A túlélő

 

 

 

 

Thomas Døssing éjszakái*

Az a „sejtelem nélküli város”
– akárha rézmetsző hallucinációi
emelték volna át Észak-Afrikából
a folytonosan beteg Európa mori
melius est jelvényű, félhomályos
életébe, amely fölött mihaszna
„kicsépelt csillagok s héjukból csépelt
lelkek” egyformán kifáradt szalmakazla –
elfészkelődött bennünk, oltottmész-fehér
falak, klóros vizek, elzöldült kilincsek,
„nem vitte többre, aki megfeszült,
mint aki azt mondta: feszítsd meg”,
a csillaghagyó lelkek szalmahite
fészkelődött el, s kimélyült sóvár
önvédelemmé, hogy „nem támad fel, akit
várnak, de feltámadhat, aki vár” –
holott nem fognak megkeresni, erről
még a sejtelem hiánya sem tud,
háború van, Nyugat-Európa és
a tengerentúl nagyvárosaiban luxus-
körülmények között tervez új
kormányzatot s készíti elő
rejtjelekkel, aknabiztos hajókkal,
pénzzel és mítosszal a jövőt néhány csillagleső.
Egyedül ő került Keletre. Kiválasztották,
vállalta. Önkínzó rohamai voltak? Víziói?
Fiáról, aki fogoly? A hálóba esett országról?
Az égő városról, s hogy vissza, vissza? Hogy valódi
levegő áramoljon át az alvók vérerein?
S ne méreg? Ezért? Ma már nem tudni meg.
Nem kapott autót, titkárnőt, újságot, híreket,
tüzelőt is alig arra a bezárt, füsthideg
moszkvai télre, a rejtjeleket gyertyafénynél
fejti meg, vérhas, tüdőgyulladás
veszi az erejét, de tárgyalnia kell,
valami magasabb, valami feszületi láz
formálja egésszé a szavait: „nem hagylak el”,
csak erről lehetnek hallucinációi, víziói,
mert nélküle a nyugati szabadok nem lesznek
képesek az országot a cum dignitate mori
világába átemelni, és mert a fia fogoly,
a rejtjelek kápráznak, a tüdeje fáj,
az égő várost látja, a Tivolit Trójában,
évek óta dőzsölnek a leugráló akháj
dárdavetők a palotákban, azt a
háromfelől széljárta, tulipános-szökőkutas
csodát nem fogja csillaghagyó lelkek
szalmahitének odavetni, lakost és utast
érjen utol a sejtelem, a kasszandrai,
hogy túl kell élni a bitangot,
de úgy, hogy magunk ne legyünk bitangok –
s félig kiköpött tüdejéből, gyomrából a hangok
„csekisták” és „németbarátok”, „forrófejűek” és
„lakájok”, folyton címkézettek feje felett
úgy törnek fel, hogy azt a megfeszített
kis országot végül befogadják a szövetségesek!
Az egész csak egy percig tartott.
A sejtelemtől Európa jobb fele
felizzott, rejtjel a gyertyacsonknál.
Csak két év múlva halt bele.

 

 

 

A túlélő

Kellékeit tudta, a lényegét nem.
Azt látta, hogy a vízözön: csoda.
Hogy ingoványt szán a hegy tetejének
Isten egyetlen eldobott verssora.
Hogy szétnyílik a Teremtés kudarca,
sűrűség fojt, hol madár énekel,
a rózsában az álom borul arcra,
s a „Vagyok, aki vagyok” nem hangzik el.
Ezt látta. Ahogy látnok lát, ha látna.
A falka mélyén elfogta a dölyf.
Szivárvány tört a békés Ararátra.
S az olajággal visszaszállt az ölyv.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]