Üzenet Alaszkába

Régen nem írtam. Itt a szél világít. Egyre nehezebb, ikercsillagom. Sosem tudhatom, annyi-e a Másik, mint szerszámnak a fű, ha meghagyom. Vagy te lettél a penge, s én a fűszál? s a távolság, a kelta félhomály, már fel se gyújt, csak üszkösen közénk száll? s nem támad rózsa, nem telik pohár? Merev támlájú karosszék ölében az egyikünk a fallal szemben ül. Az órák ütnek. Lődözés, söréttel. Ha angyal jön, elvágólag repül. De mozdulatlan minden. Te is, én is. Kit elképzelnek, s ki elképzeli. Minden burokban. Varázsgömb vezényli a városban a roppant térzenét. Hallod te is? A harsona sikoltoz, bíbor győzelmi zászlót vág a szél. A Bürgermeister mindent máról keltez, szarvasbőrön pecsétes oklevél. Zúg a harang. És benne zúg a tenger. A boltok nyitva. A kagyló remeg. Szerelmespárok futnak, mint a sínpár, szemben a szertenyíló évtized. Portölcsér pattan fel a sivatagban, az óceánon két sziklaszobor. Hát érted ezt? Elhagyhatsz száz alakban, ki mozdulatlan, mindig visszadől. Várj meg! Téged visszhangoz minden horhos! A szomj s a tárgya úgyis szétvadul. Csenget a postás. Te voltál a fontos. Micsoda csend. Az asztal felborul.