Itáliai versek

 

 

 

 

Lámpavirág

Gyermekláncfüvet űz a Körös alji szél.
Halként tántorog el sok kicsi léghajó.
Pitypang, lámpavirág, rétfia, sárvirág,
Szent János buborék füve.
Minden test akadály. Kornyad, akár a fű.
Így szól Ézsaiás; Péter apostol is.
Zsoltározz, kiabálj: itt vagy, a dóm tövén.
Eddig tart a jövőd s a fű.

 

 

 

A Pietà előtt

Tartottál félholt kicsi testet a béna karodban?
Bújhatsz. Benned a csont, mely levezekli a bűnt.

 

 

 

Jelbeszéd

Ha észrevétlen várja a cselvetés
Ádámot, Évát, folyton, azóta is,
mert nincs tartása a fatörzsnek,
hogy letapassza a ferde kígyót,
ha bármit érsz, a vétek az útirány,
látványos ünnep, kőkori bajvivás,
s némán virraszt az ág, de virraszt
van jele óarany életének?!

 

 

 

Az emlék ára

A nád gondolkodik.
„Valék siralom tudatlan…”
A nád gondolkodik.
S áll mozdulatlan.

 

 

 

Whitmanesque

Botticelli Vénusza, páva tolla,
őszirózsák, még temetőszagúak,
szebb a metró vérvörös álülése:
hagyjatok élni.

 

 

 

Profanum vulgus

„Gyülöllek, távol légy, alacsony tömeg” –
lenézlek, kotródj, parvenü új elit,
nem látsz messzebb a csőcseléknél,
s kelleted itt magadat hiába.
Rolls Royce-ban rágcsálsz, Westelen émelyegsz,
adatbankodból ránk dül az évtized,
Európát mondsz, s nem ér mosatlan
mondataidba csak önszerelmed.
De tudnod kell majd, megriadón a nyáj
miért tódult vén csőszlobogók alá,
míg részeg koldus ült a sarkon,
és a világ tuladott a kocsmán.

 

 

 

A szekta és az idő

Mi csak velük vonultunk.
Se mánk, jövőnk, se múltunk.
Megyünk, megyünk, sikoltunk,
ahogy lefesti Munch.
Az úton ég a gázláng.
Időnk miért odáznánk?
A légió vigyáz ránk,
amíg imádkozunk.

 

 

 

Tériszony

Tanuld a köd ásványtanát
a tükörben a hóesést
sienai vörös falon
azt a szemernyi repedést
alvajáró sikátorok
s elmozduló terek között
a pléhcsatorna sóhaját
hogy ő is ő is erre jött
a kyklopsi barlanghiányt
azt a vad tömör villogást
melyben az álom szétterül
hogy más vulkánt többé ne láss
csiszolatlan mély köveken
azt a szétcsúszó röhögést
azt a nagy madárvijjogást
a visszametszett szédülést

 

 

 

Végtelen történet

A pillanat letörve. Nem díszlet ez, de kép.
A víziballadából a csónakos kilép,
kecses hidat szorongat a gondolák sora,
s lebillen a hüvelyk – ez hordágy, nem gondola.

 

 

 

Zárvány*

Pókláb a háló mértanát
sugár növését a vizek
emelkedést a béna szárny
apály a holdat
hegyomlást antracit
vályog a barlanghorpadást
bálványkő egyistenhitet
szigony a cethalat
gyehennát a katlan
nászutat reneszánsz palota
csak önsajnálatot soha
csak önsajnálatot soha

 

 

 

Sienai kútfigura

Omlik a fal körülötte,
lóg a sötét vezeték,
füstös a vén falifülke,
percre se néz le az ég,
nincs falikút, csak a gyermek
köpte ki bronz melegét –
elviszi mégis a lelked.
Semmi se volt a tiéd.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]