A Café de Lutèce-ben
| Találkozni mindjárt a kerék mögött, |
| amely lépést továbbít, lisztet, vizet továbbít, |
| és világos küllőivel nyolc részre osztja |
| a várakozást: mindjárt adok egy falás |
| kenyeret, lépj beljebb, itt a korsó, mindjárt |
| kapsz egy korty vizet, lépj idébb, törj le |
| a kenyérből, most sült ki, most jött |
| a liszt a kordén, más jószág nincs errefelé, |
| csak szamár, a tőzeget is az hordja föl |
| a hegybe, ahol a menedékház neve |
| Stasztlívec (Happiness), boldogság, nyolc |
| boldogság, egy életre elég. Ösvények vezetnek |
| szerte, csipkés várhoz, legyező boltívek |
| alatt sorakozó liliomos, oroszlános, |
| holdas zászlókhoz: a presztízsre osztott |
| világ. Rózsás ablakok mögött a lovagok |
| életének kicsinyített másolatai, |
| ki vásárol, ki másol, Windsorra, |
| Versailles-ra, Schönbrunnra figyel, akinek |
| a kerékküllőnél reménytelibb a kőház |
| s a két kőházat összekötő kőhíd, örök |
| sóhaj a túlsó part után. Örök sóhaj |
| a templomtér tetővel lepecsételt |
| végessége után: a csoda, mint a kordé |
| szamara, befogható. A tó a partjával, |
| az omló ház a fapántjaival, a tűz |
| a katlannal, a sóhaj az oltárral |
| kimerevíthető; előbb-utóbb az „És |
| mégis mozog” is szentesül, és megy |
| a hajó, mégcsak evezni se kell, sorjáznak |
| a nemzedékek, lelki nemesség és lelki |
| restség orgonasípjai, örvénybe bukó életek |
| s néhány hatalmas arc. Szól az orgona, |
| de villany van a vezetékben is, és megy |
| a szerelvény, a harmadik Párka kezéből |
| régen kiszakadt a végállomás, a kariatidák |
| egy érintésre kettéhasadnak, Pál fordított |
| értékeket prédikál: szeretet peng az ércben, |
| amelyet régen megraboltak. Az oroszlános |
| kapu mögött üres a kincseskamra, Epidaurosban |
| részvétet zeng a cimbalom, Delphiben a múltat |
| ígérgeti a jósda, Ráchel mindjárt a kerék |
| mögött a hinni-bátor Leonidasszal |
| találkozik: „Megcselekedtük, amit |
| megkövetelt a világ.” Ezt a semlegességet |
| ön seholsem fogja megtalálni, mondja |
| a palotában egy svéd hadvezér, mert |
| ez nem a könyvekben lakik: politika |
| az, amit végre lehet hajtani. Hát tovább |
| lengenek a liliomos, oroszlános, holdas |
| lobogók, atomreaktorok között, és a |
| templom védőszentjeinek kidolgozott |
| kezében borona, dárda, síp és fakalapács; |
| és orgona szól, de az országhatáron túl |
| betiltják az orgonaszót, a másik határ |
| mögött pedig előírják a Bach-jegyzékszámot, |
| vagyis mindegy. Lesz-e idő, hogy nem fogod |
| tudni, hol lakott Rembrandt, Anna Frank, |
| Vörösmarty Mihály? S hogy mért olyan kétségbeejtő |
| egy üres kottaállvány? S a stockholmi |
| palota fölött a majdnem-telihold, amely |
| számodra sosem ér utolsó fázisába? |
| S a helsingborgi kikötő, amelyet a tiéid |
| halászbárkája egy evezőcsapás híján |
| elért – de a második Párka kezéből |
| régen kisiklott az út. És az erény. Ha mégis |
| partra úszol, keresed a fapántokkal |
| megerősített magtárakat, malmokat, |
| a kerekeskutat, a katlant, az oltáron |
| a kulcsot és a kőtáblát, a porhanyós |
| földön a csillagórát jelző köveket, és |
| mindenütt a keréknyomokat, a létrát, |
| amely alatt Jákob a túlélni-bátor Leonidas |
| kedveséről álmodik, birkózik érte, és |
| hiába rabolják szét a civilizált hordák |
| a csengő márványt és a pengő fémeket, |
| s tombolva kapcsolják rá a villanyt a |
| létra remegő szárára, amely már régen |
| kicsúszott az első Párka lábnyomaiból, |
| orgona szól a majdnem-teliholdban |
| Moszkvától Párizsig, Rekviem, Kaddis, |
| Úrangyala-imádság, megállnak most |
| a faekék, lecsüggednek a liliomos, |
| oroszlános, holdas zászlók, üres minden |
| thonet-szék a Café de Lutèce-ben, mert az erő |
| mindent odacsordít, odahúz, odaérint, |
| ahová örökidőktől kell: az első |
| kerék mögé, az első kerék nyomába, |
| az első nyikorgó, madárlátta fakerékig. |
|
Vulkán felett
| Házat építeni: út, igazság, élet. |
| Az „én vagyok” teljes feladása. |
| Este az ablak négyzetében |
| gyertya gyúlik valaki másra. |
