Őrizetlenek

 

 

 

 

Már akkor fel kellett volna rá figyelnem.

Az alsó fedélzeten ültünk, a hajó orra felőli oldalon, Carlos végigfeszítette a pad támláján a karját, Daniela rábuktatta a fejét a hajópad szövetére, mintegy véletlenül, mint akit ezen a világon semmi sem érdekel, csak az üvegen túli szél, csak a hullámok, a támlán ezek az izmok: egy ismeretlen férfikar anatómiája.

– Hazajössz egyszer?

Carlos nem válaszolt, egyetlen rezzenéssel, a karjával sem; arcán nem látszott sem több reménykedés, sem nagyobb elveszettség.

Egyikünk sem mozdult.

Detti a fedélzet túloldalán ült, a távolodó szigetet nézte.

Négyen négyfelé bámultunk.

Gyereknek nincs miről hazudni.

Fél óra múlva, amikor Carlos elvitte a két kislányt a hajó belsejébe – az egyik a szájára figyelt, a másik odafordult az oldalához –, egyedül maradtam a fedélzeten, nem először van ez így, az sem, hogy magamra hagynak, az sem, hogy abban a pillanatban valaki megszólal mellettem, váratlanul, mint a kőomlás; odalépett a kormányos, pipázott, tetoválva volt a karja, a ráncok úgy ültek a homlokán, akár egy angyal ráncai.

– Asszonyom – mondta a kormányos –, ha ez a férfi egyszer elhagyja magát, nem azért fogja elhagyni, mert az a másik nő szebb, és nem azért, mert gazdagabb vagy okosabb, hanem mert szerencsétlenebb.

Még most sem bírtam megmozdulni.

Mi volt ez? Kormányos nem lehet vak.

A „vaksors” kifejezésen mindig is elgondolkoztam. Amikor Carlos egy nyári estén odalépett hozzám a helsinki színház nézőterén – out of the blue, mondaná az angol, a messzeségből, a kéklő semmiből, az ismeretlenből, 1978 volt –, nem sejtettem, hogy ő a vaksors – a vak sors – utolsó előtti jeladása, a négy ember életútját kimozdító geometriai pont, ha van ilyen: holtpont.

Helsinkiben akkor verset kellett mondanom. Az Esti imádságot mondtam el, a saját kezdetleges angol fordításomban, ma már nem merném elmondani; benne van ez a négy sor:

 

Ha eljössz hozzám, én leszek nagy út után a vizesárkod. Mert olyan nagyon jó vagyok akár a víz, hogyha kívánod.

 

És ahogy a vers után végigmentem a nézőtéren, valaki megfogta a karomat, és azt mondta csendesen: – Szomjas vagyok.

Ilyen elemien még nem szólítottak meg.

Szentivánéj volt, június, egész Helsinki az utcán hömpölygött; a közeli tóparton a fiatalok fölverték a sátrakat, és hol egyik, hol másik szőkehajú lánykát rángatták be a sátornyíláson, valami pogány szertartás részeként.

– Milyen messze van ez – mondtam bénultan.

– Igen – bólintott Carlos. – Ez messze van.

– Öreg vagyok – folytattam ugyanolyan színtelenül.

Akkor még nem tudtuk megfejteni egymás csöndjeit.

Zoltánnak nem voltak csöndjei, hallgatás helyett is beszélt, álmában beszélt, álmában két kézzel belém kapaszkodott. A temetésen azt mondta róla a szónok: ha belépett valahová, a szoba mindenestül életre kelt. Az újságok azon a héten teli voltak Poe- és Keats-idézetekkel, féldeci pálinkával, börtönben és kocsmában tanult, gyöngéd férfiszeretettel. „Once upon a midnight dreary…”

Alig két éve voltam özvegy.

Mennyire elveszíti az idő a fontosságát.

Hosszú és elnyűtt évek után találkoztam újra Zoltánnal a Gresham kávéházban, ahol azelőtt egyikünk sem járt; mindketten így akartuk. Mire odaértem, három üres féldecis pohár állt az asztalon, áradt róluk a rumszag.

– Fél órával hamarabb jöttem – mondta Zoltán –, taxival. Elnéztem valahogy az időt. És te? Kávét iszol? Persze, te kávét iszol. Pincér, egy kávét kérek, és még egy rumot.

– Ne igyál – mondtam lélegzet nélkül, aztán valamivel gyorsabban hozzátettem: – De hát miért ne innál. Bocsáss meg. Nekem nincs rá jogom, hogy eltiltsalak tőle.

– Ne igyak? – kérdezte Zoltán hirtelen, mintha csak az ital járna a fejében – ó, hogy ismertem ezeket a más mondatok helyett csikorgatott mondatait, a lebiggyedő szája szélét, Charles Boyer szája moccant szét így a régi, fehér-fekete filmeken, panaszosan, mint a kisfiúé, akinek reggeli kávéját fölitta az előre beleszelt kalács.

– Ne igyak?

Azt kellett volna kérdeznie: hol is hagytuk abba? És én azt feleltem volna: az ivásnál, az ivásnál hagytuk abba, a kétféle családi háttérnél, a kétféle szagnál, az evés, a mosakodás, a verejtékezés, a test elemi ingereinek setét kétféleségénél, az alvilágnál, egymás alvilágánál, amit nem vállaltunk, a harmadik hányásos részegség után én elmentem egy petyhüdt úrifiúval, az első undorodó tiltakozás után te elmentél azok közé, akik sohasem józanodnak ki – emlékszel, hogy az asztal tetejéről korbáccsal hajtottad a meztelen nőket, akik négykézláb futottak körbe, mint a disznók? Te mondtad el. Hallgatás helyett is beszéltél.

Mennyi mindent nem tudtam rólad.

Az a kisfiús „ne igyak?” végül is eldöntötte, mihez van jogom, és mihez nincs. A kezem végigszaladt a poharakon, az ujjain, a száján, a rekedt hang a fülembe csapódott: – Megpróbáljuk?

A húsomtól az agysejtjeimig csak vele próbáltam mindig mindent. Csak vele. Bármi történt.

Házasságunk ezután a teljes emléktelenségre épült, Zoltán nem járt el otthonról, csak a könyvtárba, ha szakkönyv kellett valamelyik fordításához; én még udvariasságból sem érdeklődtem, mikor jön haza. Az a fontos, hogy hazajön.

Két év múlva, 1973. július 26-án megszületett a kislányunk. A dátum nem volna lényeges, de pontosan egy héttel korábban voltam negyven; Zoltán azon az őszön lett negyvenhét. A hírre a barátai – kemény, börtönviselt férfiak – megálltak az ajtóban: – Kislány? – mondták. – Erre iszunk! Hogy van az ifiasszony? – Az ajtóból Zoltán szelíden elküldte őket, leült az ágyhoz; késő, mormoltuk egymásnak, az utolsó perc, a legutolsó. – Once upon a midnight dreary – Zoltán megfogta a kezemet –, valami sötét nevet kellett volna adnunk a leánykának: Lenóra. Vagy Eszter.

– Eszter – mondtam félálomban. – Mordecháj nevelt lánya, Ahasvérus király felesége.

– Kicsoda?! – kérdezte Zoltán, aztán elmosolyodott. – Mardókheus nevelt lánya, Xerxes perzsa király felesége. – És visszatette a kezemet a paplanra.

A kislányt Danielának neveztük el. Talán az oroszlánveremről; talán a dánokról, akik megmentették az életemet.

Nem tudom, jól gondolkodtunk-e. A kislány nem ismerte a veszélyt. Magára hagytuk a szobában; szótlanul tűrte az égzengést, nézte a hegyet, a fákat, az égalját. A kétesztendős Daniela kockacukorral etette a lovakat, föltettük a nyeregbe, nyugodtan ült, nem félt a tűztől, hümmögött a sötétben. Hat hónapos korában beszélni kezdett, az első szava az volt: „Apu”.

Azon a Szentivánéjen, amikor Carlosnak azt mondtam, öreg vagyok, magam előtt láttam a két és féléves Danielát, ahogy az apja nyakában ül; Zoltán ügetve jár az asztal körül, s a gyerek kiabál: – Mindent bele, Szivárvány, mindent bele! – Esténként sokáig suttogtak, Zoltán a kiságy mellett verseket olvasott, Daniela mozdulatlanul figyelt, hullámos, aranybarna hajtincseit gyűrögette, kicsit duzzadt alsó ajka elnyílt, aztán hosszú szempillája lecsukódott. – Hol az a seprű – mondta Zoltán, és megcsókolta a kislány szemhéját, Daniela álmában elmosolyodott. Megnéztem a verset, amit Zoltán felolvasott neki; Rimbaud verse volt, A részeg hajó.

Egyszer egy árnyékos kis budai utcán sétáltunk, Daniela az apja kezét fogta, mint mindig, aztán csak hirtelen kiszakította magát a kézfogásból, valamit meglátott az utca túloldalán, nekilódult az úttestnek, mikor a semmiből – out of the blue – ott termett egy autó. Idő nem volt már, Zoltán és én dermedten álltunk és vártuk az elképzelhetetlent, az autó visítva fékezett, valósággal a farára állt, az utasok kiugráltak, Zoltánnal odarohantunk, teljes erőmből megütöttem a gyereket. Daniela nem sírt, csak nézett rám a seprű alól, aztán megragadta az apja kezét. – Leányka – mondta Zoltán –, vigyázz máskor. Nem szabad anyádat ijesztgetned.

Hozzám egyikük sem szólt.

– Én nem tudom, mit csinálok legközelebb – mondtam Carlosnak a tóparti sátrak között. – Én minden leszek, rossz ember, bűnöző, kurva, akármi. Én nem bírom e nélkül a gyerek nélkül.

– Ez milyen betű? – kérdezte a hároméves Daniela az asztal alól, és Zoltán betűvé formázta a tenyerét: – Cé. Cé, mint Cassiopeia. Mint Catilina. Quousque tandem abutere, Catilina, patientia nostra… – Pasziánsz – nézett fel a kislány. Zoltán ragyogott.

Az első szívrohamát Zoltán ezen az őszi délutánon kapta, az orvos szerint a műszerek egy előző rohamot is kimutattak jóval korábbról, ez tehát a második. Quousque tandem – mondta Zoltán a kórházi ágyon, amelyre éppen csak rápillanthattam; Danielát nem engedték be. – Apu, pasziánsz! – mondta a kislány az ajtó mögött. Nem láttam, de tudtam, hogy Zoltánnak lebiggyed az alsó ajka, és Daniela összeszorítja a száját a kórházi szürkületben. Éjjel kapta Zoltán a harmadik rohamot.

A temetésen egy másik szónok a szabadságról beszélt. – Élete végén nem járhatott kedvenc kocsmájába, nem szavalhatta Rimbaud versét, A részeg hajót a barátainak, nem kiabálhatta a lelátóról: mindent bele, Szivárvány…! Ahol ő jár most, ott nincsenek többé zsokék, nincs nyereg és nincs kantár, csak szép, nagy lovak kóborolnak szanaszét az égi mezőkön…

– Az ember csak azt bírja ki, amit érdemes kibírni – mondta Carlos.

Hogy mit érdemes és mit nem, az csak annak jut eszébe, akinek nem volt gyereke, vagy akitől elvették a gyerekét; ami kezdettől fogva nincs, azt állítólag meg lehet szokni. Daniela az asztal alatt üldögélt, és betűket vagdosott ki az újságokból Zoltán halála után.

– Anyu.

– Tessék, kislányom.

– Mi az, hogy „lisztfán, István”?

– Rím, kicsikém.

– És az, hogy „kártol, kántor”?

– Asszonánc.

– Mért nincsenek nekem nagyszüleim?

– Meghaltak.

Annyit tudtam, hogy a gyerek szellemi fejlődését nem érdemes megakadályoznom.

A következő másfél esztendőben Daniela minden járványos gyerekbetegséget megkapott. Hol vöröslő foltokkal volt tele a teste, az arca, hol a nyaka dagadt meg a füle alatt, egy fültőmirigy-gyulladás után mintha nem hallott volna jól a bal oldalon; lázasan nézett rám a kiságyból, követte a lépéseimet, de ha leültem az ágy mellé, a tekintete elvándorolt. Figyelmeztetni nem kellett semmire, a vörös foltokat sohasem vakarta el, a keserű teát megitta, s amikor a fülét kellett felszúrni, kapkodva, befelé sírt, nem sikoltozott. Csak az orvos kezét nem akarta elengedni.

Azután többször vissza kellett vinnem Danielát az orvoshoz; a kislánynak folyt a füle. Az orvos megvizsgálta a gyereket, fehér port fújt a fülébe – ultraseptyles borsavport, mint mondta –, és nagyon komolyan elsorolta, hogy ezentúl kerülni kell a poros, piszkos helyeket, s egy darabig óvakodni a víztől: úszni, víz alá merülni nem szabad, víz nem érheti a kislány fülét, sem hajmosáskor, sem mosakodáskor. – Ha a dobhártya károsodik – mondta –, a külvilág felé nyitottá válik a középfül; minden ártalom, a víz is fellobbanthatja a gyulladást. Nem kell megijedni – nézett rám mosolyogva –, a folyamat abba is maradhat.

– Szép ember a doktor bácsi – mondta az utcán Daniela.

Éjjel nem aludtam semmit. Fel-felültem az ágyon, mint aki mocsári kísértetet lát, az orvos szavait kihangosítva hallottam, „nyitottá válik a középfül”, „folyamat” és „hajmosáskor”. Reggel fölhívtam unokabátyámat Sárváron, elvállalná-e rövid időre Danielát, hátha a tiszta dunántúli levegőn mégis abbamarad a „folyamat”. Két nap múlva Daniela Sárváron lakott, közös szobában unokabátyám kislányával, Bernadette-tel.

A pesti lakásban nem találtam a helyemet. Nem tudtam aludni, nem tudtam írni, s ha mégis elaludtam, nagy vízi utakat láttam, véget nem érő utakat, és Zoltán hangját elnyelte a hullámrobaj.

Vasárnaponként elutaztam Sárvárra. Daniela elújságolta, hogy a város közepén szegletes vár van, hogy felpróbálta Detti iskolatáskáját, s hogy amikor neki, Danielának hajat mosnak, segít Elza néni, Anti bácsi, Detti, körülötte áll az egész család, és ő két nagy vattadarabot és két műanyag fülvédőt és egy bolyhos törülközőt szorít a fülére, ahogy a szép doktor bácsi előírta.

Amikor Anti unokabátyámmal egy percre kettesben maradtunk, unokabátyám átfogta a vállamat.

– Nézd, én nem szólok bele. Daniela most lesz ötesztendős. És leszedi a polcról Kantot és Schopenhauert, abból tanul olvasni. Ne haragudj. A legnagyobb veszteség az elveszett gyerekkor.

Tudtam, hogy unokabátyám magányos roncsként jött vissza a háborúból. Mit mondhattam neki? Azt, hogy másként méretik a csonka család? Azt, hogy a gyerek az apja tehetségét és az én szívósságomat örökölte?

A következő héten egy közepes méretű, zsemleszínű mackót vittem Danielának. És megmondtam neki, hogy Finnországba utazom.

– Anyu.

– Igen, kislányom.

– Valamit akarok kérdezni, mielőtt elmégy.

– Mondjad.

– Anyu… te szeretted aput?

– Apádat…?

– Szeretted?

Csak egy másodpercig vártam. Gyereknek nincs miről hazudni.

– Igen, kislányom. Apád volt az egyetlen férfi, akit szerettem.

Könnyű kis érintést éreztem a jobb kezemen.

Így utaztam el.

Ezt a névtelen borzolódást vittem magammal a Helsinki melletti tópartra, a sátrak közé, ahol ki-berepültek a szőkehajú lányok és a kékszemű fiúk – de hát ki látja közelről az életüket. A szállásunk előtt kezet nyújtottam Carlosnak; Carlos szótlanul a szemembe mosolygott és elment. Hirtelen villany gyúlt a szálloda emeleti folyosóján, s egy bozontos dél-európai költővendég nekem támadt, Szentivánéj van, mondta, részt kell venni benne, percekig birkóztunk a folyosón, érvelni próbáltam, aztán azt kiabáltam, segítség! Egy ajtó kivágódott, Carlos állt meg mellettünk, és nagyon halkan annyit mondott: – Mit akarsz a feleségemtől?

Kiszabadultam, a kezem, a térdem remegett, mentem, amerre Carlos elkalauzolt, megittam a whiskyt, amit odanyújtott. Tudtam, hogy hat évvel fiatalabb, mint én. A fejemben az azonos értékű mondatok egyszerre szóltak, mint a szimfóniákban: – Az asszony, aki mackót vesz beteg kislányának. Az asszony, aki nem egészen két éve temette el a férjét. Az asszony, aki sohasem repült be egy sátorajtón. Az asszony, aki fél.

– Ne féljen – mondta Carlos. – Maga itt szolgálatot teljesít. Szomjat olt.

Ott maradtam.

Carlos másnap elutazott Koppenhágába. A búcsúzásnál éppen csak a vállamhoz ért. – Ne felejtsen el – mondta. – Nem kell aggódnia – mosolyogtam. – A jó mondatokat nem szoktam elfelejteni. – A repülőgépre ablakülést kértem, a lekerekített ideiglenesség megnyugtat. Hazamentem a kislányomhoz.

Daniela arca megszínesedett néhány hónap alatt, hullámos haját Elza néném két kis varkocsba fonta; maga a kislány is mintha nyúlánkabb lett volna, karcsúbb, nőiesebb. Felfénylett a szeme, ahogy meglátott, és rákezdte, hogy Dettivel együtt készül az iskolára, bár ő már harmadikos, hogy Schopenhauer „sch”-val írja a nevét, mert német, hogy Anti bácsi kirándulni vitte őket, az egész családot, és a közelben van egy őspark, benne kastély, a kastély előtt konflis, és Daniela elmagyarázta a lószerszámokat mindenkinek: – Nyereg, kengyel, zabla, ostor, apu jól ismerte ezeket, és ő mondta, hogy a kocsis ott üti meg a lovat, ahol megcsípte a bögöly, a sörénye alatt, és akkor jobban szalad a ló, mert nagyon fáj neki. Mindazonáltal a kocsis mégis szereti a lovat, néha ugyanúgy, mint egy embert.

Elza néném az arca elé kapta a zsebkendőjét, és kinn, a konyhában elmondta, hogy Daniela gyűjti az efféle szavakat: „gyakorta”, „többnyire”, „mindazonáltal”. – Akár egy mély kút, olyan ez a kislány. Bármi szót elhullajtunk előtte, megőrzi.

Odalenn, a kapualjban, ahogy lehajoltam hozzá, Daniela az arcomhoz emelte a zsemleszínű mackót.

– Úgy hívják, José.

– José. Nem inkább Don José?

– Nem. Csak José, magyarosan. És megmondtam neki, hogy maradjon itt, neki nem szabad elténferegni, mert ő a férfi, következésképp ő vigyáz. Mit mosolyogsz, anyu? Mért mosolyogsz? Angyalkádat látod?

– Téged látlak, Daniela.

– Nem felejtettél el Finnországban? Engem se, aput se?

– Nem… illetve csak egyetlen pillanatra.

– Egyetlen pillanatra, mi volt az.

Nem kérdés hangzott el, hanem pontos felszólítás. Aszerint kellett felelnem.

– Eszméletvesztés, kislányom.

– Akkor jó. Azt hittem, egy másik férfi.

– A beleegyezésed nélkül itt nem lesz másik férfi. Soha nem lesz, Daniela.

– Anyu, harangoznak, hallod? – Daniela kihajolt a házkapun. – Hallod? A lélekharang. Ember vót, de meghótt, ember vót, de meghótt…

Minden önfegyelmemre szükség volt, hogy magammal ne ragadjam ezt a gyereket. A vonat párnáján is azt a megszínesedett porcelánbőrét éreztem, a makacs hajhullámot a füle és a halántéka között, ami kibukott a hajfonatból. Görgettem a fejem a párnán, végigmosolyogtam az utat. Angyalkádat látod? Ember vót, de meghótt, ember vót, de meghótt… A kislányom szép, hosszú magánhangzói. Akkor jutott eszembe, hogy Elza néném az Alföldről való, onnét hozta magával ezeket a hangokat Anti bátyám szikár, svájciasabb világába, a virágok és a könyvespolcok közé – ott kell hagynom náluk Danielát. Még egy darabig. Csak vigyázzanak a gyerekkorára. Az egész család és José.

Éjjel, otthon, az üres lakásban a saját hangomat hallottam.

Eszméletvesztés.

Tengerpart, alkony, kis hotelszoba. Tópart, természetesen. Nincs szükségem irodalmi élményekre, ami kell, megírom magamnak. Carlos vállát, amely csontosabb, szélesebb a Zoltánénál, a száját, amely erősebb vonalú, a karját, amely nem kapaszkodik semmibe, csak tartja a másik embert, mint a faágak öble, ha a test és a lélek zuhanni akar.

– Ne hasonlítgasson. Látom az arcán, hogy hasonlítgatni akar.

– Nem tehetek róla.

– De igen. Én vagyok itt. Énrám figyeljen. A tengerentúlról szaladtam ide magáért.

– Egyetlen éjszakára.

