Sinfonietta

 

 

 

 

Útvesztőben

 

 

 

 

A mágus válaszol

Az a sötét közelség.
Mint ha a handzsár lezuhan.
Biccen az emeleti függöny.
Senki sem áll a kapuban.
Félálom ül a városon.
Mi történt, nem jelzi a térkép.
Egy tévedés holdudvara
az a közelítő sötétség.

 

 

 

A pilóta kérdez

A félhold, szarvval fölfelé,
lezár egy homokdombot.
Estére már rian a jég,
üres a téli rakpart.
Meddig, hová még, Istenem!
Gépem Elődbe vésem.
Átérhetek-e szabadon
azon a tévedésen?

 

 

 

Útvesztőben: tizenhét haiku

Rések a padlón.
Bokádnál recseg a jég.
Megfagyott tücskök.
Palló, függőhíd.
Hosszát már nem nyújtja kéz.
Rézsút madárraj.
Sötét cikázás.
Tölgyes vége füstölög.
Avarba hullnak.
Kút fölött fémpénz.
Kötéltáncos lehajol.
Ezüst sikoltás.
Ne érints semmit.
Fény nélkül kibomlani
növény tanult csak.
Küszöb küszöbre.
Beljebb senki nem jutott.
Még a remény sem.
Belekből jóslás.
„Absolvo te.” Gesztusok.
Kánaán arca.
Két ló lecsuklik.
Zöld istálló melege.
Zab kiskanállal.
Falak falakra.
Bazaltlépcső, piramis.
Sírrablás, átok.
Belekből jóslás.
„Absolvo te.” Gesztusok.
Kánaán arca.
Ne érints semmit.
Fény nélkül kibomlani
növény tanult csak.
Kút fölött fémpénz.
Kötéltáncos lehajol.
Ezüst sikoltás.
Palló, függőhíd.
Hosszát már nem nyújtja kéz.
Rézsút madárraj.
Rések a padlón.
Bokádnál recseg a jég.
Megfagyott tücskök.
Két ló lecsuklik.
Zöld istálló melege.
Zab kiskanállal.
Sötét cikázás.
Tölgyes vége füstölög.
Avarba hullnak.
Küszöb küszöbre.
Beljebb senki nem jutott.
Még a remény sem.

 

 

 

A pilóta hazaér

Nem hívtak meg a karneválra
az árny nem él csak téli gally
ha van szivednek hangszála
nem fáj a karneváli lárma
és vár egy biztos kapualj

 

 

 

Töredék

És akkoron a Hold elkékült
szikrát izzadt a Nap
jég állt a vízbe mígnem végül
tökéletes lett a sivatag

 

 

 

Sinfonietta

 

 

 

 

Sinfonietta

Kerényi Máriának,
köszönettel a zenéért
 
Vénusz-nap. Péntek. A hegytetőn
se fű, se pára. Semmi.
A negatív esetlegest
minek versbe emelni?
Péntek. Esetleges ez is.
Hosszú hétvége. Kezdet.
Vége sosincs. A hegytetőn
viszik a keresztet.
Évről évre feltámadás.
Agyaglábú az óra.
A várrom fölött porlik az idő.
Romnak nincs passiója.
A kő kétfelől látható.
Ki rombolta? Ki engedte romolni?
Az a pillanat végleges,
amelyben van kit okolni.
Letarolt tájon sorakoznak
a fogódzók: a vétkek.
Harminc ezüstért árulók.
Fegyvert letevő hadvezérek.
A mítosz hamis. A mítosz igaz.
A mítosz makacsabb a gyomnál.
Mind több a szövegmagyarázat.
S kevesebb, aki gyomlál.
Ki áll be őrült kertészinasnak?
A bölcs, az angyalok karából?
Vagy a tagadás szelleme?
Vagy ő, aki a mélységből kilábol?
Kagylóban? Pókfonálon érkezik?
Hullámhegy. Vénusz napja. Péntek.
Szétvetett kézzel, latrok közt álmodik.
Vasárnap tankcsapdára ébred.
Legenda legendával összeér.
Szakadék fölött hidat ver a vétek.
Szögek és lánctalpak alatt süt a mentség:
Szeretném, hogyha szeretnének.
Ezen a kopár hegytetőn
ha egyszer kimásztál alóla,
szétnézhetsz, nem tudod eldönteni,
hogy otthonod volt-e vagy állat óla.
Pedig ez lett volna a fű, a pára, a kalendáriom.
A lenni. Esetlegesből a párlat.
Tagadásból tudás. A megmaradni.
Hírhedett zenésze a világnak!
Volt ideje a Sacher-katonának,
Novoszibirszknek, MacDonaldnak –
van-e hangod e beteg hazának
a velőket rázó húrokon?
Volt ideje futásnak, maradásnak,
Mittel-Europának sötét titka vagyon.
Száguldanak a féktelen mozdonyok.
Itt ülök csillámló sziklafalon.
A magasban péntektől vasárnapig
minden kis mozgás jelent valamit.
Benépesül a hegy. Az vagy, aki.
Várad. Vársétány. Mikó. Logodi.
És fű. És pára. Valamennyi árny
átfészkelődik, át a tűfokon.
Vénusz-nap. Péntek. Minden végeleges.
A kő készen áll, mindig hű rokon.

