Árnyékfehér

 

 

 

 

Dagerrotip

Három lány a mezőn füvet szed,
de köztük szépanyám a legszebb:
a juhok is köré legelnek.
Pap, orvos, tanár neki hódol,
s a boltoslegény is a boltból.
Van zsebkendője neki halmaz,
igazságot sosem tilalmaz,
költőhöz szól: „Törvényt fogalmazz!”
És hallgat aztán áhítattal,
fodros kötőben, angyalarccal.
Jaj annak, kit mellőle szél tép,
hajnali harmat, ő a mérték;
ha csipkebokron utolérték
felhők, tüzek, hold prése, körgát,
reszketve nyújtja át nyugalmát –
Mértéke nincsen a mezei szélnek,
mértéke nincsen a zsenge vetésnek,
a szentségben-megjelenésnek,
a négy rács fölött égő Tannak,
s a kéznek, mellyel csöndben adnak.

 

 

 

Nagy Heródes

Palotáját légörvény mutatja,
tartományát homok.
Építkezett és ölt. Alakja
az idők forgásával elforog.
Magányos volt, mint ahol élt, a táj.
Politikában római lakáj.
Egy műveletlen rabszolga fia.
Csak negyedsorban volt edomita.

 

 

 

József Attila-motívumok

 

I

Szépségfák állnak illatokkal telten.
A fin de siècle őket hagyta itt.
Az új évszázad miért-varjait
hajtják az évek, egyre éhesebben.
A szántóvető sosem vétkes ebben:
neki is elhajtják a falvait,
mert jégre visz, ki még garatra vitt
a gabonából, s hallgat összeverten.
Mindenki üt. A törmelék fölött
mint irtóztató aszimmetria
csak a tigris nagy vére mennydörög
s a szépségfa négy szegletnek rohan.
Egykoron itt ment az Emberfia.
Dübörgő gépváros zúgó agyam.
 

II

Biztosan tudom: végeztek velem.
A vonat zökken, ha valaki tolja.
A halálvágy s a halálfélelem
címke csupán, akár a paranoia.
Gyilkosságnál is nagyobb vétek az,
ha becsapják a halni indulót.
Lőtt sebre zászló, gennyre ragtapasz;
tusfürdő, szappan, málenkij robot.
Én tudtam azt a percet. Hallgatag
gyilkosaimról vers a hírhozó.
Láttam, halálom széttép s fennmarad.
S az életemre nincs vállalkozó.

 

 

 

Gyermekrajzok

I
A küszöbön
A régi Vesta-papnő
nem egyszerűen agg nő,
kemény, akár a habkő,
ha jő a pontifex.
S a kőküszöbre hullván
a hosszú óra multán
a tűzben ott a vulkán,
a légben ott a lex.
A régi Vesta-papnő
nem élhetetlen aggnő:
a kőben ott maradt ő –
de nincs a pontifex.
II
Nyugat magyarja
Alaktalan kővel legelőt kerít el,
levegőt kerít el alaktalan kővel.
Itt juhom lélegzik, ott birkám legelész.
Ó, Isten Báránya, Te itten hova férsz.

 

 

 

Dublin és Galway között

Ködlámpák. Dublini éjszaka.
A szobának nincsen ablaka.
A nyugati partig óriási fogsor
kerítést, boltívet, oszloptestet morzsol,
a nyelvről eső szitál, köd ereszkedik,
templomromokig, kőkeresztekig,
lassan lüktetve nyeli porcelán
ujjak obszcén mozdulatait az óceán.
Vár meredezik, megsebzett torony,
a legelők határa kőhalom,
tizennyolcadik századot beszél,
tüskebokrokat keretez a szél.
A kép föléled a kastélyfalon,
a vadhattyúk röptéről semmi nyom,
rég befúvódtak a lélekbe mind –
a csigalépcső fölfelé tekint.
Valami szivárványlik onnét, vagy ha mégse,
az utasnak nincs már helyzetfölismerése.
A vacogásnak nincs térfogata.
A szobának nincs, nincs, nincs ablaka.
Mi lesz, ha elfogy Galwayig az út?
Ha nincs szilárd pont, csak a kocsmapult?
Ha a rossz erők törvénye szerint
egy lesz az odalent s az odakint?
Ha nincs több édes együttrettegés,
s a magánkínra azt mondják: kevés?
Ha a közösen bevérzett kapa,
vakolókanál és kőballada
helyén ez a katafalk-forma hegy
oly természetes, mint az egyszeregy?
S ki Galway felől nem talál haza,
dörömbölhet a coole-i éjszaka
parkjában s a dublini szálloda
vak falain, a vadhattyúk nyoma
mélyén az a rút kiskacsa
nem borzong, nem sír, nincs térfogata,
nem testesülhet se holdnak, se napnak,
mert rátömörlik egyszer egy vakablak.
A hattyútoll spirálban föllebeg.
Még a ködlámpás sem találja meg.