– Egyetlen éjszakára! Az idő elveszítette a fontosságát.

Még mindig a faágak öble. A faágak öble.

– Csak egy dolog fontos. Az emberi jelenlét. Énvelem itt vannak a halottaim. Most is, mindig. Anyám dán volt, az apám félig német – ott éltek Schleswig-Holsteinben, ami olyasmi, mint maguknak Erdély, én a határvidéken születtem, nem sokkal azelőtt, hogy Hitler bevonult Dániába. A maga életét a dánok mentették meg, igaz? Az enyémet is. Átszöktettek a dán–svéd tengerszoroson; a szüleim kivittek Argentínába. Ott haltak meg. Carl-Gustav helyett Carlos maradtam. Érti már, hogy nincs jelentősége, egyetlen éjszaka, vagy ezeregy éjszaka? Nekem nem kell magyaráznia semmit, én látatlanban is tudom magát, mint Ráchelt Jákob, vagy akár úgy is, mint Esztert Mordecháj. Jöjjön közelebb. Közelebb. Hallja, hogy recsegnek a faágak? Egyszer majd letegezem magát, de nem most. Hallottam, hogy a folyosón magyarul kiáltja: „segítség!” Apai nagyanyám magyar volt, ő is úgy menekült el Magyarországról – de bármi történik, nekem többé nem kell menekülnöm, egy világtenger mindkét partja belém épült, és csak erre vártam. Csak erre az egyre, Karen. Ne felejtsen el.

– Nem kell aggódnia, Carlos. A jó mondatokat nem szoktam elfelejteni.

Minden védelem lehullott rólam, nem tudtam, miért utazik Carlos Koppenhágába, és nem tudtam, én mit keresek Budapesten, ahol senkim sincs – de hát ez nem igaz. Ott volt a szerkesztőség, ahol dolgoztam, ott voltak éjszakára a versek, és ott az ingajáték, az álmoké, Daniela és Carlos között, egy éjszakára, ezeregy éjszakára, egészen az eszméletvesztésig.

Leveleket kaptam abban az évben, Carlos hanglemezt küldött – Fantaisie–Impromptu –, megírtam neki, ne küldjön hanglemezt, magas a vám; Daniela csupa nagybetűvel írt: ÉDES ANYUKÁM, MA ELMENTÜNK SZÓRAKOZNI, MEGNÉSZTÜNK ÉGY KELTA TEMETŐT. ROSZ VOLTAM A VONATBAN DE SENKISE BÁNTOTT. HA JÖSZ LÉGYSZIVES HOZD EL A SZÉPPAPUCSOT ÉS AZ IMAKÖNYVET. VÁRLAK!!! CSÓKOL DANIELA ÉS JOSÉ.

UTÓIRAT GONDOLKOSZTAM KI LEGYEN AZ ELSŐ DE ASZT HISZEM ÍGY A JÓ ELŐBB ÉN MERT JOSÉ A FÉRFI.

Elvittem Danielának a bőrkötéses imakönyvet. A bojtos szegedi papucsot még az apjától kapta, vettem helyette másikat, ugyanolyat: eltelt közben több mint két év. De az idő elveszítette a fontosságát.

Újév előtt Carlos megírta, nemsokára Olaszországba utazik, megáll közben Magyarországon. „Látni akarom magát, és be akarok mutatkozni Danielának. A viszontlátásra, egyetlen ezeregy. Carlos.”

Féltem ettől a találkozástól. De ez így nem pontos. A helyzettől féltem, nem a szereplőktől. Tudtam, hogy a kislányom ösztönei jobbak, mint az enyéim.

Néhány hét múlva Carlos fölhívott, másnap érkezik Berlinen át az Orient expresszel. A vonat késett, a hideg pályaudvar üvegburája alatt a szavakat ismételgettem: Berlin, Orient expressz. Varázslatos. Ezekben az időkben három évente kaphattunk útlevelet. És én itt várok valakit, aki bármeddig elmehet Berlinbe, és bármikor fölülhet az Orient expresszre! Carlos leugrott a vonatlépcsőről, úgy éreztem, a kőbe zsugorodom, a vállas alak, a heves karmozdulat, a zöldesszürkén villanó mosoly fölém toronylik, aztán a taxiban csak azt hallottam:

– Hotel Astoria. Így gondolta, Karen?

– Igen, így, Carlos. Köszönöm.

Szállodai szoba. Ez az. Ideiglenesség. Közömbös képek a falon. Nem ásít rám egy távoli gyermek és egy halott férfi párnája.

A szállodai étteremben Carlosszal vacsoráztam. A vacsorához fehérbort ittunk, hosszú, keskeny pohárból, móri ezerjót. Ez volt a Zoltán kedvenc bora.

– Ez volt a Tillie kedvenc bora.

– Tillie…?

– Tillie Matthews.

– Az a gyönyörű német színésznő, aki aztán…

– A feleségem. Buenos Airesben, ahol a filmrendezés szakot elvégeztem, egy indián jósnő megjövendölte, hogy mindig olyan nőkbe fogok beleszeretni, akik menekülnek valami elől. Megmosolyogtam. Amikor Hollywoodban Tillie-t megismertem, csak a filmjeiről tudtam, arról nem, hogy ezt a diadalmas embert gyerekfejjel kiüldözték Berlinből, később a megszállt Párizsból is, ezért került Amerikába. Akkor már a Broadwayn is, Hollywoodban is zajos sikerei voltak. Együtt jöttünk vissza Európába, én mondtam, hogy lépje át a berlini stúdió küszöbét, ő mondta, hogy végezzem el a történelem szakot is – nagy összetartozás volt, nagy emberi együttes, amíg Tillie-nek nem kellett újra menekülnie valami irtózatos hatalom elől, a svájci hegyoldalban, ahol utoljára éltünk.

Berlin, Párizs… Broadway, Hollywood… Útlevél három évente… svájci hegyoldal… Megint az a törpeség-érzés. Még a pohár is feltoronylott, ahogy kettőnk közé emeltem.

– Tillie-re. A Tillie emlékére.

– A Zoltánéra.

Koccintottunk. Úgy emlékszem, igen, táncoltunk is. És a bőrünk akármilyen közel ért egymáshoz, ott izzott és vibrált közöttünk két árnyék szüntelen tachycardiája.

– Ne hasonlítgasson, Carlos. Én nem vagyok német színésznő. Nekem csak a nevem germán.

– Karen… Ugye, maga most nem menekül semmi elől? Ugye, nem menekül előlem?

De ez már a vonatfülkében hangzott el, a sárvári gyorson.

Csöndes volt az a sárvári délután. A kályha körül ültünk, Anti bátyám és Elza néném, Daniela és Bernadette, Carlos és én. Kettesével könnyebb a neveket végiggondolnom. A szobában senki olyan nem volt, aki a beszélgetést spanyolfalnak használta volna – senki olyan, aki rutinosan herdálja az életét. Nem hiszem, hogy a fejünk fölött megsuhogtatta volna karját a vaksors; egyszerűen csak megmerítkeztünk egymás jelenlétében, magával a bőrünkkel, mint ha kinyílik a deszkapalánk kapuja, s az őr azt mondja: „Lehet menni vízért”.

– Ön merre járt akkor? – kérdezte unokabátyám németül, és Carlos azt felelte: – Sachsenhausen. Onnét szöktünk meg. És ön?

– Birkenau – mondta unokabátyám, és ezután már csak hümmögtek egymásnak a könyvespolc előtt. A gyerekek mozdulatlanul ültek, mint akik passiójátékot álmodnak. – Ne várj megint tizenöt évig – suttogta mellettem Elza néném. – Ne herdáld el az életedet.

Teát ittunk vékony üvegpoharakból, vigyáztunk, hogy a pohár ne kocogjon, Bernadette föltette a lemezjátszóra a Fantaisie–Impromptut, és azt mondta: – Kopin.

Carlos megismételte Chopin nevét franciául, és hozzátette: – Tulajdonképpen igazad van. Chopin lengyel volt.

Bernadette meglepetten fordult hátra; Carlos magyarul beszélt. Daniela kifejezéstelen arccal nézte őket; tudtam, hogy a kislányom most mérlegel.

– Hogy hívják a mackót? – kérdezte hirtelen Carlos.

– José – mondta Daniela, és megnyomta a mássalhangzókat. – José, magyarosan.

– José…? Az apja után?

– Nincs neki apja. Ha nekem nincs, másnak se legyen.

Anti bátyám belecsókolt a kislány hajába, Elza néném elfordult. Nem tudtam, mit csináljak. Carlos bólintott.

– Ilyen gondolatom nekem is volt valamikor. Nagyon szenvedtem tőle.

Megittunk még egy csésze teát, hallgattuk a Fantaisie-t. Elza néném megdicsérte a Carlos nyakában függő angyal-medált.

– Köszönöm – nézett rá Carlos. – Az első feleségemé volt… von meiner ersten Frau.

Letaglózó kimerültséget éreztem.

Carlos körbejárt a szobában, szemével végigtapogatta a tárgyakat; Danielára nem nézett, énrám sem. Unokabátyám megkérdezte, mit csinál Koppenhágában.

– Film készül egy svéd kémnőről, akit a dánok a háború végén lelőttek a nyílt tengeren. Egy svéd rendező most azt kutatja, vajon igazságtétel volt ez, vagy gyilkosság. Segédkezem a kutatásban.

Unokabátyám mereven nézett Carlosra. – Jobb az ilyesmitől, amennyire lehet, távol maradni. – Furcsán reszelős volt a hangja.

– Nincs veszélyérzetem, sohasem volt – mondta mosolyogva Carlos. – I am more an antique Roman than a Dane – hogy van ez magyarul, Karen?

– Bennem a dánnál több a római.

Jól láttam? A kislányom kihúzott háttal, alig észrevehető mosollyal pillantott Carlosra.

A kapuban kezet nyújtott neki, és nekem odasúgta:

– Nem hasonlít. Csak a szeme olyan, mint apué.

Csakugyan olyan volt. Tengerszürke.

Az egész család integetett utánunk.

Azután egymás mellett ültünk a vonaton, kézen fogva mentünk a szállodáig, és föl, végig a szállodalépcsőn.

– Ez most már így marad – mondta Carlos.

– És a medál…? Von meiner ersten Frau? Mi az, hogy erste?

– Te leszel a második feleségem – mondta az ajtóban Carlos. – Megkérem a kezedet Danielától.

A többire nem emlékszem.

Eszméletvesztés.

Csak a szálloda üvegablaka, az ég, a villanyhuzalok, a pályaudvar, a szikrázó, óriási horizontok. És „jövök”, és „várlak”, és ujjak a hajamon, és vonatlépcső, és ujjak utolsó percig egymásban. Bocsáss meg, kislányom. Egy pillanatra megint elfelejtettelek.

A kalauz sípolt. Carlos kihajolt a vonatablakon.

– Vigyázz a kislányunkra, Karen.

– Vigyázok, Carlos. Várlak.

És a vonat elindult az Alpokon át Itáliába.

Latintanárom annak idején mindig Itáliát mondott Olaszország helyett, és Germániát Németország helyett. Közvetlenül a háború után voltunk, s az országnevek jelentéstartalmához óhatatlanul társult valami többlet, a „jaj a legyőzötteknek” üszkös Európája. – Lépjenek túl ezen – mondta komoran latintanárom. – Mussolinit elfelejthetik, Marcus Aureliust soha. S ha egyszer végigmennek a Via Appián, vagy a magasba néznek Weimarban, jusson eszükbe, hogy a cum dignitate mori mindig is legenda volt. Méltósággal meghalni nem lehet, csak méltósággal élni.

Nem értettem pontosan, amit mond, és évtizedek választottak el a Via Appiától, sőt Weimartól is. „Majd a gyerek utazhat – gondoltam mindannyiszor. – Hátizsákkal, akár a céhlegények. Üszkös emlékek és szorongás nélkül.”

Daniela hamarosan írt.

ÉDES ANYUKÁM, NÉHÁNY HÓNAP ÉS ÉN IS MEGYEK ISKOLÁBA MÁR NAGYON VÁROM. CSAK JOSÉ SZOMORU ASZT MONDJA SOKAT LESZ EGYEDÜL DE ÉN SIETEK HAZA. ANTI BÁCSI KICSIT ROSZKEDVÜ PEDIG MI JÓL VISELKEDÜNK. ANYUKÁM HA JÖSZ HOZD ÉL A TWIST OLIVER C. KÖNYVET. CSÓKOL DANIELA ÉS JOSÉ.

UTÓIRAT ANYUKÁM SOK BOLDOGSÁGOT KIVÁNOK DE NE MENJ FÉRHEZ APU HELYÉRE NEM KERÜLHET SENKI.

Ugyanazon a napon írt Carlos is.

Ingajáték.

„Egyetlen Ezeregy, Velencében azt gondoltam, mennyire illik hozzád ez a város: egyszerre fegyelmezett és irizáló. Csak a Szent Márk térig mentem el a vaporettóval; hamarosan úgyis ide jövünk nászútra. Most Ravennában vagyok, nézem a mozaikokat; Tillie mindig szerette volna Theodora császárnét eljátszani, ezt az utcalányból lett, erőszakos szépasszonyt, a mozaikon világít a szeme, mint a szurok. Úgy képzelem, ha Zoltán színész, ő lehetett volna Iustinianos császár, a hatodik századi, felvilágosult despota, aki ordítozik a lóversenyeken, és megépíti a katedrálist. Mindketten ott uralkodnak a kőben, együtt fogjuk megnézni őket, édes Ezeregy. Carlos.”

Sűrű, párás nappalok jöttek, éjjel sivatagi holdfény. Odatettem a két levelet, akár két fényképet, az íróasztalomra, egymás mellé. Ki uralkodik az életünkön, akár egy papírlapban is? Édes Ezeregy! Édes kislányom! Hogyan tudnám megértetni veletek, hogy ami az egyiknek nászút, az a másiknak árvaság?!

Egész héten néztem a leveleket. Mintha papirusztekercsek darabjai lettek volna. Betéve tudtam a teljes szöveget.

Amikor a táviratot hozták, épp késve értem haza. Azonnal Sárvárra, autóbaleset. Feladó a sebészfőorvos. Nem gondolkodtam. Vonatra ültem, a körmömmel kapartam az ablaküveget. Semmi értelme kombinálni. Vagy van gyerekem, vagy nincs. Ráérek akkor dönteni.

Jeges izzadság lepett el, mire a kórházba értem. Hajnali öt volt. Az ajtaja előtt vártam az orvost. Hétkor érkezett. – A kislány él – mondta azonnal. – Mind a két kislány él. – Akkor végigcsúsztam a falon, elestem. Injekciót adtak. Az orvos a pulzusomat nézte. – Az ön kislánya él, csak megütötte a fejét. A másik kislánynak eltört a lapockacsontja. Szombathelyre mentek, az Isis-szentélyt akarták megnézni. Ismertem a házaspárt. Kérem, figyeljen rám. Valahogyan egy fának hajtottak. Az autó mint a harmonika. Már nem tudtuk megmenteni őket.

A fejemben megint az a szimfónia. Daniela megütötte a fejét. Mit jelent. Bernadette-nek eltört a lapockacsontja. Mit jelent. Mért nem kérdeztem meg hajnali ötkor az éjszakás nővért. Féltem. Anti bátyám. Elza néném. Ahogy az Isten a jó embert elképzelte. Utolsó kapocs a múltamhoz. Magányos roncsként. Birkenau. Mi történhetett. Ki rántotta félre a kormányt. Mi volt az a fa. Hol a kislányom.

– Alszik – mondta az orvos. – Mind a kettő alszik. Kérem, csak nézzen be az ajtón, semmi több. – Az orvos megfogta a karomat. – Mondja, nem érte valami izgalom a családot a közelmúltban? Nem jut eszébe semmi?

Megráztam a fejem. Nem jutott eszembe semmi.

Benéztem a kórterem ajtaján. Daniela mélyen aludt. A fején jégtömlő. A mackó a párnán. Bernadette gipszágyban feküdt. Aludt ő is. A szuszogás betöltötte a kórtermet.

Egész délelőtt sétáltam. Van két kislányom. Van két kislányom. Hogy segítem át Danielát a sokkon. Hogy segítem át Bernadette-et az életen. Miféle izgalom érte unokabátyámat, amin nem segítettek a filozófiai könyvei? Tudtam, hogy a háború után sokáig gyötörte a rendőrség meg az államvédelmi hatóság, menjen bosszút állni a gyilkosokon; unokabátyám nem volt bosszúálló, nem értett ehhez, nem vállalta. Zaklatták. Holott még a harciasság szókincsétől is irtózott; nem olvasott cowboyregényt, nem nézett meg kémfilmet… Hogy is volt? „Film készül egy svéd kémnőről, akit a dánok a háború végén lelőttek a nyílt tengeren…” „Jobb az ilyesmitől, amennyire lehet, távol maradni.” Miféle emléket, miféle ütéseket hívott elő ez a párbeszéd? Nem fogom megtudni. Soha nem fogom megtudni.

Carlos csak most jutott az eszembe.

Szállodába mentem aludni. Nem léptem be a házba. Délután újra a kórterem. A két gyerek kábulatban. Mikor fogjuk a szavakat megtalálni. Mikor. Csak gyógyuljanak meg. Csak gyógyuljanak meg.

Nyolc és fél napig jártam a néma kórterembe, amikor Daniela megszólalt.

– Anyu.

– Kislányom!

– Kérek valamit.

– Mindent.

– Hozd be az emlékkönyvemet. Ott van a… tudod, a könyvespolcon. A Dettiét is hozd be.

– Még a mai napon, kicsikém.

Anti bátyám és Elza néném temetése nem volt olyan félelmes, mint ez a ház. A koporsó nem rajzolta ki a halottak arcát; csak a fáraók hitték, hogy faragott arcmásuk fáj majd valakinek. De a könyvespolc, amihez oda kellett mennem, ropogott, a könyvjelző egy milliméternyit megbillent, s az asztalon, a csorba pohárból félig hiányzott a víz. Lekaptam az emlékkönyveket a sötétbarna polcról, és bevágtam magam mögött a rosszul záródó kaput.

– Olvasd – mondta Daniela.

Az emlékkönyv girbegurba gyerekrajzai és ugráló négysorosai között megtaláltam Elza néném víz felett lebegő sirályát és Anti bátyám nyugodalmas, lassú betűit.

Ne higgy soha a csillogó szavaknak, az igazság egyszerű és szerény: „Csodáld és szeresd örökké az erkölcsi törvényt önmagadban és a csillagos eget fölötted.”

Bernadette emlékkönyvébe unokabátyám latinul írt.

Cum dignitate mori melius est, quam cum ignominia vivere.

Mellette egy elszabadult fehér vitorláshajó. Elza néném távoli vitorlása.

Latintanárom komor szenvedélye: „Ha egyszer végigmennek a Via Appián…”

A gipszágyból egyszerre Bernadette szólalt meg.

– Daniela. Te is hallod?

Te is hallod? Hallod őket? Többé nem lesznek némák. Unokabátyám csontos orra, erős álla, néném fekete szeme világított – „mint a szurok” – a fehér keretben, Zoltán tengerszürke szeme, megránduló alsó ajka mellett.

Minden mást el kell felejteni.

„Sweetheart – ez a levél várt Budapesten. – Rómában vagyok, itt gyalogolsz mellettem, végig a Via Appián, a fák olyanok, mintha rájuk tenyerelt volna az Isten. A Forum Romanumon nagyon erősen gondoltam rád, kirohantál a Vesta-templomból, kezedben égő olajmécs, odamentem és ölbe kaptalak – nem tudom, miért írok ilyen őrültségeket, bocsáss meg. A Maureen Headley-ügy szálai idáig vezetnek, ma késő éjszakáig dolgoztam. Most és mindörökké, Carlos.”

Milyen jó, hogy nem írja, „édes Ezeregy”. Az Isten tenyere alatt nincs ezeregyéjszaka.

Felhoztam Danielát Budapestre, beírattam a legközelebbi iskolába. Az egyetlen, ami a kislányt lekötötte: az iskolakönyvek. Szerkesztőségi óráim alatt nyugodtan magára hagytam; egész nap olvasott. Mire hazaértem, megmelegítette az ebédet; néha főzött is, ahogy nénémtől tanulta. Hétvégén meglátogattuk Bernadette-et, könyveket vittünk neki; „valami szerelmes regényt hozzatok – mondta –, grófokról és grófnőkről”. Bernadette elfelejtett mosolyogni.

„Édes Egyetlenem – írta egy képeslapon Carlos –, nyugtalan vagyok, azonnal írj.” A lapon a haldokló gallus képe volt. Nem válaszoltam.

– Rímeket mondjál nekem, anyu – mondta Daniela este, lefekvéskor. – Szép, tiszta rímeket.

Leültem az ágya szélére.

– „Mikor láthatlak ujra, nem tudom már, / ki biztos voltál, súlyos, mint a zsoltár, / s szép mint a fény és oly szép mint az árnyék, / s kihez vakon, némán is eltalálnék…”

– Anyu – szakított félbe Daniela. – Nagyon szereted? Ugye, nagyon? Jobban, mint…

– Igen, kislányom. Szeretem. Nem jobban, csak másképp. De tudom, mit kell tennem. Én mindig tudtam a feladatomat.

