Bartók-koncert a pesti Broadwayn

Átok vagy taps? Nem számít most már. Tömjénszagú színházterem ittragadt kíváncsiskodói füllednek pulóveresen. Ott fönn a kvartett lebocsátja a kígyóvékony áradást. Fenyő csattan partról az égnek. Körötte rács. Fölötte rács. Feszít a fémváz. Elszakadni. Levegőt. Feszít az idő. Tűlevél és mocsár alól egy csontváz lelke áll elő. Láttátok őt? Smaragd gerincű. Beszéde tiszta hélium. Fönn és lenn átértelmeződik a széttekergő égi út. Opál indákat rejt az ablak. Csendbuborékot a falak. A míves jóság kelyhet épít, a meg nem művelt lenn marad. Országhatár, kritika, kontroll mind lenn marad, mind lenn marad. Opál indázást rejt az ablak. Légbuborékot a falak. Bika, torero, nagyközönség rég lenn maradt, rég elmaradt. Négy vonó rajzán fölsziromlik a csontváz-tiszta gondolat. És taps és taps. És labirintus. Folyosócsend. És utcacsend. A pesti Broadway gázlámpáin a cigarettád füstje zeng. Tizenöt éve, hogy New Yorkban elfogytál. És akivel itt hallgattalak, huszonnégy éve lesz a végső szívrohamig – s nekem? halálom? cigarettám? Broadwaym? sikerem? életem? csontvázam? lefosztott fenyőfám? Áldásom. Átkom. Betlehem.