Esés

 

 

 

 

Halál a cirkuszban

Fenn nyugalom van. Háboritatlan, ahogy megitéljük.
Távcső műhold, fény nem jut a lényegen át.
Forr az a nyugvás. Mind, ami volt, értelmet is ott kap,
formát, teljes időt, indokot, ész-okokat.
Mért halt meg, mért akkor esett el, hol van a sírja,
hogyha csak őt szereti, mért nem lett az övé,
mért kell holtra gyötörni, ha úgyis eléri a sorsa,
s élete mért múlik egy suta mozdulaton.
Zúgnak az őselemek csiszolatlan fémkupolában,
ugrat a műlovar is által a tűzkarikán,
vágyköre annyi, hogy ugrat, lóról tűzre figyelve,
karzat, trombita, tűz nem jut a lényegen át,
perc az egész, és „brávó!”, vagy csak hull nyakaszegve,
s vaspánt lett a halál egy kerek ambición.
Annyi se volt az egész, mint ringlispilben a fémváz –
s mily geometria ez, hogy szomjan hal a ló?

 

 

 

Kis rondó Salvador Dalí modorában

Ha az idő anyag,
ha csak lesz, ami volt,
ha a bűn elszakad,
s újulni összeforrt,
ha folyvást megdagad
s kilencet lép a hold,
ha úgy vágódsz hanyatt,
mint kit a nap tiport,
mihez fogsz, óvd magad,
ne játszd a Nagy Frivolt,
ne légy több, annyi csak,
mint kő a part alatt,
part hátán kőnyi folt,
melyre rálép a hold,
ha a bűn elszakad,
s újulni összeforrt,
ha az lesz, ami volt,
s az idő csak anyag,
mint a kő, mint a nap,
mint a víz, mely apad,
mint a hold, mely alatt
tested hold kirakat,
annyi csak, s ennyi vagy,
a világ ide forrt,
csak az lesz, ami volt.

 

 

 

Legenda*

Pincébe ment a dédapánk borért
s nem jött fel soha többé –
ennyi az esemény.
Széndioxidgáz. Ez volt az ok.
Ők nem tudtak semmilyen dioxidot.
Ültek, ott fenn, az asztalnál,
várták a Messiást. Vártak.
A halott kezéből, ott lenn, szétfolyt a bor.
Az időhálón nem üt át az utolsó hörgés,
sem az első sikoly.
A kapu közben megnyikordult.
Nem hallgattak oda.
Rohantak. Párnát! levegőt! a borbélyt!
A falu temploma
éjfélt kondított, tömör felhő
szitált a ház körül, az asztalos
ezüsttel írta rá a feketére: „Antal”.
S tizenötödik századi nevét, mely
jóságost jelent. Kegyetlenül s termékenyen
beállt a csend. Hallgattak negyven évet –
vízözön, hegycsúcs, sivatag – a csend
szereti a negyvenet. S a gyermekek
gyermekei, a négy elsőszülött fiú
fölvette az Antal nevet. Hóban,
sárban, tűzben és szélben
kavicsot pattintgattak a dombvidéken,
s követték, négyen négyfelé.
Az egyik Kantot, Nietzschét vinné,
a másik gyümölcsöket mellé,
a harmadik, mint Ézsau, állatbőr közt lakna,
a negyedik mindig Trianont siratná.
Fegyvert foghattak volna. Kő repült nekik.
Eldőltek. Várták a Messiást.
Meghaltak? Élnek? Esemény.
S mért nem jön el! Nem több, csak ok.
Az emléket nem fogják oxidok.
A hálón semmi sem üt át,
csak hörgés, csak sikoly.
Értelmes emberi beszéd olyan
késésben él, akár halott vulkánok
fogékony lejtői tövén, a föld kékes
erei közt a bor.
Lement borért, nem jött fel soha többé.
Onnét szólít. Meglep majd, szemből,
sosem orvul. Várj. Négy, negyven,
négyszáz év kell.
S a kapu sarokvasa megcsikordul.

