Necropolis

Százhuszonhat vers
1993–1996

 

 

 

 

Jel

 

 

 

 

Egy régi ősz

 

 

 

 

A boldog festő*

Láttuk a boldog festőt. Tudtuk:
szürke a képén a göröngy,
a sövény, a köd; mind
a vízszintes hangsúlyok. Szürke
a halottaságy.
a halottaságy. S az ágy fölött
a jel, minden jel szürke,
a kóró, a bot, a bárány:
függőlegesség, szürke permutáció.
És tűz-víz, és vágy-vétek összebocsátása
merő szürkeség, fegyelmezett áradás –
a hasznosított halálfélelem.
Láttuk a boldog festőt.
Csak egy kis lombot ide, mondtuk neki.
Elementáris zöldet. Sugárzó jelet, szinte
kolompszót. Ejnye már, hogy is
hívják: élményt. Valami felborzolót.
Olyat, mint a tenger. Olyat, mint a kútvíz.
Így kerek a világ, mondtuk. Így kerek
a halottaságy.

 

 

 

Öreg szerelmespár*

Sem árokba, sem koporsóba
nem fekhetnek együtt.
A füvetlenség rejti őket:
márványasztalon kéziratpapír.
Történelmük szemétkosárba zuhog,
Symphonia, 5 éves Terv, Munkás, Malboro.
Plakátok, rémületek, mosóporok.
Horgonyon égő hínár-unalom.
A méhzümmögéses terasz ide éppoly messzi,
mint a terasz üvegablakába belevágott kő,
vagy mint a kérdés: „Olvastad?”, s legfőképp,
mint a „Hogy utaztál?” – vonatok sem járnak.
Sem árokba, sem koporsóba
nem visz innen út.
A füvetlenség az egyetlen tartomány:
márványasztalon kéziratpapír.
Gilisztaként kanyarognak a mondatok;
senki sem korrigálja őket.
S a mélyben, mint a pinceajtó-dörrenés,
lavina indul, haboskávé.

 

 

 

A parlament nyári ülésszaka

Bájhő. Csak az ecetfa leng.
Zörög a rozmár-parlament.
Harminchat fok. Végösszegül
a felsőház ma összedül.
Sok csont kihullhat estelig,
mielőtt gépre tesztelik.
Van szőke rozmár, nagymenő,
fekete, szőrös, vakmerő.
Az elnökük: Konfucius.
Szakálla kender, ősi juss.
Az ajtó előtt díszhuszár.
A neve Hegel. Kézen áll.
Kinn a lovakat nyergelik,
míg a költőket hergelik:
„Lenn ösztönösség, fönn tudat –
hol van önből az öntudat?
Zsil, Szajna, Temze tárul, ó!
Ki úszik, nemzetáruló.”
Odabenn bridzsel hét ökör.
Jobb egy pohár, mint két gödör.
A hegedűt a falra kend!
Zokog a rozmár-parlament.
Szecska, szerencse, szánalom
csüng az ecetfaágakon.
Süvítik felhők, tengerek:
aki rozmár, rossz nem lehet!
Ha csont törik, ha fal hasad,
ecetfaág lesz kardvasad,
hát jól figyelj, ha zeng a víz!
Még kér a nép. Öt óra tíz.
Az egész Párizs és Bakony
pamlagod alatt silbakol –
s hálnak az utcán. Nincs tovább.
Sűrüsödő éj a világ.

 

 

 

Prelúdium és fúga: Tihany felé

Már a vonatablakból
az Apátság barlangi rajza.
Azok a vérző szemaforok.
Lassítás. A naplementén
átgyűrődő inged szoborlobogása.
Lepkék izgalmán előrevetülő
éjszaka. Körös-körül a sűrűség
teli boldog, boldog leopárddal.
Mendelssohn Olasz szimfóniája.
Tornácon recsegő lemez, olimpiai
bajnoké volt. Minden régi.
Minden valódi. Minden
tapintható. A kőkorlátnál
a bajnok özvegye, könyökkel
a képnek, fölötte a szimfónia,
levelek közt a leopárdok
orrcimpái, lepkék, feltépett
ingujj szoborlobogása, sűrűség,
sötétség, lassítás, alvadt szemafor-
pupillák, az ablakon végső
barlangi rajz, két egymásra
meredő torony.
Két egymásra meredő templom
két vonatablak
két naplemente kétfajta vér
két sűrűség két csattogás
két szimfónia
a magyarok szimfóniája
két bajnok az egyik kezében kard
a másikéban malomkő
két ellobbant ingujj
az egyiket feltépik
letépik a másikat
két özvegy két sűrűség
kétféle alvadás
kétfajta vér két naplemente
két egymásra meredő
két megvetemedő
inglobogás két gipszminta
két kőszobor két
éjszaka két átok két különálló
barlangi rajz

 

 

 

Az Isten árendása

Vaszkó Irénnek

 
Felfuvalkodni nem engedsz, Uram.
Fordulni hagytad hatvanszor a tájat:
méregtaván a vesének, a májnak
ne lássam ébren bronzszobor-magam.
A csattogó híd part felé rohan.
Az hittem, értem álom-optikádat,
gyötrelem végén bölcsesség – s kivártad,
míg a tudás is, mint a prés, olyan.
Ne áss el bennem gyanakvást soha.
Vízre rálépjek, ösvényre letérjek,
kapuban szóra várjak, ne marásra.
Pest, Békés, Csongrád, Csanád, Vas, Zala –
hatfelé mérnek arató-ebédet,
ha az ember az Isten árendása.

 

 

 

Bartók-koncert a pesti Broadwayn

Átok vagy taps? Nem számít most már.
Tömjénszagú színházterem
ittragadt kíváncsiskodói
füllednek pulóveresen.
Ott fönn a kvartett lebocsátja
a kígyóvékony áradást.
Fenyő csattan partról az égnek.
Körötte rács. Fölötte rács.
Feszít a fémváz. Elszakadni.
Levegőt. Feszít az idő.
Tűlevél és mocsár alól egy
csontváz lelke áll elő.
Láttátok őt? Smaragd gerincű.
Beszéde tiszta hélium.
Fönn és lenn átértelmeződik
a széttekergő égi út.
Opál indákat rejt az ablak.
Csendbuborékot a falak.
A míves jóság kelyhet épít,
a meg nem művelt lenn marad.
Országhatár, kritika, kontroll
mind lenn marad, mind lenn marad.
Opál indázást rejt az ablak.
Légbuborékot a falak.
Bika, torero, nagyközönség
rég lenn maradt, rég elmaradt.
Négy vonó rajzán fölsziromlik
a csontváz-tiszta gondolat.
És taps és taps. És labirintus.
Folyosócsend. És utcacsend.
A pesti Broadway gázlámpáin
a cigarettád füstje zeng.
Tizenöt éve, hogy New Yorkban
elfogytál. És akivel itt
hallgattalak, huszonnégy éve
lesz a végső szívrohamig –
s nekem? halálom? cigarettám?
Broadwaym? sikerem? életem?
csontvázam? lefosztott fenyőfám?
Áldásom. Átkom. Betlehem.

 

 

 

Egy régi ősz: kilenc görögös haiku

Lázbeteg óra.
Üvegen jégesőszem.
Fátlan az útszél.
Tűzfalon írás.
„Termelj többet, mint tegnap!”
Esteli szél van.
Szerkezet álma:
„Mene, tekel, u’fárszin.”
Borvörös égbolt.
Zúgnak az öklök.
A tömeg mint a díszkert.
Láng csap a házba.
Nincs leigázva
teremtett lélek immár.
Négyszeri nap kel.
Bírj az idővel:
kazlakban a türelem.
Fűtik a mozdonyt.
Szétharapódzik.
Tarkót vérez a harag.
Fullad a lámpa.
Fülled a légtér.
Farkas, bárány: egy karám.
Nyálas a kőszáj.
Szél se fuj itt már.
Mene, tekel u’fárszin –
jel kovakőben.

 

 

 

A részeg kubikos emléke*

Csak gyomnövényen nem fog az idő.
A mértéktelen mélyfekvésben él.
A téboly könnyű. Reccsen a lakat.
Szétszórt vágy-spórák, szétherdált napok.
Pogromba fordult élniakarás.
Az évekből egy peron kiragyog:
„Nem szállok le! ki maga? Mit akar?
Én magyar ember vagyok!
Szálljon le, aki nem magyar!”
Plakátok előtt pulzáló tömeg.
Mértéke vesztett szónok. Könnyű bér.
Az időtől alázat menti meg,
kinek mércéje szemhatárig ér –
Mértéke nincsen a mezei szélnek,
mértéke nincsen a zsenge vetésnek,
a szentségben-megjelenésnek,
a négy rács fölött égő Tannak,
s a kéznek, mellyel csöndben adnak.

 

 

 

A templomudvarban

Vezesd tovább a lelked,
mint érzékszerveid.
Ha elhagy is a reflex,
bokorsűrű a hit,
mert ha torkodba öntöd
a doboz Veronált,
számonkéri egy ősöd
a felhatalmazást.
Piramiskő a korlát,
mely csontjukból kinő.
De nem tűrik a formát –
meteor volt a kő,
korláttalan zuhantok
a sűrűségbe át.
Vezesd tovább a sorsod,
mint lelked spektrumát.

 

 

 

A félelem

 

 

 

 

A part

Akit a partra is követnek,
hasztalan kuporodik le a fövenyen
s húzza maga alá a lábát,
felsőtestét hiába merevíti meg,
hiába int a sirályok után,
míg köpenye szétcsúszik, és feje körül
elrendeződik a hímpor és a köd.
A porban apró, rajzos lábnyomok.
A klinikán fölöslegesen gyötrik,
rajzolja le az élményeit.
Semmiféle papír nem mondja el:
ő maga a sirály. Utolérik előbb-utóbb.
„Doktor úr, rajzoljon nekem anamnézist.
(Önnek ez az élménye, nem igaz?)”
Hiába engedik haza; otthon nincs kenyér,
az is a madaraké, a papírablakon
madárlábak kopognak, a festmények
csupa szárnycsattogás, az ágyon üzenet,
fehér madártoll. „Ugye, oda nem jössz utánam?”
Hasztalan a hívás, hiába az igyekezet,
kevés a kétségbeesés, korlátolt az intelligencia,
fölösleges a színjáték. A rémületnek
nincs erre útja. A gyógyszer, az alkohol
apró madárláb. Alig több, mint az élmény.
A partig érhet el. Hiába követik,
hasztalan emeli a kezét, nem jut tovább.

