Piramis

 

 

 

 

Itáliai versek

 

 

 

 

Lámpavirág

Gyermekláncfüvet űz a Körös alji szél.
Halként tántorog el sok kicsi léghajó.
Pitypang, lámpavirág, rétfia, sárvirág,
Szent János buborék füve.
Minden test akadály. Kornyad, akár a fű.
Így szól Ézsaiás; Péter apostol is.
Zsoltározz, kiabálj: itt vagy, a dóm tövén.
Eddig tart a jövőd s a fű.

 

 

 

A Pietà előtt

Tartottál félholt kicsi testet a béna karodban?
Bújhatsz. Benned a csont, mely levezekli a bűnt.

 

 

 

Jelbeszéd

Ha észrevétlen várja a cselvetés
Ádámot, Évát, folyton, azóta is,
mert nincs tartása a fatörzsnek,
hogy letapassza a ferde kígyót,
ha bármit érsz, a vétek az útirány,
látványos ünnep, kőkori bajvivás,
s némán virraszt az ág, de virraszt –
van jele óarany életének?!

 

 

 

Az emlék ára

A nád gondolkodik.
„Valék siralom tudatlan…”
A nád gondolkodik.
S áll mozdulatlan.

 

 

 

Whitmanesque

Botticelli Vénusza, páva tolla,
őszirózsák, még temetőszagúak,
szebb a metró vérvörös álülése:
hagyjatok élni.

 

 

 

Profanum vulgus

„Gyülöllek, távol légy, alacsony tömeg” –
lenézlek, kotródj, parvenü új elit,
nem látsz messzebb a csőcseléknél,
s kelleted itt magadat hiába.
Rolls Royce-ban rágcsálsz, Westelen émelyegsz,
adatbankodból ránk dül az évtized,
Európát mondsz, s nem ér mosatlan
mondataidba csak önszerelmed.
De tudnod kell majd, megriadón a nyáj
miért tódult vén csőszlobogók alá,
míg részeg koldus ült a sarkon,
és a világ tuladott a kocsmán.

 

 

 

A szekta és az idő

Mi csak velük vonultunk.
Se mánk, jövőnk, se múltunk.
Megyünk, megyünk, sikoltunk,
ahogy lefesti Munch.
Az úton ég a gázláng.
Időnk miért odáznánk?
A légió vigyáz ránk,
amíg imádkozunk.

 

 

 

Tériszony

Tanuld a köd ásványtanát
a tükörben a hóesést
sienai vörös falon
azt a szemernyi repedést
alvajáró sikátorok
s elmozduló terek között
a pléhcsatorna sóhaját
hogy ő is ő is erre jött
a kyklopsi barlanghiányt
azt a vad tömör villogást
melyben az álom szétterül
hogy más vulkánt többé ne láss
csiszolatlan mély köveken
azt a szétcsúszó röhögést
azt a nagy madárvijjogást
a visszametszett szédülést

 

 

 

Végtelen történet

A pillanat letörve. Nem díszlet ez, de kép.
A víziballadából a csónakos kilép,
kecses hidat szorongat a gondolák sora,
s lebillen a hüvelyk – ez hordágy, nem gondola.

 

 

 

Zárvány*

Pókláb a háló mértanát
sugár növését a vizek
emelkedést a béna szárny
apály a holdat
hegyomlást antracit
vályog a barlanghorpadást
bálványkő egyistenhitet
szigony a cethalat
gyehennát a katlan
nászutat reneszánsz palota
csak önsajnálatot soha
csak önsajnálatot soha

 

 

 

Sienai kútfigura

Omlik a fal körülötte,
lóg a sötét vezeték,
füstös a vén falifülke,
percre se néz le az ég,
nincs falikút, csak a gyermek
köpte ki bronz melegét –
elviszi mégis a lelked.
Semmi se volt a tiéd.