– Anyu! Én feladat vagyok neked?!

Hebegtem és dadogtam. Hogy nem úgy gondolom. Hogy értse meg. Hogy tudom, mi a lemondás. Aki szeret, csak az tud lemondani. Egyre nagyobb őrültségeket beszéltem.

Aztán nem beszéltünk róla többet.

Ősszel hazahoztam Bernadette-et a kórházból. A két kislány Zoltán szobájában lakott, és ugyanabba a budapesti iskolába járt. A sárvári házat csekély összegért megvette a Városi Tanács. A pénzt takarékkönyvbe tettem, Bernadette nevére. A kislány pianínóját, unokabátyám könyveit, néném kézimunkáit, megkezdett horgolásait magammal hoztam. Feladat, mondtam magamnak a házban, a közjegyző előtt, a vonaton. Bernadette meggyógyult, de a lapockacsontja rosszul forrt össze, mintegy kétujjnyira kiállt a hátából. Madárka, olyan volt a kislány, ahogy a tükör előtt forgatta a testét, amikor azt hitte, nem látom. Megpróbáltam nem látni, nem hallani. Daniela tanítónője üzent, hogy a gyerek nem figyel az órán, unatkozik, másfelé bámul.

– Én tudom, hogy te írsz és olvasol, és egyelőre unod az iskolát. De azért nem lehetsz a tanító nénivel udvariatlan, kislányom.

– Mit mondtál, anyu?

– Nem lehetsz az iskolában udvariatlan.

– Anyu, nagyon halkan beszélsz.

Elmentünk a fülorvoshoz. Carlos felbontatlan levelei ott hevertek az íróasztalomon.

A „szép doktor bácsi”, Szakolczay tanár úr homlokráncolva vizsgálta a gyereket, de mosolygott, mialatt beszélt hozzá. Daniela figyelmesen felelt a halk kérdésekre, és nézte a tanár száját. Amikor a tanár Daniela koponyája mögött megpendítette a hangvillát, a kislány felelet nélküli arccal nézett vissza.

– Nem folyt mostanában a gyerek füle? – kérdezte a tanár. – Nem érte valami erős ütés?

– Az autóbalesetnél érhette – mondtam kiszáradt torokkal. – És kicsi korában én egyszer nagyon megütöttem.

– Vigyázz a fülecskédre – mondta a tanár Danielának. – Továbbra sem érheti víz. Ne aggódjék, asszonyom, a folyamat fékezhető; a gyereknek különben is jó a kombinatív készsége. Ma már operáljuk a dobhártyahiányt. – Kezet nyújtott, aztán Danielának is. – Remélem, jól fog menni az iskola.

– Jól fog menni az iskola – válaszolta komolyan Daniela. De én a tanár szavaiból most is csak azt hallottam: „a folyamat”.

Expresszlevél jött Carlostól.

„Karen, nem erről volt szó. Nem tudom, mire gondoljak. Én teljes emberi szövetségre ajánlkoztam neked. Mi történt, ne légy kíméletes, ez álságos viselkedés. Már nem látok Rómából egyáltalán semmit.”

Felbontottam a többi levelét, csupa nyugtalan beszámoló csonka szobrokról, zuhogó esőről, félresikerült interjúkról – nincs jogom ehhez. Leültem és írtam Carlosnak, szárazon, röviden. Unokabátyám és felesége meghalt, a sárvári élet nincs többé, Bernadette nyomorék, Daniela nagyothall. Először mondtam ki ezeket a szavakat.

Úgy éreztem magam, mint a nyers hús.

Mindennap bementem a szerkesztőségbe; a kislányokat hazahozta saját gyerekével együtt egy szomszéd, tanulnom sem kellett velük, este írhattam, ha tudtam. Bernadette korán elaludt; Daniela egy darabig még beszélgetett a mackójával.

– Megy, megy a kerítés mellett Jancsi, hát, egy lélek nem sok, annyi sincs a faluba. Üres minden, mint a tenyerem. Még a régi gazdája sincs, az a mihaszna, az az öreg csoze. Még Iluska mostohája sincs, az a bűti boszorkány, az a keverített kád. Bemegy Jancsi a házba, egyszer csak mit lát: ott ül szegény Iluska egymaga a sutba! Azt mondja neki, hát te mit csinálsz itt, egyetlen Iluskám, ebben a szurgyikban, egyedül? Itthagyott az öreg surgyellán? Itt ülsz nekem egy szál pendelbe, megfázol, mi lesz velem, ha te magamra hagysz? Azt mondja Iluska, eredj már, Jancsikám, nem vagyok én olyan mazna. Inkább ölelj meg, de ne húzkodj itt, mint a ríkötelet. Merre jártál? Elgondolkodik Jancsi, aztán azt mondja, messze jártam. Sachsenhausenban, Birkenauban, a világ végén is túl. Bántottak, Jancsikám? Bántottak, Iluskám, de arról én neked nem beszélek, ha csak rágondolok is, fáj a lelkem, mint az ért kilís. Vigasztalj meg, Iluskám, vigasztalj meg. Énekeld azt, hogy eltörött a hegedűm. Hajolj közel a fülemhez.

Lélegzet-visszafojtva hallgattam. Odaát, a falon túl a kislányom birkózik valamivel, vagy valakivel. És rekedten énekel egy nagyanyja korabeli dallamot, talán álomba énekli magát, talán közel sem hajol a mackó füléhez; a mackónak jó a füle.

Délutánonként hazavittem a munkámat; azokban a napokban egy norvég író elbeszélését kellett átnéznem, az elbeszélésben végig hullott, zuhogott, szakadt a hó, éhségre és beletörődésre, könyörtelenül, ünnepélyesen; az író úgy írta meg a hóesést, mint Tolsztoj a halált. Bernadette a pianínón skálázott, Daniela rászegezte a szemét és hallgatta.

Csengett a telefon.

– Karen, az Isten szerelmére, miért csak most írtad meg? Nem mertem hamarabb telefonálni, attól féltem, hogy már… Bocsáss meg, egyetlenem. Őrült vagyok. Rohanok haza.

Haza?

Carlos megérkezett másnap, és a pályaudvaron úgy rántott magához, mint aki hegyomlásra lát. Zsibbadt voltam és emléktelen. Az Astoriába mentünk.

Elmondtam, amennyit tudtam. Befejeztem azzal, hogy Daniela mesét mond, Bernadette zongorázik.

– És te?

– Élek, mint a homokóra.

– Karen, nem akarod elhinni, hogy az idő egyre inkább elveszíti a fontosságát? A kislányokat mindenképpen fel kell nevelnünk. Danielának egy sor verseskönyv kell, Bernadette-nek zongoratanár, neked írnod kell, nekem segítenem kell, hogy megközelítőleg felderítsük két ország között az igazságot, amíg élnek a szemtanúk, és most, amíg én is élek, vissza kell hódítanom az asszonyt, akit szeretek, vissza, hallod, Karen? Vissza!

– Nem, Carlos. Nem kell visszahódítanod.

Abban a lefüggönyözött, homályos szállodai szobában minden olyan egyszerűnek érződött, mint ha óceánjáró kerek ablaküvegén az eget tapintja az ember.

Hetekig éltem így. A szerkesztőségből minden délben fölmentem egy órára a szállodába; aztán haza. Volt két sérült kislányom, és volt egy óceánjáróm, és nem volt körülöttünk idő. A házasság gondolatát nem említette senki.

Esett a hó ezen a karácsonyon, és Carlos eljött hozzánk a hóeséssel, Danielának könyvet hozott, Bernadette-nek kottát, nekem Ca’ d’Oro parfőmöt, Velencéből, a palotasor és a Canal Grande képével; a várossal, amely annyira illik hozzám: egyszerre fegyelmezett és irizáló.

Aztán elvitte a kislányokat sétálni a hóesésbe.

Aztán ott vacsorázott.

Aztán végigterítette a római fotókat az asztalon, és megmutatta, merre járt, milyen utcákon Maureen Headley német összekötője.

– Ne gondoljátok, hogy Maureen angol volt, csak mert a neve angol. Svéd lány volt; vörös hajú, szépséges; tizennyolc éves 1940-ben, amikor a németek lerohanják a szomszédos Dániát és Norvégiát. Elkényeztetett, egyetlen lány, bátyja közgazdász, vőlegénye svéd repülőgép-tervező. Maureen imád utazni, imádja a veszélyt. Gyakran utazik Koppenhágába; édesanyja dán. A koppenhágai német vezetés nem olyan szigorú, mint az oslói. De Maureen Oslóba is eljut; látja, hogy az utcán a német SS-ek ütlegelnek egy norvég zsidót. Visszautazik Koppenhágába, és elfogadja von Strohberg őrnagy, német gestapós udvarlását. Vad, zenés estéket töltenek együtt a különféle mulatókban, Maureen minden hajnalban óriási margarétacsokorral távozik az őrnagytól… Bocsánat, nem untatok senkit?

– Nem – mondtuk mind a hárman egyszerre. A két kislány elnyílt szemmel figyelt.

– Maureennak akkor is margaréta volt a gomblyukában, amikor motorkerékpáron száguldozott a tengermelléken, és akkor is, amikor von Strohberg kíséretében átrepült Berlinbe. Akkor már javában működtek a megsemmisítő és a gyűjtőtáborok…

Láttam, hogy Daniela hangtalanul mondja: Sachsenhausen, Birkenau…

– …Maureen állítólag ekkor tárgyalt Himmlerrel, hogy cseréljék ki a táborlakókat teherautókra, bocsássatok meg, kaphatnék egy pohár vizet?

Bernadette felugrott, s a pohár vízzel visszaült Carlos mellé.

– Köszönöm. És ekkor tárgyalt von Strohberg embere Rómában egy olasz tiszttel, aki kapcsolatban állt Tito partizánjaival, hogy előkészítsék a háború utáni Dél-Európa jövőjét. A Forum Romanumon, az egykori szenátus épületének közelében találkoztak, ott, ahol Cicero elmondta híres beszédét…

Daniela fölemelte a fejét.

– Quousque tandem abutere, Catilina, patientia nostra…

S én halkan azt mondtam:

– Pasziánsz.

Carlos egyikünkről a másikra nézett; nem kérdezett semmit.

– Közben Maureen hazament Stockholmba, ellopta egykori vőlegénye irodájából a repülőgépterveket, visszament Koppenhágába, találkozott a dán ellenállás egyik képviselőjével. Akkor is margarétát viselt a gomblyukában. Erről a tárgyalásról állítólag éppúgy találtak bizonyítékot, mint Maureen berlini útjáról Himmlerhez. A sachsenhauseni tábor felszabadítása volt a tét. Maureen eljuttatta a repülőgépterveket a németekhez, és közölte a dán ellenállók követelését von Strohberggel. Az őrnagy elindult a tervekkel Berlinbe. A repülőtéren valaki margarétacsokrot nyújtott át neki, a csokorban revolver volt, az őrnagyot lelőtték. Maureent egyre többször látták a dán ellenálló lakása közelében; este összeölelkezve jártak a koppenhágai utcákon. A család hazahívta Maureent, figyelmeztették, legyen óvatos, a dán földalatti sajtó már leközölte a fényképét…

Magam előtt láttam egy koppenhágai utcát. Rosszullét környékezett.

– De a lány nem ismerte a veszélyt, nem hallgatott senkire, Stockholmból visszaindult Koppenhágába, vonattal és hajóval, akkor, amikor a dán–svéd tengerszoroson már jó ideje közlekedtek a menekülteket szállító halászhajók. Maureen a hajókról és a menekültekről vitt adatokat kedvesének, a dán ellenállónak, akit Koppenhága külvárosában ugyanabban az órában ért autóbaleset, amikor Maureent lelőtték a nyílt tengeren…

Bernadette hirtelen az ablak felé fordult.

– Bocsáss meg – hajolt le a kislányhoz Carlos, mint aki magára eszmél. – Bocsáss meg, kérlek. Ez a háborúban történt.

Megsimogatta Bernadette haját, azzal az alig érintő mozdulattal, amivel búcsúzni szokott; vigyázott, hogy a hátához ne érjen. Aztán kezet nyújtott Danielának.

Az ablakból utánanéztem. Az utca üres volt. Carlos visszament az Astoriába.

– Milyen szépen beszél magyarul – mondta félálomban Daniela. – Minden szavát lehet érteni.

Bernadette válaszolt valamit álmában. A párna csücskét fogta, ahogy Daniela a mackót.

A két kislány rendszerint olvasott még elalvás előtt, nyitva hagytam az ajtót, és hallgattam a szuszogásukat. Ha Bernadette-et hamarabb elnyomta az álom, Daniela odahívott magához; mindig az ágya szélére ültem, mindig megvártam, mit mond.

– Anyu.

– Tessék, kislányom.

– Mihaszna, mazna, ez rím?

– Igen, kicsikém.

– A tó mélyén rózsa éled, még a haláltól sem félek, ez asszonánc?

– Asszonánc, Daniela. És két nagyon jó sor.

– Nem tudom, mi a jobb, a tó vagy a tenger, mit gondolsz. Tenger mélyén rózsa éled… Sohasem láttam a tengert.

– Az nem baj. Képzeld erősen magad elé.

– Anyu.

– Mondjad.

– Mi az, hogy másképp szeretni?

– Megpróbálom elmondani neked, Daniela. Apádat fiatalon szerettem. Együtt koplaltunk az egyetemi vizsgák előtt, együtt vettük az antikváriumban a könyveinket, minden könyvbe beleírtuk: Karen–Zoltán, így, kötőjellel, és a dátumot. El nem tudtam soha képzelni, hogy külön könyvtárunk lesz. Ha azt mondom: K–Z, az apádnak két összetartozó nevet jelent. Carlosnak gyűjtőtábort. Emléket, amelyen két ember összesodródik, mint a zátonyon, vagy mint a tengermélyben. Apád egyszer tizenöt évre kiengedett a kezéből. Carlos erősen fogja a kezemet.

Odanéztem, Daniela aludt. A két sötét seprű alig észrevehetően rezgett, mintha a szobában bölcsődal szólna.

Fájt, hogy Bernadette-tel nem találom meg a hangot. Hogy elcsöndesedem vele, mint annak idején unokabátyámmal. Csak nézem, ahogy átmegy a szobákon, oldalazva. Mit mondhatnék neki? Hogy nem bírom azt a harmonikává lett roncsautót magam elé képzelni? Hogy boldog vagyok, mert látom unokabátyám erős vonásait az ő Nofretéte-arcában? S mert hallom néném szókincsét, ha Daniela beszél? Nem beszélhetek Danieláról, ha Bernadette-ről van szó.

Egyik nap arra mentem haza az Astoriából, hogy valaki énekel: tiszta, mezzoszoprán hang, vagy ahogy az iskolában mondták, „szoprán kettő”, én is az voltam valamikor. Néhány pillanatra megálltam az ajtó előtt, a hang tele volt keserű vágyakozással, a szünetek kicsi, reszkető lélegzetvételekkel, mint ha imádkozik az ember, vagy a vétkeibe merül alá, és ámul, ha levegőhöz jut – csak a nagyon fiatalok tudnak így Schubertet énekelni: „Du holde Kunst, in wieviel grauen Stunden…” Bernadette ült a pianínónál, a jobb kezével kísérte magát. Nem rázkódott meg, amikor beléptem, és nem hagyta abba. Leültem Daniela mellé, hallgattuk a zenét. Bernadette németül tanult az iskolában, már otthon, Sárváron is, így kívánta a család, tisztán áténekelte a kemény és idegen, szemrehányó mássalhangzókat: „in wieviel grauen Stunden…” Megértettem, hogy a kislány végre mond valamit; hogy ezt akarja mondani. Az elszürkült időt.

Csonka családnak másképp telik az ideje. Nem gyorsabban és nem lassabban; szürkébben. Itt minden színfolt többszörös erővel hat; minden másodperc hozhat valamit. Bernadette lázasan felkapta a fejét, aztán a billentyűkre hajolt.

– „Du holde Kunst, ich danke dir…!”

– Játsszál, Detti, játsszál! – mondta Daniela. – Anyu! Látom a tengert!

Órákig visszhangzott a zene a lakásban.

– Idenézz – mondtam az Astoriában Carlosnak. – Daniela írta.

Carlos odavitte az ablakhoz a kockás papírlapot, és elhúzta a függönyt.

 

BOLDOGTALAN VOLT SCHUBERT ÉS SOHA JÓL NEM LAKOTT A TENGERBŐL IS TÚLMERT EZÉRT VAGYUNK MI BOLDOGOK.

 

– Mit mondtál neki a versről?

– Csak annyit, hogy jó. Azt nem mondtam, hogy ijesztő. Azt sem, hogy a „Schubert–túlmert” rímkényszer. Sokat merni a tengerből: Danielának így jelenik meg az áldozathozatal.

– Vészkikötő – mormolta Carlos maga elé, és amit még sohasem láttam, cigarettára gyújtott, és fel-alá járkált a szobában, aztán hozzám lépett, és megragadta a vállamat.

– Carlos! A függöny!

– Bánom is én! Nézzen ide mindenki. Folyton veled akarok lenni. A közeledben. Várni, ahogy zörög a kulcsod. Hallgatni, ahogy Detti játszik. Mindent elolvasni, amit Daniela ír. Szomjat oltani. Hallod? Szomjat oltani!

Azt hiszem, nem húztuk vissza a függönyt.

– Anyu – kérdezte este Daniela. – A nagyszüleim látták a tengert?

– Látták, kislányom.

– A német tengert is?

– Azt is.

– Miért verték meg a német SS-ek az utcán azt a norvég zsidót?

– Gyűlöletből, Daniela.

– De a verés fáj! Nem lehetett nekik megmagyarázni, hogy…

– Nem, kislányom. A gyűlölet olyan, mint a színvakság. Színvaknak hiába mondod, hogy a fák zöldek. A gyűlölet mindig ki akarja irtani az erdőt.

– Nem engedem – mondta gombócosan Daniela. – Sem az erdőt, sem a teherautókat.

Milyen teherautókat, akartam kérdezni, de elkéstem. Csak gyerek tud ilyen észrevétlenül átlépni az álomba.

Nem sokat aludtam ezeken az éjszakákon. Arra gondoltam, néha egy küszöböt is nehéz átlépni, szinte lehetetlen. Pedig legtöbbször csak egyetlen impulzus kell hozzá, egy szikra, egy mondat. Amíg nem volt Zoltán, és nem volt Daniela – és amíg nem jött Carlos –, sötét dolgok is megfordultak a fejemben, ha egy mondatot nem tudtam megoldani. Amúgy is mindegy lett volna. Ahol elakad a mondat, elakad az élet.

Carlos megint hazajött velem az egyik délután. Szikrázó tél végi köd volt, korán beállt a sötétség. A járdaszélen, a higanygőzlámpa alatt két idős asszony beszélgetett, látásból ismertem őket, egyedülálló nők voltak, a boldogtalan, mindenbe-beleszólós fajtából; ahogy megláttak, suttogóbb és élesebb lett a hangjuk, s az egyik jól érthetőn és tagoltan ezt mondta, szó szerint ezt:

– Ugyan ki fogja elvenni, két gyerekkel! Az egyik púpos, a másik süket.

Mondat. Impulzus. Nem gyorsítottam föl a lépteimet, és nem fordultam hátra. Azt reméltem, Carlos nem hallott semmit, és csak véletlenül szorítja kicsit erősebben a kezemet a sötét kapualjban.

Hangtalanul léptünk be a lakásba, a kislányok nem jöttek elő, én sem kopogtam be hozzájuk. Carlos a könyveket nézte, egy-két kötetet leemelt a polcról, mint aki keres valamit; az előzéklapokon ott volt a bejegyzés: Karen–Zoltán, vagy csak K–Z, és a dátum. Carlos puhán becsukta a könyveket, visszarakta őket a helyükre; egy pillanatra összenéztünk. Tudtam, hogy arra gondol: „von deinem ersten Mann”, az első férjedé volt ez a könyvtár, mostanáig. A szemem a medálra tévedt, a Tillie Matthews angyal-medáljára – nem csak a kőben, a fémben, a nyomdaszagban uralkodnak ők, nem csak a fizikai anyagban. A lépéskényszerben és a küszöbben is. A mozdulatlanságban is.

A fejemben az a szimfónia. Az egyik púpos, a másik süket. Ugyan ki fogja elvenni…? Meg kell oldanom, hogy… Anyu! Én feladat vagyok neked? Anyu, én akadály vagyok neked?!

– Ez most már az én dolgom, sweetheart. Rád annyi tartozik, hogy jó irányba menekülj. Azt figyeld, ami hiteles.

Messziről hallottam Carlos hangját és a zenét. Schubert. Ez most egy másik dal. Nähe des Geliebten, ezen a Goethe-versen tanultam meg olvasni, az asztal alatt, ahogy Daniela, csakhogy a miénk nehéz diófaasztal volt, és apám, aki akkor még tudósítóként dolgozott Berlinben, kimélyített bariton hangján énekelte anyámnak: „Ich denke dein…” Rád gondolok. Csupa olyan vidéken jártunk, amiről a vers szólt: tengernél és forrásnál és ligetben és kis pallón át, és nem tudtam, hogy menekülünk, „in tiefer Nacht”, éjszaka volt, a vízen ragyogtak a szentjánosbogarak, evezőcsapásokat hallottam, vagy csak képzelődtem, mégis, az óta az éjszaka óta azt érzem hitelesnek, ha valaki megragadja az evezőt, és átviszi az utasát a tengerszoroson. „Lelkünk egymástól bármily messze válva / összetalál. / A nap lemegy, csillag gyúl nemsokára. / Óh, jössz-e már!” Jó irányba menekülök, Carlos. Az egyetlen irányba.

