valamint W., díjnyertes kanárimadár |
Tel: 125-543/76-os mellék |
|
Egy levegőtlen laboratóriumból |
1956-ban Nyugatra mentem. |
Otthon nem adnak Nobel-díjat. |
Kinn három kapukulcs is jár. |
Előre köszön a pincér. Láthatom |
a Royal Shakespeare Companyt, |
s ha kedvem van, átmegyek Párizsba |
vagy Brüsszelbe hetenként. |
Többször meghívtak teadélutánra, |
egy asszony sírt a mellemen, |
a találmányom kifizették. |
Ezek nem kúpot dugnak a végbelükbe, ezek |
adminisztrálják a szuppozitóriumot. |
Meghaltam egy esős délután, |
Nem az Apátságban vagyok eltemetve. |
|
Megbíztak egy toronyház-építéssel. |
Kérdeztem, mennyi a célprémium. |
A keresztbetett lécek magasában |
egy nagyszakállú ember rámtekintett |
s azt mondta: „Kicsi a te hited, fiam.” |
A liftaknában leltek rám. |
Valamikor katedrálist akartam |
építeni. Nem lélekvesztőn: |
|
Míg éltem, humanista voltam. |
Cikkeket írtam, hogy „A cigány is ember”; |
„Új életet kezd B. Zsuzsanna, |
„Szánjuk meg végre az öregeket.” |
Egy éjjel, a redakcióból kijövet, |
leütöttek az utcán. Rólam |
nem ad ki jelentést a Reuter. |
|
Rómeó voltam, azután két gyerek apja. |
Kifényesedett a nadrágom, azután kocsit vettem. |
Tudtam, hogyan kell beledögleni, |
észrevétlenül vándorútra menni, |
elérni, hogy beledögöljenek, |
tudtam, hogyan kell „spilázni” – |
anyám épp akkor halt meg, mikor |
a nagy monológ utolsó sorait mondtam, |
a díszletből kihullt egy gerenda. |
Nem csuklott el a hangom. |
|
Nem tudom, honnét szelidültem idáig, |
Közép- vagy Kelet-Ázsiából. |
Nem tudom, hogyha kínozni akartak, |
lófarkhoz kötöttek, vagy tevehátra. |
Az évezredes szenvedés emléke élivel |
belerovátkolódott a szaggató fájások közé |
ebben a nagycsontú koponyában. |
Ide érkeztem; már nem fáj. |
Azért a lapáttal vigyázzatok. |
Ne üssetek el az európai földtől. |
|
Piros-fekete-rózsaszín halmazatokra, |
ellenálló formákra, nyílások görcsös |
alakváltozásaira emlékszem, hüllőmozgású |
ereket látok, csupa barlangi rajz – egyetlen |
hang bársonyát, szemöldök ívelését |
nem fedeztem föl soha, csak a hámrétegen |
a késnyomot; a heg általában |
szépen begyógyult. Tudom a lényeget: |
Itt fekszem gyógyítatlanul, emléktelenül. |
|
A rablógyilkost védi a törvény. |
Meghatározott évmennyiséget kaphat, |
legföljebb halálbüntetést. |
Pedig évszázadok virágát emelik magasra |
Védtelenül állnak, körülöttük ott ül az okos |
állandóság, a párnás előítélet, |
tapsol a társadalmi beleegyezés, |
s a magasban egyszerre csőrös |
abortusz nyílik, zöldarcú érdek, |
poshadt hitvesi ágy, korlátolt délután: |
„vedd el onnét a kezedet, meglátnak” – |
az évszázadok virága a zenekari árokban |
s a karmester, tegnap még maga is |
|
örökké az erkölcsi törvényt |
s a csillagos eget fölötted. |
Halántékomon szüntelenül, |
lábam nyomán az erkölcs, az igazság, |
betörők, gyilkosok, utcanők |
kóchaja fölött a csillagos ég. |
Most itt lent ők is, én is. |
|
Magyarország legnagyobb gyáregysége! |
Legkeresettebb exportcikke. |
Az évszázad mérkőzése, a legnagyobb |
befogadóképességű stadionban. |
A kiváló tudósról, a kitűnő művészhez, |
Hazánk legnagyobb dzsungelében. |
A magyar Athén, a magyar Stockholm, |
