Az elemek

 

 

 

 

A Café de Lutèce-ben

Találkozni mindjárt a kerék mögött,
amely lépést továbbít, lisztet, vizet továbbít,
és világos küllőivel nyolc részre osztja
a várakozást: mindjárt adok egy falás
kenyeret, lépj beljebb, itt a korsó, mindjárt
kapsz egy korty vizet, lépj idébb, törj le
a kenyérből, most sült ki, most jött
a liszt a kordén, más jószág nincs errefelé,
csak szamár, a tőzeget is az hordja föl
a hegybe, ahol a menedékház neve
Stasztlívec (Happiness), boldogság, nyolc
boldogság, egy életre elég. Ösvények vezetnek
szerte, csipkés várhoz, legyező boltívek
alatt sorakozó liliomos, oroszlános,
holdas zászlókhoz: a presztízsre osztott
világ. Rózsás ablakok mögött a lovagok
életének kicsinyített másolatai,
ki vásárol, ki másol, Windsorra,
Versailles-ra, Schönbrunnra figyel, akinek
a kerékküllőnél reménytelibb a kőház
s a két kőházat összekötő kőhíd, örök
sóhaj a túlsó part után. Örök sóhaj
a templomtér tetővel lepecsételt
végessége után: a csoda, mint a kordé
szamara, befogható. A tó a partjával,
az omló ház a fapántjaival, a tűz
a katlannal, a sóhaj az oltárral
kimerevíthető; előbb-utóbb az „És
mégis mozog” is szentesül, és megy
a hajó, mégcsak evezni se kell, sorjáznak
a nemzedékek, lelki nemesség és lelki
restség orgonasípjai, örvénybe bukó életek
s néhány hatalmas arc. Szól az orgona,
de villany van a vezetékben is, és megy
a szerelvény, a harmadik Párka kezéből
régen kiszakadt a végállomás, a kariatidák
egy érintésre kettéhasadnak, Pál fordított
értékeket prédikál: szeretet peng az ércben,
amelyet régen megraboltak. Az oroszlános
kapu mögött üres a kincseskamra, Epidaurosban
részvétet zeng a cimbalom, Delphiben a múltat
ígérgeti a jósda, Ráchel mindjárt a kerék
mögött a hinni-bátor Leonidasszal
találkozik: „Megcselekedtük, amit
megkövetelt a világ.” Ezt a semlegességet
ön seholsem fogja megtalálni, mondja
a palotában egy svéd hadvezér, mert
ez nem a könyvekben lakik: politika
az, amit végre lehet hajtani. Hát tovább
lengenek a liliomos, oroszlános, holdas
lobogók, atomreaktorok között, és a
templom védőszentjeinek kidolgozott
kezében borona, dárda, síp és fakalapács;
és orgona szól, de az országhatáron túl
betiltják az orgonaszót, a másik határ
mögött pedig előírják a Bach-jegyzékszámot,
vagyis mindegy. Lesz-e idő, hogy nem fogod
tudni, hol lakott Rembrandt, Anna Frank,
Vörösmarty Mihály? S hogy mért olyan kétségbeejtő
egy üres kottaállvány? S a stockholmi
palota fölött a majdnem-telihold, amely
számodra sosem ér utolsó fázisába?
S a helsingborgi kikötő, amelyet a tiéid
halászbárkája egy evezőcsapás híján
elért – de a második Párka kezéből
régen kisiklott az út. És az erény. Ha mégis
partra úszol, keresed a fapántokkal
megerősített magtárakat, malmokat,
a kerekeskutat, a katlant, az oltáron
a kulcsot és a kőtáblát, a porhanyós
földön a csillagórát jelző köveket, és
mindenütt a keréknyomokat, a létrát,
amely alatt Jákob a túlélni-bátor Leonidas
kedveséről álmodik, birkózik érte, és
hiába rabolják szét a civilizált hordák
a csengő márványt és a pengő fémeket,
s tombolva kapcsolják rá a villanyt a
létra remegő szárára, amely már régen
kicsúszott az első Párka lábnyomaiból,
orgona szól a majdnem-teliholdban
Moszkvától Párizsig, Rekviem, Kaddis,
Úrangyala-imádság, megállnak most
a faekék, lecsüggednek a liliomos,
oroszlános, holdas zászlók, üres minden
thonet-szék a Café de Lutèce-ben, mert az erő
mindent odacsordít, odahúz, odaérint,
ahová örökidőktől kell: az első
kerék mögé, az első kerék nyomába,
az első nyikorgó, madárlátta fakerékig.

