Legenda^*

Pincébe ment a dédapánk borért s nem jött fel soha többé – ennyi az esemény. Széndioxidgáz. Ez volt az ok. Ők nem tudtak semmilyen dioxidot. Ültek, ott fenn, az asztalnál, várták a Messiást. Vártak. A halott kezéből, ott lenn, szétfolyt a bor. Az időhálón nem üt át az utolsó hörgés, sem az első sikoly. A kapu közben megnyikordult. Nem hallgattak oda. Rohantak. Párnát! levegőt! a borbélyt! A falu temploma éjfélt kondított, tömör felhő szitált a ház körül, az asztalos ezüsttel írta rá a feketére: „Antal”. S tizenötödik századi nevét, mely jóságost jelent. Kegyetlenül s termékenyen beállt a csend. Hallgattak negyven évet – vízözön, hegycsúcs, sivatag – a csend szereti a negyvenet. S a gyermekek gyermekei, a négy elsőszülött fiú fölvette az Antal nevet. Hóban, sárban, tűzben és szélben kavicsot pattintgattak a dombvidéken, s követték, négyen négyfelé. Az egyik Kantot, Nietzschét vinné, a másik gyümölcsöket mellé, a harmadik, mint Ézsau, állatbőr közt lakna, a negyedik mindig Trianont siratná. Fegyvert foghattak volna. Kő repült nekik. Eldőltek. Várták a Messiást. Meghaltak? Élnek? Esemény. S mért nem jön el! Nem több, csak ok. Az emléket nem fogják oxidok. A hálón semmi sem üt át, csak hörgés, csak sikoly. Értelmes emberi beszéd olyan késésben él, akár halott vulkánok fogékony lejtői tövén, a föld kékes erei közt a bor. Lement borért, nem jött fel soha többé. Onnét szólít. Meglep majd, szemből, sosem orvul. Várj. Négy, negyven, négyszáz év kell. S a kapu sarokvasa megcsikordul.