 

 

 

Az elemek

 

 

 

 

A Café de Lutèce-ben

Találkozni mindjárt a kerék mögött,
amely lépést továbbít, lisztet, vizet továbbít,
és világos küllőivel nyolc részre osztja
a várakozást: mindjárt adok egy falás
kenyeret, lépj beljebb, itt a korsó, mindjárt
kapsz egy korty vizet, lépj idébb, törj le
a kenyérből, most sült ki, most jött
a liszt a kordén, más jószág nincs errefelé,
csak szamár, a tőzeget is az hordja föl
a hegybe, ahol a menedékház neve
Stasztlívec (Happiness), boldogság, nyolc
boldogság, egy életre elég. Ösvények vezetnek
szerte, csipkés várhoz, legyező boltívek
alatt sorakozó liliomos, oroszlános,
holdas zászlókhoz: a presztízsre osztott
világ. Rózsás ablakok mögött a lovagok
életének kicsinyített másolatai,
ki vásárol, ki másol, Windsorra,
Versailles-ra, Schönbrunnra figyel, akinek
a kerékküllőnél reménytelibb a kőház
s a két kőházat összekötő kőhíd, örök
sóhaj a túlsó part után. Örök sóhaj
a templomtér tetővel lepecsételt
végessége után: a csoda, mint a kordé
szamara, befogható. A tó a partjával,
az omló ház a fapántjaival, a tűz
a katlannal, a sóhaj az oltárral
kimerevíthető; előbb-utóbb az „És
mégis mozog” is szentesül, és megy
a hajó, mégcsak evezni se kell, sorjáznak
a nemzedékek, lelki nemesség és lelki
restség orgonasípjai, örvénybe bukó életek
s néhány hatalmas arc. Szól az orgona,
de villany van a vezetékben is, és megy
a szerelvény, a harmadik Párka kezéből
régen kiszakadt a végállomás, a kariatidák
egy érintésre kettéhasadnak, Pál fordított
értékeket prédikál: szeretet peng az ércben,
amelyet régen megraboltak. Az oroszlános
kapu mögött üres a kincseskamra, Epidaurosban
részvétet zeng a cimbalom, Delphiben a múltat
ígérgeti a jósda, Ráchel mindjárt a kerék
mögött a hinni-bátor Leonidasszal
találkozik: „Megcselekedtük, amit
megkövetelt a világ.” Ezt a semlegességet
ön seholsem fogja megtalálni, mondja
a palotában egy svéd hadvezér, mert
ez nem a könyvekben lakik: politika
az, amit végre lehet hajtani. Hát tovább
lengenek a liliomos, oroszlános, holdas
lobogók, atomreaktorok között, és a
templom védőszentjeinek kidolgozott
kezében borona, dárda, síp és fakalapács;
és orgona szól, de az országhatáron túl
betiltják az orgonaszót, a másik határ
mögött pedig előírják a Bach-jegyzékszámot,
vagyis mindegy. Lesz-e idő, hogy nem fogod
tudni, hol lakott Rembrandt, Anna Frank,
Vörösmarty Mihály? S hogy mért olyan kétségbeejtő
egy üres kottaállvány? S a stockholmi
palota fölött a majdnem-telihold, amely
számodra sosem ér utolsó fázisába?
S a helsingborgi kikötő, amelyet a tiéid
halászbárkája egy evezőcsapás híján
elért – de a második Párka kezéből
régen kisiklott az út. És az erény. Ha mégis
partra úszol, keresed a fapántokkal
megerősített magtárakat, malmokat,
a kerekeskutat, a katlant, az oltáron
a kulcsot és a kőtáblát, a porhanyós
földön a csillagórát jelző köveket, és
mindenütt a keréknyomokat, a létrát,
amely alatt Jákob a túlélni-bátor Leonidas
kedveséről álmodik, birkózik érte, és
hiába rabolják szét a civilizált hordák
a csengő márványt és a pengő fémeket,
s tombolva kapcsolják rá a villanyt a
létra remegő szárára, amely már régen
kicsúszott az első Párka lábnyomaiból,
orgona szól a majdnem-teliholdban
Moszkvától Párizsig, Rekviem, Kaddis,
Úrangyala-imádság, megállnak most
a faekék, lecsüggednek a liliomos,
oroszlános, holdas zászlók, üres minden
thonet-szék a Café de Lutèce-ben, mert az erő
mindent odacsordít, odahúz, odaérint,
ahová örökidőktől kell: az első
kerék mögé, az első kerék nyomába,
az első nyikorgó, madárlátta fakerékig.

