A Café de Lutèce-ben

Találkozni mindjárt a kerék mögött, amely lépést továbbít, lisztet, vizet továbbít, és világos küllőivel nyolc részre osztja a várakozást: mindjárt adok egy falás kenyeret, lépj beljebb, itt a korsó, mindjárt kapsz egy korty vizet, lépj idébb, törj le a kenyérből, most sült ki, most jött a liszt a kordén, más jószág nincs errefelé, csak szamár, a tőzeget is az hordja föl a hegybe, ahol a menedékház neve Stasztlívec (Happiness), boldogság, nyolc boldogság, egy életre elég. Ösvények vezetnek szerte, csipkés várhoz, legyező boltívek alatt sorakozó liliomos, oroszlános, holdas zászlókhoz: a presztízsre osztott világ. Rózsás ablakok mögött a lovagok életének kicsinyített másolatai, ki vásárol, ki másol, Windsorra, Versailles-ra, Schönbrunnra figyel, akinek a kerékküllőnél reménytelibb a kőház s a két kőházat összekötő kőhíd, örök sóhaj a túlsó part után. Örök sóhaj a templomtér tetővel lepecsételt végessége után: a csoda, mint a kordé szamara, befogható. A tó a partjával, az omló ház a fapántjaival, a tűz a katlannal, a sóhaj az oltárral kimerevíthető; előbb-utóbb az „És mégis mozog” is szentesül, és megy a hajó, mégcsak evezni se kell, sorjáznak a nemzedékek, lelki nemesség és lelki restség orgonasípjai, örvénybe bukó életek s néhány hatalmas arc. Szól az orgona, de villany van a vezetékben is, és megy a szerelvény, a harmadik Párka kezéből régen kiszakadt a végállomás, a kariatidák egy érintésre kettéhasadnak, Pál fordított értékeket prédikál: szeretet peng az ércben, amelyet régen megraboltak. Az oroszlános kapu mögött üres a kincseskamra, Epidaurosban részvétet zeng a cimbalom, Delphiben a múltat ígérgeti a jósda, Ráchel mindjárt a kerék mögött a hinni-bátor Leonidasszal találkozik: „Megcselekedtük, amit megkövetelt a világ.” Ezt a semlegességet ön seholsem fogja megtalálni, mondja a palotában egy svéd hadvezér, mert ez nem a könyvekben lakik: politika az, amit végre lehet hajtani. Hát tovább lengenek a liliomos, oroszlános, holdas lobogók, atomreaktorok között, és a templom védőszentjeinek kidolgozott kezében borona, dárda, síp és fakalapács; és orgona szól, de az országhatáron túl betiltják az orgonaszót, a másik határ mögött pedig előírják a Bach-jegyzékszámot, vagyis mindegy. Lesz-e idő, hogy nem fogod tudni, hol lakott Rembrandt, Anna Frank, Vörösmarty Mihály? S hogy mért olyan kétségbeejtő egy üres kottaállvány? S a stockholmi palota fölött a majdnem-telihold, amely számodra sosem ér utolsó fázisába? S a helsingborgi kikötő, amelyet a tiéid halászbárkája egy evezőcsapás híján elért – de a második Párka kezéből régen kisiklott az út. És az erény. Ha mégis partra úszol, keresed a fapántokkal megerősített magtárakat, malmokat, a kerekeskutat, a katlant, az oltáron a kulcsot és a kőtáblát, a porhanyós földön a csillagórát jelző köveket, és mindenütt a keréknyomokat, a létrát, amely alatt Jákob a túlélni-bátor Leonidas kedveséről álmodik, birkózik érte, és hiába rabolják szét a civilizált hordák a csengő márványt és a pengő fémeket, s tombolva kapcsolják rá a villanyt a létra remegő szárára, amely már régen kicsúszott az első Párka lábnyomaiból, orgona szól a majdnem-teliholdban Moszkvától Párizsig, Rekviem, Kaddis, Úrangyala-imádság, megállnak most a faekék, lecsüggednek a liliomos, oroszlános, holdas zászlók, üres minden thonet-szék a Café de Lutèce-ben, mert az erő mindent odacsordít, odahúz, odaérint, ahová örökidőktől kell: az első kerék mögé, az első kerék nyomába, az első nyikorgó, madárlátta fakerékig.