 

 

 

Az őrtorony

Széljárta éjszakákon
szemüveg, zokni, fogpohár az ágyon.
Valaki a párnájától válni készül.
Az ajtófélfát sem érinti meg végül.
És hiába van a húsvéti lapon pirostojás,
akár vérjavító borban a véres ragyogás –
eltűnt a dolgok íze. Nincs már rögeszme sem.
A harangkötélen egy emlék kondul: „jelentkezem”,
s körvonaltalan minden. Az őrtorony
kétfelé leng a szélben. Középütt rostokol
– nem angyal, nem ördög – egy bátor mondat.
Aztán az is kevés.
És lehull a magasból az utolsó ölelés.

 

 

 

Ének egy amszterdami utcán

míg Irmgard Seefried énekel.
Hajnal Anna
 
És Irmgard Seefried énekel
– üveg mögött ülnek a lányok –,
prófétanő, nem érlek el,
te tudtad az eget s a lápot,
nem volt mit megbocsátanod,
nem vettél észbe talmi vétket:
üveg mögött ülnek azok,
kikhez egy matróz odatévedt,
zsíros ujjnyom a pénzeken
– az üveg mögött lányok ülnek –,
és Irmgard Seefried énekel
s a fákon lángot vet az ünnep.

 

 

 

A legénység, december este

Nincs hasznosított félelem.
Nem késsel metszik el a napfényt.
A matróznak csak lételem
a vitorlát szorító csontkéz.
Csak lételem; nem kikötő.
Az orkán alvilági mása.
Ádvent. Még reszket a jövő.
A matróznak sincs választása.

 

 

 

Esés

 

 

 

 

Halál a cirkuszban

Fenn nyugalom van. Háboritatlan, ahogy megitéljük.
Távcső műhold, fény nem jut a lényegen át.
Forr az a nyugvás. Mind, ami volt, értelmet is ott kap,
formát, teljes időt, indokot, ész-okokat.
Mért halt meg, mért akkor esett el, hol van a sírja,
hogyha csak őt szereti, mért nem lett az övé,
mért kell holtra gyötörni, ha úgyis eléri a sorsa,
s élete mért múlik egy suta mozdulaton.
Zúgnak az őselemek csiszolatlan fémkupolában,
ugrat a műlovar is által a tűzkarikán,
vágyköre annyi, hogy ugrat, lóról tűzre figyelve,
karzat, trombita, tűz nem jut a lényegen át,
perc az egész, és „brávó!”, vagy csak hull nyakaszegve,
s vaspánt lett a halál egy kerek ambición.
Annyi se volt az egész, mint ringlispilben a fémváz –
s mily geometria ez, hogy szomjan hal a ló?

 

 

 

Kis rondó Salvador Dalí modorában

Ha az idő anyag,
ha csak lesz, ami volt,
ha a bűn elszakad,
s újulni összeforrt,
ha folyvást megdagad
s kilencet lép a hold,
ha úgy vágódsz hanyatt,
mint kit a nap tiport,
mihez fogsz, óvd magad,
ne játszd a Nagy Frivolt,
ne légy több, annyi csak,
mint kő a part alatt,
part hátán kőnyi folt,
melyre rálép a hold,
ha a bűn elszakad,
s újulni összeforrt,
ha az lesz, ami volt,
s az idő csak anyag,
mint a kő, mint a nap,
mint a víz, mely apad,
mint a hold, mely alatt
tested hold kirakat,
annyi csak, s ennyi vagy,
a világ ide forrt,
csak az lesz, ami volt.

 

 

 

Legenda*

Pincébe ment a dédapánk borért
s nem jött fel soha többé –
ennyi az esemény.
Széndioxidgáz. Ez volt az ok.
Ők nem tudtak semmilyen dioxidot.
Ültek, ott fenn, az asztalnál,
várták a Messiást. Vártak.
A halott kezéből, ott lenn, szétfolyt a bor.
Az időhálón nem üt át az utolsó hörgés,
sem az első sikoly.
A kapu közben megnyikordult.
Nem hallgattak oda.
Rohantak. Párnát! levegőt! a borbélyt!
A falu temploma
éjfélt kondított, tömör felhő
szitált a ház körül, az asztalos
ezüsttel írta rá a feketére: „Antal”.
S tizenötödik századi nevét, mely
jóságost jelent. Kegyetlenül s termékenyen
beállt a csend. Hallgattak negyven évet –
vízözön, hegycsúcs, sivatag – a csend
szereti a negyvenet. S a gyermekek
gyermekei, a négy elsőszülött fiú
fölvette az Antal nevet. Hóban,
sárban, tűzben és szélben
kavicsot pattintgattak a dombvidéken,
s követték, négyen négyfelé.
Az egyik Kantot, Nietzschét vinné,
a másik gyümölcsöket mellé,
a harmadik, mint Ézsau, állatbőr közt lakna,
a negyedik mindig Trianont siratná.
Fegyvert foghattak volna. Kő repült nekik.
Eldőltek. Várták a Messiást.
Meghaltak? Élnek? Esemény.
S mért nem jön el! Nem több, csak ok.
Az emléket nem fogják oxidok.
A hálón semmi sem üt át,
csak hörgés, csak sikoly.
Értelmes emberi beszéd olyan
késésben él, akár halott vulkánok
fogékony lejtői tövén, a föld kékes
erei közt a bor.
Lement borért, nem jött fel soha többé.
Onnét szólít. Meglep majd, szemből,
sosem orvul. Várj. Négy, negyven,
négyszáz év kell.
S a kapu sarokvasa megcsikordul.

 

 

 

História

A városfalak félköríve
a védelem, a védelem
zarándokhajók félköríve
a védelem, a védelem
a gyertyatartók félköríve
a védelem, a védelem
világtérképek félköríve
a védelem, a védelem
azután egyszer partraszállni
a félelem, a félelem

 

 

 

Esés

ide estem
Kosztolányi
 
A víz örvénybe kényszerül,
az ág szélhordozó.
A lépteket terelni kell,
ha megjön a hajó.
Akit leránt a macskakő
fönn a Várban, Budán,
tudja, hogy vérért kapta itt
kulcsait Szolimán.
Több évszázad csonthártya csak,
míg nyílik a verem.
És maga fog majd dönteni,
ki az övé s ki nem.
Ő maga dönt. A járdaszél
örvény, de lenn marad.
Kürtbúgást álmodik a víz.
S a választás szabad.

 

 

 

Pathétique

De mit tudhatnak rólam?
Vas István
 
Háború után van hová hazamenni, egy cserép
muskátli és egy katonafénykép közé. Az idő
nagyon egyszerűen múlik, többnyire be sem
lázasodunk tőle, telnek az albumok, csomó-
sodik a bőr, a szökőkút ágai pontosan ugyan-
oda csapnak: el lehet menekülni, mint Szun
Vu Kung Buddha rózsaszín ujjai közül; sem
a hűség, sem a hűtlenség nem érdem (más
nyelven gügyög a gyermek a térden) –
nyelven gügyög a gyermek a térden) – csak
épp szánakozni egymáson nem kell. Nem kellett
volna. Sem a hazátlanságon, sem az aknazáras
szülőhazán. Nincs lejjebb, amiről azt hihetni:
lenn van. Mert nehezebb a sarzsit állni, mint
Korinthoszban prédikálni.
Korinthoszban prédikálni. Élni is lehetett
itt. Sírok és tömegsírok között. A múlt egyre
csak közelebb költözött. A Margitsziget ingyen
volt, nem úgy, mint a történelmi fátum. S a
Ligetnél máris tábla van: „itt állt a Regnum
Marianum”. Sehol a templom, és sehol a templom-
romboló, és van hová hazajönni. Lehet újakat
építeni. Van hová visszamenni.
építeni. Van hová visszamenni. Szótár sem
kell már. Az idők összeérnek. A vízsugár
egy halott muskátlitőre téved. És ha lázam
van, akkor lázam van (vedd meg a tempera-
túrádat, mondja a gyerek) – lázrózsát
mutat egy tükör. Rámismernek. Ráismerek.

 

 

 

Kettősverseny

Emlékszel-e a fogadóra?
Százötven éve múlt,
hogy a falon megállt az óra,
s a tollas ágyneműt
szétvetve hagyta valaki,
mig a széllel menekült
napszállatkor, hogy az, aki
utána iramult,
nyomát se lelje, s ha üt az óra,
s odakinn, odabenn
pisztolyt fognak a fogadóra
szépen, törvényesen,
a Corpus Iurist sérülés,
a lovakat bögöly,
az ablakot golyó ne érje, és
a hordót sem. Száll a toll.
Ló, delizsánsz, párkány halott.
A gyertya lengedez.
Én egy fogadóst siratok.
Az ő drámája ez.

 

 

 

Veremben

Szólítanak egy hangnélküli égből.
Ködfoltok, ultraviola.
A csigalépcső két részre szétdől.
Korom telepszik a fokaiba,
középütt állig ér a füstfal,
és szól, és szól az októberi kürt.
Nincs, ami befogadna, pitvar.
Nincs többé, aki útra küld.

 

 

 

Horror

Zöld párduc selyemtapadása,
a zsebkés csukladozva bámul.
A Szellem kémcső-torka cseppenként
eltelik az álmodó mosolyától.
Még nincs hajnal, mégis orgona szól.
A bolyongót egy szerelmespár elkíséri
a szekér nélkül zörgő utakon.
Kétoldalt mennek, pedig nem is kéri.
Egy ablakból kifeszül a lepedő.
Lebeg, még nem vetítik rá
a pontos iránymutatást.
Csak annyit: „Tengerfenék. Kyklad.
A láda azonnal megérkezik. Addig
kapaszkodj, amibe tudsz.
Kapaszkodj a falba.
Zárójel: (Hozzátok ide, élve, halva.)”
Elmozdulni. Talán nem késő.
A sportpályára, vissza. Nagyapám érthetetlen,
lassú kertjében. Pillangónak, bárminek.
Nem kell, hogy bárki értse.
A polcon egy százéves csésze
grafittalan, híg dörrenése.

 

 

 

Birtokviszony*

Lélekszakadva
a kiguruló vonat után.
„Várjanak meg! Várjanak meg!”
A fejkendős öregasszonyé
a reménytelenség,
katonafiáé a várakozás,
a mozdonyvezetőé a kilométer.
Haydn akkordja
egy Párizs vidéki orgonán.
„Dolce e cantabile.”
Az orgonista gyűrűsujjáé
a karikagyűrű,
hallgatóié a titoktartás,
enyém az akkord.
Háború dúlja
Amerikát. Amherstben egy vénlány
verset ír: „A negyven,
az a negyven is visszajött?” Kié
a negyven halott a tengerfenéken?
Kié a gyűrűsujjuk? Kié a cápa? S az
óceánnyi reménytelenség, kié a vers?

