Lépj át

Nedvkeringés a háncs alól, manószakáll a vízesésben, kisuvickolt csizmád elől felszól az én elfelejtett léptem. Egyetlen körző két szára: járunk a kékbe burkolt faltövek között. Minden színt leolvaszt a tűz. Kályhának feszítjük a hátunk. Azt mondod: „Elroncsolt ólomkatona.” Azt mondom: „Bőrét vesztett konvertita.” A kín a párkány felé lendít. Aztán már a hold sem jelent semmit. Ég felé nézve kottáztunk egykoron. Lábnyomunk Pompeji volt, nem Hollywood. Lépj át fenyéren, rajtam, a falon. Bennem nincs élet. Sem igazság. Csak út.