Jel

 

 

 

 

Egy régi ősz

 

 

 

 

A boldog festő*

Láttuk a boldog festőt. Tudtuk:
szürke a képén a göröngy,
a sövény, a köd; mind
a vízszintes hangsúlyok. Szürke
a halottaságy.
a halottaságy. S az ágy fölött
a jel, minden jel szürke,
a kóró, a bot, a bárány:
függőlegesség, szürke permutáció.
És tűz-víz, és vágy-vétek összebocsátása
merő szürkeség, fegyelmezett áradás –
a hasznosított halálfélelem.
Láttuk a boldog festőt.
Csak egy kis lombot ide, mondtuk neki.
Elementáris zöldet. Sugárzó jelet, szinte
kolompszót. Ejnye már, hogy is
hívják: élményt. Valami felborzolót.
Olyat, mint a tenger. Olyat, mint a kútvíz.
Így kerek a világ, mondtuk. Így kerek
a halottaságy.

 

 

 

Öreg szerelmespár*

Sem árokba, sem koporsóba
nem fekhetnek együtt.
A füvetlenség rejti őket:
márványasztalon kéziratpapír.
Történelmük szemétkosárba zuhog,
Symphonia, 5 éves Terv, Munkás, Malboro.
Plakátok, rémületek, mosóporok.
Horgonyon égő hínár-unalom.
A méhzümmögéses terasz ide éppoly messzi,
mint a terasz üvegablakába belevágott kő,
vagy mint a kérdés: „Olvastad?”, s legfőképp,
mint a „Hogy utaztál?” – vonatok sem járnak.
Sem árokba, sem koporsóba
nem visz innen út.
A füvetlenség az egyetlen tartomány:
márványasztalon kéziratpapír.
Gilisztaként kanyarognak a mondatok;
senki sem korrigálja őket.
S a mélyben, mint a pinceajtó-dörrenés,
lavina indul, haboskávé.

 

 

 

A parlament nyári ülésszaka

Bájhő. Csak az ecetfa leng.
Zörög a rozmár-parlament.
Harminchat fok. Végösszegül
a felsőház ma összedül.
Sok csont kihullhat estelig,
mielőtt gépre tesztelik.
Van szőke rozmár, nagymenő,
fekete, szőrös, vakmerő.
Az elnökük: Konfucius.
Szakálla kender, ősi juss.
Az ajtó előtt díszhuszár.
A neve Hegel. Kézen áll.
Kinn a lovakat nyergelik,
míg a költőket hergelik:
„Lenn ösztönösség, fönn tudat –
hol van önből az öntudat?
Zsil, Szajna, Temze tárul, ó!
Ki úszik, nemzetáruló.”
Odabenn bridzsel hét ökör.
Jobb egy pohár, mint két gödör.
A hegedűt a falra kend!
Zokog a rozmár-parlament.
Szecska, szerencse, szánalom
csüng az ecetfaágakon.
Süvítik felhők, tengerek:
aki rozmár, rossz nem lehet!
Ha csont törik, ha fal hasad,
ecetfaág lesz kardvasad,
hát jól figyelj, ha zeng a víz!
Még kér a nép. Öt óra tíz.
Az egész Párizs és Bakony
pamlagod alatt silbakol –
s hálnak az utcán. Nincs tovább.
Sűrüsödő éj a világ.

 

 

 