 

 

 

Három haiku

Nehézlovasság.
Lajtán túli magyaros
lejtés a járdán.
Kéménylegenda.
Kivonták a méhzsongást
a füstnarancsból.
Márványfelejtés.
„… Mert a vér, az a lélek.”
Kőmélyi sebláz.

 

 

 

Szentély falára

Szentély falára írni
szent dolgokat lehet csak
profán kislelkü talmi
lehull mint semmiség
Kásás alakba törve
rád öklel kinn a rútság
s mozaiklapba foglal
a glóriányi lét
Két sötét lángolás közt
szívdobbantó szünetjel
pálcáján téged őriz
a Feltámadható
S mert szent falakra írni
érvényeset lehet csak
ötezer év kísértés
a szó a szó a szó

 

 

 

Szerepcsere*

A hosszú, tekervényes út.
Látod-e, útitársam.
Labirintusban a szülőfalunk,
sarkított fákon kúszik fel a szél.
Hanyattfekszünk,
s éjente lassan, ámbraszaggal
fölénk hullik a maradék levél.
Érzed-e, útitársam.
Elvonz a hold és megszögel a nap.
Elkerüljük a városokat,
győzöd-e, útitársam.
Nem füttyentünk, minek. Tovább, gyalog.
Egy városszélről vad kenyérszagok,
erre laktak a pékek.
Itt volt a magtár. Leégett.
Kormát a kemencének
tapintod-e, útitársam.
Nem téved el, aki tévelyeg.
Nem téved el, aki tudja, téved.
Érted-e, útitársam.
Nincs kitartóbb nálunk, csak a féreg,
övé a végső lakhatás, akár megütnek,
akár megszeretnek, és szól az a viaszon túli ének,
hallod-e, útitársam.
„Itthon vagytok.” Kékre fagy a szájam.
S a novemberi éjszakában
nincs hullócsillag, cet csontja, zsályaillat,
csak az elemek odva alján
a gabona ígérete. A gabonáé.
Ízleled-e, útitársam.
Csak a föld, a föld füstfordító vonzereje,
legyőzöd-e,
hát legyőzöd-e végre, útitársam!
Vízen járni, tűzben, léghajón
semmivel sem képtelenebb.
Rugaszkodj el. Megtart az emlék.
Ég veled.

 

 

 

Máglya

 

 

 

 

Steinach-műtét

 

 

 

 

1

Lépj át

Nedvkeringés a háncs alól,
manószakáll a vízesésben,
kisuvickolt csizmád elől
felszól az én elfelejtett léptem.
Egyetlen körző két szára: járunk
a kékbe burkolt faltövek között.
Minden színt leolvaszt a tűz.
Kályhának feszítjük a hátunk.
Azt mondod: „Elroncsolt ólomkatona.”
Azt mondom: „Bőrét vesztett konvertita.”
A kín a párkány felé lendít.
Aztán már a hold sem jelent semmit.
Ég felé nézve kottáztunk egykoron.
Lábnyomunk Pompeji volt, nem Hollywood.
Lépj át fenyéren, rajtam, a falon.
Bennem nincs élet. Sem igazság. Csak út.

 

 

 

2

Orgonaszó

Ha a világot végképpen átrendezik,
s a talapzatról nem tudjuk, ki szól,
ha a világot háromszögbe rendezik,
át kell majd törni az orgonaszón,
egy jellel, át a hártyás üvegen,
inteni, hogy mindent hallottam itt,
az orgonát magasba hordó üvegen,
a lépteket magasba felkongó boltíveken,
hogy enyém a hang: nincs, csak halottam itt.

 

 

 

3

Aggok háza

Hóhatár, síbakancs, alpesi ház.
A látvány megidézhetetlen.
Az utcán magukban beszélnek.
Pad szélén ülnek a szürkületben.
Egyszer csak odalép. „Glockner. Műlesiklás.
Kilencszáznegyven. Porhó. Tűz a nap.
La Conga! A padlóig a szédületben…”
És akkor egyet elszólítanak.

 

 

 

4

A préri télen

Mínusz tizennégy Celsius.
Fázik a fény, fázik az árnyék.
Mathilde meztélláb lép a hóra,
hogy kinn az indián ne fázzék.
„Kultúrantropológia” – szól a professzor.
„Viktimológia” – szól a másik.
Sündisznó hömpölyög a hóban.
Közben mindenki tovább fázik.

 

 

 

5

Egyre messzebb

Egyre messzebb, megfoghatatlan,
fénykép sem éri el,
gleccser, meteor, sziklaösvény,
sehol túristajel,
szigony se (kötni), ostor (ütni),
árvíz (lefojtani) –
de itt egy síró öregember.
Ő is volt valaki.

 

 

 

6

Ez még csak

Ez csak kiesett műtéti idő.
Ez még csak hordágy. Állathang hörög.
Rezgő szavak, csettintő nyelveken.
Fehér köpeny a légcsöved fölött.

 

 

 

7

Fönt és lent

De mégis: szárnyak.
Kar nélkül lengeni.
Átkerülni egy felsőbb némaságba.
Valóra támadt
múltját tengeti
a szerelem korall kisplasztikája.
Megtörtént? Mindegy.
Levonul a szépség.
Föntről is látni, hallani.
A mélytengeri műteremnek
izomszorító lüktetését
időtlenség sem oltja ki.

 

 

 

8

A testek és az órák

Hanyatt, egyedül, szemben ablak,
lazul a pánt.
Mennek a testek és az órák,
csillag iránt.
De hiszen ezt akarta látni,
nem a halált.
Az Idő testté lőn: ki eljön,
hazatalált.

 

 

 

9

A párna

Seneca hogyan boldogult?
A kád köréje tántorult.
Egyre sűrűbben fogta be
hatalma, teste, végzete,
mígnem egyetlen pont a kád
a végső geometriát
alája feszíteni mind
a párna törvénye szerint.

 

 

 

10

Az ébredés

Tehetség a présbe:
ég alá fut az őszi csatornák
háromszögelése.
„Azelőtt”, „azóta”.
A villanyfényes ablakból elszáll
a kék tavirózsa.
A rácson átivel,
kényszeredetten imbolyog a vers.
Ne érd be ennyivel.

 

 

 

11

Ne érd be ennyivel

Kegyetlenség gyermekkorában,
felnőttként két-három csoda,
az, hogy a Föld gömb alakú,
hogy nincs valódi gyógyulás,
de kitárt kar a sivatag
– ennyi kellett, hogy megértse,
Knut Hamsun hogy került oda.

 

 

 

12

Csalódások

Azt hittem, a Szfinkszé a fejed.
S most látom, három
retekkel eszed
a vajas kenyeret.
Rólad kérdezte Babits:
„Lehet-e forró a jég”?
Izeg-mozog a sapkában a fejed,
mint a menyét.
Körülcsavar a por, a házipor.
Talpig atkában fekszel.
Sivatagi rózsa! ne számíts rám,
ha egyszer megöregszel.

 

 

 

13

Summa

Csillag fia voltál, az is maradsz.
Csak a denevér a tanúd.
Az űr sistergi: „Come, you Brute”,
a feketéllő öreg árok az,
az öreg árok kitárt karja az.
Többet a sebészkés se tud.

 

 

 

14

Az elbeszélés*

S egy fehér csapat lép a hegygerincre.
Zsindely alatt a néma orgona.
Alpesi ház. Füvek lehorgadt tincse.
Késsel jelölt fán bőrszíjak nyoma.
Préri. Gleccser. Szakadék. Imasálba
tekergőzve a kiesett idő.
Egy ablakból a felsőbb némaságba
leskel tíz férfi s ugyanannyi nő.
Mindenütt ablak. És szemben is ablak.
Ez lesz a végső geometria.
Meghasadt rács. Ott lenn a sivatagnak
forró jéggé kell majd változnia.
S az öreg árok magára maradhat.
Szárnyak sem érik el már. Ő is ablak.

 

 

 

Víz alatti régészet

Joseph Brodsky emlékének

 

 

 

 

1 (Más-más éghajlatokról)

Más-más éghajlatokról
robbanni kész erekkel
vissza sohasem úszni
ugyanahhoz a roncshoz:
a hűség történettelen.

 

 

 

2 („Ne hajolj le. Ne vedd föl.)

„Ne hajolj le. Ne vedd föl.
Te is épp annyi voltál.”
„Én nem – reccsen a mozdulat. –
Én már nem, soha többé.”
Tükrök fordulnak vele körbe.
Gömbfejű, elrozsdált beretvák.

 

 

 

3 (Ez a gránitszobor volna)

Ez a gránitszobor volna
a régi liliomos királyfi?
Uralkodónak templom illatú.
Szobornak mozdulatlan.
Mint ha nem fontos a vers.

 

 

 

4 (Délután öttől erre jár.)

Délután öttől erre jár.
Mindig gyalog.
Köpönyegben, széles kalapban.
Csizmában, talán bakancsban.
Lába körül a láthatatlan
gyerekdalárda harsonál.
A hajófenéken eközben
áll a bál.
Magadra vess, ha erre jár.
Magadra, és ne másra, csak magadra.
Hát ne mutass a csillagokra.
Mutass a porba. Le a porba.
Soha többé a csillagokra.
Mindig a porba.

 

 

 

5 (A homokkövek között)

A homokkövek között
a müezzin hatot kiált.
Nincs ennél nagyobb híradás.
Nincs árvább esemény.

 

 

 

6 (A szikomorfa és a márvány.)

A szikomorfa és a márvány.
A temetőbogár. A mécs.
Fognak az őrök, kétfelől,
magad vagy, mit beszélsz,
vétlen kezed a testeden,
mint ébredés előtt.
Tépd fel a szerelem pántjait,
mint lélegzet a temetőt.

 

 

 

7 (Ötvenhat nyirkos éven át)

Ötvenhat nyirkos éven át
bentről jár egy toronyszobát.
Mert nem kell megbénulni, ha
az ember toronyőr fia.

 

 

 

8 (Éjszaka. A gaz világít.)