A zene elhallgatott, a bariton hang is. Kopogást hallottam. Carlos eltűnt a szomszéd szobában.

Másnap, amikor Carlos megállt az ajtóban a bőröndjével, megtudtam, előző este mi történt.

– Beszéltem Danielával, Karen. Négyszemközt. Detti tapintatosan kiment.

– Mit mondtál neki?

– Azt mondtam: szeretem az édesanyádat, Daniela. Szeretlek téged is és Dettit is. Jó volna veletek élni. A közeletekben. Mindig.

– És ő…?

– Azt mondta, rokonszenves vagyok. Ezzel a szóval: „rokonszenves”. Látszott, hogy mindent átgondolt. Azt mondta, van vendégszoba. Lakhatom benne, amíg jólesik. Csak egy kérése van. Ne akarjam Zoltánt pótolni. „Apu nem pótolható.” Ne írjam bele a nevem a könyvekbe, ne üljek az asztalfőre. Este ne üljek az ő, a Daniela ágya szélére, ne olvassam föl neki A részeg hajót. Ne vegyelek téged feleségül.

Lehajtottam a fejemet.

– Mit csináljak Danielával, Carlos? Pszichológushoz vigyem? Vagy majd az idő…? Az idő, ami lényegtelen?

– Nem, Karen. Nem kell. A pszichológus azt fogja mondani, természetellenes a sokáig őrzött gyász. Én azt mondom: a halottakhoz való hűség a legjobb jellemek sajátja. Hamleté, Achillesé, Elektráé, a fiatal Rómeóé, a gyermek Júliáé… Nem fogom Danielának fölolvasni A részeg hajót. Megvárom, amíg ő olvassa föl nekem.

– Köszönöm, Carlos. Köszönöm, sweetheart.

Nem bírtam többet mondani. A bőrömön éreztem a tengerszürke szempárt – semmire sem hasonlít –, és evezőcsapásokat hallottam, evezőcsapásokat, mindenfelé.

Azontúl minden reggel nézegettem Carlos tárgyait a lakásban szanaszét. A férfiholmikat a fürdőszobában: trikókat, alsónadrágokat, ingeket. A német könyveket, a dán újságokat a bútorokon; a vendégszoba keskeny íróasztalán a Maureen Headley-ügy dokumentumait. A Svéd Televízió Egyes Csatornájával kötött filmszerződést. A színes nyakkendőket a szekrényben, kinn, a fogason a cipzáras viharkabátot. Az aprófejű fogkefét, amilyet addig csak nyugati filmekben láttam. Beleszagoltam a fogkrémbe, az Old Spice borotválkozás utáni arcvízbe – az otthonomban egy férfi borotválkozik! –, az asztalon hagyott cigarettásdobozba. Pall Mall. Zoltán Kossuthot szívott. Ne hasonlítgass, Karen. Végighúztam a kezemet a pianínó kottatartóján, Chopin e-moll zongoraversenyén, s ha elmentem otthonról, visszanéztem a névtáblára.

Láttam azt is, hogy a fürdőszobában Daniela odébb húzza a fogkeféjét; Detti a pianínón a kottát lapozgatja, és kerülgeti odakinn a viharkabátot.

Egy idegen férfi tárgyai.

Esténként a sűrűsödő csöndben egy japán novellát kellett fordítanom, angolból, a történet hőse fiatal szamuráj, aki az esős, dögvészes kiotói kaputoronyban kifoszt egy koldusasszonyt, mert éhes.

A kiforduló egymásrautaltság rettenete megülte a novellát; ez nem Camus pestises városa, itt nincs semmi szeretnivaló, nincsenek visszautak, minden nekirohan a végzetének.

Föl-fölkeltem az íróasztal mellől. Jó lett volna egy cigaretta, akkor is, ha nem dohányzom. Pall Mall.

Járkáltam a szőnyegen. Nem mentem át Carloshoz.

Daniela nem hívott be a szobájába.

Elakadtam a munkával.

– Ült, üldögélt az új otthonában Jancsi…

Odaát, a fal túlsó oldalán Daniela beszélgetett a mackójával. Biztosan egészen közel hajolt a füléhez. Megálltam az ajtónál.

– Ült, üldögélt az új otthonában Jancsi, hanem egy idő múlva nyugtalan lett a lelke, rájött a mehetnék. Észrevette Iluska, hogy Jancsi napközben elténfereg, este meg iszik, mint a gödény, a hideg is kileli, ha csinálni kell valamit. Jancsikám, Jancsikám, mi lelt téged, csak élsz itt, mint az ázalag, beszélni nem beszélsz, Krisztus a keresztfán nem szenvedett ennyit, mint én temelletted! Hadd el, Iluskám, nem tudok én letelepedni. Csoze vagyok én. Elmegyek inkább, mint hogy megkeserítsem az életedet. A házasságunkat úgyis csak a Szentlélek tartja. Elmegyek, Iluskám, nem hagyok rád semmit, csak egy asszonáncot, fogadd el tőlem, ha még van egy garas ára becsületem nálad: „Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt… Én feljövök érte a síri világból…”

Nekitámaszkodtam az ajtófélfának.

– Eredj hát, Jancsikám, amerre az út megy. Nagyon megütöttek téged valamikor, most aztán te ütsz meg engem. Eredj, ha úgy gondolod. Talán megleszünk valahogy egymás nélkül. Adok neked öt jókívánságot a hosszú útra. Ha tengereken jársz, ha magos hegyen jársz, mindig legyen egy fillér a lelkednél, legyen madárlátta kenyér, meg víz, amelyik vérré válik benned, aludjad az igazak álmát, tanuld meg, hogy görbe munkán nincsen áldás, és éjjelente, ha egy fia csillag sincs az égen, vezessen téged mindig a küszvágó csér. Hallod, hogy zúg a szél, Jancsikám? Folyton ezt fogod hallani. Eredj, ha mehetnéked van, eredj el innét, Isten áldjon. Mihez kezdjek az emlékeddel?

Édes kislányom! És én mihez kezdjek? Megbénulok ekkora árvaságtól!

Vicsorogva fordítottam a novellát a kaputorony kiéhezett bujdosóiról. Csak az éhséget tudtam átélni, a pestis diktálta erkölcsöket nem.

Ázalag élet. Zoltán önkínzó szavai. Küszvágó csér. Zoltán madara. Jól mondta Elza néném: „Akár egy mély kút, olyan ez a kislány. Bármi szót elhullajtunk előtte, megőrzi.” De hát arra való a szó, hogy megőrizzük. Vicsorogva, ez is a Zoltán szava volt, még a kötelező egyetemi hadgyakorlat idejéből: „Vicsorogva, rángva menetelt a század / – énekeltem – /idéztem örök, lágy mosolyú szádat.”

Rám tekeredett a szavak pókhálója.

Alig beszéltem Carlosszal. Ő sem szólt hozzám; behúzódott a vendégszobába, csak az írógép kopogását hallottam, este az átszűrődő zenét, többnyire Mozartot; egyszer nyitva maradt az ajtó, és láttam, hogy Tillie képe ott van az íróasztalon. Ismertem ezt a képet, egy Maugham-vígjáték nagyjelenetéből, Tillie egyik híres szerepe volt. Aztán többet nem maradt nyitva az ajtó.

Zenét hallgattam. Én is Mozartot.

Egyik nap Detti egyedül jött haza az iskolából, a szeme környéke vörös és duzzadt. Éppen hogy köszönt, azonnal bement a gyerekszobába. – Mi történt? – kérdeztem a szomszéddal hamarosan hazaérkező Danielát – csapzott volt ő is, és izzadt, s a hajfonata szétbomolva. – Mi történt veletek? Mi van Dettivel?

– Ráütöttek a hátára – mondta sötéten Daniela. – Kicsúfolták. Tornaórán nem tudott fölmászni a kötélre. Utolsó órájuk volt a testnevelés. Öltözött, amikor érte mentem. A gyerekek még akkor is mutatták, ahogy leesik és mászik. A tanítónője nem védte meg. Verekedtem.

– Látom, Daniela. Jól van. Most kell megszoknod, hogy a gyengébbik mellé állsz. De azt is tudod, hogy vigyáznod kell a füledre. Meg kellett volna értetned a többiekkel…

– Színvakokkal, anyu?!

– Ezek még gyerekek! Talán még nem késő! Holnap odamegyek, beszélek a tanítónővel.

– Majd én – szólalt meg mögöttem Carlos.

Hallottam, hogy Detti beszalad a fürdőszobába, magára zárja az ajtót; Daniela rákopogott, a kulcs megint megfordult a zárban. A víz hangja elnyelte az izgatott beszédfoszlányokat. – Menj utánuk, Karen – ért a vállamhoz Carlos. – Menj be hozzájuk, sweetheart. Nem kell semmit mondanod. Csak legyél velük. – Bekopogtam, Detti éppen hajat mosott Danielának; a kislányom bolyhos, nagy törülközőt szorított a fülére, és azt súgta a csuromvizes hajú Dettinek: – Egy Cepelka Panna.

– Madame – mondta másnap reggel a tanítónőnek Carlos. – Mint Bernadette gondviselője szeretném megkérni önt, mentse föl a kislányt a nehezebb gyakorlatok alól. Én is híve vagyok a mens sana in corpore sano elvének, de a gyerek muzsikusnak készül, kímélnünk kell a kezét. Segítsen nekünk, madame.

– Természetesen – mondta a tanítónő meghökkenve, és odakapott a szeme alatti kis fekete szépségtapaszhoz. – Nem gondoltam, hogy… – Nem fejezte be a mondatot, oldalra nézett.

Cepelka Panna. Milyen jó név. A kiotói szamuráj jutott eszembe, aki egy elgennyedt furunkulust nyomogat az arcán.

Bekísértük Dettit az osztályba; a gyerekek szótlanul nézték Carlost. – A nevelőapám – mondta Detti a padtársának.

Korán jött ebben az évben a nyár, a ház körül már elvirágzott az aranyeső, az orgona is; „hogy szagol a bodza!” – mondta az iskolába menet Daniela. Én is éreztem, hogy „szagol”, a sárvári kert ilyenkor tele volt bodzával. Azt is éreztem, hogy éjszakánként „bejön az ablakon a jázmin”. Zoltán mondta így. Detti a fák csúcsán ülő rigókat figyelte, jeleket adott nekik, várta a visszhangot.

– Ugye, nem énekelnek, anyu? – kérdezte Daniela.

– De énekelnek, kislányom. Csak nagyon messze vannak.

Mindkét gyerek jeles bizonyítványt hozott haza, Dettinek testnevelésből, Danielának énekből volt négyese.

– Sokáig nem húzhatjuk a dolgot, sweetheart – mondta az évzáró után Carlos. – El kell vinnünk a fülorvoshoz Danielát.

– De mikor olyan jól hallja az emberi beszédet!

– Nem, Karen – mondta Carlos, és megsimogatta az arcomat. – Nem hallja jól. A szájunkat figyeli.

Azon a héten volt az autóbaleset egyéves évfordulója. Carlos kocsit bérelt. Lementünk Sárvárra.

Féltettem a gyerekeket ettől az úttól. A temetőkapun átlépve Detti a Carlos kezét fogta, Daniela az enyémet. Fehér mészkőobeliszk volt a síron, rajta a két név, semmi más. Lehet, hogy rá kellett volna vésetnem Anti bátyám valamelyik kedves idézetét. Talán azt a mondatot az erkölcsi törvényről és a csillagos égről. Vagy azt a másikat: „Cum dignitate mori…” Vagy egyszerűen azt, hogy: „Légy bátor és erős.” Igen, ez az. Unokabátyám tudott nemet mondani; a maga módján ő is, mint Józsua, megállította a napot és a holdat.

Beszéltem a sírkövessel.

„Légy bátor és erős.”

Detti átölelte a sírkövet, madárka testét rázta a zokogás. Hátrább léptünk. Itt most nem segít a szó, és nem segítenek az axiómák. A kő azt mondja: én hengeredtem rá az életedre. Bárkit fogsz ölelni, engem fogsz ölelni. Mennyit ért ebből egy kilencéves gyermek? Valószínűleg mindent ért. Daniela némán nézett valahová a sírkő fölé, arcán – jól láttam – elragadtatás. Carlos átfogta a vállamat. Fölöttünk egy madár himbált a tölgyfaágon. Nem tudom, a többiek imádkoztak-e.

Sokára hagytuk ott a kihalt temetőt. Carlos végig akart sétálni a városon; emlékezett rá, hogy a magtárak olyanok itt, mint Észak-Európában, csupa ormótlan, szürke homlokzat, hosszú, keskeny ablakok, onnét eresztik le az utcára a gabonát. Kenyérszag volt a főutcán. – Erre laknak a pékek – bólintott Carlos. – A szagok még őrzik az egykori polgárosodást. – Igen, Carlos. A szagok még igen. Anti bátyám apjának magtára volt ebben a városban. Elvették tőle. Aztán államosították. Végül a házzal együtt lebontották. Most semmi sincs a helyén, kenyérszag sincs.

Elindultunk kifelé a városból. Carlos Dettivel előrement, hallottam, hogy a Hanza-városokról beszél neki, az örökké forgalmas kikötőkről, amelyeket a céhlegények hűsége éltetett valamikor – hűség. Mennyire szerette Carlos ezt a szót. A főutca fái között lemaradtam Danielával.

– Anyu.

– Tessék, kislányom.

Már régen nem kezdtük el így a beszélgetést. Azt hittem, Daniela a temetőről fog kérdezni. A halálról.

– Anyu, mi az, hogy idő? Miből van az idő?

– Az idő anyagtalan, Daniela. Nem lehet elképzelni. Hegyen mászol fölfelé, a hegy áttűnik rajtad, nem veszed észre. Talán csak azt, hogy fölfelé. Antoine de Saint-Exupéry azt mondja, aki hegyen átkelőben egy csillagot követ, és közben csak a mászásra gondol, valószínűleg el fogja felejteni, melyik volt a vezérlő csillaga.

– Saint-Exupéry? Ő írta A kis herceget?

– Igen, ő írta. Nem tudtam, hogy ismered.

– Carlos olvasott fel belőle Dettinek valamelyik nap. Anyu, akkor az időt nem kell figyelni, ugye? Csak érezni, mint a szélzúgást?

– Csak érezni, Daniela.

– Anyu.

– Mondjad.

– Carlos a temetőben is szeret téged?

– A szeretet és a halál nem válik külön, kislányom. – Lenéztem a gyerekre, megszorítottam a kezét. – Carlos egyszer el akart vinni engem Velencébe. Apáddal mindig Velencébe vágyakoztunk. Érted? Ez az utazás meghal velünk, Daniela.

Halkan beszéltem. Nem biztos, hogy Daniela hallotta.

Odaértünk az autóhoz. Carlos besegített mindnyájunkat, az út néptelen volt, nagy varjak köröztek kétoldalt, a jegenyék fölött; a kislányokat a hátsó ülésen hamarosan elnyomta az autó duruzsolása. Carlos néha rájuk nézett a visszapillantó tükörből; álmukban egymás kezét fogták.

Már feltűntek Budapest lámpái, amikor Carlos megszólalt.

– Elviszlek, Karen. Addig nem halunk meg. Elviszlek. Le foglak fényképezni a Rialtón, ahogy achát gyöngysorra alkuszol.

Óvatosan vezetett, mint aki lagúnák közt jár.

Megálltunk. Carlos kiugrott az autóból, ajtót nyitott, kisegített – nem voltam hozzászokva –, öreg este volt körülöttünk. Az alvó kislányokat ölben vittük föl a lakásba, Carlos Dettit, én Danielát.

Mostanában, hogy nem volt tanítás, együtt reggeliztünk mind a négyen. Daniela vágta a kenyeret, ő rakta ki a hozzávalókat, vajat, dzsemet, sajtot, mézet, újabban heringet is, Detti terítette meg az asztalt, Carlos főzte a kávét. Engem kiküldtek a konyhából. – Majd ha befejezted a fordítást, és nem éjszakázol – mondta Daniela.

Együtt reggelizni! Ha van valami, ami a szerelemmel majdnem egyenértékű, ez az. Együtt reggelizni annyi, mint megkoronázni, megköszönni az Isten ajándékát, megérteni, hogy ami a miénk, az halálig a miénk, harapnivaló, eleven napfény, nem kell érte sötét budapesti, berlini, koppenhágai utcákon bujdokolni.

– Hogy fogsz te írni Maureen Headleyről, aki nincs? – kérdezte Carlostól Detti a reggelizőasztalnál. – Hiszen már nem beszélhetsz vele. – A gyerekek tegezték Carlost, így egyszerűbb volt. Az asztalfőn én ültem, Carlos velem szemben s a kislányok kétoldalt.

– A mondatok is a semmiből jönnek. – Carlos tűnődve formálgatott a terítőn egy kenyérgolyóbist. – A görögök szerint a mondat jelentése: ítélet. Ha végiggondolom egy ember életét, azzal már majdnem igazságot szolgáltatok neki.

– Ugyan, Carlos! – Magam is meglepődtem, miféle indulat bujkál a hangomban. – Maureen Headley igazsága a léhák igazsága. Nem több. Beleszeretni mindenkibe, hol egy gestapósba, hol egy ellenállóba? Kockára tenni a mások életét? A világ nem a kalandoroké.

– A világ nem a fantáziátlanoké – mosolygott Carlos, és rátette az ujjait a kezemre. – A dolgok nem olyan egyszerűek, Karen, mint az, hogy „légy szíves, add ide a vajat”. A cselekvésnek ára van.

– Embereket teherautókért. – Daniela letette a vajaskenyeret a tányérjára. Nem tudtam, melyikünkhöz beszél. – Te mit szólnál hozzá, hogy egyszer csak kicserélnek egy teherautóval? Egy embert?!

– Semmit se szólnék – mondta Detti. – Teherautó, vagy targonca, mindegy. Az életemet mentik meg vele.

Daniela az ölébe húzta a mackót. Az étkezőben nem mozgott más, csak a csészék kávégőze.

A reggelizőasztal napfényében úgy látszott, Maureen sorsa mindnyájunkat itt kísért, amióta megismertük. De azt nem gondoltam végig, s nem is tudtam megmondani Carlosnak, hogy az az egyszerű kérés: „légy szíves, add ide a vajat” néha majdnem olyan fontos lehet az embernek, mint az élete.

– Ne félj, Karen. A szeretetnek nemcsak tévútjai vannak. Útjai is.

Nem bírtam megmozdítani a kezemet. A gyerekek leszedték az asztalt.

A születésnapomra nagy, kerek rózsacsokrot kaptam Carlostól, csupa tearózsát, a száráról végig levágva a tüske; a csokor mellett egy új svéd regény, az előzéklapon beírás: „With love and admiration, Carlos.”

Egy héttel később volt a Daniela születésnapja, csaknem két hétre rá, augusztus 8-án a Dettié; akkortájt jöttek Magyarországra a svéd filmesek, hogy fölvegyenek néhány helyszínt a Maureen Headley-történethez, a film a német tisztek kelet-közép-európai útját is nyomon követte. Volt a filmben cukrászda-, éjszakai lokál-, uszoda- és lovasjelenet; Carlos ajándékképpen magával vitte az uszodába Dettit és a Pest környéki lovasiskolába Danielát, az operatőr mindkét kislányt lefényképezte. Detti mintha mosolyogna a fényképen: a lencsébe néz, féloldalasan áll, egybeszabott fekete fürdőruhában, hajpánttal, bal keze a csípőjén, a könyöke előrehúzva. Daniela a nyeregben ül, egyenes tartással, szája körül az a dacos vonás, jobb keze már-már eléri a ló sörényét, azt a pontot, ahol az állat a leginkább sebezhető. Az íróasztalomra tettem a fényképeket, egymás mellé. Az én kislányaim. Az én apátlan kislányaim.

A cukrászdában, amelynek homlokzatán a névtáblát a filmesek kedviért ideiglenesen a hagyományos „Gerbeaud”-ra javították, Carlos már az első alkalommal bemutatott bennünket a stábnak. „A szerelmem” – mondta. – „A nevelt lányom.” S aztán: „A szerelmem kislánya.”

Odatettem a svéd regényt is az íróasztalomra. „With love and admiration, Carlos.” Szeretettel és csodálattal, Carlos.

Úgy gyújtottam föl a lámpát esténként, amikor a szobámban magamra maradtam, hogy erre a mondatra essék a fény. Arra, hogy szeretettel és csodálattal.

A lokálban a felvétel végén táncoltunk is: füst, kasztanyetta, a pincérek magasra tartott tálcái, kesernyés likőrillat, lárma; valószínűleg utolsó pillanatait éltem annak, hogy a tömeg közelségét elbírjam. I Know Why and So Do You – a piros frakkos zenészek kétszer is eljátszották ezt a háborús évekbeli tangót.

