A hosszú, tekervényes út. |
Labirintusban a szülőfalunk, |
sarkított fákon kúszik fel a szél. |
s éjente lassan, ámbraszaggal |
fölénk hullik a maradék levél. |
|
Elvonz a hold és megszögel a nap. |
Nem füttyentünk, minek. Tovább, gyalog. |
Egy városszélről vad kenyérszagok, |
Itt volt a magtár. Leégett. |
|
Nem téved el, aki tévelyeg. |
Nem téved el, aki tudja, téved. |
Nincs kitartóbb nálunk, csak a féreg, |
övé a végső lakhatás, akár megütnek, |
akár megszeretnek, és szól az a viaszon túli ének, |
„Itthon vagytok.” Kékre fagy a szájam. |
|
nincs hullócsillag, cet csontja, zsályaillat, |
csak az elemek odva alján |
a gabona ígérete. A gabonáé. |
Csak a föld, a föld füstfordító vonzereje, |
hát legyőzöd-e végre, útitársam! |
|
Vízen járni, tűzben, léghajón |
semmivel sem képtelenebb. |
Rugaszkodj el. Megtart az emlék. |
|
|