Éjszaka. A gaz világít.
A szénkupac, a rőzsefolt.
Mazareel körvonalait
vetíti az égre föl, föl
a dudorodó vályogház
nyirokmirígy-oldalfalán
a vinnyogó keretbe vágott
egérfaroknyi ablakkereszt.
Vastagkörműek egymásba bukó
házsorainak roncshéja ez, kik
szénakazlak sokszögű öbleiben
bivalybőgésre hallgatnak, és
szótlan sást kötöznek, s az út
szélére szögelik mindazt,
ami eszükbe jut, s télire
háncsba burkolják a fát.
Vinnyog, vérzik, világít.
Utas, tovább. Utas, tovább.

 

 

 

9 (És ott az árok.)

És ott az árok.
A bogáncs belekap a hajba.
A sátrakat részvét takarja.
Tépnek, bármerre fuss.
És mint az ámok-
futó, rádőlsz az útkanyarra.
Vár a filiszteus.

 

 

 

10 (Meddig értek bizánci vérbe)

Meddig értek bizánci vérbe
Justinianos álmai?
Hol válik nép a csőcseléktől,
s „edzeni”-től az „ártani”?
Törvényjavaslat és bohózat,
szövegelés, irodalom,
zsibvásár, parlament, papolni,
hol a határ? Ébredj, Platón.

 

 

 

11 (Mert páfránylétre kárhozott,)

Mert páfránylétre kárhozott,
aki ellened áskált.
Kórboncnokod sem tudhatta
a csont stilisztikáját.
Krim vagy Michigan – mindegy, ha
egy metafora téves.
Good-bye, Joe. Tartjuk a fejünk,
hogy te pallóra léphess.

 

 

 

Terra Exotica

 

 

 

 

1

Pelikán

Pelikánnal a szíve: úgy vagy velem.
Átdobbansz most egy keskeny fényjelen.
Ez itt egy másik kikötő.
Hamarosan elindulok.
A tömlőben harminc év fulladás.
Melyikünk halott?

 

 

 

2

Egy másik kikötő

Ez itt egy másik kikötő.
Át kell rajzolnom teljesen.
Fénycsőben, hanghullámon, lépcsőfokon a mozgás:
a kikötőben én rejtezem.
De – lampiont a vízesés –
a függetlenség mellbevág.
Mint ha elszabadul a hajókazán,
és jazzdobnak hiszi magát.

 

 

 

3

Lampion

De – lampiont a vízesés –
a szójabűz, a halbűz,
a „másként élni” rettegése átfog.
Földrengés, vulkánfüst, barlangérzet,
idegen papírszemét idejében
rugdosódik a város.
Támpont a láda, amit este kilenckor
a vállán vitt be az öltönyös igazgató a palotába.
A láda fontos, szegletes, nehéz.
Mondták már neked bármilyen nyelven:
„Szeretlek, mint ládát a léc”?

 

 

 

4

Papírszemét

Idegen papírszemét idejében
karcsúmód hallgatnak a zárak.
Mért tud úgy fájni egy banképület?
Nec supplex turba timebat.
A koldus az újságjára dermed.
„Vasfüggöny”, olvassa, és kacag.
A csatornán olajrakomány. A dokkmunkások
macskahátukkal oda hajlanak.
Térdig járok a vízparti szemétben,
idegen papírszemét idejében.

 

 

 

5

Macskahátukkal

Macskahátukkal oda hajlanak,
ahol szépség, nagyratörés nincs már.
Szembe patakzó élet sincs.
Olaj, felzavart víz, moszat, hínár.
Szétvert húsú asszonyok cikázása a gyöngyért.
Nézed. Az olvasztárt is néznéd.
Nem segít a gyöngysorvásárlás. Se Tolsztoj, se Marx.
Hagyd a magad csónakba törettetését.
A kagyló is, ők is beledöglenek.
Mért tud úgy fájni egy banképület?

 

 

 

6

Csónakba törettetés

Hagyd a magad csónakba törettetését.
Tágasabb a hegyi úton.
Szolga vezet egy öszvért.
„Szabadság – szól az öszvér. –
Amit hallott, mind rágalom.
A nevem: Dr. Ló. A címem: kastéj.
J-vel, mint csermej, csevej, paraj.
Az ételem sertéskaraly. (Mint
karvaly.) Lábamon topán.
Morgenstern a keresztkomám.
Témám: a finánctőke és az éhség.”
Hagyd a magad csónakba törettetését!

 

 

 

7

A hegyi úton

Tágasabb a hegyi úton.
Lélegzik a talizmán.
Csupa ősi mozgás a bambuszliget.
Kardvasa mögül néz a nádorispán.
A pálmák körül a talaj repedezett.
„Hol a szolgahad? Hol a ló?
Kié a föld?” „Azé, aki megműveli.
De hiszen ez nyilvánvaló.”

 

 

 

8

Csupa ősi mozgás

Csupa ősi mozgás a bambuszliget.
A romos pantheonban, az eső verte híd alatt
éjszaka martalócok, szerelmespárok alszanak,
senki sem tud lépcsőbe égett lábnyomokról.
Senki sem hiszi azt, „kolomp szól”.
Ez csak az ősi mozgás. A madarak jövendölése.
Ajtónyílás hajnal felé. Sikoly. Mert nemcsak menekülésre
termett a világ. A liget lobban, fénylik, elvakít.
Honfoglalás. Ne hivatkozz az őseidre. Te vagy itt.

 

 

 

9

Lépcsőbe égett lábnyomok

Senki sem tud lépcsőbe égett lábnyomokról.
A tűzhányók már csonkig égtek.
Ne hivatkozz lépcsőbe égett lábnyomokra.
Még most is égnek.

 

 

 

10

A tűzhányók

A tűzhányók már csonkig égtek,
a rizsföldek közt fejfa-léptek;
a nép a viccelődés fényköreit rója,
a büfékben szendvics és Cola,
ez hát a tűz dimenziója.

 

 

 

11

Fejfa-léptek

A rizsföldek közt fejfa-léptek.
Vonat, halászhajó, szikla, háló
visszadobja. Reng az öbölkaréj,
felakad a hullám a csúcsokon,
mint a palást. Álomnyelven
hallod meg majd a feltámadást.

 

 

 

12

Reng az öbölkaréj

Visszadobja. Reng az öbölkaréj.
Elias Canetti kié?
A partoké, a partoké.
Paul Celan? Kafka? Istrati?
Visszadobja. Nem tudja, mi.
Nem tudja, mi, nem tudja, hol,
a víz, a víz nem válaszol,
feljön a hold, a víz dagad,
és neveket és sorsokat
gyökerestül dobálna ki.
S a part mértéket tart neki.

 

 

 

13

Gyökerestül

Gyökerestül dobálna ki.
Ezért kés, korbács, hóhalál,
gránitszoborrá éhezés
csak látótávban érhet el,
ha melléd épül valaki,
kötszer-, tea- és hírhozó,
aki vétlen sem hagyna el,
nem adna ki, nem hagyna ki,
gyökerestül nem dobna ki,
gyökerestül sem dobna ki.

 

 

 

14

Hóhalál

Ezért kés, korbács, hóhalál.
A percre érzékelhető.
Mint esőt pagodatető,
titkos feljárót szerető,
a test megérti, rányílik
a végképp versbe dermedő,
az ajtó félúton megáll,
kötszer, tea, hír érkezik,
messzelleni már nincs idő.
Aztán a ládát elviszik.

 

 

 

15

Már nincs idő

Messzelleni már nincs idő.
Az ajtó félúton, sötétnek
ütődik a sziklatető.
Kökörcsin, szél leánya, félek.

 

 

 

16

Szél leánya

Kökörcsin, szél leánya, félek.
Tömlő lobog, füvek dobolnak,
kormányos csontja, nyurga fényjel.
Sehol a csónak. Érj el. Érj el.

 

 

 

Tizennégy triolett

 

 

 

 

1

Mondd el fiadnak

Add tovább a történetet:
Fáraón átcsap az áradás,
mert ezt kell még megértened,
add tovább a történetet,
s a tenger továbbél veled,
mert más a hír, s a víz hatalma más,
add tovább a történetet –
Fáraón átcsap az áradás.

 

 

 

2

Spárta

Miféle erő szólt nekik:
egyetlen sűrű pillanat,
hogy ha nem védik, elveszik,
miféle erő szólt nekik,
hogy vissza nem perelhetik,
hogy most meghalni józanabb,
miféle erő szólt nekik –
egyetlen sűrű pillanat.

 

 

 

3

Balsors

És befizetve az APEH felé:
egy névutó mélyén a hőskor.
Az üldözött, ki honját nem lelé,
ha befizette az APEH felé,
meghonosul, bár meggebed belé,
hát jelezze ön „a felmerüléskor”,
hogy befizetve az APEH felé
egy névutó mélyén a hőskor.

 

 

 

4

Új Betlehem

Mit akar tőlem ez a század?
Jöttem üstökös fák alól:
Prokofjev tűi harsonáznak,
mit akar tőlem ez a század –
Pollock tű-labirintusának
egy vonása sem válaszol,
mit akar tőlem ez a század?!
Jöttem üstökös fák alól.

 

 

 

5

Skyline

Halálunkon te ülsz-e tort,
tűz-víz-lég-fény, főnix-szülés,
tündöklő, szennyes, vad New York,
halálunkon te ülsz-e tort
(sofőr Ahmed, pincér Kevork,
Stern Isaac hegedűmüvész) –
halálunkon te ülsz-e tort,
tűz-víz-lég-fény, főnix-szülés?!

 

 

 

6

Szakadék

Lábadnál nyílik a verem,
örökre, mint a horizont.
Léphetsz fontoltan, hirtelen,
lábadnál nyílik a verem –
azt mondod, ott van lenn a menny:
ha angyalt látsz, azt is kimondd.
Lábadnál nyílik a verem –
örökre, mint a horizont.

 

 

 

7

Vigasztalás

Ezerszáz éve itt sikolt.
Ő Jézus hatodik sebe.
A világ nem kérdi, ki volt.
Ezerszáz éve itt sikolt –
Vitéz Johannes Háry olt
vért s Óperenciát bele.
Ezerszáz éve itt sikolt.
Ő Jézus hatodik sebe.

 

 

 

8

Azonosulni

Mert előcsörtet az a vadkan.
Lopott végvárban ünnepel.
A gróf pisztolya újra kattan,
mert előcsörtet az a vadkan,
dzsidás tömegsír ég alattam,
Atlantisz, mely nem süllyed el,
mert előcsörtet az a vadkan,
lopott végvárban ünnepel.