– Ugye, a Zoltán száma volt ez? – kérdezte Carlos, inkább a leheletével, mint a szájával.

– Igen – bólintottam. – Az övé. Honnan tudod?

– A mozgásodból – mondta Carlos, csöndesen a zajban, és hozzátette: – A Tillie száma is ez volt.

Otthon ráborultam az íróasztalomra. Az óra hangosan ketyegett.

Drótkötél a magasban. Az egyik végén Zoltán, a másikon Tillie. Ők tartják a kötelet, amely egyszer majd szétsodródik. És a kötélen senki nem megy végig, a nagy, holdsütötte tér fölött senki nem megy át.

– Karen.

Azt hittem, a könnyű érintést is álmodom, de nem: Carlos volt, az ő ujjait éreztem a kezem fején.

– Kérlek, gyere be hozzám, Karen. Mondani akarok valamit.

– Carlos, tudod, hogy…

– Tudom. Mégis kérlek. Nagyon kérlek, Karen.

Amilyen halkan csak bírtam, becsuktam magam mögött az ajtót.

Odaát a Pall Mall-szag. A széken Carlos inge, amelyet az éjszakai lokálban viselt. Tamino Képáriája a magnetofonon.

– Lassan véget érnek a filmfelvételek, Karen. Legalábbis itt, Közép-Európában. Elutazik a stáb.

Vártam. Carlos rágyújtott.

– Elutaznak a filmesek, és elviszik azt a varázslatot, ami a háborúból néhány órára mesét csinált. Akár kalandor volt Maureen Headley, akár Észak-Európa lelkiismeret-furdalása, az életét ezen a filmen úgy fogjuk végignézni, mint egy fényképalbumot. A budapesti helyszínek állóképekké redukálódnak, a történelem történetté, a hősnő mozdulatai művészi produkcióvá. Detti azt mondta nekem az uszoda előtt, félig-meddig talán kérdezte is: „A színésznők testileg-lelkileg hibátlanok.” Érted? Ők hibátlanok!

Összerezzentem. Carlos felugrott a pamlagról.

– Lehet, hogy nem kellett volna a gyerekeket bevinnem a felvételekre. Daniela éppen csak megköszönte, hogy fölültettem a lóra. Valamikor az apja fogta a kantárt, az apja vigyázott rá. Ha táncolsz, te is Zoltánnal táncolsz, lábujjhegyen, mintha kötélen járnál…

– Carlos…!

– Kegyetlen vagyok, lehet. De ahová lépek, ott a halál. Mindenütt a halál. Meddig kell egy másik férfi életét élnem?! Karen! – Carlos hirtelen megfordult. – Karen, te sírsz, bocsáss meg, nem akartam… Nem ezt akartam… Azért hívtalak be, hogy elmondjam, megjelenik a regényed Svédországban… Tavaly, amikor nem jutottam dűlőre a Szerzői Jogvédővel, kicsempésztem a kéziratot Ausztriába… Wiener Neustadtban adtam fel… A svéd kiadó lefordíttatta… Csak ezt akartam… És akkor megbántalak! Édes Ezeregy!

Azt hittem, a kilincset fogom nézni egész éjszaka. Az ajtót, a néma, halott falakat. De semmit sem láttam, s amit hallottam is, töredékesen hallottam. Szinte csak ennyit: „Édes Ezeregy” Szeretettel és csodálattal. Hajnalban Carlos vállán ébredtem fel.

– Madonna mia – mormolta Carlos. – Őrült vagyok. Nagyon hiányoztál.

Gyönyörű nap volt másnap. A kislányok a későnyári parkban labdáztak; Carlos elbúcsúztatta a filmeseket; én befejeztem a fordítást; megjött a svéd szerződés a Jogvédőtől. Úgy vertem az írógépet, mintha zongoráznék, mintha Pamina válaszát üzenném a szomszéd szobába.

Egyszerre csöngettek. Élesen, hosszan.

Az ajtóban Daniela állt, kezében a kulcs, a ruhája átizzadva, homlokára rátapadva a vér.

– Mi történt? – kérdeztem értetlen, száraz dühvel. – Mi ez már megint? Ki bántott? Mutasd a sebet! Elestél?

Felszíni sérülés volt, az ismeretlen tárgy csak súrolta Daniela homlokát, sebbenzinnel lemostam, aztán leragasztottam a sebet. Carlos és Detti egymás után esett be az ajtón.

– Nem segítettem! – kiabálta Detti. – Nem segítettem Danielának! Én nem tudok verekedni!

– Beszéljetek – mondta nyugodtan Carlos. – Mondjátok el sorban, hogyan történt.

– A gyerekek a parkban. – Daniela elfordult, alig kapott levegőt. – Kicsúfoltak. Azt kiabálták, süket. Azt kiabálták, süket, mint az ágyú! Az egyik megdobott kővel.

– Igen? Megdobott? – Jéghideg józanság fogott el, ahogy fölragadtam az asztalról a kést. – Hát csak dobálózzál! Nézzük, hol a bátorságod, te nyomorult!

Kirohantam a késsel. Carlos utánam.

– Eressz el, Carlos! Azonnal eressz el!

– Karen! Az Isten szerelmére, gondolkozz! Legutóbb te mondtad, ezek még gyerekek!

– Gyerek vagy felnőtt, nem tűröm tovább! Eressz el, Carlos! Süketek! Nyomorékok! Országútra kihajtott szarvasmarhák! Elég volt! Vegyék tudomásul, elég volt!

– Elég volt, Karen, de ne a késsel beszélj. – Carlos lefogta a karomat. – Csillapodj le, Karen. Igazad van, de nem ez a módja. Meg kell értened: nem ez a módja. Gyere, sweetheart. Gyere vissza. Térj magadhoz. Tedd le azt a kést.

Egész testemben reszkettem. Carlos fölemelt, bevitt a lakásba, lefejtette az ujjaimat a markolatról – mit beszélek, a kés nyeléről. A kislányok riadtan néztek.

– Nem szabad alámerülnünk oda, ahol a gonoszok laknak – mondta az ágyam mellett Carlos, és behozott egy csésze teát. Aznap este Chopint játszott a pianínón, a c-moll Prélude gyászosan megnyugtató akkordjait; Detti állott vizes borogatást rakott a szívemre – ahogy az édesanyjától látta ilyenkor –, Daniela eltűnt, aztán lábujjhegyen visszajött, odaült mellém, mindjárt a párnámhoz.

– Anyu.

– Tessék, kislányom – mondtam fáradtan.

– Verset írtam. Meghallgatod?

 

RANGREJTVE JÁR A FÖLDRENGÉS, ÉSZREVÉTLEN A BÁNAT. GONDOLJ MÖGÉ, MIT REJT A KÉS, VAGY KŐ SEM SÍR UTÁNAD.

 

Egy kis csönd után szólaltam csak meg.

– Igen, Daniela. Igen, Carlos. Lehet, hogy ez a módja.

De a lelkem mélyén nem voltam róla meggyőződve, hogy a vers és a zene nyelvén kell szólni azokhoz, akik követ dobnak egy hétesztendős, nagyothalló kislányra.

Azontúl Carlos hozta haza a gyerekeket a parkból, s attól fogva, hogy megkezdődött a tanítás, az iskolából is. A park kőhajításnyira – igen, kőhajításnyira – volt a háztól, láttam az ablakból, ahogy Carlos magas alakja előtűnik a fák közül, aztán a Danieláé, aztán a Dettié; megállnak ott, ahol egy csapat gyerek játszik, biztosan a kődobáló fiú is, Detti Carlos oldalához fordul, Daniela a száját figyeli, és Carlos beszél, feltűnően sokáig beszél Danielának, gesztikulálnak, nevetnek, s a parkbeli gyerekek szótlanul nézik Carlost, éppúgy, mint azok, akik Dettit bántalmazták az előző iskolaévben.

– Miről beszéltek Carlosszal a parkban? – kérdeztem Danielától a temető felé menet. Aranyló ősz volt; nem akartam megvárni a halottak napját, meg ne csapja Daniela fülét a novemberi szél. Zoltán sírját így is befödte a barnuló avar.

– Titok – mondta Daniela. – Majd megtudod egyszer.

Nyugtalan voltam: vajon jól teszem-e, hogy magammal hozom a kislányt a temetőbe. Nemrég jártunk Sárváron, abban a kihalt vidéki sírkertben, s most a Farkasrét, a ravatalozó mögötti csöndes lejtő, ahol az utak összefutnak – mintha völgyben járnánk. „Még ha a halál völgyében járok, akkor sem félek, ha Te velem vagy…”: megtagadhatom-e a gyerektől a zsoltár biztonságát?!

– Anyu.

– Tessék, kislányom.

– Miért mondtad a múltkor, hogy „országútra kihajtott szarvasmarhák”? Mi ez a kifejezés?

– Jelkép, Daniela.

– Jelkép? – Az összegörcsölt levelek surrogva fordultak le a száraz földhalomról Daniela simogató ujjai alatt. A kislány átgondolta a szót; párnás homlokán a haja tövéig szaladtak a ráncok. – Jelkép – mondta még egyszer, és az apja szürke márványsírkövére nézett. – Apu érti?

– Most már érti, kislányom.

Én is megérintettem a szürke sírkövet.

Lassan lépkedtünk a völgyből kifelé. Daniela csak a temetőkapuban kérdezte meg azt, ami biztosan már a sírnál eszébe jutott: – És Carlos? Carlos érti?

– Igen, Daniela. Carlos érti.

„A legnagyobb veszteség az elveszett gyerekkor.” Anti bátyám annak idején hiába figyelmeztetett. Danielának, úgy látszik, sosem lesz gyerekkora.

S ez nyilvánvalóan az én hibám.

Hamarosan jelmezbál volt az iskolában. Carlos kijelentette, hogy a két kislány nem fog holmi erdei törpének, Karib-tengeri kalóznak öltözni; különleges jelmezük lesz, egyéniségükre szabott. Esténként a szobám padlóján térdeltek, festékkel, szerszámmal, ragasztóval, hármasban; Carlos a szerephez illő mozdulatokat is betanította nekik. A bál felvonulással kezdődött, Daniela balettlépésekkel ment végig a termen, zöld szitakötő-jelmeze fiúsan rásimult az alakjára, jobb kezével ezüstözött kis velencei maszkot tartott az arca elé, a ballal a két tüllszárny zsinórját szabályozta, kicsit ijedten verdestek azok a szárnyak. A tanárokból alakult zsűri elismerően tapsolt, de az egész terem felmorajlott, amikor Detti lépkedett át a színen, öregesen, mint lámpagyújtogató: vastag, szürke pelerinjének széles, dupla gallérja teljesen befedte a hátát, s a feje fölé tartott vasveretes lámpa gombnyomásra hol kigyulladt, hol elaludt. „Kilencet ütött az óra, térjetek már nyugovóra…” – énekelte a kislány elfulladt hangon, és mindenki neki ítélte az első díjat; Daniela második díjat kapott, összevissza csókoltuk őket, és Carlos a fülébe súgta Danielának: – Jól van, ugye? Detti még sohasem volt főszereplő.

A terem végében ott láttam a két idős hölgyet a szomszéd házból, „ők lettek az elsők – mondta hangosan az egyik –, persze, mert…” – „Mert ők a legszebbek” – vágott közbe Carlos, s a tengerszürke szeme rám villámlott, és én tudtam, hogy nem szabad alámerülnünk oda, ahol a gonoszok laknak. Soha többé nem szabad.

Aznap este kertvendéglőben vacsoráztunk. Daniela az ölében tartotta az ezüstözött velencei álarcot, mintha Josét, a mackót fogná; Detti vállán továbbra is ott volt a dupla galléros, szürke pelerin. – Köszönjük, Carlos – mondta egyszer csak Daniela, és elpirult. Koccintottunk, a gyerekek narancslével, Carlos és én móri ezerjóval. Daniela nézte a palack feliratát, és nem szólt semmit.

Szokatlanul tiszta őszi este volt, fölöttünk a Göncöl, az ég alján a Vénusz, odébb, az Északi Sarkcsillag felé a Cassiopeia. Cé, mint Cassiopeia. Daniela rám mosolygott.

– Ez az ezüst álarc már a közvetlen előleg Velencéből – mondta Carlos, amikor otthon magunkra maradtunk. Éjjel egyetlen pillanatra nem engedte el a kezemet.

Nemsokára megkaptam az útlevelet, a vízumot és a kiutazási engedélyt Stockholmba. A minisztérium alacsony, kissé nehéz járású útlevelese törődötten nézett rám drótkeretes pápaszeme mögül; beszélték, a háború alatt maquisard-ként harcolt a németek megszállta Párizsban. – Mindenre nyíltan válaszoljon, ha a svédek kérdezik – mondta. – De ha megkérdezik, van-e Magyarországon cenzúra, kérem, mondja meg nekik, hogy nincs.

Carlos ragaszkodott hozzá, hogy mielőtt elutazom, vigyük el Danielát a fülorvoshoz.

A gyerek a „szép doktor bácsi” hangvillájával a koponyája mögött, úgy láttam, ugyanolyan moccanatlan arccal ül, mint korábban, Szakolczay tanár úr mégis megkérdezte: – Nem zúg a füled mostanában?

– De igen – mondta csodálkozva Daniela. – Egy idő óta erős szélzúgást hallok, doktor bácsi.

– Otthon? Vagy a villamoson?

– Otthon. Meg a temetőben.

– Ahol csönd van – bólintott a tanár, és lassan rám nézett. – Daniela hallása romlott, asszonyom. A kislány az egészséges fülével is rosszabbul hall. Persze, lehet, hogy genetikai tényezők is vannak a folyamat hátterében.

A folyamat hátterében. Igyekeztem fegyelmezni magamat. – Édesanyám és nagyanyám is rosszul hallott – mondtam krákogva. – Akkor hát…

– Említettem, hogy ma már operáljuk a dobhártyahiányt. – A tanár végignézett az arcunkon, és csöndesen hozzátette: – Szinte kockázatmentesen.

– Az osztályban egy lánynak az anyukáját megoperálták ezzel – szólalt meg Daniela. – A műtét után teljesen elferdült az arca. A szája széle ott van fönn, a szeme alatt. Olyan, mintha…

– Ne mutasd! – kiáltottam rá Danielára. Carlos a tanárt figyelte.

Szakolczay először meglepődött, aztán töprengve nézett a kislányra. – Igen – mondta. – A gyereknek igaza van. A fülműtét rettegett réme az arcidegbénulás. Nem kell félned, Daniela. Ha nem akarod, nem operálunk meg. Máshogy próbálunk segíteni.

Az ajtóban a tanár lehajolt a kislányhoz, megsimogatta, aztán fölemelte a Carlos karjába. Néztem őket, mint egy szoborcsoportot. Az Isten adjon Danielának biztonságot, ha majd felnőtt lesz, akkor is.

– Eszetekbe ne jusson valaha is másik orvoshoz menni – mondta az utcán Carlos.

A hallókészüléket az elutazásom előtt két nappal kapta meg Daniela. Jobb oldalt, az egészséges – a viszonylag egészséges – fülén viselte, amellyel még hallott. A gyufaskatulya méretű dán készüléket kis billentyűk szabályozták, vékony zsinór vezetett a fülhallgatóig, a zsinórt Daniela sűrű haja alatt el lehetett rejteni – hiszen el kellett rejteni. A világ csak a vakokat érti meg; fehér botot nem látni a komédiákban, csak a nagyothalló, a mindent félreértő emberen derül a közönség. Daniela gyorsan megtanulta a készülék kezelését, a beszédre és a telefonra kapcsolást. Többé nem kellett, hogy figyelje a szájunkat; hallott bennünket. Csak az utcán zárta el a készüléket: a dobozka fölerősítette az utcazajt; akár egy távoli motorberregés is megzavarta az emberi hangokat.

A repülőtérre indultunk, Carlos a Daniela kezét fogta, én a Dettiét, amikor…

Az álmok természete szerint történt minden. Daniela hirtelen kiszakította magát a kézfogásból, valamit meglátott az utca túloldalán, nekilódult az úttestnek, és az árnyékos kis pesti utcán a semmiből – out of the blue – ott termett egy autó. Idő nem volt már, Detti és én dermedten álltunk és vártuk az elképzelhetetlent, Carlos, mint a futballkapusok, az autó elé vetődött, a levegőben megpördült, ahogy elkapta a gyereket, az autó visítva fékezett, valósággal a farára állt, az utasok káromkodva kiugráltak, Dettivel odarohantunk, Daniela az arca elé kapta a kezét: – Carlos, ne engedd! Ne engedd, hogy megüssön! – Édes kislányom – mondta Carlos, és magához szorította a gyereket –, hogy képzeled? Édesanyád nem fog téged bántani. A világon te vagy neki a legfontosabb.

Daniela könnyei végigfolytak a bőrkabáton, a Carlos bőrkabátján.

Akkor láttam a kislányomat először sírni.

– Okay, Danny – hajolt közelebb Danielához Carlos. – Everything will be all right. Just don’t cry, baby. Don’t cry. Okay?

– Okay – hüppögte Daniela.

Ez volt hát a titok, amit majd megtudok egyszer. Carlos angolul tanította a kislányt a parkban. A hallókészülék felsípolt, Daniela elfelejtette elzárni; a túloldalon, egy fáról fölrepült egy feketerigó.

– Énekelt – mondta Carlosnak Daniela.

Letettem a bőröndömet, szembefordultam Carlosszal.

– Nem utazom el.

– El kell utaznod – mondta Carlos egyszerűen. – Meg kell csinálnod a pályádat, Karen.

A repülőtérről mindhárman integettek. Detti vállán a vastag, szürke pelerin, Daniela fülén meleg sál. Carlos a magasba emelte a két gyereket, hogy lássák, ahogy fölszáll velem a gép, hogy megcsináljam a pályámat.

Sosem éreztem magam olyan közel az őrülethez, mint amikor a repülőgép kerek ablakából megláttam a felhők fölött billegő gépszárnyat. Odakinn szél van. Hallod, hogy zúg a szél, Jancsikám? Folyton ezt fogod hallani. Folyton! Anyu, akkor az időt nem kell figyelni, ugye? Csak érezni, mint a szélzúgást? És én nem értettem, miről beszél a gyerek! A pályámat érdemlem én? vagy mit érdemlek? A szél dobálta a gépet, mint egy tollat, mint egy kődarabot. Az utastérben többen a zacskó fölé hajoltak. Én csak bámultam az ablakot, vártam, hogy az üvegen át betódulnak a felhők, a süvítést felváltja a tompa moraj, s azontúl folyton, folyton ezt fogom hallani. Alig bírtam kiszállni a repülőből.

Stockholmban egy héten át foglalkoztak velem. A kiadó úgy mutatott be a sajtó munkatársainak: „az ismert magyar író”. Nem világosítottam fel őket, hogy Magyarországon igazából három ember ismer, és csak egy írta le azt, hogy „szeretettel és csodálattal”. A svédek tízezer példányt megvettek a regényemből, egy stockholmi kritikus azt mondta rólam: „ikonfestő”, s a többi kritikában sem volt szó semmi másról, csak az írás művészetéről.

S közben hátul, a koponyámban folyton ott járt a szél, a felhőcsomók, a kődobálás.

A stockholmi magyar nagykövet sajtófogadásán a svédek sok mindenről kérdeztek; a cenzúráról nem. Az egyik újságíró arról érdeklődött, hány példányban jelent meg a regényem Magyarországon. – Nem tudom – válaszoltam. – A könyvek példányszáma nálunk hivatali titok. – A szendvicsekkel megrakott asztalnál a nagykövet később megjegyezte: – Ezt azért nem kellett volna mondania.

Hajóra ültem a kikötőben, a korlátnál Velencére gondoltam, hálás voltam és szabad, mint soha életemben, mert senki sem kötelezett hálára, mert a szabadságommal azt csináltam, ami jólesik, mert a kormányos nem mondta meg, mire gondoljak. Velencére gondoltam, Stockholmra gondoltam, nagy vízi utakra gondoltam, végig Európán. Jégtáblákat láttam és sirályokat.

Csak pillanatokig tartott.

És aztán vártak a repülőtéren. Az enyéim.

A lakásban égtek a villanylámpák, a vázák teli virággal, a kilincseken cédulák lógtak: „Willkommen” és „Welcome back” és „Büszkék vagyunk Rád!”, aláírás: Danny, Detti, Carlos, José. A könyvemet körbeadták az ünnepre terített asztalnál: hány ember dolgozik ebben a svéd könyvkiadóban? Harminc, negyven? Csak három?! Milyen a tenger Stockholmnál, kék vagy szürke? Mosolyognak a svédek? Hideg van? – Carlos elvitt bennünket az Operába – mondta Detti. – Anyu – vágott közbe Daniela –, nem tudod elképzelni, a Diótörőben a hópelyhek tánca milyen gyönyörű, és pianissimo! – Páholyban ültünk – mondta Detti –, és ha egy sebész meg tudja operálni a gerincemet, karmester leszek! – Carlos megmosta a hajamat – újságolta Daniela –, én pedig…

Kis csönd lett az asztalnál.

– Verset olvastunk – mondta Carlos. – A részeg hajót.