 

 

 

Árnyékfehér

 

 

 

 

Dagerrotip

Három lány a mezőn füvet szed,
de köztük szépanyám a legszebb:
a juhok is köré legelnek.
Pap, orvos, tanár neki hódol,
s a boltoslegény is a boltból.
Van zsebkendője neki halmaz,
igazságot sosem tilalmaz,
költőhöz szól: „Törvényt fogalmazz!”
És hallgat aztán áhítattal,
fodros kötőben, angyalarccal.
Jaj annak, kit mellőle szél tép,
hajnali harmat, ő a mérték;
ha csipkebokron utolérték
felhők, tüzek, hold prése, körgát,
reszketve nyújtja át nyugalmát –
Mértéke nincsen a mezei szélnek,
mértéke nincsen a zsenge vetésnek,
a szentségben-megjelenésnek,
a négy rács fölött égő Tannak,
s a kéznek, mellyel csöndben adnak.

 

 

 

Nagy Heródes

Palotáját légörvény mutatja,
tartományát homok.
Építkezett és ölt. Alakja
az idők forgásával elforog.
Magányos volt, mint ahol élt, a táj.
Politikában római lakáj.
Egy műveletlen rabszolga fia.
Csak negyedsorban volt edomita.

 

 

 

József Attila-motívumok

 

I

Szépségfák állnak illatokkal telten.
A fin de siècle őket hagyta itt.
Az új évszázad miért-varjait
hajtják az évek, egyre éhesebben.
A szántóvető sosem vétkes ebben:
neki is elhajtják a falvait,
mert jégre visz, ki még garatra vitt
a gabonából, s hallgat összeverten.
Mindenki üt. A törmelék fölött
mint irtóztató aszimmetria
csak a tigris nagy vére mennydörög
s a szépségfa négy szegletnek rohan.
Egykoron itt ment az Emberfia.
Dübörgő gépváros zúgó agyam.
 

II

Biztosan tudom: végeztek velem.
A vonat zökken, ha valaki tolja.
A halálvágy s a halálfélelem
címke csupán, akár a paranoia.
Gyilkosságnál is nagyobb vétek az,
ha becsapják a halni indulót.
Lőtt sebre zászló, gennyre ragtapasz;
tusfürdő, szappan, málenkij robot.
Én tudtam azt a percet. Hallgatag
gyilkosaimról vers a hírhozó.
Láttam, halálom széttép s fennmarad.
S az életemre nincs vállalkozó.

 

 

 

Gyermekrajzok

I
A küszöbön
A régi Vesta-papnő
nem egyszerűen agg nő,
kemény, akár a habkő,
ha jő a pontifex.
S a kőküszöbre hullván
a hosszú óra multán
a tűzben ott a vulkán,
a légben ott a lex.
A régi Vesta-papnő
nem élhetetlen aggnő:
a kőben ott maradt ő –
de nincs a pontifex.
II
Nyugat magyarja
Alaktalan kővel legelőt kerít el,
levegőt kerít el alaktalan kővel.
Itt juhom lélegzik, ott birkám legelész.
Ó, Isten Báránya, Te itten hova férsz.

 

 

 

Dublin és Galway között

Ködlámpák. Dublini éjszaka.
A szobának nincsen ablaka.
A nyugati partig óriási fogsor
kerítést, boltívet, oszloptestet morzsol,
a nyelvről eső szitál, köd ereszkedik,
templomromokig, kőkeresztekig,
lassan lüktetve nyeli porcelán
ujjak obszcén mozdulatait az óceán.
Vár meredezik, megsebzett torony,
a legelők határa kőhalom,
tizennyolcadik századot beszél,
tüskebokrokat keretez a szél.
A kép föléled a kastélyfalon,
a vadhattyúk röptéről semmi nyom,
rég befúvódtak a lélekbe mind –
a csigalépcső fölfelé tekint.
Valami szivárványlik onnét, vagy ha mégse,
az utasnak nincs már helyzetfölismerése.
A vacogásnak nincs térfogata.
A szobának nincs, nincs, nincs ablaka.
Mi lesz, ha elfogy Galwayig az út?
Ha nincs szilárd pont, csak a kocsmapult?
Ha a rossz erők törvénye szerint
egy lesz az odalent s az odakint?
Ha nincs több édes együttrettegés,
s a magánkínra azt mondják: kevés?
Ha a közösen bevérzett kapa,
vakolókanál és kőballada
helyén ez a katafalk-forma hegy
oly természetes, mint az egyszeregy?
S ki Galway felől nem talál haza,
dörömbölhet a coole-i éjszaka
parkjában s a dublini szálloda
vak falain, a vadhattyúk nyoma
mélyén az a rút kiskacsa
nem borzong, nem sír, nincs térfogata,
nem testesülhet se holdnak, se napnak,
mert rátömörlik egyszer egy vakablak.
A hattyútoll spirálban föllebeg.
Még a ködlámpás sem találja meg.