 

 

 

História

A városfalak félköríve
a védelem, a védelem
zarándokhajók félköríve
a védelem, a védelem
a gyertyatartók félköríve
a védelem, a védelem
világtérképek félköríve
a védelem, a védelem
azután egyszer partraszállni
a félelem, a félelem

 

 

 

Esés

ide estem
Kosztolányi
 
A víz örvénybe kényszerül,
az ág szélhordozó.
A lépteket terelni kell,
ha megjön a hajó.
Akit leránt a macskakő
fönn a Várban, Budán,
tudja, hogy vérért kapta itt
kulcsait Szolimán.
Több évszázad csonthártya csak,
míg nyílik a verem.
És maga fog majd dönteni,
ki az övé s ki nem.
Ő maga dönt. A járdaszél
örvény, de lenn marad.
Kürtbúgást álmodik a víz.
S a választás szabad.

 

 

 

Pathétique

De mit tudhatnak rólam?
Vas István
 
Háború után van hová hazamenni, egy cserép
muskátli és egy katonafénykép közé. Az idő
nagyon egyszerűen múlik, többnyire be sem
lázasodunk tőle, telnek az albumok, csomó-
sodik a bőr, a szökőkút ágai pontosan ugyan-
oda csapnak: el lehet menekülni, mint Szun
Vu Kung Buddha rózsaszín ujjai közül; sem
a hűség, sem a hűtlenség nem érdem (más
nyelven gügyög a gyermek a térden) –
nyelven gügyög a gyermek a térden) – csak
épp szánakozni egymáson nem kell. Nem kellett
volna. Sem a hazátlanságon, sem az aknazáras
szülőhazán. Nincs lejjebb, amiről azt hihetni:
lenn van. Mert nehezebb a sarzsit állni, mint
Korinthoszban prédikálni.
Korinthoszban prédikálni. Élni is lehetett
itt. Sírok és tömegsírok között. A múlt egyre
csak közelebb költözött. A Margitsziget ingyen
volt, nem úgy, mint a történelmi fátum. S a
Ligetnél máris tábla van: „itt állt a Regnum
Marianum”. Sehol a templom, és sehol a templom-
romboló, és van hová hazajönni. Lehet újakat
építeni. Van hová visszamenni.
építeni. Van hová visszamenni. Szótár sem
kell már. Az idők összeérnek. A vízsugár
egy halott muskátlitőre téved. És ha lázam
van, akkor lázam van (vedd meg a tempera-
túrádat, mondja a gyerek) – lázrózsát
mutat egy tükör. Rámismernek. Ráismerek.

 

 

 

Kettősverseny

Emlékszel-e a fogadóra?
Százötven éve múlt,
hogy a falon megállt az óra,
s a tollas ágyneműt
szétvetve hagyta valaki,
mig a széllel menekült
napszállatkor, hogy az, aki
utána iramult,
nyomát se lelje, s ha üt az óra,
s odakinn, odabenn
pisztolyt fognak a fogadóra
szépen, törvényesen,
a Corpus Iurist sérülés,
a lovakat bögöly,
az ablakot golyó ne érje, és
a hordót sem. Száll a toll.
Ló, delizsánsz, párkány halott.
A gyertya lengedez.
Én egy fogadóst siratok.
Az ő drámája ez.

 

 

 

Veremben

Szólítanak egy hangnélküli égből.
Ködfoltok, ultraviola.
A csigalépcső két részre szétdől.
Korom telepszik a fokaiba,
középütt állig ér a füstfal,
és szól, és szól az októberi kürt.
Nincs, ami befogadna, pitvar.
Nincs többé, aki útra küld.