– Ó, Istenem. – Több szót nem bírtam kiejteni.

Most kellene meghalni, gondoltam.

– Mikor esküsztök? – kérdezte Daniela.

– Azonnal – mondta Carlos.

Az utcán sűrű hó esett, pianissimo, éjjel sokáig álltunk az ablaknál, Carlos és én.

– Mostantól itt állunk, ebben az ablakkeretben, végleg, Karen. Van még hely azon az ikonosztázon?

– Nincsen, Carlos. Teljesen betölti a teret a főalak.

Aznap volt a születésnapja Carlosnak, akkor éjjel. December 8-án.

A hó rátapadt a városra, az ablakra, a temetőre.

Másnap Carlos elment jegygyűrűt venni, aztán az anyakönyvvezetőhöz, a rendőrségre, végül a Külföldieket Ellenőrző Országos Központi Hivatalba, hátha kell onnét is valamilyen engedély. Délelőtt megvettem az esküvői ruhámat: szürkészöld bársonykosztümöt, fehér csipkeblúzzal. Mindig a tenger színeiben szerettem volna esküdni.

Délután Carlos fölindultan jött haza. A KEOKH tisztviselője közölte, hogy végignyomozzák Carlos múltját Argentínában, Dániában, Németországban, s ez egy kis időbe telik. – Csak néhány hónap – mondta a tisztviselő. – Legföljebb fél év.

– Legföljebb fél év! – ismételte Carlos, és föl-alá járt a szobában. Mi hárman némán követtük a mozdulatait, ahogy az ablakhoz lép, félrerántja a függönyt, visszahúzza, átmegy a szobájába, gyufasercenés hallatszik, néhány mély lélegzet, aztán lépések; Carlos favágó-alakja betölti az ajtónyílást.

– Jól van, Karen. Fél év múlva is itt leszünk. Az angolszászok kifejezetten szeretik a júniusi esküvőt. És akkor hamarabb viszlek el az Adriára. Odaállítalak a Santa Maria della Salute kupolája alá.

A gyűrűt azért fölhúztuk egymás ujjára, egy másik gyűrű mellé. Detti a pianínón Mendelssohnt játszott, nem a Nászindulót, csak egy dalt: Búcsú az erdőtől, és Daniela eltette a bársonykosztümöt a gardrob-szekrénybe, néhány csokor levendula közé.

Bevittem az úti jelentésemet a minisztériumba, a folyosón összetalálkoztam az útlevelessel; húzta az egyik lábát, s a drótkeretes pápaszem mögül szomorúan nézett rám.

– Nem kérdezték a cenzúrát – mondtam neki.

– Tudom – bólintott. – De hogy a könyvek példányszáma nálunk hivatali titok, ezt azért nem kellett volna mondania. – Elfordította a fejét. – Most körülbelül egy évig ne kérjen útlevelet.

Fáradtan vonszolta magát végig a hosszú folyosón.

Milyen messze tud lenni egy párizsi barikád.

– Akkor hát várunk Velencével – mondta este Carlos.

Leültem az ágya szélére.

– Várni – mondtam. – Tudod, Carlos, hány éves vagyok?

– Várni – Carlos végigsimított az ujjaival a szemhéjamon. – Ebből áll az egész, Karen. Tudod, milyen visszafogó erejük lehet az éjszakáknak? Pusztán annak, hogy a párnán két fej lenyomata, van egymás mellett?! Egy kis szerencse, és Velencében ér bennünket az ezeregyedik.

Carlos hetenként bement a KEOKH-ba érdeklődni, mikor kaphatja meg az iratait; aztán kéthetente, aztán havonta ment. Vett egy kis olasz autót, tengerszürkét, használtan; vasárnaponként kirándultunk, szendvicsekkel, teával, úgy éltünk, mint egy igazi család. Dettit elvittük a sebészetre, a sebész nem javasolta a gerincműtétet, nagy volt a kockázat. – Majd a zongora mellől vezényelsz, akár a nagy pianisták – mondta Carlos. Danielának szikrázva villogó kis lámpát szereltettünk a telefontárcsa alá: ha nem hordja a hallókészüléket, akkor is tudja, hogy csöng a telefon. A kislány minden villogásnál odaszaladt, fölkapta a telefonkagylót, és beleszólt: – Halló! Igen. Azonnal hívom a nevelőapámat. – Tillie fényképe eltűnt Carlos íróasztaláról; és én, ha kimentem a temetőbe, a Zoltán sírjához, azt mondtam magamban: „az első férjem”.

Berendezkedtünk. Daniela megtanult sütni. A pianínó helyébe Carlos vett egy zongorát. Új könyvespolcokat hozott haza, észak-európai és német albumokat. Olasz útikönyveket. Japán képernyős televíziót vettünk, útifilmeket néztünk esténként: Monteverdi kóborlásai; a piramisok; Grünewald oltárképei; Benny Goodman turnéi. „Apámnak fontos volt, hogy bekerüljön a Vanderbilt családba” – nyilatkozott Benny Goodman lánya a filmben.

– Ugyan – mondta Carlos. – A Vanderbilt lánynak volt fontos, hogy a világhírű klarinétos feleségül vegye.

A kislányok nevettek.

Így múlt el az év.

Kicseréltem a levendulát a gardrob-szekrényben.

A tél közepén Carlost behívatták a KEOKH-ba. Mindig Daniela vagy Detti hozta föl a postáját; a hivatalos levél mellett azon a napon volt egy másik, lila tintás kézírással írva, külföldről. Carlos olvasatlanul félredobta, elrohant.

Késő délután érkezett meg a KEOKH-ból, szokatlanul nyugodtan, és csak amikor odabenn a kislányok már elcsöndesedtek, akkor szólalt meg.

– Eljönnél velem sétálni a Duna-partra, Karen?

– Most? A sötétben?

– Kérlek, Karen. Nagyon kérlek.

Amint kiértünk a folyópartra, Carlos föllélegzett.

– Mit akartak. Mi baj van. – Kijelentve kérdeztem, ahogy Daniela szokott.

– A film – mondta Carlos.

– Maureen Headley?!

– Igen. A filmet most mutatták be Svédországban. Egész Skandinávia nézte a sorozatot. A főcím alatt ott az én nevem is.

– De hát ez történelem, Carlos! Múlt idő! Mi ütött beléjük?

– Valamiért nyugtalanok. Azt kérdezték, mit tudok a fegyverekről.

– A fegyverekről?! Miféle fegyverekről?

– Karen, sweetheart, valamit te is éppúgy tudsz, mint én. A háború vége volt Európa utolsó nagy közös pillanata. Ha azt mondom, the Allied Forces, a szövetségesek, az minden nyelven a reménységet jelenti. A norvégok a háború után azt írták az oslói Ellenállási Múzeum kijáratára: NEKÜNK LONDON ÉGBOLTJÁN, AFRIKA SIVATAGÁBAN, SZTÁLINGRÁD ROMJAI KÖZT ÉS NORMANDIA PARTJAIN ADTÁK VISSZA NORVÉGIÁT – ugye, érted? Ilyen pillanat nem lesz többé ebben a században.

– Soha nem lesz ilyen többé, Carlos.

– Tíz év múlva már senkit sem fog érdekelni, mit tudott Maureen Headley a fegyverekről, arról, hogy a britek fegyverszállítmányai közül miért nem érkezett meg néhány a svéd partokról a titkos dániai fogadóbázisokra… Elveszti a jelentőségét, milyen adatok voltak Maureen birtokában, és kiknek a presztízsét veszélyeztette.

– Csak presztízsről volt szó, Carlos? Nem emberéletről?

– Háborúban nem lehet a dolgokat ilyen finoman szétbogozni, Karen. – Megálltunk a Margitsziget sötét szökőkútjával szemközt. – Bornholm szigetére nem az angolok és nem is az amerikaiak vonultak be, hanem az oroszok.

– The Allied Forces. A szövetségesek.

– Akkor. De azután? Bizonyítsd be egy magyar belügyi hivatalnoknak, hogy téged az akkor érdekel, és nem az azután. Hogy Maureen Headleyt az a történelmi pillanat küldte.

– És ha a gyilkosait is az a történelmi pillanat küldte? Háborúban nem lehet a dolgokat szétbogozni. Te mondtad.

– Karen! Egy fiatal lányt kivégeztek! Nincs benned irgalom?!

Szótlanul álltunk a korlát mellett. Hideg volt, nagyon sötét; lappangó sötét. Carlos hirtelen belém karolt, a kabáton keresztül is éreztem, ahogy a csontjai rátalálnak a csontjaimra. Mi a fenét érdekel engem egy ismeretlen nő sorsa, egy félreeső ország, egy távoli tenger? Elfészkelődtem a bőrkabát vájataiban.

– Mibe rángattalak bele, sweetheart… – Carlos hangján egyszerre átütött a sötétség. – Téged, a gyerekeket, az otthonodat…

Bólintottam. – Poloskára gondolsz, ugye? Nem miattad van. Minden értelmiségit lehallgatnak.

Hazaindultunk. A leheletünk végigpárállotta az utat; mintha kísérne bennünket valaki.

– Életbevágóan fontos lenne, hogy feleségül vegyelek, Karen.

Megálltunk a járdaszélen.

– Egy ilyen irgalmatlan nőt?

– Egy ilyen irgalmatlan nőt.

Valahol kongatott egy templomóra.

– A San Salvatore – mondta Carlos. – Idáig hallatszik. Most már beadhatod az útlevélkérelmedet.

Odafönn meghallgattam a kislányok szuszogását, aztán bementem Carloshoz.

– A San Giorgio Maggiore volt – mondtam az ablaknál. – Velencének már minden templomát ismerem.

Úgy kapaszkodtunk egymásba, mint akik éppen kilépnek az erőltetett menetből.

Minden héten érkezett Carlos címére egy lila tintás levél.

– A film – mormogtam. Daniela nyugtalanul nézett rám.

Tavasszal az iskola tehetséges növendékei koncertet adtak a nagyteremben. Detti hónapok óta készült rá, Mozartot, Schubertet és Chopint játszott; újabban megszerette Mendelssohnt. Carlos órákig gyakorolt Dettivel. „Itt most teltebben. Kicsit érces. Vigyázz a decrescendókra. Lehalkulni a legnehezebb.”

Az utolsó este Detti váratlanul fölugrott a zongora mellől, levetette magát a padlóra, szinte beletemette a bolyhos szőnyegbe az arcát.

– A hátam! – zokogta. – A hátam! Mindenki a hátamat fogja figyelni! Kitehetem a lelkemet, mind a hátamat figyelik! Nem akarok játszani! Nem akarok játszani!

Carlos fölemelte a padlóról a sírástól rázkódó gyereket. – Muszáj, kislányom – mondta. – Muszáj. Holnapra mindent el fog borítani a zene. Te pedig nem zongorista vagy, hanem árvízi hajós.

Detti visszaült a zongorához.

Másnap jött egy lila tintás expresszlevél. Carlos zsebre gyűrte.

Este a koncert előtt megtelt a nagyterem. Dettin fehér blúz, semmi pelerin. Az első sorban ültünk, én a szék szélén. Carlos bátorítóan nézett a színpadra. Detti abban a nagy magányosságban leütötte Chopin c-moll Prélude-jének első visszafogott akkordjait, szóltak a harangok, egyre világosabban, halkabban és elhalóbban, mintha síkság volna a nézőtér, amely felszívja a mélyvízi kondulást: maguk a vizek gyászoltak a végső decrescendóban. Brávó, kiáltotta valaki, a közönség ámultan tapsolt, s Detti úgy ment végig a színpadon, hogy nem takarta el a hátát. „Őstehetség”, mondta Carlos mögött valaki; Danielára néztem, éppen írt. Otthon, az ünnepi vacsoránál gyertyát gyújtottunk, koccintottunk – narancslé, móri ezerjó –, és Daniela felolvasta a versét.

 

ELJÖN AZ ÁRVÍZI HAJÓS A HOSSZÚ ÉJ, A HOSSZÚ ÉJ ÉS SZIKRÁT VET A HORIZONT CSAK VISSZATÉRJ, CSAK VISSZATÉRJ

 

– Daniela! – kiáltotta Carlos. – Kicsikém! Honnan van ez a tudásod! – És fölragadta a gyereket, és magához szorította, és aztán Dettit is, egy hosszú pillanatig.

Eloltottam a gyertyát.

– Jó éjszakát – mondta Carlos. – Az Isten ajándéka, hogy veletek lehettem, kislányaim.

És bevágódott a szobája ajtaján, mint a kő.

– Menj utána, anyu – mondta Daniela. – Menjél. Majd mi leszedjük az asztalt.

Carlos az ablaknál állt, kezében cigaretta, Pall Mall, nem gyújtott rá, az öngyújtó a földön, nem hajolt le érte.

Már várt.

Leültem, az ujjait néztem, a cigaretta szétroncsolódott.

Segítenem kell. Át kell lépnem a saját riadalmamon.

– Elutazol?

– El.

– Mikor?

– Holnap.

Az emberi közelség legnagyobb tanúja a lecsupaszított mondat. Carlos leült mellém, tenyerére vette a kezemet, ujjai végén elszürkült papírdarabok. Hallgattam.

– El kell neked valamit mondanom, Karen. Egy gesztus következményei beláthatatlanok. – Carlos lehelete úgy érte a fülemet, mint ablaküveget a hó. – Volt Tillie-nek egy unokatestvére, alacsony, szőke, csutakhajú vígjátékszínésznő, Patrizia Matthis. Átlagos tehetség, főként kommersz darabokban játszott, néha filmekben, cserfes szobalányt, szerelmes stewardesst, grüberlivel. A háború alatt őt is Schleswig-Holsteinben fogták el, a táborban beleszeretett egy kollégájába, egy német fogolyba, akit úgy megvertek, hogy nem lehetett többé színész: amikor kiszabadult, sálkereskedést nyitott Berlinben. Pattie betévedt az üzletbe, meglátta a csontsovány, kopasz férfit, és kihátrált az ajtón. Ezután amerikai tisztekkel lépett kapcsolatba, az egyikkel össze is költözött, de a férfi nem vette el. Angolul Pattie nem tanult meg, az angolt kigúnyolta: „Én megy, te megy, ő megyik – milyen nyelv ez? Dögöljenek meg.” A két unokatestvér tudomásul vette egymást, Pattie-t látszólag kielégítették a grüberlis szerepek. Aztán egy napon, nem sokkal azután, hogy Tillie meg én visszatelepültünk Európába, megjelent nálunk Pattie, karján egy gyerekkel. Az amerikai tiszt a gyereket nem vállalta, nem támogatta, a levelekre nem válaszolt. Pattie pénzt kért. Az én feleségem nem tudott nemet mondani.

A kezem megrezzent a Carlos tenyerében.

– Meine erste Frau – mondta Carlos ugyanolyan halkan. – Tillie felruházta a gyereket, édességet vett neki, fizette az orvost. A kislány minden nyáron két hétig nálunk volt, elvittük a tengerpartra, megpróbáltunk mindent. Tillie után rám hárult ez a tennivaló, egy postafiókba küldtem az összeget. Nemrégiben aztán Pattie felbukkant, és újabb kéréssel állt elő.

– A lila tintás levelek! Mit szánnak neked, Carlos, miféle csapdát!

– A kislány Down-kóros, Karen. Mongoloid. Az anyja ki akarja tenni az utcára.

Ez volt a legsötétebb éjszaka, amit Carlosszal átéltem. Nehéz, mély álomba zuhantunk, arra riadtam, hogy Carlos a nevemet kiáltozza: – Karen! Mondj valamit!

És én nem mondhattam neki, hogy maradj.

Nem lehetek irgalmatlan.

Lassan, sokáig hajnalodott.

– Ne kísérj el, Karen. Ne búcsúzzunk. Amint tudok, hazajövök. – Carlos éppen csak a vállamhoz ért, ahogy máskor. Az ajtóból egy fél mozdulattal visszafordult. – Édes Ezeregy – mondta, és lerohant a lépcsőn.

1982. május 22-e volt.

Reggel hat óra.

Beálltam az üres ablakkeretbe. Ikonosztáz…! Az utcán, odalenn, egyetlen árnyék, még egy pillanatig. Odaléptem az íróasztalhoz, a legfelső fiókban nem volt benne Tillie Matthews képe, nem volt a többiben sem. Ráharaptam az öklömre. Tudtam, hogy a gyerekek ébren vannak.

Azt akartam, hogy úgy éljünk, mint addig. Iskola, munkahely, kirándulás szendvicsekkel, teával, reggeli hármasban, Daniela kenyeret vág, Detti asztalt terít. Az asztalfőt üresen hagytuk, oda majd Carlos ül, amikor hazajön. Az előszobában ott lógott a viharkabát fogasa. A kislányoknak elmondtam, hogy Carlosnak gondoskodnia kell egy beteg gyerekről, azért utazott el.

– Az ő gyereke, anyu? – kérdezte Daniela.

– Nem, kislányom. A felesége egyik rokonáé. És egy katonatiszté, aki messze van.

– Az első felesége – mondta a két gyerek egyszerre, és Detti a homlokát ráncolta. – Biztosan súlyos betegség. Másképp Carlos nem utazott volna el.

Már hazahozták a jeles bizonyítványt a gyerekek, amikor levél jött Carlostól, felbontva.

„Karen, az utolsó percben érkeztem, Bébé lenn kóborolt a Spree partján hálóingben, éjjel, az anyja utána, két fehér ruhás kísértet. Kivonultak a mentők, cikkezett a sajtó. Bébét egyelőre magamhoz vettem, körülnézek a városban, hol tudnának segíteni. Fázom itt. Madonna dell’Orto. Carlos. P. S. Milyen a kislányok bizonyítványa? Beadtad az útlevélkérelmedet?”

– Igazad van, Detti – mondtam este a gyerekszobában. – Nagyon súlyos betegség.

Singert fordítottam azon a nyáron, egy hosszú novellát: az öreg frampoli susztert a háború alatt az Egyesült Államokba menekítik a fiai, üldöztetésből biztonságba, aprócska műhelyből hatalmas gyáriparba. Hogy lehet ekkora változással megbirkózni?! Az óceánon az öreg visszazuhan a bibliai létezésbe, a hullámokból cethal válik, New York kikötővárosából Pithom és Ramszesz piramisai a homoktengeren, és nincs többé idő.

A hajó a legtürelmesebb állat, írtam Carlosnak, jól viseli a jelképeket. Megírtam, hogy Singert fordítok, a gyerekek bizonyítványa jeles, várom az útlevelemet. San Sebastiano.

Aláhúztam azt a szót, hogy várom. Azt is, hogy San Sebastiano. Aztán újraírtam a levelet, aláhúzás nélkül. Karen, Danny, Detti, José.

Carlos címéül egy nyugat-berlini postafiók volt megadva.

A születésnapunkra Carlos csomagot küldött, Danielának Andersen meséjét, A rút kiskacsát, angolul, Dettinek hanglemezt, Mahler Gyermekgyászdalait, nekem egy albumot II. Ramszesz fáraó szobrairól. Sem a könyvekbe, sem a lemezre nem írt semmit. A charlottenburgi múzeum belépőkártyája volt a finom kartondobozban, a lapos zsineg alatt, rajta néhány sor: „Igen, a hajó türelmes, Karen. A hajót Bébé is szereti, mert mozog. A gyermekotthonban egyelőre nincs hely. Mi van az útleveleddel? Carlos. P. S. A tortára tegyetek eggyel több gyertyát.”

Daniela elrakta a finom kartondobozt, föltekerte a lapos zsineget. Esténként Ramszesz fáraó mellszobrait néztük. Carlosnak megköszöntem az ajándékokat, megírtam, hogy beírattam a gyerekeket az iskolába, Danielát a negyedikbe, Dettit a hatodikba. Jövőre mind a két gyerek felső tagozatos lesz.

Aztán újraírtam a levelet, kihagytam ezt a mondatot. Nem tudhatom, mi lesz jövőre. Karen, Danny, Detti, José.

– Ne írjuk oda azt, hogy „várunk”? – kérdezte Daniela. – Vagy azt, hogy „gyere haza”?

Megráztam a fejemet.

– Nem, kislányom. Az ember nem alkalmaz erkölcsi kényszert azzal szemben, akit szeret.

Alighogy feladtam a levelet, jelentkezett az a tanár, aki a koncerten Carlos mögött ült, és azt mondta Dettire: „őstehetség”. Megkérdezte Dettit, van-e kedve fölvételi vizsgát tenni a konzervatóriumba. – Köszönöm – mondta meglepődve Detti. – Azt hiszem, előbb megvárom a nevelőapámat.

Nyirkos, szeles ősz volt; nyáron is hárman utaztunk a sárvári temetőbe, s most Zoltán farkasréti sírjához is kimentünk mind a hárman. A völgyben, a keskeny ösvényen Daniela előreszaladt, Detti megállt egy-egy kopjafánál – nem látott még ilyesmit –, én a csupaszodó ágakat figyeltem. Rég voltam itt. Az első férjem. Csupasz fák, csupasz mondatok.

– Anyu.

– Igen, kislányom.

– Valamit mondok, nem haragszol meg?

– Nem szoktam.

– Carlos azért nem jön haza, mert apu ezzel büntet bennünket. Nem lehet?