 

 

 

9

Kufstein

Álom. Fölszántja a sarat,
s az ázsiai koponyáknak
kiművelt kristály nyelvet ad,
álmot: fölszántja a sarat,
lesz búza, gyár, folyóirat,
minden, mi vastag fal közt támad,
álom. Fölszántja a sarat
az ázsiai koponyáknak.

 

 

 

10

Kitántorgott

Leköpdösték a mikroszkópját,
és díjazta a messzeség.
(Joyce Dublinból Triesztbe kószált);
leköpdösték a mikroszkópját,
mert lelkén hordja minden ország
a csőcseléke bélyegét,
leköpdösték a mikroszkópját –
és díjazta a messzeség.

 

 

 

11

Huszadik század

A nő megmondta, vérbajos.
Ő egy országot vitt a tűzbe.
Csak pár perc az a szép galopp,
a nő megmondta, vérbajos –
hát sivatagi rém tapos
a kút helyén, mi szomjat űzne?!
A nő megmondta, vérbajos.
S ő egy országot vitt a tűzbe.

 

 

 

12

A nemzedék

Ők hoztak hegyi levegőt
és Párizst, Londont és Firenzét,
vízpartot, visszarévedőt,
hoztak tátrai levegőt
és táncot, gúzsbaköthetőt,
fuldoklásukra semmi mentség,
ők hoztak hegyi levegőt,
Párizst, Londont, Weimart, Firenzét.

 

 

 

13

Tarkólövés

Kései utód mit se lát.
Csak madarat, csak köveket.
Pendragon. Válasz. Eclogák.
Kései utód mit se lát,
csak saját, sebzett Krisztusát:
kitértek érte. De minek?
Kései utód mit se lát.
Csak madarat. Csak köveket.

 

 

 

14

Áldjon vagy verjen

Mondjátok csak, hogy itt vagyunk
minden leomló hegy tövén,
hol kő lávára rá nem unt,
mondjátok csak, hogy itt vagyunk,
túlélve keltát, túl a hunt,
minden diadalív tövén
mondjátok csak, hogy itt vagyunk –
akár Titus császárnak én.

 

 

 

Piramis

 

 

 

 

Itáliai versek

 

 

 

 

Lámpavirág

Gyermekláncfüvet űz a Körös alji szél.
Halként tántorog el sok kicsi léghajó.
Pitypang, lámpavirág, rétfia, sárvirág,
Szent János buborék füve.
Minden test akadály. Kornyad, akár a fű.
Így szól Ézsaiás; Péter apostol is.
Zsoltározz, kiabálj: itt vagy, a dóm tövén.
Eddig tart a jövőd s a fű.

 

 

 

A Pietà előtt

Tartottál félholt kicsi testet a béna karodban?
Bújhatsz. Benned a csont, mely levezekli a bűnt.

 

 

 

Jelbeszéd

Ha észrevétlen várja a cselvetés
Ádámot, Évát, folyton, azóta is,
mert nincs tartása a fatörzsnek,
hogy letapassza a ferde kígyót,
ha bármit érsz, a vétek az útirány,
látványos ünnep, kőkori bajvivás,
s némán virraszt az ág, de virraszt
van jele óarany életének?!

 

 

 

Az emlék ára

A nád gondolkodik.
„Valék siralom tudatlan…”
A nád gondolkodik.
S áll mozdulatlan.

 

 

 

Whitmanesque

Botticelli Vénusza, páva tolla,
őszirózsák, még temetőszagúak,
szebb a metró vérvörös álülése:
hagyjatok élni.

 

 

 

Profanum vulgus

„Gyülöllek, távol légy, alacsony tömeg” –
lenézlek, kotródj, parvenü új elit,
nem látsz messzebb a csőcseléknél,
s kelleted itt magadat hiába.
Rolls Royce-ban rágcsálsz, Westelen émelyegsz,
adatbankodból ránk dül az évtized,
Európát mondsz, s nem ér mosatlan
mondataidba csak önszerelmed.
De tudnod kell majd, megriadón a nyáj
miért tódult vén csőszlobogók alá,
míg részeg koldus ült a sarkon,
és a világ tuladott a kocsmán.

 

 

 

A szekta és az idő

Mi csak velük vonultunk.
Se mánk, jövőnk, se múltunk.
Megyünk, megyünk, sikoltunk,
ahogy lefesti Munch.
Az úton ég a gázláng.
Időnk miért odáznánk?
A légió vigyáz ránk,
amíg imádkozunk.

 

 

 

Tériszony

Tanuld a köd ásványtanát
a tükörben a hóesést
sienai vörös falon
azt a szemernyi repedést
alvajáró sikátorok
s elmozduló terek között
a pléhcsatorna sóhaját
hogy ő is ő is erre jött
a kyklopsi barlanghiányt
azt a vad tömör villogást
melyben az álom szétterül
hogy más vulkánt többé ne láss
csiszolatlan mély köveken
azt a szétcsúszó röhögést
azt a nagy madárvijjogást
a visszametszett szédülést

 

 

 

Végtelen történet

A pillanat letörve. Nem díszlet ez, de kép.
A víziballadából a csónakos kilép,
kecses hidat szorongat a gondolák sora,
s lebillen a hüvelyk – ez hordágy, nem gondola.

 

 

 

Zárvány*

Pókláb a háló mértanát
sugár növését a vizek
emelkedést a béna szárny
apály a holdat
hegyomlást antracit
vályog a barlanghorpadást
bálványkő egyistenhitet
szigony a cethalat
gyehennát a katlan
nászutat reneszánsz palota
csak önsajnálatot soha
csak önsajnálatot soha

 

 

 

Sienai kútfigura

Omlik a fal körülötte,
lóg a sötét vezeték,
füstös a vén falifülke,
percre se néz le az ég,
nincs falikút, csak a gyermek
köpte ki bronz melegét –
elviszi mégis a lelked.
Semmi se volt a tiéd.

 

 

 

Árnyékfehér

 

 

 

 

Dagerrotip

Három lány a mezőn füvet szed,
de köztük szépanyám a legszebb:
a juhok is köré legelnek.
Pap, orvos, tanár neki hódol,
s a boltoslegény is a boltból.
Van zsebkendője neki halmaz,
igazságot sosem tilalmaz,
költőhöz szól: „Törvényt fogalmazz!”
És hallgat aztán áhítattal,
fodros kötőben, angyalarccal.
Jaj annak, kit mellőle szél tép,
hajnali harmat, ő a mérték;
ha csipkebokron utolérték
felhők, tüzek, hold prése, körgát,
reszketve nyújtja át nyugalmát –
Mértéke nincsen a mezei szélnek,
mértéke nincsen a zsenge vetésnek,
a szentségben-megjelenésnek,
a négy rács fölött égő Tannak,
s a kéznek, mellyel csöndben adnak.

 

 

 

Nagy Heródes

Palotáját légörvény mutatja,
tartományát homok.
Építkezett és ölt. Alakja
az idők forgásával elforog.
Magányos volt, mint ahol élt, a táj.
Politikában római lakáj.
Egy műveletlen rabszolga fia.
Csak negyedsorban volt edomita.

 

 

 

József Attila-motívumok

 

I

Szépségfák állnak illatokkal telten.
A fin de siècle őket hagyta itt.
Az új évszázad miért-varjait
hajtják az évek, egyre éhesebben.
A szántóvető sosem vétkes ebben:
neki is elhajtják a falvait,
mert jégre visz, ki még garatra vitt
a gabonából, s hallgat összeverten.
Mindenki üt. A törmelék fölött
mint irtóztató aszimmetria
csak a tigris nagy vére mennydörög
s a szépségfa négy szegletnek rohan.
Egykoron itt ment az Emberfia.
Dübörgő gépváros zúgó agyam.
 

II

Biztosan tudom: végeztek velem.
A vonat zökken, ha valaki tolja.
A halálvágy s a halálfélelem
címke csupán, akár a paranoia.
Gyilkosságnál is nagyobb vétek az,
ha becsapják a halni indulót.
Lőtt sebre zászló, gennyre ragtapasz;
tusfürdő, szappan, málenkij robot.
Én tudtam azt a percet. Hallgatag
gyilkosaimról vers a hírhozó.
Láttam, halálom széttép s fennmarad.
S az életemre nincs vállalkozó.

 

 

 

Gyermekrajzok

I
A küszöbön
A régi Vesta-papnő
nem egyszerűen agg nő,
kemény, akár a habkő,
ha jő a pontifex.
S a kőküszöbre hullván
a hosszú óra multán
a tűzben ott a vulkán,
a légben ott a lex.
A régi Vesta-papnő
nem élhetetlen aggnő:
a kőben ott maradt ő –
de nincs a pontifex.
II
Nyugat magyarja
Alaktalan kővel legelőt kerít el,
levegőt kerít el alaktalan kővel.
Itt juhom lélegzik, ott birkám legelész.
Ó, Isten Báránya, Te itten hova férsz.

 

 

 

Dublin és Galway között

Ködlámpák. Dublini éjszaka.
A szobának nincsen ablaka.
A nyugati partig óriási fogsor
kerítést, boltívet, oszloptestet morzsol,
a nyelvről eső szitál, köd ereszkedik,
templomromokig, kőkeresztekig,
lassan lüktetve nyeli porcelán
ujjak obszcén mozdulatait az óceán.
Vár meredezik, megsebzett torony,
a legelők határa kőhalom,
tizennyolcadik századot beszél,
tüskebokrokat keretez a szél.
A kép föléled a kastélyfalon,
a vadhattyúk röptéről semmi nyom,
rég befúvódtak a lélekbe mind –
a csigalépcső fölfelé tekint.
Valami szivárványlik onnét, vagy ha mégse,
az utasnak nincs már helyzetfölismerése.
A vacogásnak nincs térfogata.
A szobának nincs, nincs, nincs ablaka.
Mi lesz, ha elfogy Galwayig az út?
Ha nincs szilárd pont, csak a kocsmapult?
Ha a rossz erők törvénye szerint
egy lesz az odalent s az odakint?
Ha nincs több édes együttrettegés,
s a magánkínra azt mondják: kevés?
Ha a közösen bevérzett kapa,
vakolókanál és kőballada
helyén ez a katafalk-forma hegy
oly természetes, mint az egyszeregy?
S ki Galway felől nem talál haza,
dörömbölhet a coole-i éjszaka
parkjában s a dublini szálloda
vak falain, a vadhattyúk nyoma
mélyén az a rút kiskacsa
nem borzong, nem sír, nincs térfogata,
nem testesülhet se holdnak, se napnak,
mert rátömörlik egyszer egy vakablak.
A hattyútoll spirálban föllebeg.
Még a ködlámpás sem találja meg.