 

 

 

Gyermekrajzok

III
Crescendo
A világvégi halvilág
világ vége és alvilág,
és tudja minden barkaág,
hogy arra úszni balgaság,
ezért, hogy minden alga, rák
szmokingot ölt és haltalárt,
mert Tantaluszt és Tantalát,
védeni kell a halhazát,
tudja meg sás, moszat, hinár,
hogy itt a vég, az új halár,
reszkessen minden halfia:
a kapuban a maffia,
ki itt belép, halálfia,
a világvégi halvilág
világ vége és alvilág!

 

 

 

Aesthetika Post Mortem

Egri Péter Value and Form
című könyvének olvasásakor
 

1

Háborúzni csak azzal érdemes,
fölmagasodni ki nem bír tovább.
Krajcáros csúzli vagy bombarepesz:
alázatára mélybarna mohát
növeszt a kő az esemény után.
S nem nyúl le érte az Isten ujja,
és mint Ádám a Sixtusi falán,
ő sem próbálja meg újra s újra.
És nem kíván több diszharmóniát.
A feszültség már újakban lakik.
A fúgák rögre zúdult ritmusát
fogja föl majd a kábult harmadik –
s a várból visszaszól a zene, tánc
és olasz fényével a reneszánsz.
 

2

Belső szemünkkel látjuk a veszélyt,
a szélforraló tűzliliomot.
Ha estharangszó csitítja az éjt,
maradjanak meg együtt a romok,
nem unhatunk meg kéményt s ablakot:
Salisbury tornyára Constable
merő oxigént-lombdíszt aggatott,
de ahhoz katedrális kell előbb,
a Tejúthoz a csillagnárciszok,
az öbölhöz a part vörös pora,
felhőtömbhöz földszínű vízcsikok,
térritmushoz a nászút mámora –
a metafora ez, ha rátekintsz,
és nem a népnemzeti hátgerinc.
 

3

Westminster hídja beleremegett,
ahogy csak elhalt a lövés zaja.
Tarkólövés. Mint fényt a gyökerek,
a lépést ette meg a kő maga;
dobban mind, sorban – paradox lelet,
a város fénylő kannibáli fája,
oly széttárt karú és befejezett,
mint Schubert Nyolcadik Szimfóniája.
Előérzet a Szépség. Ahogy Istent,
történet bírja még csak körberóni.
Ingoványt lépnek a világ nem ismert
és el nem ismert, vak törvényhozói.
Lépni: borzongni, bármi lesz az ára.
Csalogány száll a merkantil világra.
 

4

Fény és sebesség. Fény és gyűlölet.
Karthágó és Trafalgar nem jelent ám
tanulságot, míg mellesleg jöhet
a „Carthaginem esse delendam”.
A teljes örvény körvonaltalan,
de tudomásulvétel-szintig ér.
Turner nem gyári ösztöndíjasan
jegyzeteli a tájat: benne él.
Prófétálni a nyers Nyugati Szél
is akkor tudhat, ha gyászolni tud.
Egymás gyászának kürtös, tág legén
keresztül-kasul áramlik az út.
Hol többen égnek, ég fölöttük Egy.
Két kődarabtól föllángol a Hegy.
 