 

 

 

Vulkán felett

Házat építeni: út, igazság, élet.
Az „én vagyok” teljes feladása.
Este az ablak négyzetében
gyertya gyúlik valaki másra.
Utas, megállj; lovas, tovább:
mindegy, odakinn mit határoz,
akit már eddig elhozott a vágy.
Meglátta, s köze lett a fényvilághoz.
Beavatja az építőt a kő.
Felszívja álmát a szeg és a léc.
Megrendíti a sár. Az építő
tudja a belső ellenszegülést.
Mert éleződnek a kövek,
míg lapjukat összenövesztik.
Őrzik parittya-röptüket,
és sírokat födtek be eddig.
S a lécek emlékezetét
súlyos vasízek terhelik.
Nincs más gyökér, csak fagyökér.
A vér besűrül estelig.
Az agyagért le kell hajolni.
Bölcső felett megáll a sóhaj.
Lassú szekér rázza maroknyi
terhét a koporsóval.
Szeresd a port. Szeresd a port.
Temetőben a kezdetet.
A házat, ami rád omolt.
Egész romos történeted.
Ne érintsd, amit megszeretsz.
Vagy érintsd meg, de tudva, mi.
Az út, igazság, élet ez.
Ne felejts gyertyát gyújtani.

 

 

 