 

 

 

Gyermekrajzok

III
Crescendo
A világvégi halvilág
világ vége és alvilág,
és tudja minden barkaág,
hogy arra úszni balgaság,
ezért, hogy minden alga, rák
szmokingot ölt és haltalárt,
mert Tantaluszt és Tantalát,
védeni kell a halhazát,
tudja meg sás, moszat, hinár,
hogy itt a vég, az új halár,
reszkessen minden halfia:
a kapuban a maffia,
ki itt belép, halálfia,
a világvégi halvilág
világ vége és alvilág!

 

 

 

Aesthetika Post Mortem

Egri Péter Value and Form
című könyvének olvasásakor
 

1

Háborúzni csak azzal érdemes,
fölmagasodni ki nem bír tovább.
Krajcáros csúzli vagy bombarepesz:
alázatára mélybarna mohát
növeszt a kő az esemény után.
S nem nyúl le érte az Isten ujja,
és mint Ádám a Sixtusi falán,
ő sem próbálja meg újra s újra.
És nem kíván több diszharmóniát.
A feszültség már újakban lakik.
A fúgák rögre zúdult ritmusát
fogja föl majd a kábult harmadik –
s a várból visszaszól a zene, tánc
és olasz fényével a reneszánsz.
 

2

Belső szemünkkel látjuk a veszélyt,
a szélforraló tűzliliomot.
Ha estharangszó csitítja az éjt,
maradjanak meg együtt a romok,
nem unhatunk meg kéményt s ablakot:
Salisbury tornyára Constable
merő oxigént-lombdíszt aggatott,
de ahhoz katedrális kell előbb,
a Tejúthoz a csillagnárciszok,
az öbölhöz a part vörös pora,
felhőtömbhöz földszínű vízcsikok,
térritmushoz a nászút mámora –
a metafora ez, ha rátekintsz,
és nem a népnemzeti hátgerinc.
 

3

Westminster hídja beleremegett,
ahogy csak elhalt a lövés zaja.
Tarkólövés. Mint fényt a gyökerek,
a lépést ette meg a kő maga;
dobban mind, sorban – paradox lelet,
a város fénylő kannibáli fája,
oly széttárt karú és befejezett,
mint Schubert Nyolcadik Szimfóniája.
Előérzet a Szépség. Ahogy Istent,
történet bírja még csak körberóni.
Ingoványt lépnek a világ nem ismert
és el nem ismert, vak törvényhozói.
Lépni: borzongni, bármi lesz az ára.
Csalogány száll a merkantil világra.
 

4

Fény és sebesség. Fény és gyűlölet.
Karthágó és Trafalgar nem jelent ám
tanulságot, míg mellesleg jöhet
a „Carthaginem esse delendam”.
A teljes örvény körvonaltalan,
de tudomásulvétel-szintig ér.
Turner nem gyári ösztöndíjasan
jegyzeteli a tájat: benne él.
Prófétálni a nyers Nyugati Szél
is akkor tudhat, ha gyászolni tud.
Egymás gyászának kürtös, tág legén
keresztül-kasul áramlik az út.
Hol többen égnek, ég fölöttük Egy.
Két kődarabtól föllángol a Hegy.
 

5

Sziklában arc ég, toronyban fohász,
Nocturne-ben szemcsés csillagállapot.
A kottafejre rávésik: L’Orage,
negyven esztendő ellentáncba fog,
bel canto és vihar, hangszövevény,
rímek bordáin lovagló Halál,
forgószél, ellenárny és szembefény,
hát felnyeríthet, aki arra jár,
és minél inkább vagdalódzik a
következő évszázad, és idéz,
annál hasadtabb a romantika,
és víz fakad, mint méregből a méz,
mindig a méregzsák kerül alulra.
Gúnyból idézni önkarikatúra.
 

6

Ha arcból maszk lesz, ha fűből cafat,
ha egyidőben történik a test,
ha gennydudor a hősi pillanat,
ha bőgőhangot elefánt ereszt,
ha Joyce az angolnál is angolabb,
s Picasso fehér rothadásba kezd,
s Britten Totálja szétfolyt változat,
s ha Giacometti lát csak egyenest,
s körvonalat Léger, s a műdarab
krajcáros csúzlit és bombarepeszt
kiegészítő, listázott adat,
mely mohos fúgát kő mélyébe veszt,
s a Minden Egész eltörött enyész –
Aesthetica Post Mortem: Ott a Kéz.

 

 

 

Kút, szilvafával

A kútból ma már csak a visszhang.
„Le ne írd”, és „fölösleges mondanod”.
A kép nem gyűrűzik az ujjainkra.
Az övéi egykor cselédkönyvet kaptak;
a mieink katonakönyvet, nagy „Zs” betűvel.
Őket megjelölték; minket is megjelöltek.
Szerette a kertet, különösen a teregetést
a fák közt. Szerettem a frontról hazatérő
férfiakat, különösen a fonott gyertya mellett
az áldást. Egyikünk sem számított további
megjelölésre. Első pillanattól világos, hogy
ő ő marad, és én én maradok; s az „ők is
mi vagyunk” eseményre váltott hazugság,
tömegsír, vacak romantika, ázalag élet.
Ha levelet írunk egymásnak, a levél csupa
kert, mennyi habos ágynemű a fák közt,
a kötélen – emlékszel a kútra, a vörös
szilvafa alatt? Már nincs ott. A fát is
kivágták. Nagyapád szombat este áldomást
ivott a fonott gyertya mellett. Szilva-
pálinka volt? Minek az emlékeket összekötni.
Az erősebbek úgyis a megjelölők; ők támadnak
fel folyton, minden változás első pillanatában,
velük az összeköpdösött cselédkönyv, katonakönyv,
katonakönyv, cselédkönyv, nagy Cs, nagy Zs,
teleírnak foszló templomot, kőkemény ágy-
neműt – készen legyen a batyud és ne félj.
Lépj idébb, mi nem csapunk zajt. Minek.
Bárhová megyünk, a szilvafához megyünk.

 

 

 

Limerick-változatok

„Szeretek öregedni.”
A tolmács, 1973
 
Volt egy költőnő Pest-Budán
vágyott tehén, ló, nyest után.
De nem volt pénze tanyaságra,
így érte utol banyasága,
ezt ingyen adják Pest-Budán.
Egy agg költőnő felment Pestre,
folyvást az orrát púderezte.
Ajkára utcán rúzst kent mintegy,
s egy ifjú halkan így szólt: „Mindegy.”
Ezért kár volt feljönni Pestre!

 

 

 

Chiaroscuro

 

I

Belépett és így szólt: „Sivatag.
De ne hidd, hogy a szellem
szabadon szárnyalhat.
Válaszd a lélek élve-kárhozását,
de ne kelljen a szerkesztett sivárság,
élj és halj, mint a harmadik lator,
sivatagod feszítse meg a por,
nélkülem ne légy soha boldog.”
Azóta bolyongok.
 

II

Azóta bolyongok.
A lándzsák között nem lett ő se boldog,
élt és halt, eleven harag,
bárkáját végigmardosta a hab,
kettévált eszméletét a Tejút,
sivár hegyi ösvényét a vasút,
a prérit a pipacs helye, a ház, a ház,
mert én voltam az a sebhely,
a stabilitás.

 

 

 

A túlélő

 

 

 

 

Thomas Døssing éjszakái*

Az a „sejtelem nélküli város”
– akárha rézmetsző hallucinációi
emelték volna át Észak-Afrikából
a folytonosan beteg Európa mori
melius est jelvényű, félhomályos
életébe, amely fölött mihaszna
„kicsépelt csillagok s héjukból csépelt
lelkek” egyformán kifáradt szalmakazla –
elfészkelődött bennünk, oltottmész-fehér
falak, klóros vizek, elzöldült kilincsek,
„nem vitte többre, aki megfeszült,
mint aki azt mondta: feszítsd meg”,
a csillaghagyó lelkek szalmahite
fészkelődött el, s kimélyült sóvár
önvédelemmé, hogy „nem támad fel, akit
várnak, de feltámadhat, aki vár” –
holott nem fognak megkeresni, erről
még a sejtelem hiánya sem tud,
háború van, Nyugat-Európa és
a tengerentúl nagyvárosaiban luxus-
körülmények között tervez új
kormányzatot s készíti elő
rejtjelekkel, aknabiztos hajókkal,
pénzzel és mítosszal a jövőt néhány csillagleső.
Egyedül ő került Keletre. Kiválasztották,
vállalta. Önkínzó rohamai voltak? Víziói?
Fiáról, aki fogoly? A hálóba esett országról?
Az égő városról, s hogy vissza, vissza? Hogy valódi
levegő áramoljon át az alvók vérerein?
S ne méreg? Ezért? Ma már nem tudni meg.
Nem kapott autót, titkárnőt, újságot, híreket,
tüzelőt is alig arra a bezárt, füsthideg
moszkvai télre, a rejtjeleket gyertyafénynél
fejti meg, vérhas, tüdőgyulladás
veszi az erejét, de tárgyalnia kell,
valami magasabb, valami feszületi láz
formálja egésszé a szavait: „nem hagylak el”,
csak erről lehetnek hallucinációi, víziói,
mert nélküle a nyugati szabadok nem lesznek
képesek az országot a cum dignitate mori
világába átemelni, és mert a fia fogoly,
a rejtjelek kápráznak, a tüdeje fáj,
az égő várost látja, a Tivolit Trójában,
évek óta dőzsölnek a leugráló akháj
dárdavetők a palotákban, azt a
háromfelől széljárta, tulipános-szökőkutas
csodát nem fogja csillaghagyó lelkek
szalmahitének odavetni, lakost és utast
érjen utol a sejtelem, a kasszandrai,
hogy túl kell élni a bitangot,
de úgy, hogy magunk ne legyünk bitangok –
s félig kiköpött tüdejéből, gyomrából a hangok
„csekisták” és „németbarátok”, „forrófejűek” és
„lakájok”, folyton címkézettek feje felett
úgy törnek fel, hogy azt a megfeszített
kis országot végül befogadják a szövetségesek!
Az egész csak egy percig tartott.
A sejtelemtől Európa jobb fele
felizzott, rejtjel a gyertyacsonknál.
Csak két év múlva halt bele.

