Dublin és Galway között

Ködlámpák. Dublini éjszaka. A szobának nincsen ablaka. A nyugati partig óriási fogsor kerítést, boltívet, oszloptestet morzsol, a nyelvről eső szitál, köd ereszkedik, templomromokig, kőkeresztekig, lassan lüktetve nyeli porcelán ujjak obszcén mozdulatait az óceán. Vár meredezik, megsebzett torony, a legelők határa kőhalom, tizennyolcadik századot beszél, tüskebokrokat keretez a szél. A kép föléled a kastélyfalon, a vadhattyúk röptéről semmi nyom, rég befúvódtak a lélekbe mind – a csigalépcső fölfelé tekint. Valami szivárványlik onnét, vagy ha mégse, az utasnak nincs már helyzetfölismerése. A vacogásnak nincs térfogata. A szobának nincs, nincs, nincs ablaka. Mi lesz, ha elfogy Galwayig az út? Ha nincs szilárd pont, csak a kocsmapult? Ha a rossz erők törvénye szerint egy lesz az odalent s az odakint? Ha nincs több édes együttrettegés, s a magánkínra azt mondják: kevés? Ha a közösen bevérzett kapa, vakolókanál és kőballada helyén ez a katafalk-forma hegy oly természetes, mint az egyszeregy? S ki Galway felől nem talál haza, dörömbölhet a coole-i éjszaka parkjában s a dublini szálloda vak falain, a vadhattyúk nyoma mélyén az a rút kiskacsa nem borzong, nem sír, nincs térfogata, nem testesülhet se holdnak, se napnak, mert rátömörlik egyszer egy vakablak. A hattyútoll spirálban föllebeg. Még a ködlámpás sem találja meg.