 

 

 

Gyermekrajzok

III
Crescendo
A világvégi halvilág
világ vége és alvilág,
és tudja minden barkaág,
hogy arra úszni balgaság,
ezért, hogy minden alga, rák
szmokingot ölt és haltalárt,
mert Tantaluszt és Tantalát,
védeni kell a halhazát,
tudja meg sás, moszat, hinár,
hogy itt a vég, az új halár,
reszkessen minden halfia:
a kapuban a maffia,
ki itt belép, halálfia,
a világvégi halvilág
világ vége és alvilág!

 

 

 

Aesthetika Post Mortem

Egri Péter Value and Form
című könyvének olvasásakor
 

1

Háborúzni csak azzal érdemes,
fölmagasodni ki nem bír tovább.
Krajcáros csúzli vagy bombarepesz:
alázatára mélybarna mohát
növeszt a kő az esemény után.
S nem nyúl le érte az Isten ujja,
és mint Ádám a Sixtusi falán,
ő sem próbálja meg újra s újra.
És nem kíván több diszharmóniát.
A feszültség már újakban lakik.
A fúgák rögre zúdult ritmusát
fogja föl majd a kábult harmadik –
s a várból visszaszól a zene, tánc
és olasz fényével a reneszánsz.
 

2

Belső szemünkkel látjuk a veszélyt,
a szélforraló tűzliliomot.
Ha estharangszó csitítja az éjt,
maradjanak meg együtt a romok,
nem unhatunk meg kéményt s ablakot:
Salisbury tornyára Constable
merő oxigént-lombdíszt aggatott,
de ahhoz katedrális kell előbb,
a Tejúthoz a csillagnárciszok,
az öbölhöz a part vörös pora,
felhőtömbhöz földszínű vízcsikok,
térritmushoz a nászút mámora –
a metafora ez, ha rátekintsz,
és nem a népnemzeti hátgerinc.
 

3

Westminster hídja beleremegett,
ahogy csak elhalt a lövés zaja.
Tarkólövés. Mint fényt a gyökerek,
a lépést ette meg a kő maga;
dobban mind, sorban – paradox lelet,
a város fénylő kannibáli fája,
oly széttárt karú és befejezett,
mint Schubert Nyolcadik Szimfóniája.
Előérzet a Szépség. Ahogy Istent,
történet bírja még csak körberóni.
Ingoványt lépnek a világ nem ismert
és el nem ismert, vak törvényhozói.
Lépni: borzongni, bármi lesz az ára.
Csalogány száll a merkantil világra.
 

4

Fény és sebesség. Fény és gyűlölet.
Karthágó és Trafalgar nem jelent ám
tanulságot, míg mellesleg jöhet
a „Carthaginem esse delendam”.
A teljes örvény körvonaltalan,
de tudomásulvétel-szintig ér.
Turner nem gyári ösztöndíjasan
jegyzeteli a tájat: benne él.
Prófétálni a nyers Nyugati Szél
is akkor tudhat, ha gyászolni tud.
Egymás gyászának kürtös, tág legén
keresztül-kasul áramlik az út.
Hol többen égnek, ég fölöttük Egy.
Két kődarabtól föllángol a Hegy.
 

