Rapszódia a születésnapomra*

A kapcsolatok tisztázatlanok.
Az atomtudóst a házvezetőnője
nem tiszteli, mert azt látja,
hogy az asztalnál ül, és a fogát
piszkálja. Aki a versét megcsinálja,
azt mondják, bolond, valami földszagúbb
kell, rossz szavak, piszkos bugyogó.
A szalonokban csörgedez a szó,
a téma: kocsiravaló. De mi lehet a jobb,
az alkudozás vagy a káromkodás. Az árulás.
Ó, uram, volt egy hitem, elhagytam valahol.
Vajon hol az a mérce, hol döntik el –
kinek a vasúti sín kell, kinek a vasúti resti –
kinek melyik az ómene – minden kapcsolat
annyit ér, amennyi a mágneses erőtere –
csak egy percig éreztem az arcát. Kemény
ázsiai csontján megfeszült a bőr. Nem
emlékeztem. Csak a szag. A borszag.
A szénaboglyák, borzas nyárutón feldöntött,
sípoló mellű lányok, gyűrött francia versek
törmelékei. A mondatok. Ezt az ártatlanságot
mindig. Mert te nem tudod, hogy a többiek…. Majd
egyszer én. Majd én igen! Míg nem volt
fizetésünk. Míg csorda voltunk inkább, mint
nemzedék. S amit ránk sütöttek, élt, és
nem divatból hordtunk posztókabátot –
Ó, Uram, fázom. A lehetőség ritkán melegít.
Hordjuk magunkat össze, ahogy az
októberi szél hulladékait,
s akinek már végképp csak önmagára
van mágneses erőtere,
nem tudja, a genetika mit mond, mennyi
az emberélet útjának fele.
Ittál vagy írtál: az marad, amit
a párhuzamosok s a mámorok kohéziója
megtenni enged, s elfeledni. Vonatfütty –
másnak. Hagyjuk egymást a dolgok sűrűjében
méltósággal tévelyegni.
 

1978 (Hajóroncs)

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]