 

 

 

Vulkán felett

Házat építeni: út, igazság, élet.
Az „én vagyok” teljes feladása.
Este az ablak négyzetében
gyertya gyúlik valaki másra.
Utas, megállj; lovas, tovább:
mindegy, odakinn mit határoz,
akit már eddig elhozott a vágy.
Meglátta, s köze lett a fényvilághoz.
Beavatja az építőt a kő.
Felszívja álmát a szeg és a léc.
Megrendíti a sár. Az építő
tudja a belső ellenszegülést.
Mert éleződnek a kövek,
míg lapjukat összenövesztik.
Őrzik parittya-röptüket,
és sírokat födtek be eddig.
S a lécek emlékezetét
súlyos vasízek terhelik.
Nincs más gyökér, csak fagyökér.
A vér besűrül estelig.
Az agyagért le kell hajolni.
Bölcső felett megáll a sóhaj.
Lassú szekér rázza maroknyi
terhét a koporsóval.
Szeresd a port. Szeresd a port.
Temetőben a kezdetet.
A házat, ami rád omolt.
Egész romos történeted.
Ne érintsd, amit megszeretsz.
Vagy érintsd meg, de tudva, mi.
Az út, igazság, élet ez.
Ne felejts gyertyát gyújtani.

 

 

 

Hualing kertje Iowában

Réz Pálnak

 
Szélcsengők az indián nevű
folyó felett: az átplántált otthon
mezében az átplántált hontalanság.
Cseng-bong a kert. Illatos szantálfa-füstölők,
kimonók, szárik villognak az ideszorított,
a gyökeret vert fák zeg-zugaiban, mint
a parton a mindig-éber szarvasagancsok –
a látványnak minden részecskéje riadalom.
Újraépíteni: üvegtöredékről üvegtöredékre
lépni, mezítláb. Franco elől futottál,
vagy vörös milicisták elől – egyként át kell
gondolnod valamit, de az üvegrelépést
többé nem kerülheted el. Sebzett talpon jár
minden szökevény, s ezért, hogy gyilkosok
vagy cinkosok évtizedek múltán buknak csak elő,
mikor már egész testükre fölkúszott
a hősi heg, a mítoszborostyán, a pénz-
és póz-rezegtető, melyet majd tovább testesít
a történelmi elföldeltetés, mi által
– ha hihetünk, s miért ne hinnénk Orwell szavának –
„a gyilkos hazugság alája kerül
egy mélyebb hazugságnak”.
egy mélyebb hazugságnak”. Szélcsengők.
Félnéma hang. Ne állj alája.
Felszívja otthonaid mítoszát
a szélbe plántált hangok metafizikája.
A fák között a fölhurkolt harangok
körül-levése. És az is mindegy:
játék hurkolta oda őket? kétségbeesés-e?
Március van, tornádó, a fémek zengenek-bonganak.
Nagy nép. Kis nép. Szórványnép. Adat. Adat!
A tornácon, az indián nevű folyó felett
whiskysüveg kupakja pattan, angolul terítenek.
„Illendő lenne most elpusztulnom,
túl nem élni a hazám halálát” –
a bombázás alatt ezt Szép Ernő izente.
Whiskysüveg. Ne lépj rá az üvegcserepekre.
Szélcsengők.
Szélcsengők. Szétpattog a hang. Az indián
nevű folyó, a keleti hangsurranás, vagy
a helyrajzi szám a látszat?
A telekkönyvnek nincs metafizikája.
Angolul még meg nem aláztak.
A tornácról nézzük a tornádót. Március.
Kimonók. Szárik. Szarvasagancsok.
Villogó öltönyben sötét férfiváll.
Egy másik kálvária, amely itt marasztott.
Egy másik seb, amely végigvonul a régin.
„Szívesen fáj”, mondták a szülőfalumban.
Hát kikre mondod azt, hogy „enyéim”?
Merrefelé tart az ökörnyál, ha márciusban
van ökörnyál egy szantálfüst kóválygású
kertben, az indián nevű folyó felett,
amelynek folyási iránya megfellebbezhetetlen,
afelé, aki egy hazai trágyadombról
vasvillával elűzne,
vagy afelé, akinek annyi a neved,
hogy egy lábjegyzetben kibetűzze?
Nem, a világcsavargás póza nem segít.
Szélcsengők. Kimonók. Helgák és Maruszják.
Nem hajó ez a tornádós századvég velünk.
A gyilkos hazugságnál mélyebb hazugság.
Zeng-bong a kert. Agancsokon szünetjel:
félnéma naplemente. Futni, vissza.
Kapaszkodunk. Úgyis szél. Hangok. Cserepek.
Szeretnek itt. Hiába. Sötét férfikar. Késő.
Szélcsengők. Megsiketülök.
Elnémulni se lehet. Ha a jelzés jön,
kilépek innét. Rögtön. Addig
el ne ereszd a whiskysüveget.

 

 

 

Miserere

Mint a szavanna széli fák tetejét,
kettétenyerelt engem az Isten.
Előkészítve fészke villámütésnek,
lassan sodródó, kékesvörös felhőnek.
Mozdulni talán lehet; a próbálkozás
képtelenség. „A költő legyen bátor.”
Mire? Hamarosan besötétedik. Az ágak
sűrű tövébe heverednek a szájuk szélét
nyalogató oroszlánok. Lesz, aki elbődül.
Honnét tudná, mi az: kifeszülni, magasan,
mint a gége, a puszta éjszaka alá.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]