 

 

 

Horror

Zöld párduc selyemtapadása,
a zsebkés csukladozva bámul.
A Szellem kémcső-torka cseppenként
eltelik az álmodó mosolyától.
Még nincs hajnal, mégis orgona szól.
A bolyongót egy szerelmespár elkíséri
a szekér nélkül zörgő utakon.
Kétoldalt mennek, pedig nem is kéri.
Egy ablakból kifeszül a lepedő.
Lebeg, még nem vetítik rá
a pontos iránymutatást.
Csak annyit: „Tengerfenék. Kyklad.
A láda azonnal megérkezik. Addig
kapaszkodj, amibe tudsz.
Kapaszkodj a falba.
Zárójel: (Hozzátok ide, élve, halva.)”
Elmozdulni. Talán nem késő.
A sportpályára, vissza. Nagyapám érthetetlen,
lassú kertjében. Pillangónak, bárminek.
Nem kell, hogy bárki értse.
A polcon egy százéves csésze
grafittalan, híg dörrenése.

 

 

 

Birtokviszony*

Lélekszakadva
a kiguruló vonat után.
„Várjanak meg! Várjanak meg!”
A fejkendős öregasszonyé
a reménytelenség,
katonafiáé a várakozás,
a mozdonyvezetőé a kilométer.
Haydn akkordja
egy Párizs vidéki orgonán.
„Dolce e cantabile.”
Az orgonista gyűrűsujjáé
a karikagyűrű,
hallgatóié a titoktartás,
enyém az akkord.
Háború dúlja
Amerikát. Amherstben egy vénlány
verset ír: „A negyven,
az a negyven is visszajött?” Kié
a negyven halott a tengerfenéken?
Kié a gyűrűsujjuk? Kié a cápa? S az
óceánnyi reménytelenség, kié a vers?

 

 

 

Három haiku

Nehézlovasság.
Lajtán túli magyaros
lejtés a járdán.
Kéménylegenda.
Kivonták a méhzsongást
a füstnarancsból.
Márványfelejtés.
„… Mert a vér, az a lélek.”
Kőmélyi sebláz.

 

 

 

Szentély falára

Szentély falára írni
szent dolgokat lehet csak
profán kislelkü talmi
lehull mint semmiség
Kásás alakba törve
rád öklel kinn a rútság
s mozaiklapba foglal
a glóriányi lét
Két sötét lángolás közt
szívdobbantó szünetjel
pálcáján téged őriz
a Feltámadható
S mert szent falakra írni
érvényeset lehet csak
ötezer év kísértés
a szó a szó a szó

 

 

 

Szerepcsere*

A hosszú, tekervényes út.
Látod-e, útitársam.
Labirintusban a szülőfalunk,
sarkított fákon kúszik fel a szél.
Hanyattfekszünk,
s éjente lassan, ámbraszaggal
fölénk hullik a maradék levél.
Érzed-e, útitársam.
Elvonz a hold és megszögel a nap.
Elkerüljük a városokat,
győzöd-e, útitársam.
Nem füttyentünk, minek. Tovább, gyalog.
Egy városszélről vad kenyérszagok,
erre laktak a pékek.
Itt volt a magtár. Leégett.
Kormát a kemencének
tapintod-e, útitársam.
Nem téved el, aki tévelyeg.
Nem téved el, aki tudja, téved.
Érted-e, útitársam.
Nincs kitartóbb nálunk, csak a féreg,
övé a végső lakhatás, akár megütnek,
akár megszeretnek, és szól az a viaszon túli ének,
hallod-e, útitársam.
„Itthon vagytok.” Kékre fagy a szájam.
S a novemberi éjszakában
nincs hullócsillag, cet csontja, zsályaillat,
csak az elemek odva alján
a gabona ígérete. A gabonáé.
Ízleled-e, útitársam.
Csak a föld, a föld füstfordító vonzereje,
legyőzöd-e,
hát legyőzöd-e végre, útitársam!
Vízen járni, tűzben, léghajón
semmivel sem képtelenebb.
Rugaszkodj el. Megtart az emlék.
Ég veled.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]