Harmadszor

P. Z.-nak

Hét esztendeig függtem, mint egy megbűvölt bogár,

mondataid ökörnyálán,

és szívtam a bodza, a jázmin, a páfrány

másoktól ismert jószagát.

Olykor azt hittem: én vagyok a jázmin.

Hét esztendeig voltam jázmin, tiszafa;

egy képzelt patakpart felett

eresztettem léggyökeret

s azt hittem, erős a gyökér,

azt hittem, hogy a földig ér.

Hét esztendeig volt erős gyökerem,

nem-vándorló, röghözkötött, onnan nyújtózkodó

kis lélek-dzsungel, kuszaságában is idetartozó,

szélben is moccanatlan.

Hét esztendeig hozott híreket a szél

rokonokról, pusztán, szőlőhegyek között,

dombhajlatokban lassan munkálkodó,

sípfaragó, nyájterelő, üllőre verő

csontok mozdulatáról,

hét esztendeig enyém volt az a két karral átfogható

kicsi távol, és nemcsak statisztikai adat

volt, hogy itt születtem, de jóvoltodból

valóság,

hét esztendeig valóság volt, hogy nem kell fizetnem,

amiért puszta létemmel megfizettem,

és tudtam: nincs többé az a hatóság,

mely kidobhasson,

ettől a földtől megint elvitasson.

Most merre vagy? Hét esztendő után

sehol se lellek – szavaid itt-ott megcsillanva úsznak

őszből tavaszba

s te már nem váltod őket igazra,

csak a föld az, ami a helyén maradt.

Csak ez a föld, meg én. S mostmár tudom

hét esztendő után,

hogy csontommal harmadszor végképp elnyerem –

de köszönöm,

hogy előbb te adtad nekem e földet.

Áldó négy ujjam ott tartom fölötted

mikor átbuksz a kocsmaküszöbön.

1962 (Ajtófélfámon jel vagy, dedikálás nélkül)