Hualing kertje Iowában

Réz Pálnak

 
Szélcsengők az indián nevű
folyó felett: az átplántált otthon
mezében az átplántált hontalanság.
Cseng-bong a kert. Illatos szantálfa-füstölők,
kimonók, szárik villognak az ideszorított,
a gyökeret vert fák zeg-zugaiban, mint
a parton a mindig-éber szarvasagancsok –
a látványnak minden részecskéje riadalom.
Újraépíteni: üvegtöredékről üvegtöredékre
lépni, mezítláb. Franco elől futottál,
vagy vörös milicisták elől – egyként át kell
gondolnod valamit, de az üvegrelépést
többé nem kerülheted el. Sebzett talpon jár
minden szökevény, s ezért, hogy gyilkosok
vagy cinkosok évtizedek múltán buknak csak elő,
mikor már egész testükre fölkúszott
a hősi heg, a mítoszborostyán, a pénz-
és póz-rezegtető, melyet majd tovább testesít
a történelmi elföldeltetés, mi által
– ha hihetünk, s miért ne hinnénk Orwell szavának –
„a gyilkos hazugság alája kerül
egy mélyebb hazugságnak”.
egy mélyebb hazugságnak”. Szélcsengők.
Félnéma hang. Ne állj alája.
Felszívja otthonaid mítoszát
a szélbe plántált hangok metafizikája.
A fák között a fölhurkolt harangok
körül-levése. És az is mindegy:
játék hurkolta oda őket? kétségbeesés-e?
Március van, tornádó, a fémek zengenek-bonganak.
Nagy nép. Kis nép. Szórványnép. Adat. Adat!
A tornácon, az indián nevű folyó felett
whiskysüveg kupakja pattan, angolul terítenek.
„Illendő lenne most elpusztulnom,
túl nem élni a hazám halálát” –
a bombázás alatt ezt Szép Ernő izente.
Whiskysüveg. Ne lépj rá az üvegcserepekre.
Szélcsengők.
Szélcsengők. Szétpattog a hang. Az indián
nevű folyó, a keleti hangsurranás, vagy
a helyrajzi szám a látszat?
A telekkönyvnek nincs metafizikája.
Angolul még meg nem aláztak.
A tornácról nézzük a tornádót. Március.
Kimonók. Szárik. Szarvasagancsok.
Villogó öltönyben sötét férfiváll.
Egy másik kálvária, amely itt marasztott.
Egy másik seb, amely végigvonul a régin.
„Szívesen fáj”, mondták a szülőfalumban.
Hát kikre mondod azt, hogy „enyéim”?
Merrefelé tart az ökörnyál, ha márciusban
van ökörnyál egy szantálfüst kóválygású
kertben, az indián nevű folyó felett,
amelynek folyási iránya megfellebbezhetetlen,
afelé, aki egy hazai trágyadombról
vasvillával elűzne,
vagy afelé, akinek annyi a neved,
hogy egy lábjegyzetben kibetűzze?
Nem, a világcsavargás póza nem segít.
Szélcsengők. Kimonók. Helgák és Maruszják.
Nem hajó ez a tornádós századvég velünk.
A gyilkos hazugságnál mélyebb hazugság.
Zeng-bong a kert. Agancsokon szünetjel:
félnéma naplemente. Futni, vissza.
Kapaszkodunk. Úgyis szél. Hangok. Cserepek.
Szeretnek itt. Hiába. Sötét férfikar. Késő.
Szélcsengők. Megsiketülök.
Elnémulni se lehet. Ha a jelzés jön,
kilépek innét. Rögtön. Addig
el ne ereszd a whiskysüveget.

 

 

 

Miserere

Mint a szavanna széli fák tetejét,
kettétenyerelt engem az Isten.
Előkészítve fészke villámütésnek,
lassan sodródó, kékesvörös felhőnek.
Mozdulni talán lehet; a próbálkozás
képtelenség. „A költő legyen bátor.”
Mire? Hamarosan besötétedik. Az ágak
sűrű tövébe heverednek a szájuk szélét
nyalogató oroszlánok. Lesz, aki elbődül.
Honnét tudná, mi az: kifeszülni, magasan,
mint a gége, a puszta éjszaka alá.

 

 

 

Egy régi ház

 

 

 

 

Gyermekrajzok

IV
Levél a Cégbírósághoz
Tisztelt Bíróság! Távkutyák
behoztak három pápuát.
Kisvártatva a pápuák
elloptak minden sztárruhát.
A Cég elérte Páduát,
de nem a három pápuát.
Beszerezünk néhány sztárruhát,
hozzá csődbiztos árudát,
s mivel drágák a távkutyák,
magunk leszünk a pápuák.
V
Levél a Managementhez
Tisztelt Management! Alperes
hiányában itt per se lesz.
Önöknek tudni kellene:
nálunk nincs Pádua megye.
Ha a jelzett ebek fele
rodeó előtt ellene,
lovakat vessenek bele,
miket a Cégbank jegyzene.
Fellebbezésnek nincs helye.
Ufárszin, Tekel és Mene.

 

 

 

Keats/Szabó Lőrinc egy sorára

Ha rádöbbenek, hogy meghalhatok,
s nem leszek többé láncra fűzve itt,
hol megleltem a Paradicsomot,
s velem a teljes klán kiűzetik,
mert lelkünk mélyén füstbe ment a terv,
hogy sokasodjunk, mint a szárnyasok,
más égtáj kellett volna, míg betelt
a sors, mely egyszer csontig vágatott,
de az emlékkel mit sem kezd, aki
a holmik közt majd csontkézzel kutat,
s mint agyagménest, rendre elköti
éjjel kipányvált mondataimat –
vigyél, mondom az Angyalnak, vigyél.
S könnyű lesz, mint a Szajna parti szél.