– Nem, Daniela. Carlos nem várja tőlünk, hogy apádat elfelejtsük. Ő sem felejtette el Tillie Matthewst.

– Nem, ugye, anyu? – Daniela egy pillanatra rám nézett, aztán végigsimította a nedves sírdombot, mintha emberi test volna. De hiszen az volt.

– Hazajön – szólalt meg mellettünk Detti. – Carlos hazajön. Van útlevele, és itt a családja.

Erősödött a szél. Szorosabbra húztam a gyerekek fején a kendőt.

Egyre romlott a városban az idő; nem tudtam, milyen ajándékot vegyünk Carlos születésnapjára, valamit, amiből nem lehet sürgetést kiolvasni: „gyere haza, várunk”. Végül Daniela kiválasztotta Keats verseskönyvét, magyarul, s én aláhúztam két sort az egyik szonettben, Vas István fordításában: „Ha látom a csillagos éjszakán / a nagy regény ködös jelképeit…”

Egy darabig nem jött Carlostól válasz.

Karácsony előtt valaki bedobott egy borítékot az ajtónyíláson. „Ezt a levelet egy barátom viszi el hozzád, Budapestre. Karen! Megőrülök ettől a fegyelmezett levelezéstől, a sorok között olvasástól, a feltépett borítéktól. Mintha döglött hernyó mászná meg a levelet. Nem látlak magam előtt, mit csinálsz este, merre fordulsz? Daniela nem felejtett el angolul? Detti gyakorol? Keatset köszönöm, miért húztad alá a nagy regényt és a ködös jelképeket, semmit sem értek! Bébé nem szobatiszta, gyógypedagógust kellett fölvennem – ez nem ködös jelkép! Egyetlenem, mit csinálsz este, írd meg. Santa Maria gloriosa dei Frari! Carlos.”

Két nap múlva becsöngetett egy ismeretlen férfi a válaszért, Johansennek vagy Johanssonnak hívták. – Carl-Gustav barátja vagyok – mondta. – Gyerekkori barátja. – Nem zártam le a borítékot, hiszen nem volt szabad. Megírtam Carlosnak, hogy mi megszoktuk a fegyelmezett életet; a jelkép nekem maga a szabadság. Az esték múlnak, Daniela olvassa Andersent, szótárral; Detti Mahlert játszik; az ablakkeretből jól látni a csillagos éjszakát, tiszta időben az Északi Sarkcsillagot is. Fordulni nem fordulok semerre, megtanultam háton fekve aludni! Santi Giovanni e Paolo. Karen.

Aztán újraírtam a levelet, felkiáltójel nélkül. Néha egy írásjel is megkínozza az embert.

– Nem kell aggódni – mondta a látogató az ajtóban. – Carl-Gustav nagyon szívós.

– Igen, az – bólintottam. – Köszönöm.

Valahonnét ismerős volt a férfi arca.

Ha Carlos tudta volna ezeket az estéket! A szótározást, a zongoragyakorlatokat, az Északi Sarkcsillagot és a háton fekvést, az egész rohadt, fegyelmezett életet! Mondtam volna el neki, aki a padlót törli egy idegen kisgyerek után?!

Mondtam volna el neki, hogy az elmúlt hetekben többször álmodtam Zoltánról, ő volt álmomban a palánk mellett az őr? Hogy Daniela megfázott a temetőben, akárhogy vigyáztam? Hogy folyt a füle, és lüktetett, és láttam Szakolczay tanár úr arcán az aggodalmat? Hogy Detti elesett a parkban, megütötte a kezét, nem tud zongorázni, és egyik nap azt kiabálta: „Minek? Akármilyen híres leszek, az emberek azt fogják mondani…” – és én nem engedtem, hogy befejezze a mondatot? Mondjam el, hogy Daniela széttépte a verseit? Hogy úgy kellett a füzetet összeragasztgatnom? Hogy nem bírok háton fekve aludni, kérdőjel, felkiáltójel?!

Istenem, Carlos. Dehogy mondom el.

Úgyis tudod.

Csaknem fél évig tartott köztünk ez a lefojtott levelezés, sistergő célzások, visszaharapott hangsúlyok, és Carlos egyre közelebb jött: „Biztos, hogy Detti gyakorol? Danielának nem folyik a füle? Hogy bírsz háton fekve aludni, nem fáj? Nem fáj?!” Már éppen azon voltam, hogy megírom, minden csontom fáj, és nem mostam ki húsvétkor a függönyt, hogy benne maradjon a Pall Mall-szag, amikor expresszlevél jött Carlostól: „Váltsd ki a dán vízumot. Hozd magaddal a kislányokat is. Mellékelem a meghívólevelet.”

Megtudtam még, hogy Carlos lakást bérelt egy dániai kisvárosban; tengerpartján különleges otthonok vannak érzékeny, magányos öregemberek és fogyatékos kisgyermekek számára, azt is elnézik, ha a gyermek nem szobatiszta. A bennlakás az otthonban eléggé költséges, Carlos Koppenhágában filmezik, este zárásig a Királyi Könyvtárban ül. Az utazás a kisvárosig másfél óra. Szűkszavú levél volt.

Azonnal módosítottam az útlevélkérelmemet, csatoltam Carlos meghívólevelét; ahogy lehetett, megkértem a vízumot, és nyilatkozatot tettem, hogy nem vállalok munkát Dániában.

Május elején behívatott a minisztérium szomorú útlevelese, helyet mutatott az íróasztalával szemben, a szobájában zene szólt, Schumann Rajnai szimfóniája.

– Tehát Koppenhága – mondta. – Szeles város. A háború alatt kapcsolatban voltunk a dán ellenállókkal. Ne féljen, ez lemezjátszó, nem lehallgatókészülék.

– Nem félek – mondtam.

– Két kiskorú gyerekkel utazik – nézett rám az útleveles a pápaszeme mögül. – Megint szerződése van a svédekkel. Honnan tudjam, hogy visszajön-e?

– Az író nem brácsaművész, ezt, ugye, tudja? Az író megsérül, ha a környezete más nyelvet beszél. Azt hiszem, lekéstem arról, hogy minden sérülést feldolgozzak.

Egy darabig hallgattuk a szimfóniát, aztán elköszöntem.

– Valamikor én is szerettem utazni – mondta az útleveles, ahogy kikísért. – Most már nehezemre esik. Szép templom a San Sebastiano. Az a Veronese-kép az oltár fölött…

Nem szisszentem föl.

Az utazásig gyorsan fogyott az idő. Az első megdöbbenés után a gyerekek összenéztek, és nekifogtak a munkának, Detti kitisztította a zongorahúrokat, Daniela leszedte és kimosta a függönyöket, a Carlosét is, a lakásban padló- és kárpittisztítók szaga terjengett. – Hátha mégis hazajön – mondta Daniela. – Addig rendbe hozok mindent, a helyesírásomat is. A múlt héten -ly-nal írtam azt, hogy zsivaj. Ne haragudj, anyu. Nem fog többé előfordulni. – Detti leült a zongorához, skálázott.

A fürdőszobapolcon kicsit előbbre volt húzva az Old Spice borotválkozás utáni arcvíz.

Egyik este hosszú jelzéseket adott a telefon. Felkaptam a kagylót. – Ő az? – kérdezte Daniela. – Ő – mondta Detti. Alig értettem a szavakat, pedig mintha itt beszélt volna Carlos mellettem, a szobában; mintha el sem telt volna ez a tizenkét hónap. „Repülőtér – hallottam –, kora délután.” Annyit tudtam kipréselni a számon, hogy Daniela fél a repüléstől.

– Akkor vonatjegyet küldök, sweetheart. Várlak a koppenhágai főpályaudvaron. Santa Maria Formosa.

– San Zaccharia – mondtam, és éreztem, ahogy rezeg a membrán. – Ott is van oltárkép. Giovanni Bellini.

– Nyugodj meg – mondta Carlos. – Már csak néhány hét. A csatornákon itt is hajó jár, csak nem hívják vaporettónak.

Júniusban egy késő estén fölültünk az Orient expresszre; éjszaka a couchette-ben fémes hangú határőrök és vámtisztek rázogattak bennünket, a németek még Daniela mackóját is odatartották a lámpához. Egész nap álmosan kószáltunk Kelet-Berlinben.

A kislányok lenyűgözve nézték a hűvös, krémszínű palotákat; ez volt nekik a külföld, az első külföldi város. Múlttalanul jöttek ide, semmi sem adta tudtukra, milyen a megmételyezett utcakő. Megpróbáltam azonosulni velük, az Unter den Lindenen, egy ablakban énekelt valaki: „Ich denke dein…”, a hang tenor volt, nem bariton, egy kerítésen apró fények cikáztak, mint a szentjánosbogarak, a könyvüzletek és a kávéházak lengőajtaja előtt tolongott a nép, akár a kikötőkben. Kerestem a táblát a kirakatban, „…belépni tilos”, de nem volt ott, és nem tudhattam, hol a sálkereskedés, ahonnan egy szőke fogolynő kihátrál egy csontváz elől – nem lehet kihátrálni. Nem lehet azonosulni sem, de aki nem próbálja, beletapad végképp az üledékbe. Az én kislányaim tudták, miért szorítják olyan erősen a kezemet, végig az Unter den Lindenen. Sodródott az utcakövön a hang, „Ich denke dein…”, a fák koronája fölött ugyanaz a konok, kihangosított szívdobogás, egy elhagyott otthoné, egy soha el nem hagyott műveltségé, amely emlék nélkül is öröklődik.

Kimerültünk, mire megint a pályaudvarra kellett menni.

– Von welchem Gleis fährt der Zug nach Kopenhagen? – kérdezte Detti egy vasutastól. A két kislány végigaludta az éjszakát a puha skandináv kupéban. Az ablakba húzódtam; a szürkülettel megjelentek Dánia első faházai, és a tehenek, és a fű, a fű.

Hajnalban megérkeztünk Koppenhágába.

Carlos ott volt a peronon, egy csokor sárga rózsával, kicsit soványabban, mint egy évvel azelőtt, de a testtartása az a félszeg favágó-tartás, amire emlékeztem, és a rózsákról végig le volt vágva a tüske. Sorban leemelt mindhármunkat az alacsony vonatlépcsőről, engem utoljára, lassan tett le maga elé – Hogy utaztál –, a gyerekek a szoknyámhoz bújtak, mint a koszorúslányok. Elnéptelenedett a peron.

Nem tudom, meddig álltunk ott. Háború után szoktak az emberek ilyen ügyetlenül ácsorogni, kiürült utcákon, míg a rozsdás vasredőnyökben zörömböl a szél, de senki se hallja. Szorosan egymás mellett mentünk föl a lépcsőn, a csarnok árudáiból borostás éjszakai utasok bámultak utánunk, vastag falú kávésbögréik és széthulló pornólapjaik fölött; odakinn távolról zúgott Koppenhága.

A kocsi belehasított a fénytelen utcákba, Carlos felhúzta az ablakokat, a szelet mégis éreztük, Daniela riadtan fogta össze az állán a kendőjét, Detti begombolta a nyakában a pelerint. A szálloda utcája merőlegesen futott a tengerpartra, előttünk vesztegelt egy óceánjáró. Kiszálltunk, Carlos a magasba emelte a két gyereket, ahogy régen, a hullámok a hajó falának ütődtek. – A tenger! – vacogott Daniela. – Anyu, hallod? Mennydörög! – Detti megbabonázva nézte az óriási hajótestet. – Szédülök – mondta. Carlos nevetve vitte be a kislányokat a szállodába, a kapu fölötti csíkos napvédő ernyőt homorúra vájta a szél. – How are you this morning? – mosolygott a portás. – Thank you, quite well – suttogta Daniela, és elpirult. – Guten Morgen – mondta Detti. Az útleveles jutott eszembe: „Két kiskorú gyerekkel utazik…” Szédültem én is, mennydörgést hallottam én is. Negyven éve nem jártam ezen a tengerparton. Milyen jó, hogy a kezemben van a rózsacsokor. Mennyire szeretem a sárga rózsákat.

Végre szélvédett helyen voltunk, Carlos fölhozta az emeletre a bőröndöket – még emlékeztem az északi felfogásra: épkézláb ember maga viszi a poggyászát –, kinyitott egy ajtót a gyerekeknek, aztán kinyitotta a szomszédos ajtót: – Várj – mondta, bevitt minden csomagot, visszajött értem, és átemelt a küszöbön. Most nem nevetett; én sem.

A szobához keskeny, rácsos erkély tartozott, kiléptünk; szelíd, nagy halnak látszott föntről az óceánjáró, mintha csitult volna a tenger is.

– Ecco – mondta Carlos csöndesen. – Vízivárost vízivárosért.

Még most is szorítottam a virágaimat.

A vízről felcsapott egy sirály, széttárt, mozdulatlan szárnnyal vibrált az erkélyrács fölött, az én jobb vállam s a Carlos jobb keze magasságában.

– Grazie – mondtam én is csöndesen.

Víziváros, víziutak. Egy keskeny padló biztonsága. Grazie.

Carlos vázát keresett a rózsacsokornak.

Minden áldott nap sötétedésig róttuk a várost. Legtöbbször gyalog mentünk, amíg a gyerekek bírták; este mindig a víznél kötöttünk ki, addig pedig valahol vártuk egymást. Ha az embernek megmutatnak egy várost, és nem csak ődöng benne, az utazás széttárul, sötét legyező, amelyet egyetlen ponton a kezében tart valaki. Thorvaldsen fehér márványszobrai például olyan sűrűn állnak a róla elnevezett múzeum csarnokában, mint a sírkövek, de ezekből a kövekből a szemlélőre valami súlyos derű támad. Thorvaldsen Olaszországban tanult. El-elakadtunk a kövek közt, a boszorkányos életörömben. Vártunk egymásra a sétálónegyed utcáin, gyémánttal és fantasztikus bonbonokkal és elegáns, fóliában kéklő könyvekkel és vikingmintás pulóverekkel és hosszú szárú virágokkal megtömött kirakatok előtt. Mindez szokatlan volt, akár a tükörfényes késő esti kivilágítás. Daniela minden könyvet és virágot meg akart simogatni. Nem sürgettük; nem húztuk el a boltok elől, a pultok elől. Carlosra vártunk a parkban, míg a Királyi Könyvtárban dolgozott; nem rohantunk elébe, amikor kijött a kapun. Elnyújtóztunk a Tivoli padjain, a sárga tulipános sziklakertek között, az üveghengerbe zárt szökőkutakat állítólag maga Niels Bohr tervezte; „ő is csónakon menekült át Svédországba, akkor – mondta Carlos. – El tudod képzelni? Nobel-díjas, és menekül”. Nem volt csönd a virágok között, odahallatszott a siklón ülők visongása, a pukkanás a céllövöldékből, az egzotikus éttermekből a jókedv; színes villanyfüzérek, beszédes fűszerek jelezték, hogy a város ide jár, Detti lecövekelt a jazzpódiumnál, ahol bluest játszott a szalmakalapos New Orleans-i zenekar. Vártunk rá a padon. Aztán énrám vártak ők hárman a viaszmúzeumban, egy teremben, ahol ki volt írva, Rick’s Café Américain, és a parkban, amelyet úgy hívnak, Churchill-park, és a szobor előtt, amely X. Keresztély király lovasszobra – Carlos emlékeit ugyanott gyújtották ki a hívószavak, és a kislányok vártak velünk, mert így adódott, mert az érzékenység sohasem múlttalan. Grazie, grazie.

És akkor minden este a vízpart. A tengerpart vagy Nyhavn, a tarka házak és a vitorlások; öregkorában Andersen is lakott itt. Az emberek kinn ültek a vendéglők fehér ernyői alatt, söröztek; a pincér anekdotázott, valamelyik munkás külsejű férfi harsogva nevetett s a térdét csapkodta, míg újságját a partvédő láncig görgette a szél. Egy foxterrier az újság után vetette magát, s ebben a pillanatban a vendéglő közönségének semmi sem volt fontosabb, mint a kutya, az újság, a szélfúvás meg a férfi sapkája: most már az is lenn görgött a parton. A kutya boldogan hempergett a tárgyaival, szomszédaink átkiáltottak valamit, nem vártak választ; mintha lelátón volnánk, egy régi, jól végződő történetben.

Az asztalokon mindenfelé gyertya égett; s a pincér, valahányszor a helyünkre kísért, ránk bólintott: „for four”, és fölemelte négy ujját, ahogy ment előttünk.

Sokáig tartott a lebegő félsötét.

– Végeredményben a rút kiskacsa is megszokta a szelet – mondta Daniela, és a vitorlákat nézte. – Talán meg lehet szokni.

– Meg – mondta Detti.

Reggelizni is együtt reggeliztünk.

Megvártuk egymást a lépcsőkanyarban. A két gyerek Carlos kezét fogta.

Hallgattam őket, ahogy beszélgetnek. Néha le-lemaradtam mögöttük az utcán. Carlos, te mit csinálsz esténként? Most, hogy anyu nincsen ott. Én elég kevés verset írok. Dettit már nem tanítja Cepelka Panna. Voltunk Sárváron. Ki az a svéd, aki a leveledet hozta? Danielának megint folyt a füle, megfázott. Nem, ő sohasem sír. Emlékszel. Az a férfi azt mondta: „őstehetség”. Tudod, a konzervatóriumba. Azt mondtam, megvárom a válasszal a nevelőapámat. Gondolod? Detti megütötte a kezét, elesett. De most már megint játszom! Én meg írok! Mahlertől is lehet decrescendót tanulni? Hogy tetszett a Keats-verseskönyv? Az a madár az ablaknál nem sirály volt, hanem küszvágó csér! Mi történt a Maureen Headley-filmmel? Este, ha hazamégy, olvasol? Anyu sokat sír mostanában.

Utánuk siettem, Daniela hirtelen megkérdezte, hol van Andersen szülőháza. Carlos tisztán, hangosan válaszolt: – Arrafelé, ahol a fogyatékos gyerekek otthona. Tengerszoros van a két város között, komppal kell átmenni.

A kislányok elhallgattak.

Carlos némán magához szorította őket.

Szürkületkor megint kimentünk a csatornapartra, a vendéglőnkben már égtek a gyertyák, „for four” – mosolygott a pincér, s az asztalnál ránézett a két gyerekre: – You are too pale! – mondta, sápadtak vagytok, és letett elébük egy-egy pohár tejet. Detti ijedten tolta el a poharat: – Allergiás vagyok a tejre – mondta. – Erre nem – válaszolta a pincér. – Ez dán tej. Ezt nyugodtan megihatod. – A kislány óvatosan szájához emelte a tejet, kortyolt belőle, egyre gyorsabban, az asztaloktól mindenki odafigyelt, s amikor Detti letette az üres poharat, megtapsolták. – Dán tej – kiáltotta a szomszédunk. – Köszönöm – mondta Detti. Daniela fölnevetett, a foxterrier elvitte a szomszéd kockás zsebkendőjét, kinn ugrált vele a parton.

– Látogassuk meg holnap Bébét – mondtam. – És akkor Andersen szülőházába is elmegyünk. Átmegyünk a komppal.

Carlos kezet csókolt. Nem látszott rajta, hogy meg van lepve. A kislányokon sem. Andersen szülőházát meg kell nézni.

Visszasétáltunk a szállodába; megálltam X. Keresztély lovasszobra előtt, Carlos és a gyerekek mögöttem vártak.

A szállodafolyosóról Daniela behívott a szobájukba, behúzta az ajtót. – Anyu – mondta izgatottan. – Van egy nagy kérésünk Dettivel. – Lehalkította a hangját, amennyire bírta. – Arra kérünk, mégis alkalmazzál erkölcsi kényszert. Csak most az egyszer!

– Vagy maradjunk itt, vele – mondta Detti, és elfordult.

Az ablakon finoman rezgett a hullámrobaj.

Leültem a zsámolyra.

– Rákényszeríteni a döntést a másik emberre – mondtam lassan – annyi, mint végképp megbénítani. Őserdei liánok csinálnak ilyesmit. Az én kislányaim nem gondolkodhatnak így.

Letöröltem a két fölhevült homlokról a verejtéket. Nekünk haza kell mennünk; minek szónokoljak liánországról.

Carlos kopogott be halkan, hogy jó éjszakát kívánjon a gyerekeknek; amíg a fürdőszobában voltak, megágyaztunk nekik, összehajtogattuk a pasztellvirágos takarót, felráztuk a téglalap alakú, keskeny párnákat. Azon tűnődtem, vajon milyen vékony a fal a két szoba között. Talán nem nagyon vékony.

Aztán még valameddig néztük, ahogy a gyerekek elfészkelődnek a párnán, Danielának verdes a szempillája, Detti szája sarkában felpuhul az árnyék.

– Jó éjszakát – mondta Carlos. – Szép álmokat reggelig. És köszönöm.

Lábujjhegyen átmentünk a másik szobába, a miénkbe.

Minden mondatot a falra írtak, minden mondat kivésődik ebből az éjszakából.

– Contessa – nyitotta ki az erkélyajtót Carlos, és kiléptünk az éles levegőre, az utca fölé. Alattunk rugózott a kapuvédő sátorponyva, jobbról a hold egyenesen a hajóra tűzött. Az utcán egy matróz búcsúzott a kedvesétől, a lány haját fölfelé húzta a légörvény, mint a cirkuszi bohócokét. Szép szőke lány volt; itt mindenki szőke. A sarkcsillagot nem láttam; talán elsodródott Európa egy másik országa fölé. Suhogás hallatszott.