5

Sziklában arc ég, toronyban fohász,
Nocturne-ben szemcsés csillagállapot.
A kottafejre rávésik: L’Orage,
negyven esztendő ellentáncba fog,
bel canto és vihar, hangszövevény,
rímek bordáin lovagló Halál,
forgószél, ellenárny és szembefény,
hát felnyeríthet, aki arra jár,
és minél inkább vagdalódzik a
következő évszázad, és idéz,
annál hasadtabb a romantika,
és víz fakad, mint méregből a méz,
mindig a méregzsák kerül alulra.
Gúnyból idézni önkarikatúra.
 

6

Ha arcból maszk lesz, ha fűből cafat,
ha egyidőben történik a test,
ha gennydudor a hősi pillanat,
ha bőgőhangot elefánt ereszt,
ha Joyce az angolnál is angolabb,
s Picasso fehér rothadásba kezd,
s Britten Totálja szétfolyt változat,
s ha Giacometti lát csak egyenest,
s körvonalat Léger, s a műdarab
krajcáros csúzlit és bombarepeszt
kiegészítő, listázott adat,
mely mohos fúgát kő mélyébe veszt,
s a Minden Egész eltörött enyész –
Aesthetica Post Mortem: Ott a Kéz.

 

 

 

Kút, szilvafával

A kútból ma már csak a visszhang.
„Le ne írd”, és „fölösleges mondanod”.
A kép nem gyűrűzik az ujjainkra.
Az övéi egykor cselédkönyvet kaptak;
a mieink katonakönyvet, nagy „Zs” betűvel.
Őket megjelölték; minket is megjelöltek.
Szerette a kertet, különösen a teregetést
a fák közt. Szerettem a frontról hazatérő
férfiakat, különösen a fonott gyertya mellett
az áldást. Egyikünk sem számított további
megjelölésre. Első pillanattól világos, hogy
ő ő marad, és én én maradok; s az „ők is
mi vagyunk” eseményre váltott hazugság,
tömegsír, vacak romantika, ázalag élet.
Ha levelet írunk egymásnak, a levél csupa
kert, mennyi habos ágynemű a fák közt,
a kötélen – emlékszel a kútra, a vörös
szilvafa alatt? Már nincs ott. A fát is
kivágták. Nagyapád szombat este áldomást
ivott a fonott gyertya mellett. Szilva-
pálinka volt? Minek az emlékeket összekötni.
Az erősebbek úgyis a megjelölők; ők támadnak
fel folyton, minden változás első pillanatában,
velük az összeköpdösött cselédkönyv, katonakönyv,
katonakönyv, cselédkönyv, nagy Cs, nagy Zs,
teleírnak foszló templomot, kőkemény ágy-
neműt – készen legyen a batyud és ne félj.
Lépj idébb, mi nem csapunk zajt. Minek.
Bárhová megyünk, a szilvafához megyünk.

 

 

 

Limerick-változatok

„Szeretek öregedni.”
A tolmács, 1973
 
Volt egy költőnő Pest-Budán
vágyott tehén, ló, nyest után.
De nem volt pénze tanyaságra,
így érte utol banyasága,
ezt ingyen adják Pest-Budán.
Egy agg költőnő felment Pestre,
folyvást az orrát púderezte.
Ajkára utcán rúzst kent mintegy,
s egy ifjú halkan így szólt: „Mindegy.”
Ezért kár volt feljönni Pestre!

 

 

 

Chiaroscuro

 

I

Belépett és így szólt: „Sivatag.
De ne hidd, hogy a szellem
szabadon szárnyalhat.
Válaszd a lélek élve-kárhozását,
de ne kelljen a szerkesztett sivárság,
élj és halj, mint a harmadik lator,
sivatagod feszítse meg a por,
nélkülem ne légy soha boldog.”
Azóta bolyongok.
 