Prelúdium és fúga: Tihany felé

Már a vonatablakból
az Apátság barlangi rajza.
Azok a vérző szemaforok.
Lassítás. A naplementén
átgyűrődő inged szoborlobogása.
Lepkék izgalmán előrevetülő
éjszaka. Körös-körül a sűrűség
teli boldog, boldog leopárddal.
Mendelssohn Olasz szimfóniája.
Tornácon recsegő lemez, olimpiai
bajnoké volt. Minden régi.
Minden valódi. Minden
tapintható. A kőkorlátnál
a bajnok özvegye, könyökkel
a képnek, fölötte a szimfónia,
levelek közt a leopárdok
orrcimpái, lepkék, feltépett
ingujj szoborlobogása, sűrűség,
sötétség, lassítás, alvadt szemafor-
pupillák, az ablakon végső
barlangi rajz, két egymásra
meredő torony.
Két egymásra meredő templom
két vonatablak
két naplemente kétfajta vér
két sűrűség két csattogás
két szimfónia
a magyarok szimfóniája
két bajnok az egyik kezében kard
a másikéban malomkő
két ellobbant ingujj
az egyiket feltépik
letépik a másikat
két özvegy két sűrűség
kétféle alvadás
kétfajta vér két naplemente
két egymásra meredő
két megvetemedő
inglobogás két gipszminta
két kőszobor két
éjszaka két átok két különálló
barlangi rajz

 

 

 

Az Isten árendása

Vaszkó Irénnek

 
Felfuvalkodni nem engedsz, Uram.
Fordulni hagytad hatvanszor a tájat:
méregtaván a vesének, a májnak
ne lássam ébren bronzszobor-magam.
A csattogó híd part felé rohan.
Az hittem, értem álom-optikádat,
gyötrelem végén bölcsesség – s kivártad,
míg a tudás is, mint a prés, olyan.
Ne áss el bennem gyanakvást soha.
Vízre rálépjek, ösvényre letérjek,
kapuban szóra várjak, ne marásra.
Pest, Békés, Csongrád, Csanád, Vas, Zala –
hatfelé mérnek arató-ebédet,
ha az ember az Isten árendása.

 

 

 

Bartók-koncert a pesti Broadwayn

Átok vagy taps? Nem számít most már.
Tömjénszagú színházterem
ittragadt kíváncsiskodói
füllednek pulóveresen.
Ott fönn a kvartett lebocsátja
a kígyóvékony áradást.
Fenyő csattan partról az égnek.
Körötte rács. Fölötte rács.
Feszít a fémváz. Elszakadni.
Levegőt. Feszít az idő.
Tűlevél és mocsár alól egy
csontváz lelke áll elő.
Láttátok őt? Smaragd gerincű.
Beszéde tiszta hélium.
Fönn és lenn átértelmeződik
a széttekergő égi út.
Opál indákat rejt az ablak.
Csendbuborékot a falak.
A míves jóság kelyhet épít,
a meg nem művelt lenn marad.
Országhatár, kritika, kontroll
mind lenn marad, mind lenn marad.
Opál indázást rejt az ablak.
Légbuborékot a falak.
Bika, torero, nagyközönség
rég lenn maradt, rég elmaradt.
Négy vonó rajzán fölsziromlik
a csontváz-tiszta gondolat.
És taps és taps. És labirintus.
Folyosócsend. És utcacsend.
A pesti Broadway gázlámpáin
a cigarettád füstje zeng.
Tizenöt éve, hogy New Yorkban
elfogytál. És akivel itt
hallgattalak, huszonnégy éve
lesz a végső szívrohamig –
s nekem? halálom? cigarettám?
Broadwaym? sikerem? életem?
csontvázam? lefosztott fenyőfám?
Áldásom. Átkom. Betlehem.

 

 

 

Egy régi ősz: kilenc görögös haiku

Lázbeteg óra.
Üvegen jégesőszem.
Fátlan az útszél.
Tűzfalon írás.
„Termelj többet, mint tegnap!”
Esteli szél van.
Szerkezet álma:
„Mene, tekel, u’fárszin.”
Borvörös égbolt.
Zúgnak az öklök.
A tömeg mint a díszkert.
Láng csap a házba.
Nincs leigázva
teremtett lélek immár.
Négyszeri nap kel.
Bírj az idővel:
kazlakban a türelem.
Fűtik a mozdonyt.
Szétharapódzik.
Tarkót vérez a harag.
Fullad a lámpa.
Fülled a légtér.
Farkas, bárány: egy karám.
Nyálas a kőszáj.
Szél se fuj itt már.
Mene, tekel u’fárszin –
jel kovakőben.

