Thomas Døssing éjszakái*
| Az a „sejtelem nélküli város” |
| – akárha rézmetsző hallucinációi |
| emelték volna át Észak-Afrikából |
| a folytonosan beteg Európa mori
|
|
|
melius est jelvényű, félhomályos |
| életébe, amely fölött mihaszna |
| „kicsépelt csillagok s héjukból csépelt |
| lelkek” egyformán kifáradt szalmakazla – |
|
| elfészkelődött bennünk, oltottmész-fehér |
| falak, klóros vizek, elzöldült kilincsek, |
| „nem vitte többre, aki megfeszült, |
| mint aki azt mondta: feszítsd meg”, |
|
| a csillaghagyó lelkek szalmahite |
| fészkelődött el, s kimélyült sóvár |
| önvédelemmé, hogy „nem támad fel, akit |
| várnak, de feltámadhat, aki vár” – |
|
| holott nem fognak megkeresni, erről |
| még a sejtelem hiánya sem tud, |
| háború van, Nyugat-Európa és |
| a tengerentúl nagyvárosaiban luxus- |
|
| körülmények között tervez új |
| kormányzatot s készíti elő |
| rejtjelekkel, aknabiztos hajókkal, |
| pénzzel és mítosszal a jövőt néhány csillagleső. |
|
| Egyedül ő került Keletre. Kiválasztották, |
| vállalta. Önkínzó rohamai voltak? Víziói? |
| Fiáról, aki fogoly? A hálóba esett országról? |
| Az égő városról, s hogy vissza, vissza? Hogy valódi |
|
| levegő áramoljon át az alvók vérerein? |
| S ne méreg? Ezért? Ma már nem tudni meg. |
| Nem kapott autót, titkárnőt, újságot, híreket, |
| tüzelőt is alig arra a bezárt, füsthideg |
|
| moszkvai télre, a rejtjeleket gyertyafénynél |
| fejti meg, vérhas, tüdőgyulladás |
| veszi az erejét, de tárgyalnia kell, |
| valami magasabb, valami feszületi láz |
|
| formálja egésszé a szavait: „nem hagylak el”, |
| csak erről lehetnek hallucinációi, víziói, |
| mert nélküle a nyugati szabadok nem lesznek |
| képesek az országot a cum dignitate mori
|
|
| világába átemelni, és mert a fia fogoly, |
| a rejtjelek kápráznak, a tüdeje fáj, |
| az égő várost látja, a Tivolit Trójában, |
| évek óta dőzsölnek a leugráló akháj |
|
| dárdavetők a palotákban, azt a |
| háromfelől széljárta, tulipános-szökőkutas |
| csodát nem fogja csillaghagyó lelkek |
| szalmahitének odavetni, lakost és utast |
|
| érjen utol a sejtelem, a kasszandrai, |
| hogy túl kell élni a bitangot, |
| de úgy, hogy magunk ne legyünk bitangok – |
| s félig kiköpött tüdejéből, gyomrából a hangok |
|
| „csekisták” és „németbarátok”, „forrófejűek” és |
| „lakájok”, folyton címkézettek feje felett |
| úgy törnek fel, hogy azt a megfeszített |
| kis országot végül befogadják a szövetségesek! |
|
| Az egész csak egy percig tartott. |
| A sejtelemtől Európa jobb fele |
| felizzott, rejtjel a gyertyacsonknál. |
| Csak két év múlva halt bele. |
|
|
A túlélő
| Kellékeit tudta, a lényegét nem. |
| Azt látta, hogy a vízözön: csoda. |
| Hogy ingoványt szán a hegy tetejének |
| Isten egyetlen eldobott verssora. |
|
| Hogy szétnyílik a Teremtés kudarca, |
| sűrűség fojt, hol madár énekel, |
| a rózsában az álom borul arcra, |
| s a „Vagyok, aki vagyok” nem hangzik el. |
|
| Ezt látta. Ahogy látnok lát, ha látna. |
| A falka mélyén elfogta a dölyf. |
| Szivárvány tört a békés Ararátra. |
| S az olajággal visszaszállt az ölyv. |
|
|
|