 

 

 

Keats/Vas István egy sorára

Ha félelem fog el, hogy meghalok,
ha rádöbbenek, s félelem fog el,
ha a félelem már torkon fogott,
ha rádöbbenek, hogy most félni kell,
ha mint pókháló, felcsavar a félsz,
ha nem találom a pókfonalat,
ha rádöbbenek, a munkám se véd,
ha egyszer cserben hagynak a szavak,
ha bebáboz a pántos félelem,
mint Kolbe atyát éhség görcse, ha
nem velem fut az idő: ellenem,
ha tátogok, mint elgyűrt törpefa –
az Úr tenyerén szárnyra kaphatok,
addigra csupa félelem vagyok.

 

 

 

A halászat törvénye

Orkney-szigetek. Szorong a halász.
Hajnali négytől üvöltöz a szél.
Tárulkozik, recseg a csónak,
reccsen a vétkes vízi ház.
Aztán a csend a léken túlig ér.
Tenger csillaga, kíméld a hajómat.

 

 

 

Partra vetve

Árokpart. Lagúna fölött az éter.
Hegedű, cselló. Ők ketten eveznek.
Lélekvesztő: Toscanini vezényel.
Vitorlán sodródik az éjfél.
Megnő az árnyék a kormánykeréknél.
Már szárnyam sincs. Követlek.

 

 

 

Kilenc dobütés

Maranathá
Maranathá Jordán patakja árad
Maranathá
Maranathá völgyében a halálnak
Maranathá
Maranathá hegyek kosokra válnak
Maranathá
Maranathá dombok bárányra válnak
Maranathá
Maranathá nem visz tovább a lábad
Maranathá
Maranathá körülvesznek az árnyak
Maranathá
Maranathá követhetetlen árny vagy
Maranathá
Maranathá rekedten mint a dámvad
Maranathá
Maranathá szórvány vagy és halál vagy

 

 

 

Ház Betlehemben

Minden ház fordított tömegsír.
De házig visz az út.
Házat, földet, férfit akart
a moabita Ruth.
Férfit, ki földön s házban is
birtokává aláz.
Hajlongott Ruth, s elvette őt
a birtokos Boáz.
A frigy tetszett Naóminak,
tetszett Moábban is.
S Boázért lenn a kapuban
nem mondanak Kaddist:
minden ház fordított tömegsír.
De házig visz az út.
Dávid király dédanyja lett
a moabita Ruth.

 

 

 

Üzenet Alaszkába

Régen nem írtam. Itt a szél világít.
Egyre nehezebb, ikercsillagom.
Sosem tudhatom, annyi-e a Másik,
mint szerszámnak a fű, ha meghagyom.
Vagy te lettél a penge, s én a fűszál?
s a távolság, a kelta félhomály,
már fel se gyújt, csak üszkösen közénk száll?
s nem támad rózsa, nem telik pohár?
Merev támlájú karosszék ölében
az egyikünk a fallal szemben ül.
Az órák ütnek. Lődözés, söréttel.
Ha angyal jön, elvágólag repül.
De mozdulatlan minden. Te is, én is.
Kit elképzelnek, s ki elképzeli.
Minden burokban. Varázsgömb vezényli
a városban a roppant térzenét.
Hallod te is? A harsona sikoltoz,
bíbor győzelmi zászlót vág a szél.
A Bürgermeister mindent máról keltez,
szarvasbőrön pecsétes oklevél.
Zúg a harang. És benne zúg a tenger.
A boltok nyitva. A kagyló remeg.
Szerelmespárok futnak, mint a sínpár,
szemben a szertenyíló évtized.
Portölcsér pattan fel a sivatagban,
az óceánon két sziklaszobor.
Hát érted ezt? Elhagyhatsz száz alakban,
ki mozdulatlan, mindig visszadől.
Várj meg! Téged visszhangoz minden horhos!
A szomj s a tárgya úgyis szétvadul.
Csenget a postás. Te voltál a fontos.
Micsoda csend. Az asztal felborul.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]