 

 

 

A részeg kubikos emléke*

Csak gyomnövényen nem fog az idő.
A mértéktelen mélyfekvésben él.
A téboly könnyű. Reccsen a lakat.
Szétszórt vágy-spórák, szétherdált napok.
Pogromba fordult élniakarás.
Az évekből egy peron kiragyog:
„Nem szállok le! ki maga? Mit akar?
Én magyar ember vagyok!
Szálljon le, aki nem magyar!”
Plakátok előtt pulzáló tömeg.
Mértéke vesztett szónok. Könnyű bér.
Az időtől alázat menti meg,
kinek mércéje szemhatárig ér –
Mértéke nincsen a mezei szélnek,
mértéke nincsen a zsenge vetésnek,
a szentségben-megjelenésnek,
a négy rács fölött égő Tannak,
s a kéznek, mellyel csöndben adnak.

 

 

 

A templomudvarban

Vezesd tovább a lelked,
mint érzékszerveid.
Ha elhagy is a reflex,
bokorsűrű a hit,
mert ha torkodba öntöd
a doboz Veronált,
számonkéri egy ősöd
a felhatalmazást.
Piramiskő a korlát,
mely csontjukból kinő.
De nem tűrik a formát –
meteor volt a kő,
korláttalan zuhantok
a sűrűségbe át.
Vezesd tovább a sorsod,
mint lelked spektrumát.

 

 

 

A félelem

 

 

 

 

A part

Akit a partra is követnek,
hasztalan kuporodik le a fövenyen
s húzza maga alá a lábát,
felsőtestét hiába merevíti meg,
hiába int a sirályok után,
míg köpenye szétcsúszik, és feje körül
elrendeződik a hímpor és a köd.
A porban apró, rajzos lábnyomok.
A klinikán fölöslegesen gyötrik,
rajzolja le az élményeit.
Semmiféle papír nem mondja el:
ő maga a sirály. Utolérik előbb-utóbb.
„Doktor úr, rajzoljon nekem anamnézist.
(Önnek ez az élménye, nem igaz?)”
Hiába engedik haza; otthon nincs kenyér,
az is a madaraké, a papírablakon
madárlábak kopognak, a festmények
csupa szárnycsattogás, az ágyon üzenet,
fehér madártoll. „Ugye, oda nem jössz utánam?”
Hasztalan a hívás, hiába az igyekezet,
kevés a kétségbeesés, korlátolt az intelligencia,
fölösleges a színjáték. A rémületnek
nincs erre útja. A gyógyszer, az alkohol
apró madárláb. Alig több, mint az élmény.
A partig érhet el. Hiába követik,
hasztalan emeli a kezét, nem jut tovább.

 

 

 

Az őrtorony

Széljárta éjszakákon
szemüveg, zokni, fogpohár az ágyon.
Valaki a párnájától válni készül.
Az ajtófélfát sem érinti meg végül.
És hiába van a húsvéti lapon pirostojás,
akár vérjavító borban a véres ragyogás –
eltűnt a dolgok íze. Nincs már rögeszme sem.
A harangkötélen egy emlék kondul: „jelentkezem”,
s körvonaltalan minden. Az őrtorony
kétfelé leng a szélben. Középütt rostokol
– nem angyal, nem ördög – egy bátor mondat.
Aztán az is kevés.
És lehull a magasból az utolsó ölelés.

 

 

 

Ének egy amszterdami utcán

míg Irmgard Seefried énekel.
Hajnal Anna
 
És Irmgard Seefried énekel
– üveg mögött ülnek a lányok –,
prófétanő, nem érlek el,
te tudtad az eget s a lápot,
nem volt mit megbocsátanod,
nem vettél észbe talmi vétket:
üveg mögött ülnek azok,
kikhez egy matróz odatévedt,
zsíros ujjnyom a pénzeken
– az üveg mögött lányok ülnek –,
és Irmgard Seefried énekel
s a fákon lángot vet az ünnep.