a magyar Père-Lachaise, a magyar |
Dynosaurus. A magyar dzsessz. |
A népszerű manöken, a világhírű |
tojásfestő. A riporter a dzsungelban, |
a riporter a Père-Lachaise-ben, |
Földön, levegőben, víz alatt. |
|
Apám portás volt (és nem volt cipője), |
apai nagyapám a báró birkáit |
hajtotta, karámról karámra, |
álmaiban (és már neki se volt). |
Szerelmem kóristalány, tüdőbajos, |
ó, chant macabre! – a háború, |
az építés, igen, botlottam én is, |
hanem egy októberi hajnalon |
előre megmondtam, s azóta |
már emlékezem (nem volt cipőm), |
továbbá bújtattam zsidókat, és |
több ízben barátom volt J. Attila. |
|
Tizenkét évig gyűjtöttem a tényeket |
főnököm „A zuzmó- és mohaféleségek |
viselkedése hazánk erdeiben, |
különös tekintettel a megváltozott |
éghajlati viszonyokra” című dolgozatához. |
Negyvenéves koromban megcsalt a feleségem, |
öt évvel később rendőr kísérte haza a fiamat, |
mert betört egy ékszerüzletbe, és a banda |
tagjainak egy-egy odatetovált muskátli volt |
az képén – nem értem ezeket a mostani |
fiatalokat, hol van belőlük az a kitartás, |
az a szorgalom, amellyel a mi nemzedékünk |
egykor átvészelte az Élet viharait?! |
|
„Quousque tandem abutere Catilina |
patientia nostra…” Aztán földrajzszakosnak |
képeztem át magam, hogy legalább térképen |
láthassam Itáliát. – „Nézzék, kérem, |
a néptribunok lábnyomát, az esti varjakat, |
a lávakövek mozdulatait…” Csöngettek. |
Főbb terményei: rizs, burgonya, cukorrépa, |
szőlő, a havasi legelőkön szarvasmarhát |
tenyésztenek. Később megrótt az igazgatóm, |
nem vagyok aktív, nem támogatom a rongy- |
gyűjtést. – „Ciceró – mutatott rám ujjal |
egy kölyök –, a Ciceró megint fönn jár a Via |
Appián.” Akkor már a sarki kocsmába jártam. |
Visszafelé nem vittek lábnyomok – quousque |
tandem – természetesen, igazgató elvtárs – |
még egy folyosóügyelet hátra van – indulok |
|
„He lived for Love and died in harness” |
a note for Thee, completely harmless |
which should not read as standeth above |
but this way bold and brave: |
„Had he but lived in harness |
and died while making Love – |
he would jump out of this Grave.” |
|
Utas, ’Ki épen erre jársz, |
„Élt, hogy szeressen, Meg-halt Munka által” – |
Tégedet óvna e’ telljessen ártal- |
Mellyet ne illy mód olvass öszve, |
„Élt volna tsak Munka által, |
’s halt volna meg Szerelem közbe’ – |
Ki-szöknék most a’ Porbul.” |
|
|
Egész életemben egy munkaártalommal |
küszködtem: az ámítással. |
Ha a festő giccset fest, ha a mérnök |
elméri az alagutat, a kép kidobható, |
Mit csinálsz a nemzeti tudattal, |
ha a tévhit megkötött s évtizedekig |
tovább épül? A szemtanúkat közben |
elnyeli a mély, innét már nincs irány, |
itt egyetlen pontba sűrűsödik |
Kossuth Deákkal, Károlyi Jászival, |
együvé Tartsay, Bibó, Kéthly, Pálffy, |
köréjük diákok, prédikátorok, |
pallérok, örökös hídépítők, |
Csontváry porától üvegfény üt át a kövön, |
s a kizökkent időben Bartók, Radnóti sistereg, |
Kálló esperes, Bajcsy-Zsilinszky – őket |
talán még Márai is vallja. Ez a közeged, |
polgár. A század előbb-utóbb lehetőséget ad, |
hogy lélegzetet végy. S a legtöbb, |
amit egymásnak nyújthatunk: a levegő. |
|
1964–82 (Johanna, Azték pillanat) |
|