5

Sziklában arc ég, toronyban fohász,
Nocturne-ben szemcsés csillagállapot.
A kottafejre rávésik: L’Orage,
negyven esztendő ellentáncba fog,
bel canto és vihar, hangszövevény,
rímek bordáin lovagló Halál,
forgószél, ellenárny és szembefény,
hát felnyeríthet, aki arra jár,
és minél inkább vagdalódzik a
következő évszázad, és idéz,
annál hasadtabb a romantika,
és víz fakad, mint méregből a méz,
mindig a méregzsák kerül alulra.
Gúnyból idézni önkarikatúra.
 

6

Ha arcból maszk lesz, ha fűből cafat,
ha egyidőben történik a test,
ha gennydudor a hősi pillanat,
ha bőgőhangot elefánt ereszt,
ha Joyce az angolnál is angolabb,
s Picasso fehér rothadásba kezd,
s Britten Totálja szétfolyt változat,
s ha Giacometti lát csak egyenest,
s körvonalat Léger, s a műdarab
krajcáros csúzlit és bombarepeszt
kiegészítő, listázott adat,
mely mohos fúgát kő mélyébe veszt,
s a Minden Egész eltörött enyész –
Aesthetica Post Mortem: Ott a Kéz.

 

 

 

Kút, szilvafával

A kútból ma már csak a visszhang.
„Le ne írd”, és „fölösleges mondanod”.
A kép nem gyűrűzik az ujjainkra.
Az övéi egykor cselédkönyvet kaptak;
a mieink katonakönyvet, nagy „Zs” betűvel.
Őket megjelölték; minket is megjelöltek.
Szerette a kertet, különösen a teregetést
a fák közt. Szerettem a frontról hazatérő
férfiakat, különösen a fonott gyertya mellett
az áldást. Egyikünk sem számított további
megjelölésre. Első pillanattól világos, hogy
ő ő marad, és én én maradok; s az „ők is
mi vagyunk” eseményre váltott hazugság,
tömegsír, vacak romantika, ázalag élet.
Ha levelet írunk egymásnak, a levél csupa
kert, mennyi habos ágynemű a fák közt,
a kötélen – emlékszel a kútra, a vörös
szilvafa alatt? Már nincs ott. A fát is
kivágták. Nagyapád szombat este áldomást
ivott a fonott gyertya mellett. Szilva-
pálinka volt? Minek az emlékeket összekötni.
Az erősebbek úgyis a megjelölők; ők támadnak
fel folyton, minden változás első pillanatában,
velük az összeköpdösött cselédkönyv, katonakönyv,
katonakönyv, cselédkönyv, nagy Cs, nagy Zs,
teleírnak foszló templomot, kőkemény ágy-
neműt – készen legyen a batyud és ne félj.
Lépj idébb, mi nem csapunk zajt. Minek.
Bárhová megyünk, a szilvafához megyünk.

 

 

 

Limerick-változatok

„Szeretek öregedni.”
A tolmács, 1973
 
Volt egy költőnő Pest-Budán
vágyott tehén, ló, nyest után.
De nem volt pénze tanyaságra,
így érte utol banyasága,
ezt ingyen adják Pest-Budán.
Egy agg költőnő felment Pestre,
folyvást az orrát púderezte.
Ajkára utcán rúzst kent mintegy,
s egy ifjú halkan így szólt: „Mindegy.”
Ezért kár volt feljönni Pestre!

 

 

 

Chiaroscuro

 

I

Belépett és így szólt: „Sivatag.
De ne hidd, hogy a szellem
szabadon szárnyalhat.
Válaszd a lélek élve-kárhozását,
de ne kelljen a szerkesztett sivárság,
élj és halj, mint a harmadik lator,
sivatagod feszítse meg a por,
nélkülem ne légy soha boldog.”
Azóta bolyongok.
 

II

Azóta bolyongok.
A lándzsák között nem lett ő se boldog,
élt és halt, eleven harag,
bárkáját végigmardosta a hab,
kettévált eszméletét a Tejút,
sivár hegyi ösvényét a vasút,
a prérit a pipacs helye, a ház, a ház,
mert én voltam az a sebhely,
a stabilitás.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]