 

 

 

A túlélő

Kellékeit tudta, a lényegét nem.
Azt látta, hogy a vízözön: csoda.
Hogy ingoványt szán a hegy tetejének
Isten egyetlen eldobott verssora.
Hogy szétnyílik a Teremtés kudarca,
sűrűség fojt, hol madár énekel,
a rózsában az álom borul arcra,
s a „Vagyok, aki vagyok” nem hangzik el.
Ezt látta. Ahogy látnok lát, ha látna.
A falka mélyén elfogta a dölyf.
Szivárvány tört a békés Ararátra.
S az olajággal visszaszállt az ölyv.

 

 

 

Sinfonietta

 

 

 

 

Útvesztőben

 

 

 

 

A mágus válaszol

Az a sötét közelség.
Mint ha a handzsár lezuhan.
Biccen az emeleti függöny.
Senki sem áll a kapuban.
Félálom ül a városon.
Mi történt, nem jelzi a térkép.
Egy tévedés holdudvara
az a közelítő sötétség.

 

 

 

A pilóta kérdez

A félhold, szarvval fölfelé,
lezár egy homokdombot.
Estére már rian a jég,
üres a téli rakpart.
Meddig, hová még, Istenem!
Gépem Elődbe vésem.
Átérhetek-e szabadon
azon a tévedésen?

 

 

 

Útvesztőben: tizenhét haiku

Rések a padlón.
Bokádnál recseg a jég.
Megfagyott tücskök.
Palló, függőhíd.
Hosszát már nem nyújtja kéz.
Rézsút madárraj.
Sötét cikázás.
Tölgyes vége füstölög.
Avarba hullnak.
Kút fölött fémpénz.
Kötéltáncos lehajol.
Ezüst sikoltás.
Ne érints semmit.
Fény nélkül kibomlani
növény tanult csak.
Küszöb küszöbre.
Beljebb senki nem jutott.
Még a remény sem.
Belekből jóslás.
„Absolvo te.” Gesztusok.
Kánaán arca.
Két ló lecsuklik.
Zöld istálló melege.
Zab kiskanállal.
Falak falakra.
Bazaltlépcső, piramis.
Sírrablás, átok.
Belekből jóslás.
„Absolvo te.” Gesztusok.
Kánaán arca.
Ne érints semmit.
Fény nélkül kibomlani
növény tanult csak.
Kút fölött fémpénz.
Kötéltáncos lehajol.
Ezüst sikoltás.
Palló, függőhíd.
Hosszát már nem nyújtja kéz.
Rézsút madárraj.
Rések a padlón.
Bokádnál recseg a jég.
Megfagyott tücskök.
Két ló lecsuklik.
Zöld istálló melege.
Zab kiskanállal.
Sötét cikázás.
Tölgyes vége füstölög.
Avarba hullnak.
Küszöb küszöbre.
Beljebb senki nem jutott.
Még a remény sem.

 

 

 

A pilóta hazaér

Nem hívtak meg a karneválra
az árny nem él csak téli gally
ha van szivednek hangszála
nem fáj a karneváli lárma
és vár egy biztos kapualj

 

 

 

Töredék

És akkoron a Hold elkékült
szikrát izzadt a Nap
jég állt a vízbe mígnem végül
tökéletes lett a sivatag

 

 

 

Sinfonietta

 

 

 

 

Sinfonietta

Kerényi Máriának,
köszönettel a zenéért
 
Vénusz-nap. Péntek. A hegytetőn
se fű, se pára. Semmi.
A negatív esetlegest
minek versbe emelni?
Péntek. Esetleges ez is.
Hosszú hétvége. Kezdet.
Vége sosincs. A hegytetőn
viszik a keresztet.
Évről évre feltámadás.
Agyaglábú az óra.
A várrom fölött porlik az idő.
Romnak nincs passiója.
A kő kétfelől látható.
Ki rombolta? Ki engedte romolni?
Az a pillanat végleges,
amelyben van kit okolni.
Letarolt tájon sorakoznak
a fogódzók: a vétkek.
Harminc ezüstért árulók.
Fegyvert letevő hadvezérek.
A mítosz hamis. A mítosz igaz.
A mítosz makacsabb a gyomnál.
Mind több a szövegmagyarázat.
S kevesebb, aki gyomlál.
Ki áll be őrült kertészinasnak?
A bölcs, az angyalok karából?
Vagy a tagadás szelleme?
Vagy ő, aki a mélységből kilábol?
Kagylóban? Pókfonálon érkezik?
Hullámhegy. Vénusz napja. Péntek.
Szétvetett kézzel, latrok közt álmodik.
Vasárnap tankcsapdára ébred.
Legenda legendával összeér.
Szakadék fölött hidat ver a vétek.
Szögek és lánctalpak alatt süt a mentség:
Szeretném, hogyha szeretnének.
Ezen a kopár hegytetőn
ha egyszer kimásztál alóla,
szétnézhetsz, nem tudod eldönteni,
hogy otthonod volt-e vagy állat óla.
Pedig ez lett volna a fű, a pára, a kalendáriom.
A lenni. Esetlegesből a párlat.
Tagadásból tudás. A megmaradni.
Hírhedett zenésze a világnak!
Volt ideje a Sacher-katonának,
Novoszibirszknek, MacDonaldnak –
van-e hangod e beteg hazának
a velőket rázó húrokon?
Volt ideje futásnak, maradásnak,
Mittel-Europának sötét titka vagyon.
Száguldanak a féktelen mozdonyok.
Itt ülök csillámló sziklafalon.
A magasban péntektől vasárnapig
minden kis mozgás jelent valamit.
Benépesül a hegy. Az vagy, aki.
Várad. Vársétány. Mikó. Logodi.
És fű. És pára. Valamennyi árny
átfészkelődik, át a tűfokon.
Vénusz-nap. Péntek. Minden végeleges.
A kő készen áll, mindig hű rokon.

 

 

 

Az elemek

 

 

 

 

A Café de Lutèce-ben

Találkozni mindjárt a kerék mögött,
amely lépést továbbít, lisztet, vizet továbbít,
és világos küllőivel nyolc részre osztja
a várakozást: mindjárt adok egy falás
kenyeret, lépj beljebb, itt a korsó, mindjárt
kapsz egy korty vizet, lépj idébb, törj le
a kenyérből, most sült ki, most jött
a liszt a kordén, más jószág nincs errefelé,
csak szamár, a tőzeget is az hordja föl
a hegybe, ahol a menedékház neve
Stasztlívec (Happiness), boldogság, nyolc
boldogság, egy életre elég. Ösvények vezetnek
szerte, csipkés várhoz, legyező boltívek
alatt sorakozó liliomos, oroszlános,
holdas zászlókhoz: a presztízsre osztott
világ. Rózsás ablakok mögött a lovagok
életének kicsinyített másolatai,
ki vásárol, ki másol, Windsorra,
Versailles-ra, Schönbrunnra figyel, akinek
a kerékküllőnél reménytelibb a kőház
s a két kőházat összekötő kőhíd, örök
sóhaj a túlsó part után. Örök sóhaj
a templomtér tetővel lepecsételt
végessége után: a csoda, mint a kordé
szamara, befogható. A tó a partjával,
az omló ház a fapántjaival, a tűz
a katlannal, a sóhaj az oltárral
kimerevíthető; előbb-utóbb az „És
mégis mozog” is szentesül, és megy
a hajó, mégcsak evezni se kell, sorjáznak
a nemzedékek, lelki nemesség és lelki
restség orgonasípjai, örvénybe bukó életek
s néhány hatalmas arc. Szól az orgona,
de villany van a vezetékben is, és megy
a szerelvény, a harmadik Párka kezéből
régen kiszakadt a végállomás, a kariatidák
egy érintésre kettéhasadnak, Pál fordított
értékeket prédikál: szeretet peng az ércben,
amelyet régen megraboltak. Az oroszlános
kapu mögött üres a kincseskamra, Epidaurosban
részvétet zeng a cimbalom, Delphiben a múltat
ígérgeti a jósda, Ráchel mindjárt a kerék
mögött a hinni-bátor Leonidasszal
találkozik: „Megcselekedtük, amit
megkövetelt a világ.” Ezt a semlegességet
ön seholsem fogja megtalálni, mondja
a palotában egy svéd hadvezér, mert
ez nem a könyvekben lakik: politika
az, amit végre lehet hajtani. Hát tovább
lengenek a liliomos, oroszlános, holdas
lobogók, atomreaktorok között, és a
templom védőszentjeinek kidolgozott
kezében borona, dárda, síp és fakalapács;
és orgona szól, de az országhatáron túl
betiltják az orgonaszót, a másik határ
mögött pedig előírják a Bach-jegyzékszámot,
vagyis mindegy. Lesz-e idő, hogy nem fogod
tudni, hol lakott Rembrandt, Anna Frank,
Vörösmarty Mihály? S hogy mért olyan kétségbeejtő
egy üres kottaállvány? S a stockholmi
palota fölött a majdnem-telihold, amely
számodra sosem ér utolsó fázisába?
S a helsingborgi kikötő, amelyet a tiéid
halászbárkája egy evezőcsapás híján
elért – de a második Párka kezéből
régen kisiklott az út. És az erény. Ha mégis
partra úszol, keresed a fapántokkal
megerősített magtárakat, malmokat,
a kerekeskutat, a katlant, az oltáron
a kulcsot és a kőtáblát, a porhanyós
földön a csillagórát jelző köveket, és
mindenütt a keréknyomokat, a létrát,
amely alatt Jákob a túlélni-bátor Leonidas
kedveséről álmodik, birkózik érte, és
hiába rabolják szét a civilizált hordák
a csengő márványt és a pengő fémeket,
s tombolva kapcsolják rá a villanyt a
létra remegő szárára, amely már régen
kicsúszott az első Párka lábnyomaiból,
orgona szól a majdnem-teliholdban
Moszkvától Párizsig, Rekviem, Kaddis,
Úrangyala-imádság, megállnak most
a faekék, lecsüggednek a liliomos,
oroszlános, holdas zászlók, üres minden
thonet-szék a Café de Lutèce-ben, mert az erő
mindent odacsordít, odahúz, odaérint,
ahová örökidőktől kell: az első
kerék mögé, az első kerék nyomába,
az első nyikorgó, madárlátta fakerékig.

