Egy régi ősz

 

 

 

 

A boldog festő*

Láttuk a boldog festőt. Tudtuk:
szürke a képén a göröngy,
a sövény, a köd; mind
a vízszintes hangsúlyok. Szürke
a halottaságy.
a halottaságy. S az ágy fölött
a jel, minden jel szürke,
a kóró, a bot, a bárány:
függőlegesség, szürke permutáció.
És tűz-víz, és vágy-vétek összebocsátása
merő szürkeség, fegyelmezett áradás –
a hasznosított halálfélelem.
Láttuk a boldog festőt.
Csak egy kis lombot ide, mondtuk neki.
Elementáris zöldet. Sugárzó jelet, szinte
kolompszót. Ejnye már, hogy is
hívják: élményt. Valami felborzolót.
Olyat, mint a tenger. Olyat, mint a kútvíz.
Így kerek a világ, mondtuk. Így kerek
a halottaságy.

 

 

 

Öreg szerelmespár*

Sem árokba, sem koporsóba
nem fekhetnek együtt.
A füvetlenség rejti őket:
márványasztalon kéziratpapír.
Történelmük szemétkosárba zuhog,
Symphonia, 5 éves Terv, Munkás, Malboro.
Plakátok, rémületek, mosóporok.
Horgonyon égő hínár-unalom.
A méhzümmögéses terasz ide éppoly messzi,
mint a terasz üvegablakába belevágott kő,
vagy mint a kérdés: „Olvastad?”, s legfőképp,
mint a „Hogy utaztál?” – vonatok sem járnak.
Sem árokba, sem koporsóba
nem visz innen út.
A füvetlenség az egyetlen tartomány:
márványasztalon kéziratpapír.
Gilisztaként kanyarognak a mondatok;
senki sem korrigálja őket.
S a mélyben, mint a pinceajtó-dörrenés,
lavina indul, haboskávé.

 

 

 

A parlament nyári ülésszaka

Bájhő. Csak az ecetfa leng.
Zörög a rozmár-parlament.
Harminchat fok. Végösszegül
a felsőház ma összedül.
Sok csont kihullhat estelig,
mielőtt gépre tesztelik.
Van szőke rozmár, nagymenő,
fekete, szőrös, vakmerő.
Az elnökük: Konfucius.
Szakálla kender, ősi juss.
Az ajtó előtt díszhuszár.
A neve Hegel. Kézen áll.
Kinn a lovakat nyergelik,
míg a költőket hergelik:
„Lenn ösztönösség, fönn tudat –
hol van önből az öntudat?
Zsil, Szajna, Temze tárul, ó!
Ki úszik, nemzetáruló.”
Odabenn bridzsel hét ökör.
Jobb egy pohár, mint két gödör.
A hegedűt a falra kend!
Zokog a rozmár-parlament.
Szecska, szerencse, szánalom
csüng az ecetfaágakon.
Süvítik felhők, tengerek:
aki rozmár, rossz nem lehet!
Ha csont törik, ha fal hasad,
ecetfaág lesz kardvasad,
hát jól figyelj, ha zeng a víz!
Még kér a nép. Öt óra tíz.
Az egész Párizs és Bakony
pamlagod alatt silbakol –
s hálnak az utcán. Nincs tovább.
Sűrüsödő éj a világ.

 

 

 

Prelúdium és fúga: Tihany felé

Már a vonatablakból
az Apátság barlangi rajza.
Azok a vérző szemaforok.
Lassítás. A naplementén
átgyűrődő inged szoborlobogása.
Lepkék izgalmán előrevetülő
éjszaka. Körös-körül a sűrűség
teli boldog, boldog leopárddal.
Mendelssohn Olasz szimfóniája.
Tornácon recsegő lemez, olimpiai
bajnoké volt. Minden régi.
Minden valódi. Minden
tapintható. A kőkorlátnál
a bajnok özvegye, könyökkel
a képnek, fölötte a szimfónia,
levelek közt a leopárdok
orrcimpái, lepkék, feltépett
ingujj szoborlobogása, sűrűség,
sötétség, lassítás, alvadt szemafor-
pupillák, az ablakon végső
barlangi rajz, két egymásra
meredő torony.
Két egymásra meredő templom
két vonatablak
két naplemente kétfajta vér
két sűrűség két csattogás
két szimfónia
a magyarok szimfóniája
két bajnok az egyik kezében kard
a másikéban malomkő
két ellobbant ingujj
az egyiket feltépik
letépik a másikat
két özvegy két sűrűség
kétféle alvadás
kétfajta vér két naplemente
két egymásra meredő
két megvetemedő
inglobogás két gipszminta
két kőszobor két
éjszaka két átok két különálló
barlangi rajz

