Miserere

Mint a szavanna széli fák tetejét, kettétenyerelt engem az Isten. Előkészítve fészke villámütésnek, lassan sodródó, kékesvörös felhőnek. Mozdulni talán lehet; a próbálkozás képtelenség. „A költő legyen bátor.” Mire? Hamarosan besötétedik. Az ágak sűrű tövébe heverednek a szájuk szélét nyalogató oroszlánok. Lesz, aki elbődül. Honnét tudná, mi az: kifeszülni, magasan, mint a gége, a puszta éjszaka alá.