 

 

 

A legénység, december este

Nincs hasznosított félelem.
Nem késsel metszik el a napfényt.
A matróznak csak lételem
a vitorlát szorító csontkéz.
Csak lételem; nem kikötő.
Az orkán alvilági mása.
Ádvent. Még reszket a jövő.
A matróznak sincs választása.

 

 

 

Esés

 

 

 

 

Halál a cirkuszban

Fenn nyugalom van. Háboritatlan, ahogy megitéljük.
Távcső műhold, fény nem jut a lényegen át.
Forr az a nyugvás. Mind, ami volt, értelmet is ott kap,
formát, teljes időt, indokot, ész-okokat.
Mért halt meg, mért akkor esett el, hol van a sírja,
hogyha csak őt szereti, mért nem lett az övé,
mért kell holtra gyötörni, ha úgyis eléri a sorsa,
s élete mért múlik egy suta mozdulaton.
Zúgnak az őselemek csiszolatlan fémkupolában,
ugrat a műlovar is által a tűzkarikán,
vágyköre annyi, hogy ugrat, lóról tűzre figyelve,
karzat, trombita, tűz nem jut a lényegen át,
perc az egész, és „brávó!”, vagy csak hull nyakaszegve,
s vaspánt lett a halál egy kerek ambición.
Annyi se volt az egész, mint ringlispilben a fémváz –
s mily geometria ez, hogy szomjan hal a ló?

 

 

 

Kis rondó Salvador Dalí modorában

Ha az idő anyag,
ha csak lesz, ami volt,
ha a bűn elszakad,
s újulni összeforrt,
ha folyvást megdagad
s kilencet lép a hold,
ha úgy vágódsz hanyatt,
mint kit a nap tiport,
mihez fogsz, óvd magad,
ne játszd a Nagy Frivolt,
ne légy több, annyi csak,
mint kő a part alatt,
part hátán kőnyi folt,
melyre rálép a hold,
ha a bűn elszakad,
s újulni összeforrt,
ha az lesz, ami volt,
s az idő csak anyag,
mint a kő, mint a nap,
mint a víz, mely apad,
mint a hold, mely alatt
tested hold kirakat,
annyi csak, s ennyi vagy,
a világ ide forrt,
csak az lesz, ami volt.

 

 

 

Legenda*

Pincébe ment a dédapánk borért
s nem jött fel soha többé –
ennyi az esemény.
Széndioxidgáz. Ez volt az ok.
Ők nem tudtak semmilyen dioxidot.
Ültek, ott fenn, az asztalnál,
várták a Messiást. Vártak.
A halott kezéből, ott lenn, szétfolyt a bor.
Az időhálón nem üt át az utolsó hörgés,
sem az első sikoly.
A kapu közben megnyikordult.
Nem hallgattak oda.
Rohantak. Párnát! levegőt! a borbélyt!
A falu temploma
éjfélt kondított, tömör felhő
szitált a ház körül, az asztalos
ezüsttel írta rá a feketére: „Antal”.
S tizenötödik századi nevét, mely
jóságost jelent. Kegyetlenül s termékenyen
beállt a csend. Hallgattak negyven évet –
vízözön, hegycsúcs, sivatag – a csend
szereti a negyvenet. S a gyermekek
gyermekei, a négy elsőszülött fiú
fölvette az Antal nevet. Hóban,
sárban, tűzben és szélben
kavicsot pattintgattak a dombvidéken,
s követték, négyen négyfelé.
Az egyik Kantot, Nietzschét vinné,
a másik gyümölcsöket mellé,
a harmadik, mint Ézsau, állatbőr közt lakna,
a negyedik mindig Trianont siratná.
Fegyvert foghattak volna. Kő repült nekik.
Eldőltek. Várták a Messiást.
Meghaltak? Élnek? Esemény.
S mért nem jön el! Nem több, csak ok.
Az emléket nem fogják oxidok.
A hálón semmi sem üt át,
csak hörgés, csak sikoly.
Értelmes emberi beszéd olyan
késésben él, akár halott vulkánok
fogékony lejtői tövén, a föld kékes
erei közt a bor.
Lement borért, nem jött fel soha többé.
Onnét szólít. Meglep majd, szemből,
sosem orvul. Várj. Négy, negyven,
négyszáz év kell.
S a kapu sarokvasa megcsikordul.

