Kút, szilvafával

A kútból ma már csak a visszhang. „Le ne írd”, és „fölösleges mondanod”. A kép nem gyűrűzik az ujjainkra. Az övéi egykor cselédkönyvet kaptak; a mieink katonakönyvet, nagy „Zs” betűvel. Őket megjelölték; minket is megjelöltek. Szerette a kertet, különösen a teregetést a fák közt. Szerettem a frontról hazatérő férfiakat, különösen a fonott gyertya mellett az áldást. Egyikünk sem számított további megjelölésre. Első pillanattól világos, hogy ő ő marad, és én én maradok; s az „ők is mi vagyunk” eseményre váltott hazugság, tömegsír, vacak romantika, ázalag élet. Ha levelet írunk egymásnak, a levél csupa kert, mennyi habos ágynemű a fák közt, a kötélen – emlékszel a kútra, a vörös szilvafa alatt? Már nincs ott. A fát is kivágták. Nagyapád szombat este áldomást ivott a fonott gyertya mellett. Szilva- pálinka volt? Minek az emlékeket összekötni. Az erősebbek úgyis a megjelölők; ők támadnak fel folyton, minden változás első pillanatában, velük az összeköpdösött cselédkönyv, katonakönyv, katonakönyv, cselédkönyv, nagy Cs, nagy Zs, teleírnak foszló templomot, kőkemény ágy- neműt – készen legyen a batyud és ne félj. Lépj idébb, mi nem csapunk zajt. Minek. Bárhová megyünk, a szilvafához megyünk.