Egy útszéli fogadóra

Asztalos Erzsi, dédanyám,   gondoltad volna-é, hogy a pandúr, aki inni kér,   mért megy Arad felé? Tudtad-e, kire lőnek ott,   és ki volt, aki lőtt, s mire tapostak a lovak   a fogadó előtt? Láttad-e – és ha látad is.   Az Erdély széli út nem választott el néma hőst   s beszédes szemtanút: ömlesztve mentek. Lánc alatt.   Szomjukat, éhüket vitték a fogadó elé,   keletre, nélküled, s rég lenn voltál a föld alatt,   bőrüket, csontjukat mások vitték – vagy még azok –   ugyanitt, csak nyugat felé, öt híján száz év is   letelt, s a fogadót magába nyelte az idő,   akár egy roncshajót, s mint zászló leng felbukkanón   a fedélzet felett, jobb s bal felől a kőuton   úgy leng a két menet. Lobog az örök pantomim.   Nő, férfi, ifju, lány. Súrolják egymást a kezek –   s te köztük, dédanyám. Egy kupa jó erdélyi bor.   Az íze nem ereszt. Te tudtad már a lényeget:   hogy ideiglenes. Hogy mindig utóíze van.   Halálos, mint a lét. S te szolgáltad a carpe diem   kicsinyke nemzetét. Asztalos Erzsi! dédanyám:   minek a fogadó, ha örökségül az jutott,   hogy nincs fogódzkodó? Ha nem marad emlékbe csak   a kényszer legalább, hogy azt a bort a pandúrnak   a pofájába vágd?! 1980 (Hajóroncs)