 

 

 

História

A városfalak félköríve
a védelem, a védelem
zarándokhajók félköríve
a védelem, a védelem
a gyertyatartók félköríve
a védelem, a védelem
világtérképek félköríve
a védelem, a védelem
azután egyszer partraszállni
a félelem, a félelem

 

 

 

Esés

ide estem
Kosztolányi
 
A víz örvénybe kényszerül,
az ág szélhordozó.
A lépteket terelni kell,
ha megjön a hajó.
Akit leránt a macskakő
fönn a Várban, Budán,
tudja, hogy vérért kapta itt
kulcsait Szolimán.
Több évszázad csonthártya csak,
míg nyílik a verem.
És maga fog majd dönteni,
ki az övé s ki nem.
Ő maga dönt. A járdaszél
örvény, de lenn marad.
Kürtbúgást álmodik a víz.
S a választás szabad.

 

 

 

Pathétique

De mit tudhatnak rólam?
Vas István
 
Háború után van hová hazamenni, egy cserép
muskátli és egy katonafénykép közé. Az idő
nagyon egyszerűen múlik, többnyire be sem
lázasodunk tőle, telnek az albumok, csomó-
sodik a bőr, a szökőkút ágai pontosan ugyan-
oda csapnak: el lehet menekülni, mint Szun
Vu Kung Buddha rózsaszín ujjai közül; sem
a hűség, sem a hűtlenség nem érdem (más
nyelven gügyög a gyermek a térden) –
nyelven gügyög a gyermek a térden) – csak
épp szánakozni egymáson nem kell. Nem kellett
volna. Sem a hazátlanságon, sem az aknazáras
szülőhazán. Nincs lejjebb, amiről azt hihetni:
lenn van. Mert nehezebb a sarzsit állni, mint
Korinthoszban prédikálni.
Korinthoszban prédikálni. Élni is lehetett
itt. Sírok és tömegsírok között. A múlt egyre
csak közelebb költözött. A Margitsziget ingyen
volt, nem úgy, mint a történelmi fátum. S a
Ligetnél máris tábla van: „itt állt a Regnum
Marianum”. Sehol a templom, és sehol a templom-
romboló, és van hová hazajönni. Lehet újakat
építeni. Van hová visszamenni.
építeni. Van hová visszamenni. Szótár sem
kell már. Az idők összeérnek. A vízsugár
egy halott muskátlitőre téved. És ha lázam
van, akkor lázam van (vedd meg a tempera-
túrádat, mondja a gyerek) – lázrózsát
mutat egy tükör. Rámismernek. Ráismerek.

 

 

 

Kettősverseny

Emlékszel-e a fogadóra?
Százötven éve múlt,
hogy a falon megállt az óra,
s a tollas ágyneműt
szétvetve hagyta valaki,
mig a széllel menekült
napszállatkor, hogy az, aki
utána iramult,
nyomát se lelje, s ha üt az óra,
s odakinn, odabenn
pisztolyt fognak a fogadóra
szépen, törvényesen,
a Corpus Iurist sérülés,
a lovakat bögöly,
az ablakot golyó ne érje, és
a hordót sem. Száll a toll.
Ló, delizsánsz, párkány halott.
A gyertya lengedez.
Én egy fogadóst siratok.
Az ő drámája ez.

 

 

 

Veremben

Szólítanak egy hangnélküli égből.
Ködfoltok, ultraviola.
A csigalépcső két részre szétdől.
Korom telepszik a fokaiba,
középütt állig ér a füstfal,
és szól, és szól az októberi kürt.
Nincs, ami befogadna, pitvar.
Nincs többé, aki útra küld.