 

 

 

Vulkán felett

Házat építeni: út, igazság, élet.
Az „én vagyok” teljes feladása.
Este az ablak négyzetében
gyertya gyúlik valaki másra.
Utas, megállj; lovas, tovább:
mindegy, odakinn mit határoz,
akit már eddig elhozott a vágy.
Meglátta, s köze lett a fényvilághoz.
Beavatja az építőt a kő.
Felszívja álmát a szeg és a léc.
Megrendíti a sár. Az építő
tudja a belső ellenszegülést.
Mert éleződnek a kövek,
míg lapjukat összenövesztik.
Őrzik parittya-röptüket,
és sírokat födtek be eddig.
S a lécek emlékezetét
súlyos vasízek terhelik.
Nincs más gyökér, csak fagyökér.
A vér besűrül estelig.
Az agyagért le kell hajolni.
Bölcső felett megáll a sóhaj.
Lassú szekér rázza maroknyi
terhét a koporsóval.
Szeresd a port. Szeresd a port.
Temetőben a kezdetet.
A házat, ami rád omolt.
Egész romos történeted.
Ne érintsd, amit megszeretsz.
Vagy érintsd meg, de tudva, mi.
Az út, igazság, élet ez.
Ne felejts gyertyát gyújtani.

 

 

 

Hualing kertje Iowában

Réz Pálnak

 
Szélcsengők az indián nevű
folyó felett: az átplántált otthon
mezében az átplántált hontalanság.
Cseng-bong a kert. Illatos szantálfa-füstölők,
kimonók, szárik villognak az ideszorított,
a gyökeret vert fák zeg-zugaiban, mint
a parton a mindig-éber szarvasagancsok –
a látványnak minden részecskéje riadalom.
Újraépíteni: üvegtöredékről üvegtöredékre
lépni, mezítláb. Franco elől futottál,
vagy vörös milicisták elől – egyként át kell
gondolnod valamit, de az üvegrelépést
többé nem kerülheted el. Sebzett talpon jár
minden szökevény, s ezért, hogy gyilkosok
vagy cinkosok évtizedek múltán buknak csak elő,
mikor már egész testükre fölkúszott
a hősi heg, a mítoszborostyán, a pénz-
és póz-rezegtető, melyet majd tovább testesít
a történelmi elföldeltetés, mi által
– ha hihetünk, s miért ne hinnénk Orwell szavának –
„a gyilkos hazugság alája kerül
egy mélyebb hazugságnak”.
egy mélyebb hazugságnak”. Szélcsengők.
Félnéma hang. Ne állj alája.
Felszívja otthonaid mítoszát
a szélbe plántált hangok metafizikája.
A fák között a fölhurkolt harangok
körül-levése. És az is mindegy:
játék hurkolta oda őket? kétségbeesés-e?
Március van, tornádó, a fémek zengenek-bonganak.
Nagy nép. Kis nép. Szórványnép. Adat. Adat!
A tornácon, az indián nevű folyó felett
whiskysüveg kupakja pattan, angolul terítenek.
„Illendő lenne most elpusztulnom,
túl nem élni a hazám halálát” –
a bombázás alatt ezt Szép Ernő izente.
Whiskysüveg. Ne lépj rá az üvegcserepekre.
Szélcsengők.
Szélcsengők. Szétpattog a hang. Az indián
nevű folyó, a keleti hangsurranás, vagy
a helyrajzi szám a látszat?
A telekkönyvnek nincs metafizikája.
Angolul még meg nem aláztak.
A tornácról nézzük a tornádót. Március.
Kimonók. Szárik. Szarvasagancsok.
Villogó öltönyben sötét férfiváll.
Egy másik kálvária, amely itt marasztott.
Egy másik seb, amely végigvonul a régin.
„Szívesen fáj”, mondták a szülőfalumban.
Hát kikre mondod azt, hogy „enyéim”?
Merrefelé tart az ökörnyál, ha márciusban
van ökörnyál egy szantálfüst kóválygású
kertben, az indián nevű folyó felett,
amelynek folyási iránya megfellebbezhetetlen,
afelé, aki egy hazai trágyadombról
vasvillával elűzne,
vagy afelé, akinek annyi a neved,
hogy egy lábjegyzetben kibetűzze?
Nem, a világcsavargás póza nem segít.
Szélcsengők. Kimonók. Helgák és Maruszják.
Nem hajó ez a tornádós századvég velünk.
A gyilkos hazugságnál mélyebb hazugság.
Zeng-bong a kert. Agancsokon szünetjel:
félnéma naplemente. Futni, vissza.
Kapaszkodunk. Úgyis szél. Hangok. Cserepek.
Szeretnek itt. Hiába. Sötét férfikar. Késő.
Szélcsengők. Megsiketülök.
Elnémulni se lehet. Ha a jelzés jön,
kilépek innét. Rögtön. Addig
el ne ereszd a whiskysüveget.

 

 

 

Miserere

Mint a szavanna széli fák tetejét,
kettétenyerelt engem az Isten.
Előkészítve fészke villámütésnek,
lassan sodródó, kékesvörös felhőnek.
Mozdulni talán lehet; a próbálkozás
képtelenség. „A költő legyen bátor.”
Mire? Hamarosan besötétedik. Az ágak
sűrű tövébe heverednek a szájuk szélét
nyalogató oroszlánok. Lesz, aki elbődül.
Honnét tudná, mi az: kifeszülni, magasan,
mint a gége, a puszta éjszaka alá.

 

 

 

Egy régi ház

 

 

 

 

Gyermekrajzok

IV
Levél a Cégbírósághoz
Tisztelt Bíróság! Távkutyák
behoztak három pápuát.
Kisvártatva a pápuák
elloptak minden sztárruhát.
A Cég elérte Páduát,
de nem a három pápuát.
Beszerezünk néhány sztárruhát,
hozzá csődbiztos árudát,
s mivel drágák a távkutyák,
magunk leszünk a pápuák.
V
Levél a Managementhez
Tisztelt Management! Alperes
hiányában itt per se lesz.
Önöknek tudni kellene:
nálunk nincs Pádua megye.
Ha a jelzett ebek fele
rodeó előtt ellene,
lovakat vessenek bele,
miket a Cégbank jegyzene.
Fellebbezésnek nincs helye.
Ufárszin, Tekel és Mene.

 

 

 

Keats/Szabó Lőrinc egy sorára

Ha rádöbbenek, hogy meghalhatok,
s nem leszek többé láncra fűzve itt,
hol megleltem a Paradicsomot,
s velem a teljes klán kiűzetik,
mert lelkünk mélyén füstbe ment a terv,
hogy sokasodjunk, mint a szárnyasok,
más égtáj kellett volna, míg betelt
a sors, mely egyszer csontig vágatott,
de az emlékkel mit sem kezd, aki
a holmik közt majd csontkézzel kutat,
s mint agyagménest, rendre elköti
éjjel kipányvált mondataimat –
vigyél, mondom az Angyalnak, vigyél.
S könnyű lesz, mint a Szajna parti szél.

 

 

 

Keats/Vas István egy sorára

Ha félelem fog el, hogy meghalok,
ha rádöbbenek, s félelem fog el,
ha a félelem már torkon fogott,
ha rádöbbenek, hogy most félni kell,
ha mint pókháló, felcsavar a félsz,
ha nem találom a pókfonalat,
ha rádöbbenek, a munkám se véd,
ha egyszer cserben hagynak a szavak,
ha bebáboz a pántos félelem,
mint Kolbe atyát éhség görcse, ha
nem velem fut az idő: ellenem,
ha tátogok, mint elgyűrt törpefa –
az Úr tenyerén szárnyra kaphatok,
addigra csupa félelem vagyok.

 

 

 

A halászat törvénye

Orkney-szigetek. Szorong a halász.
Hajnali négytől üvöltöz a szél.
Tárulkozik, recseg a csónak,
reccsen a vétkes vízi ház.
Aztán a csend a léken túlig ér.
Tenger csillaga, kíméld a hajómat.

 

 

 

Partra vetve

Árokpart. Lagúna fölött az éter.
Hegedű, cselló. Ők ketten eveznek.
Lélekvesztő: Toscanini vezényel.
Vitorlán sodródik az éjfél.
Megnő az árnyék a kormánykeréknél.
Már szárnyam sincs. Követlek.

 

 

 

Kilenc dobütés

Maranathá
Maranathá Jordán patakja árad
Maranathá
Maranathá völgyében a halálnak
Maranathá
Maranathá hegyek kosokra válnak
Maranathá
Maranathá dombok bárányra válnak
Maranathá
Maranathá nem visz tovább a lábad
Maranathá
Maranathá körülvesznek az árnyak
Maranathá
Maranathá követhetetlen árny vagy
Maranathá
Maranathá rekedten mint a dámvad
Maranathá
Maranathá szórvány vagy és halál vagy

 

 

 

Ház Betlehemben

Minden ház fordított tömegsír.
De házig visz az út.
Házat, földet, férfit akart
a moabita Ruth.
Férfit, ki földön s házban is
birtokává aláz.
Hajlongott Ruth, s elvette őt
a birtokos Boáz.
A frigy tetszett Naóminak,
tetszett Moábban is.
S Boázért lenn a kapuban
nem mondanak Kaddist:
minden ház fordított tömegsír.
De házig visz az út.
Dávid király dédanyja lett
a moabita Ruth.

 

 

 

Üzenet Alaszkába

Régen nem írtam. Itt a szél világít.
Egyre nehezebb, ikercsillagom.
Sosem tudhatom, annyi-e a Másik,
mint szerszámnak a fű, ha meghagyom.
Vagy te lettél a penge, s én a fűszál?
s a távolság, a kelta félhomály,
már fel se gyújt, csak üszkösen közénk száll?
s nem támad rózsa, nem telik pohár?
Merev támlájú karosszék ölében
az egyikünk a fallal szemben ül.
Az órák ütnek. Lődözés, söréttel.
Ha angyal jön, elvágólag repül.
De mozdulatlan minden. Te is, én is.
Kit elképzelnek, s ki elképzeli.
Minden burokban. Varázsgömb vezényli
a városban a roppant térzenét.
Hallod te is? A harsona sikoltoz,
bíbor győzelmi zászlót vág a szél.
A Bürgermeister mindent máról keltez,
szarvasbőrön pecsétes oklevél.
Zúg a harang. És benne zúg a tenger.
A boltok nyitva. A kagyló remeg.
Szerelmespárok futnak, mint a sínpár,
szemben a szertenyíló évtized.
Portölcsér pattan fel a sivatagban,
az óceánon két sziklaszobor.
Hát érted ezt? Elhagyhatsz száz alakban,
ki mozdulatlan, mindig visszadől.
Várj meg! Téged visszhangoz minden horhos!
A szomj s a tárgya úgyis szétvadul.
Csenget a postás. Te voltál a fontos.
Micsoda csend. Az asztal felborul.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]