 

 

 

Az Isten árendása

Vaszkó Irénnek

 
Felfuvalkodni nem engedsz, Uram.
Fordulni hagytad hatvanszor a tájat:
méregtaván a vesének, a májnak
ne lássam ébren bronzszobor-magam.
A csattogó híd part felé rohan.
Az hittem, értem álom-optikádat,
gyötrelem végén bölcsesség – s kivártad,
míg a tudás is, mint a prés, olyan.
Ne áss el bennem gyanakvást soha.
Vízre rálépjek, ösvényre letérjek,
kapuban szóra várjak, ne marásra.
Pest, Békés, Csongrád, Csanád, Vas, Zala –
hatfelé mérnek arató-ebédet,
ha az ember az Isten árendása.

 

 

 

Bartók-koncert a pesti Broadwayn

Átok vagy taps? Nem számít most már.
Tömjénszagú színházterem
ittragadt kíváncsiskodói
füllednek pulóveresen.
Ott fönn a kvartett lebocsátja
a kígyóvékony áradást.
Fenyő csattan partról az égnek.
Körötte rács. Fölötte rács.
Feszít a fémváz. Elszakadni.
Levegőt. Feszít az idő.
Tűlevél és mocsár alól egy
csontváz lelke áll elő.
Láttátok őt? Smaragd gerincű.
Beszéde tiszta hélium.
Fönn és lenn átértelmeződik
a széttekergő égi út.
Opál indákat rejt az ablak.
Csendbuborékot a falak.
A míves jóság kelyhet épít,
a meg nem művelt lenn marad.
Országhatár, kritika, kontroll
mind lenn marad, mind lenn marad.
Opál indázást rejt az ablak.
Légbuborékot a falak.
Bika, torero, nagyközönség
rég lenn maradt, rég elmaradt.
Négy vonó rajzán fölsziromlik
a csontváz-tiszta gondolat.
És taps és taps. És labirintus.
Folyosócsend. És utcacsend.
A pesti Broadway gázlámpáin
a cigarettád füstje zeng.
Tizenöt éve, hogy New Yorkban
elfogytál. És akivel itt
hallgattalak, huszonnégy éve
lesz a végső szívrohamig –
s nekem? halálom? cigarettám?
Broadwaym? sikerem? életem?
csontvázam? lefosztott fenyőfám?
Áldásom. Átkom. Betlehem.

 

 

 

Egy régi ősz: kilenc görögös haiku

Lázbeteg óra.
Üvegen jégesőszem.
Fátlan az útszél.
Tűzfalon írás.
„Termelj többet, mint tegnap!”
Esteli szél van.
Szerkezet álma:
„Mene, tekel, u’fárszin.”
Borvörös égbolt.
Zúgnak az öklök.
A tömeg mint a díszkert.
Láng csap a házba.
Nincs leigázva
teremtett lélek immár.
Négyszeri nap kel.
Bírj az idővel:
kazlakban a türelem.
Fűtik a mozdonyt.
Szétharapódzik.
Tarkót vérez a harag.
Fullad a lámpa.
Fülled a légtér.
Farkas, bárány: egy karám.
Nyálas a kőszáj.
Szél se fuj itt már.
Mene, tekel u’fárszin –
jel kovakőben.

 

 

 

A részeg kubikos emléke*

Csak gyomnövényen nem fog az idő.
A mértéktelen mélyfekvésben él.
A téboly könnyű. Reccsen a lakat.
Szétszórt vágy-spórák, szétherdált napok.
Pogromba fordult élniakarás.
Az évekből egy peron kiragyog:
„Nem szállok le! ki maga? Mit akar?
Én magyar ember vagyok!
Szálljon le, aki nem magyar!”
Plakátok előtt pulzáló tömeg.
Mértéke vesztett szónok. Könnyű bér.
Az időtől alázat menti meg,
kinek mércéje szemhatárig ér –
Mértéke nincsen a mezei szélnek,
mértéke nincsen a zsenge vetésnek,
a szentségben-megjelenésnek,
a négy rács fölött égő Tannak,
s a kéznek, mellyel csöndben adnak.

 

 

 

A templomudvarban

Vezesd tovább a lelked,
mint érzékszerveid.
Ha elhagy is a reflex,
bokorsűrű a hit,
mert ha torkodba öntöd
a doboz Veronált,
számonkéri egy ősöd
a felhatalmazást.
Piramiskő a korlát,
mely csontjukból kinő.
De nem tűrik a formát –
meteor volt a kő,
korláttalan zuhantok
a sűrűségbe át.
Vezesd tovább a sorsod,
mint lelked spektrumát.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]