II

Azóta bolyongok.
A lándzsák között nem lett ő se boldog,
élt és halt, eleven harag,
bárkáját végigmardosta a hab,
kettévált eszméletét a Tejút,
sivár hegyi ösvényét a vasút,
a prérit a pipacs helye, a ház, a ház,
mert én voltam az a sebhely,
a stabilitás.

 

 

 

A túlélő

 

 

 

 

Thomas Døssing éjszakái*

Az a „sejtelem nélküli város”
– akárha rézmetsző hallucinációi
emelték volna át Észak-Afrikából
a folytonosan beteg Európa mori
melius est jelvényű, félhomályos
életébe, amely fölött mihaszna
„kicsépelt csillagok s héjukból csépelt
lelkek” egyformán kifáradt szalmakazla –
elfészkelődött bennünk, oltottmész-fehér
falak, klóros vizek, elzöldült kilincsek,
„nem vitte többre, aki megfeszült,
mint aki azt mondta: feszítsd meg”,
a csillaghagyó lelkek szalmahite
fészkelődött el, s kimélyült sóvár
önvédelemmé, hogy „nem támad fel, akit
várnak, de feltámadhat, aki vár” –
holott nem fognak megkeresni, erről
még a sejtelem hiánya sem tud,
háború van, Nyugat-Európa és
a tengerentúl nagyvárosaiban luxus-
körülmények között tervez új
kormányzatot s készíti elő
rejtjelekkel, aknabiztos hajókkal,
pénzzel és mítosszal a jövőt néhány csillagleső.
Egyedül ő került Keletre. Kiválasztották,
vállalta. Önkínzó rohamai voltak? Víziói?
Fiáról, aki fogoly? A hálóba esett országról?
Az égő városról, s hogy vissza, vissza? Hogy valódi
levegő áramoljon át az alvók vérerein?
S ne méreg? Ezért? Ma már nem tudni meg.
Nem kapott autót, titkárnőt, újságot, híreket,
tüzelőt is alig arra a bezárt, füsthideg
moszkvai télre, a rejtjeleket gyertyafénynél
fejti meg, vérhas, tüdőgyulladás
veszi az erejét, de tárgyalnia kell,
valami magasabb, valami feszületi láz
formálja egésszé a szavait: „nem hagylak el”,
csak erről lehetnek hallucinációi, víziói,
mert nélküle a nyugati szabadok nem lesznek
képesek az országot a cum dignitate mori
világába átemelni, és mert a fia fogoly,
a rejtjelek kápráznak, a tüdeje fáj,
az égő várost látja, a Tivolit Trójában,
évek óta dőzsölnek a leugráló akháj
dárdavetők a palotákban, azt a
háromfelől széljárta, tulipános-szökőkutas
csodát nem fogja csillaghagyó lelkek
szalmahitének odavetni, lakost és utast
érjen utol a sejtelem, a kasszandrai,
hogy túl kell élni a bitangot,
de úgy, hogy magunk ne legyünk bitangok –
s félig kiköpött tüdejéből, gyomrából a hangok
„csekisták” és „németbarátok”, „forrófejűek” és
„lakájok”, folyton címkézettek feje felett
úgy törnek fel, hogy azt a megfeszített
kis országot végül befogadják a szövetségesek!
Az egész csak egy percig tartott.
A sejtelemtől Európa jobb fele
felizzott, rejtjel a gyertyacsonknál.
Csak két év múlva halt bele.

 

 

 

A túlélő

Kellékeit tudta, a lényegét nem.
Azt látta, hogy a vízözön: csoda.
Hogy ingoványt szán a hegy tetejének
Isten egyetlen eldobott verssora.
Hogy szétnyílik a Teremtés kudarca,
sűrűség fojt, hol madár énekel,
a rózsában az álom borul arcra,
s a „Vagyok, aki vagyok” nem hangzik el.
Ezt látta. Ahogy látnok lát, ha látna.
A falka mélyén elfogta a dölyf.
Szivárvány tört a békés Ararátra.
S az olajággal visszaszállt az ölyv.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]