Halál a cirkuszban

Fenn nyugalom van. Háboritatlan, ahogy megitéljük. Távcső műhold, fény nem jut a lényegen át. Forr az a nyugvás. Mind, ami volt, értelmet is ott kap, formát, teljes időt, indokot, ész-okokat. Mért halt meg, mért akkor esett el, hol van a sírja, hogyha csak őt szereti, mért nem lett az övé, mért kell holtra gyötörni, ha úgyis eléri a sorsa, s élete mért múlik egy suta mozdulaton. Zúgnak az őselemek csiszolatlan fémkupolában, ugrat a műlovar is által a tűzkarikán, vágyköre annyi, hogy ugrat, lóról tűzre figyelve, karzat, trombita, tűz nem jut a lényegen át, perc az egész, és „brávó!”, vagy csak hull nyakaszegve, s vaspánt lett a halál egy kerek ambición. Annyi se volt az egész, mint ringlispilben a fémváz – s mily geometria ez, hogy szomjan hal a ló?