 

 

 

Horror

Zöld párduc selyemtapadása,
a zsebkés csukladozva bámul.
A Szellem kémcső-torka cseppenként
eltelik az álmodó mosolyától.
Még nincs hajnal, mégis orgona szól.
A bolyongót egy szerelmespár elkíséri
a szekér nélkül zörgő utakon.
Kétoldalt mennek, pedig nem is kéri.
Egy ablakból kifeszül a lepedő.
Lebeg, még nem vetítik rá
a pontos iránymutatást.
Csak annyit: „Tengerfenék. Kyklad.
A láda azonnal megérkezik. Addig
kapaszkodj, amibe tudsz.
Kapaszkodj a falba.
Zárójel: (Hozzátok ide, élve, halva.)”
Elmozdulni. Talán nem késő.
A sportpályára, vissza. Nagyapám érthetetlen,
lassú kertjében. Pillangónak, bárminek.
Nem kell, hogy bárki értse.
A polcon egy százéves csésze
grafittalan, híg dörrenése.

 

 

 

Birtokviszony*

Lélekszakadva
a kiguruló vonat után.
„Várjanak meg! Várjanak meg!”
A fejkendős öregasszonyé
a reménytelenség,
katonafiáé a várakozás,
a mozdonyvezetőé a kilométer.
Haydn akkordja
egy Párizs vidéki orgonán.
„Dolce e cantabile.”
Az orgonista gyűrűsujjáé
a karikagyűrű,
hallgatóié a titoktartás,
enyém az akkord.
Háború dúlja
Amerikát. Amherstben egy vénlány
verset ír: „A negyven,
az a negyven is visszajött?” Kié
a negyven halott a tengerfenéken?
Kié a gyűrűsujjuk? Kié a cápa? S az
óceánnyi reménytelenség, kié a vers?

 

 

 

Három haiku

Nehézlovasság.
Lajtán túli magyaros
lejtés a járdán.
Kéménylegenda.
Kivonták a méhzsongást
a füstnarancsból.
Márványfelejtés.
„… Mert a vér, az a lélek.”
Kőmélyi sebláz.

 

 

 

Szentély falára

Szentély falára írni
szent dolgokat lehet csak
profán kislelkü talmi
lehull mint semmiség
Kásás alakba törve
rád öklel kinn a rútság
s mozaiklapba foglal
a glóriányi lét
Két sötét lángolás közt
szívdobbantó szünetjel
pálcáján téged őriz
a Feltámadható
S mert szent falakra írni
érvényeset lehet csak
ötezer év kísértés
a szó a szó a szó

 

 

 

Szerepcsere*

A hosszú, tekervényes út.
Látod-e, útitársam.
Labirintusban a szülőfalunk,
sarkított fákon kúszik fel a szél.
Hanyattfekszünk,
s éjente lassan, ámbraszaggal
fölénk hullik a maradék levél.
Érzed-e, útitársam.
Elvonz a hold és megszögel a nap.
Elkerüljük a városokat,
győzöd-e, útitársam.
Nem füttyentünk, minek. Tovább, gyalog.
Egy városszélről vad kenyérszagok,
erre laktak a pékek.
Itt volt a magtár. Leégett.
Kormát a kemencének
tapintod-e, útitársam.
Nem téved el, aki tévelyeg.
Nem téved el, aki tudja, téved.
Érted-e, útitársam.
Nincs kitartóbb nálunk, csak a féreg,
övé a végső lakhatás, akár megütnek,
akár megszeretnek, és szól az a viaszon túli ének,
hallod-e, útitársam.
„Itthon vagytok.” Kékre fagy a szájam.
S a novemberi éjszakában
nincs hullócsillag, cet csontja, zsályaillat,
csak az elemek odva alján
a gabona ígérete. A gabonáé.
Ízleled-e, útitársam.
Csak a föld, a föld füstfordító vonzereje,
legyőzöd-e,
hát legyőzöd-e végre, útitársam!
Vízen járni, tűzben, léghajón
semmivel sem képtelenebb.
Rugaszkodj el. Megtart az emlék.
Ég veled.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]