vagyok, nem dőlök be a tragédiáknak. Meghalt egy kisfiú, utánahalt az apja, a világ tele van ilyen történetekkel. Felhívom a fordítót, közlöm vele, hogy a novella átlagos, a fordítás tehetségre vall; a szöveget elküldöm a szaklektornak.
Telnek a hónapok. A rekedt hangú fiatalember néha érdeklődik: mi van a munkájával. Mi volna? Nem találom telefonon a szaklektort, ő sem jelentkezik. Kérem, várjon. Amint tudok valamit…
Közben meghallom, hogy a fiatalembernek ritka, különös betegsége van, a trópusokon szerezte: csontjai mintha gumiból volnának, nem tartják össze a testet, s a test térérzékelés nélkül csapódik ide-oda, mintha valaki dobálná. Karácsony tájt megint megpróbálom keresni a szaklektort, a telefonkezelő kioktat; ideges vagyok, fáradt vagyok, lecsapom a kagylót, hosszú időre megfeledkezem az egészről.
Tavasszal hallom, hogy a fiatalember meghalt.
Levelet írok a szaklektornak. Behozza a fordítást; hibátlan. Mentegeti magát, nagyon elfoglalt. Én is mentegetem magam. Sajtó alá rendezem a szöveget, gyászkeretben a fordító nevével, aztán továbbadom. Kinn az utcán, belerúgok egy kőbe.
A novella most már hamarosan megjelenik. A gyászkeretet lehagyják, csak a név van ott. A banális történetke végén ez a néhány mondat olvasható:
„…Én is azon töprengtem ablakomban, amin Hasszán. Megpróbáltam valami következtetésre jutni, de rövidesen feladtam, mert úgy éreztem, illetéktelen vagyok az ítélkezésre. Egy gondolat mégis eluralkodott rajtam, rabjává tett és lenyűgözött: az, hogy ezen az emberen csak egy segíthet – a halál!
Szinte láttam, amint megy az úton, mely kétfelé ágazik, az őrület és a pusztulás felé. És azt kívántam, bárcsak lába az Isten rendelése folytán a halál útjára vinné, mert az mindenképpen jobb neki.”
Mert az mindenképpen jobb neki.
És én nem hallottam meg az üzenetet.
Z., ha lába még viszi valamerre, s ha most, végre, nem dobálják: bocsásson meg nekem.
|
|
Embert ölni – nem: az más képesítés. Lökni egyet a veremhez indulón, gyorsítani, túlélni: ennek az etikáját nem rögzíti semmilyen szabályzat. Bagatellizált vétekre pedig nincs vigasztalás.
Az író azonban nem bagatellizál. Az író felnagyít. Látszólag. Mert valójában az író tudja, hogy a veszélyzóna árnyékaiban eltolódnak az arányok – maguktól, írói segédlet nélkül.
Hiszen jók is voltunk, nemcsak vétkesek. Mikor Kleopátra beleszeretett… Mikor Napóleon azt a törvényt hozta… Mikor Reviczky Imre ezredes, fölötteseivel dacolva… Mikor… És mikor… S amikor én, talán elsőnek, s nem törődve azzal, hogy…
Megálljunk. Erre nincs út tovább. Nincs ilyen kettős könyvelés.
A jóság történettelen.
|
1981. karácsony (Árnyékváros) |
|
Megújulnak sebei
|
– Hazalátogat – amikor hazalátogat – amit látogatnak nem haza többé – amikor harmincöt év után – két újabb nemzedék meszes csigaháza gombolyodik előtte – amikor P. harmincöt év után végre – mi tartotta vissza – végre visszaengedi magát a tompa tónusú rég-elmúlt ösvényein – amikor végre idelátogat – nem a lakótelepeket és nem a lányokat – egy másik dimenzióból a föld felé és akkor – fú a szél – ezt még zuhantában gondolja – rezeg a nyárfalevél – s a Hadik-szobor odafönn imbolyog – mintha eső hullna rá – s lenn Rákóczi lova ágaskodik – recrudescunt vulnera – és elfordul P. a tölgyek felé – s a tisztáson egy egész huszárkülönítmény élén bevágtat János vitéz – s a zászló leng az izzó szemek dalok bástyák felett – micsoda ország ez – mondja P. és én azt mondom – operett – és a gombostűpillanat átüti a határt akár a lepkeszivet – és felnyílnak a világ útjai a bejártak és az egyszeriek – s már megújulnak mindenek – és a mélyben ott a katlan – kilépsz – ledöfhetetlen – megállsz – lefoghatatlan
|
Joachim elhagyja a várost*
| Mért hagyta el Joachim a várost? |
| zúgó köpenyben, mint szélben a holtak? |
| a kőcsipkéjű párkánnyal határost |
| mely odanyújtá vétkét Babylonnak? |
|
| s a hű kufárok pókfonalakat |
| róttak a város pergamen-egére |
| s a faggyúmázas boltívek alatt |
| nem fakadt föl egy glóriányi fény se? |
|
| arcokkal tömött hallgatag tetők |
| csontig gyökérző lábas temetők |
| a házköznek is bőrből van a hídja |
|
| ezt a mindenütt magával határost, |
| ha el nem hagyja végre ezt a várost, |
| ráforrt volna a város Joachimra. |
|
Esztergom, 1969, Budapest, 1984 |
|
Rekviem egy mézmadárért
| Hát testetlen vagy immár, |
| Véreres kőtömb, beboltozódtál |
|
| tömött boltív a szárnyad. |
| Lélegzetednek sós légihídján |
|
| Sötétzárka, melyet már örökre |
|
| Itt végzeteddel a végvárak is |
|
| Két hangütés közt a kondulások |
|
| ott benn a csend lehurrog. |
| Döngethetsz holtodiglan, nem adják |
|
| Élhetsz, ha beleillesz a vaspánt |
|
| Élhetsz, ha áldás nyűgöz, |
| élhetsz, vegyülj. Én nem vegyülhetek, |
|
| Megtagadom az Ómagyar Mária- |
|
| A kő nem függ a környezettől, nem |
|
| Élsz? s én meghaltam? vagy más |
| történt? Nincs létállapot, |
|
| lobbant fölébed, kimerevíti |
|
| Fölszegzett kép jut csak a végleges |
|
|
|