|
| Utas, megállj; lovas, tovább: |
| mindegy, odakinn mit határoz, |
| akit már eddig elhozott a vágy. |
| Meglátta, s köze lett a fényvilághoz. |
|
| Felszívja álmát a szeg és a léc. |
| Megrendíti a sár. Az építő |
| tudja a belső ellenszegülést. |
|
| míg lapjukat összenövesztik. |
| és sírokat födtek be eddig. |
|
| Nincs más gyökér, csak fagyökér. |
|
| Az agyagért le kell hajolni. |
| Bölcső felett megáll a sóhaj. |
| Lassú szekér rázza maroknyi |
|
| Szeresd a port. Szeresd a port. |
|
| Ne érintsd, amit megszeretsz. |
| Vagy érintsd meg, de tudva, mi. |
| Ne felejts gyertyát gyújtani. |
|
|
Hualing kertje Iowában
|
Réz Pálnak
| Szélcsengők az indián nevű |
| folyó felett: az átplántált otthon |
| mezében az átplántált hontalanság. |
| Cseng-bong a kert. Illatos szantálfa-füstölők, |
| kimonók, szárik villognak az ideszorított, |
| a gyökeret vert fák zeg-zugaiban, mint |
| a parton a mindig-éber szarvasagancsok – |
| a látványnak minden részecskéje riadalom. |
| Újraépíteni: üvegtöredékről üvegtöredékre |
| lépni, mezítláb. Franco elől futottál, |
| vagy vörös milicisták elől – egyként át kell |
| gondolnod valamit, de az üvegrelépést |
| többé nem kerülheted el. Sebzett talpon jár |
| minden szökevény, s ezért, hogy gyilkosok |
| vagy cinkosok évtizedek múltán buknak csak elő, |
| mikor már egész testükre fölkúszott |
| a hősi heg, a mítoszborostyán, a pénz- |
| és póz-rezegtető, melyet majd tovább testesít |
| a történelmi elföldeltetés, mi által |
| – ha hihetünk, s miért ne hinnénk Orwell szavának – |
| „a gyilkos hazugság alája kerül |
| egy mélyebb hazugságnak”. |
| egy mélyebb hazugságnak”. |
Szélcsengők. |
| Félnéma hang. Ne állj alája. |
| Felszívja otthonaid mítoszát |
| a szélbe plántált hangok metafizikája. |
| A fák között a fölhurkolt harangok |
|
körül-levése. És az is mindegy: |
| játék hurkolta oda őket? kétségbeesés-e? |
| Március van, tornádó, a fémek zengenek-bonganak. |
| Nagy nép. Kis nép. Szórványnép. Adat. Adat! |
| A tornácon, az indián nevű folyó felett |
| whiskysüveg kupakja pattan, angolul terítenek. |
| „Illendő lenne most elpusztulnom, |
| túl nem élni a hazám halálát” – |
| a bombázás alatt ezt Szép Ernő izente. |
| Whiskysüveg. Ne lépj rá az üvegcserepekre. |
| Szélcsengők. |
Szétpattog a hang. Az indián |
| nevű folyó, a keleti hangsurranás, vagy |
| a helyrajzi szám a látszat? |
| A telekkönyvnek nincs metafizikája. |
| Angolul még meg nem aláztak. |
| A tornácról nézzük a tornádót. Március. |
| Kimonók. Szárik. Szarvasagancsok. |
| Villogó öltönyben sötét férfiváll. |
| Egy másik kálvária, amely itt marasztott. |
| Egy másik seb, amely végigvonul a régin. |
| „Szívesen fáj”, mondták a szülőfalumban. |
| Hát kikre mondod azt, hogy „enyéim”? |
| Merrefelé tart az ökörnyál, ha márciusban |
|
van ökörnyál egy szantálfüst kóválygású |
| kertben, az indián nevű folyó felett, |
| amelynek folyási iránya megfellebbezhetetlen, |
| afelé, aki egy hazai trágyadombról |
| vagy afelé, akinek annyi a neved, |
| hogy egy lábjegyzetben kibetűzze? |
| Nem, a világcsavargás póza nem segít. |
| Szélcsengők. Kimonók. Helgák és Maruszják. |
| Nem hajó ez a tornádós századvég velünk. |
| A gyilkos hazugságnál mélyebb hazugság. |
| Zeng-bong a kert. Agancsokon szünetjel: |
| félnéma naplemente. Futni, vissza. |
| Kapaszkodunk. Úgyis szél. Hangok. Cserepek. |
| Szeretnek itt. Hiába. Sötét férfikar. Késő. |
| Szélcsengők. Megsiketülök. |
| Elnémulni se lehet. Ha a jelzés jön, |
| kilépek innét. Rögtön. Addig |
| el ne ereszd a whiskysüveget. |
|
Miserere
| Mint a szavanna széli fák tetejét, |
| kettétenyerelt engem az Isten. |
| Előkészítve fészke villámütésnek, |
| lassan sodródó, kékesvörös felhőnek. |
| Mozdulni talán lehet; a próbálkozás |
| képtelenség. „A költő legyen bátor.” |
| Mire? Hamarosan besötétedik. Az ágak |
| sűrű tövébe heverednek a szájuk szélét |
| nyalogató oroszlánok. Lesz, aki elbődül. |
| Honnét tudná, mi az: kifeszülni, magasan, |
| mint a gége, a puszta éjszaka alá. |
|
|