– Vadludak. – Carlos kihajolt az erkélyrácson. – Nagyapám még följárt vadászni Norvégiába, tudod? Egy szál Winchester puskája volt, meg egy öreg kutyája. Húsz év alatt egyszer ha lőtt valamit, nem érdekelte a vadászat. Ismert minden hágót, minden fatemplomot a hegyekben, minden búvóhelyet. Egyszer egy évben ivott csak, szilveszterkor, bádogpohárból. Éjfélkor a poharat a földhöz csapta, és azt kiáltotta: „Férfiember nem lehet kóbor. A legnagyobb szenvedély a letelepedés.” Ott érte a német megszállás is, a nyugat-norvégiai hegyekben, nyolcvanéves volt, segített a Linge-század katonáinak bujdokolni, megtanította az őrmestert a fegyverhasználatra; a norvégoknak nem volt katonai tapasztalatuk. Aztán egy német iránykereső megtalálta őket, nagyapámat lelőtték. Ott is van eltemetve a fjordvidéken. Sokszor eszembe jut. A legnagyobb szenvedély a letelepedés. Igazán sírsz mostanában, Karen? Esténként?

Csak egy pillanatig tétováztam.

– Igen, Carlos. Amikor a svéd barátod elment, sírtam. Johansen vagy Johansson.

– Johansson. Jonas Johansson.

– Azt mondta: „Carl-Gustav barátja vagyok. Gyerekkori barátja. Carl-Gustav nagyon szívós.”

– Carl-Gustav nagyon szívós! – Carlos nevetett, és fölfelé fújta a füstöt, a vadludak felé. – Mindaddig, amíg tudom, mi történik veled meg a gyerekekkel, csakugyan szívós vagyok. Amíg nem kell képzelődnöm. Johansson apja orvos, a család itt élt a háború alatt, Dániában. Jonas is ott volt, amikor az apja egyszer bekötözte egy kislány térdét az utcán, a kislány rohant valaki elől, és elesett. Johansson doktornak arra a kérdésére, hogy ki elől szaladt, gestapós vagy különítményes elől, a kislány azt felelte: „Nagylábú kísértet jött utánam.” Nagylábú kísértet – ezt nem lehet elfelejteni. Karen, bármi történjék ezentúl, kérlek, írd meg nekem. Megígéred?

Nekitámaszkodtam az erkélyrácsnak. A rácsok, a korlátok, a falak átsegítik az embert a percnyi ingatagságon, sokszor átsegítik. Jonas Johansson szavaira gondoltam: „Nem kell aggódni. Carl-Gustav nagyon szívós.”

– Megígéred, Karen?

– Megpróbálom, Carlos.

Távolról hallottam a vadludakat. A szobába nem hallatszott be a hangjuk, visszhangtalan, meleg este volt, odalenn a hajó fényei is kialudtak. Carlos eloltotta a villanyt. Összekulcsoltam a kezemet, mint aki magában fogadkozik.

– Azóta sem láttam azt az utcát. Hatalmas templomok voltak benne, zöld és arany kupolák, a homlokzaton a szobrok mintha rázuhannának a járókelőkre. Mindig egy kézre gondoltam, nagyon erősen. Mindig szerettem volna, ha megment valaki.

– Madonna mia. – Carlos a fejem alá csúsztatta a karját. – A közös történet a legnagyobb védelem. Téged mindig meg fognak menteni.

Elsötétedett a szoba. A hold odakinn biztosan lesiklott a hajóról, befelé, a nyugtalan vízre, ahol sok ezer óceánjáró és szkúner és viking evezős fekszik végképp feltáratlanul, és végképp lázasan, mert ez a fajta láz sohasem múlik el. A jobb oldalamon aludtam, felhúzott térddel, mint az embriók, és álomtalanul – csak egyszer ébredtem föl, Carlos hangjára: – Santa Maria dei Miracoli – mondta, és félálomban válaszoltam: – San Francesco della Vigna –, aztán visszafészkelődtem ebből a mi elárult játékunkból megint az álomba, az ágak öblébe, a megmentettségbe, Carlos még mondott valamit, a hajamon futott szét a hangja, de már nem hallottam, sem őt, sem a szárnysuhogást.

Nagyon hamar reggel lett.

Szótlanul ültünk négyen a kocsiban; a sziget túlsó felére kellett mennünk.

– De a kompra is felülünk? – kérdezte félénken Daniela.

Carlos bólintott.

A tengerpart durvább, kimunkálatlanabb volt a szigetnek ezen az oldalán, nagy sárga virágok lengedeztek a száraz fűben, a partvonal horpadásaiban hattyúk ültek a víz felszínén, mozdulatlanul. A kislányok elragadtatva nézték a fenséges madarakat, a hattyúk nem néztek vissza. Egy félig leomlott partszakaszon sötét fa meredezett összehurkolódó ágaival, kitüremlő, görcsös gyökereivel, ferdén, mintha az eget akarná megemelni. Carlos rám mosolygott, előrement.

A fogyatékos kisgyermekek otthona a part szélére épült, a magányos, érzékeny öregemberek otthona mellé, világos épület, erkélyekkel, rácsokkal, mindenhová odalátszott a tenger. A fehér ruhás ápolónő kinyitotta a várószoba ajtaját, és Carlos megjelent Bébével.

Olyan volt, amilyennek elképzeltem. Kockafejű, sötétszőke, alacsony. Keze, lába feltűnően nagy. Szeme a jellegzetes vizeskék szem, egyszerre nézett hármunkra, mint aki veszélyre néz.

Carlos bemutatott bennünket egymásnak, elővettem a táskámból a csokoládét, amit hoztam.

– Nein – mondta Bébé, és belekapaszkodott Carlosba. Carlos leszedte a csokoládéról a papírt, Bébé rávetette magát az édességre, falta. Aztán észrevette Daniela ölében a mackót, rácsapott, a szívéhez fogta: – Mein! – kiáltotta, és tépdeste a mackó fülét a csokoládés ujjaival. Daniela szemében rémület volt, értetlenség és undor, s én tehetetlenül átöleltem a kislányomat, a „veszünk másikat” néma ígéretével, amely képmutató, álságos, nincs „másik”, csak az az egy van mindig, amit elvesznek tőlünk. Bébé Jóbot csinált a gyerekemből. Egy pillanat, és gyűlöltem Bébét.

És Carlos nem Danielát nézte, és nem Bébét, és nem a mackót, hanem engem.

Hirtelen Detti lépett oda Bébéhez: – Gib’s mir zurück – mondta, és lefejtette a krumpliujjakat a mackóról. – Komm – mondta –, komm mit mir –, és odaült a szoba sarkában a zongorához, Liszt La Campanelláját játszotta. Bébé fölnevetett: – Spí, spí – kiáltotta, és rávágott a billentyűkre; – Ja – mondta Detti –, jetzt spielst du auch mit –, és tovább játszott, s a kis gólem nevetve dörömbölt a zongorán.

Amikor elmentünk, Bébé már mindnyájunkkal kiáltozott, Detti arcon csókolta, Daniela és én integettünk, Carlos fölemelte Bébét, ahogy az én kislányaimat szokta, s az ajtóban Bébé fölsikoltott: – Fela… mi… ni…! – Ich verlasse dich nicht – mondta Carlos –, das weißt du doch. Ich komme zurück. – Az ápolónő elvitte Bébét. – Ich komme zurück! – kiáltotta Carlos.

Felültünk a kompra, de nem sokat láttunk a szigetekből, sem Andersen szülőházából a végigfüggönyözött óvárosi utcában, ahol a rút kiskacsa költője élte a maga kemény északi életét. Verlaß mich nicht! Egy fogyatékos kislány kimondja, amit nem lehet kimondani. „Ne hagyj el.” – „Nem hagylak el, hiszen tudod. Visszajövök. Visszajövök!” Ó, igen, ebből a kislányból sosem lesz hattyú. Bébé rút kiskacsa marad a halála pillanatáig. Bébé nem tud várni, Bébé számára csakugyan nincs idő.

Visszafelé a kompon Daniela letisztogatta a mackó megtépázott fülét. – Don’t cry, José. Just don’t cry, baby. Everything will be all right. – Detti a szája szélét harapdálta.

Carlos pedig nézett engem, mint az otthonban, azzal az ámuló szomorúsággal, ahogy csak az elítéltek és a hallgatag szobák lakói néznek; ahogy Maureen Headley nézhette az utolsó előtti másodpercben a gyilkosait.

Már akkor fel kellett volna rá figyelnem.

Az alsó fedélzeten ültünk, a hajó orra felőli oldalon, Carlos végigfeszítette a pad támláján a karját, Daniela rábuktatta a fejét a hajópad szövetére, mintegy véletlenül, mint akit ezen a világon semmi sem érdekel, csak az üvegen túli szél, csak a hullámok, a támlán ezek az izmok: egy ismeretlen férfikar anatómiája.

– Hazajössz egyszer?

Carlos nem válaszolt, egyetlen rezzenéssel, a karjával sem; arcán nem látszott sem több reménykedés, sem nagyobb elveszettség.

Egyikünk sem mozdult.

Detti a fedélzet túloldalán ült, a távolodó szigetet nézte.

Négyen négyfelé bámultunk.

Gyereknek nincs miről hazudni.

Fél óra múlva, amikor Carlos elvitte a két kislányt a hajó belsejébe – az egyik a szájára figyelt, a másik odafordult az oldalához –, egyedül maradtam a fedélzeten, nem először van ez így, az sem, hogy magamra hagynak, az sem, hogy abban a pillanatban valaki megszólal mellettem, váratlanul, mint a kőomlás; odalépett a kormányos, pipázott, tetoválva volt a karja, a ráncok úgy ültek a homlokán, akár egy angyal ráncai.

– Asszonyom – mondta a kormányos –, ha ez a férfi egyszer elhagyja magát, nem azért fogja elhagyni, mert az a másik nő szebb, és nem azért, mert gazdagabb vagy okosabb. Hanem mert szerencsétlenebb.

Még most sem bírtam megmozdulni.

Mi volt ez? Kormányos nem lehet vak.

– A vaksors – mondta Carlos este a vonatnál. A szállodába éppen csak bementünk a poggyászért. – Öt éve, Finnországban. Emlékszel? „Szomjas vagyok… Ne felejtsen el.”

– „Nem kell aggódnia. A jó mondatokat nem szoktam elfelejteni.”

A peron megint néptelen volt, már mindenki felszállt, aki el fog menni innen.

A gyerekek az ablakból néztek.

– Nem akarsz nekem semmi mást mondani, Karen? Az Isten szerelmére, figyelj rám!

Vasízű, ólomízű volt a pályaudvari levegő. Erőlködve fölemeltem a fejemet.

– Figyelek, Carlos. És mindig tiszteletben fogom tartani a lépéseidet. Megígérem.

A kalauz sípolt. Az a könnyű érintés a vállamon, még egyszer. Daniela ledobott az ablakból egy füzetlapot. A lépcsőről visszafordultam.

– Grazie.

– Addio – mondta Carlos.

A kupéból láttam, ahogy lehajol a papírlapért, fölemeli a karját, néz a vonat után, aztán megfordul, elindul kifelé. Elkanyarodott a szerelvény, a gyerekek még integettek.

Éjszaka volt, sorban elvonult előttünk minden, aminek ott kellett lennie. A tehenek, a fű, a faházak. – Valamit ki fog találni, egészen biztosan – mondta Detti, ahogy a hálókocsi alsó ágyáról a sötét ablakra meredt. Daniela felkönyökölt a párnán, ő is a sötétnek beszélt. – A versem volt a papírlapon, elkérte azt a verset. Tudod, amit még otthon írtam.

 

ELJÖN AZ ÁRVÍZI HAJÓS A HOSSZÚ ÉJ, A HOSSZÚ ÉJ ÉS SZIKRÁT VET A HORIZONT CSAK VISSZATÉRJ, CSAK VISSZATÉRJ

 

Én is kifelé néztem, abba a hosszú éjbe, amelyben ott alszanak a faházak, a tehenek, a fű, a félmúlt, alszanak az emberi döntés szikrái. – Ez nem erkölcsi kényszer, ez csak vers – suttogta Daniela. Az el-elcikkanó vasúti lámpák fényénél láttam, ahogy ökölbe szorított keze lassan kienged, s a két kislány már annyit sem hall, hogy azt mondom, jó éjszakát. Így zökkentünk fel a kompra, át a határon, Berlinben is félálomban ődöngtünk, a krémszínű paloták semelyik ablakából nem szólt az ének, Von welchem Gleis fährt der Zug nach Budapest?, az Orient expresszen a német vámosok zseblámpához tartották Daniela mackóját, késve érkeztünk a Keleti pályaudvarra, Detti alig bírt lekapaszkodni a magas vonatlépcsőről.

A skandináv vonatlépcsők alacsonyak.

Fokozatosan alákopírozódott minden az utazás fénykörének.

A skandináv vonatlépcsők alacsonyak. Az a pincér milyen kedves volt. A portás. A járókelők. Azok a sárga virágok a tengerparton. Az a görcsös fa, emlékszel. A küszvágó csér az erkély előtt. Milyen szegletes itt a párna. Éjjel fújt egy kis szél. De az a hullámrobaj…! A szökőkút! Radnóti Miklós nem tudott volna elmenekülni, mint Niels Bohr, ugye, anyu? Itt nincs tengerszoros, nincsenek svédek. Detti megint kihányta a tejet. Egy kereskedő legyintett valamire a sarki boltban: „Magyar gyártmány”. Este az asztalon gyertyát gyújtottunk, és Daniela feltartotta négy ujját: „for four”. Az asztalfőn ott volt az üres teríték, Carlos ki fog találni valamit, és visszatér, és visszatér, nem kell aggódni, Carl-Gustav nagyon szívós.

Bűvöletes nyár volt.

„Egyetlenem – írta Carlos –, ma át kellett mennem Svédországba. Johanssonnal találkoztam – tudod, ő volt a Maureen Headley-film operatőre. A dél-svéd vidék rétjei teli vannak azzal a sárga virággal, amit úgy szeretsz, nagy a csönd, és a földek között mintha sodornák az utakat. A malmői várnál elképzeltem, ahogy ott állsz, és Jonas lefényképez, valahol a vörös kövek és a várárok között.

Hazajövet végigjártam a helyeket, ahol együtt voltunk, a Thorvaldsen Múzeumtól a parti vendéglőig. A szállodai szobánkba is benéztem valamilyen ürüggyel. Két fej lenyomata a párnán, még egyszer látni akartam.

Vigyázz Magadra, most, hogy nem vagyok ott. Kezdj el angol verseket olvasni Danielával, Dettinek add oda Debussy Clair de Lune-jét. Gondolkoztam azon, amit a vonatnál mondtál. Semmilyen lépés nem távolíthat el Tőled. Carlos. P. S. Írj az estéidről. Bébé lassan rászokik a szobatisztaságra.”

Minden este elolvastam Carlos levelét. Néhány mondatát külön is. Dettinek megvettem a Debussy-kottát, Danielának ki akartam keresni valami nyelvileg egyszerű verset, Thomas Hoodtól, esetleg Edgar Allen Poe-tól, de a kislány ragaszkodott a Keats-szonetthez: When I Have Fears…, mert abban van az a két sor, amit Carlosnak aláhúztam. Ezen a nyárvégen csillaghullást is láttunk, tűzijátékot is; a két boldogtalan idős hölgy fel-feltűnt a kapu előtt, ahogy hazajöttem, egyikük odaszólt nekem: – Régen láttuk! Hol volt? – Nászúton – feleltem. És mosolyogtam, és bementem a kapun.

Vízivárost vízivárosért.

Daniela felső tagozatos lett az új tanévben, abba az osztályba írattam be, ahol angolt tanultak az orosz mellett; Detti megkezdte tanulmányait a konzervatóriumban. A napok teli voltak izgalommal, este, a vacsoránál mindenről be kellett számolni; az angoltanárnőnek más a kiejtése, a történelemtanárnő szereti Olaszországot, kémiaórán hosszú, kék láng gyullad a lombik alatt, nagyon jó belenézni, a zongoristáknak ma bemutatták a cembalót, a szolfézstanár mindig besegít a hangközökbe: „kék tó, tiszta kvint”! Ha ezt Carlos hallaná!

Ha Carlos látná a latin tankönyvben a képeket! Mindjárt a tanév elején azzal jöttek haza egy napon a kislányok, hogy latin nyelvoktatás indul az iskolában, egyetlen, osztályközi csoport; vezetője azoknak az orosztanároknak az egyike, akik a háború után fölöslegessé lett megannyi latintanárból képezték át magukat szlavistává, s alig várták a pillanatot, hogy Cicero beszédei fölé görnyedjenek megint. A gyerekek beiratkoztak az órára, s a latin – akárcsak nekem annak idején – hosszú sivatagi kalandozással ért föl, a kútásás ünnepével. Megpróbáltam a háttérben maradni; nem jó, ha az ember átmásolja a gyerekeire a saját gyerekkorát. De ettől nem kellett tartanom; együtt voltunk mindhárman azon a sárvári délutánon, amikor Carlos azt mondta: „Bennem a dánnál több a római.” És most nemcsak ez sugárzott föl, nemcsak ez a mondat. Kaktuszültetvényen jártam a gyerekekkel, minden szó, ragozás, kivétel magán viselte az elmúlás egzotikumát, egyszersmind a mély történelmi gyanútlanságot, amely felszínre tört abban, hogy a poeta hímnemű, a virus és a vulgus – a fröccsenő méreg és a lenézett tömeg – semleges, mint ahogy semleges a pelagus is, a tenger, a latinok nem tudták, hogy a tengert el lehet veszíteni. Képek sorakoztak a tankönyvben, római hajók, a Forum Romanum, Vesta-papnők, Marcus Aurelius császár, a Via Appia – a fákra rátenyerelt az Isten –, idézetek párállottak körénk, korábbi életdarabok hagyatéka, s a gyerekek ágyból és fürdőkádból kiáltoztak egymásnak: Decem! Viginti! Triginta! Quadraginta!

Hét végén megmostam a kislányok haját, Detti levegőbe dobta a törülközőt, mielőtt rászorította Daniela fülére: – Tudod, hogy érteni fogjuk az olaszt, a spanyolt, a franciát is? A zenei utasításokat a kottán?! – Tudom – mondta Daniela a törülköző mögül. – És a kórházi zárójelentést. – Vigyáznom kellett az öblítéssel, a két gyerek megint csak rákezdte: – Viginti! Triginta! Quadraginta! Quinquaginta!

Nem jutott eszükbe, hogy latinul számolják a napokat.

„Mondd meg a kislányoknak, hogy velük járom a római lépcsőket – írta Carlos. – Gondolom, már Catullust olvasnak, az Odi et amo felséges hazugságát. Nem lehet egyszerre gyűlölni és szeretni. Bébé ma végigmondott egy német mondatot, hibátlanul. Azóta is üti a zongorát, hogy itt voltatok. Ez az ő emlékezete! Át tudod ezt élni, Karen? Dulcissime, bocsáss meg nekem. Mille et undecim. Carlos.”

Ezertizenegy éjszaka. Odatettem a levelet az előző mellé. Ahogy szoktam, az íróasztalomra. Miért kellene megbocsátanom? Carlos azt gondolja, nem tudom átélni Bébé teljesítményét. Bébé emlékszik ránk, Bébé végigmondja a mondatot, Bébé szobatiszta. Odi et amo. A bombázások alatt élt a házunkban egy lány, Magde volt a neve. Tolószékben hozták le az óvóhelyre, az anyja és a húga cipelte, végig a lépcsőn. Tojásdad arca volt, ráncolta a homlokát, mint a boldogtalan csecsemők, és egyetlen pontra nézett. Ahogy megszólalt a sziréna, Magde elsírta magát, nyitott szájjal, vinnyogva sírt, míg csak vége nem lett a riadónak. Az emberek a pincében meredten hallgatták, nem néztek rá. Becsapódás hallatszott, a szövetséges gépek eltaláltak valamit, Magde előredőlt a tolókocsiban, végigfolyt az állán a nyála. Ha egyszer eltalálnak, mi is vinnyogni fogunk és nyáladzani. Nem fogjuk tudni többé, ki volt Debussy, ki volt Keats, és ki volt Catullus. Nem leszünk szobatiszták, és semmi másra nem fogunk emlékezni, csak a szirénára meg a repeszdarabokra – anyókák, apókák, egymást támogatjuk fülledt kis szobákban, négykézláb járunk, körbe-körbe, és visítunk, mint a mentőautó. Ma kit visznek el? Bernard urat a másodikról. Giling-galang. Senki sem áll az asztal tetején, korbáccsal. Carlos, egyetlenem! Át tudom élni Bébé teljesítményét. Át tudom élni.

Mégsem írtam meg a tolókocsis lány emlékképét a koppenhágai postafiókszámra. Arról írtam, ami történik: hogy a kislányok várják az év végét, s hogy mostanában sokat jár eszemben egy háborús gyerekkori sérülés. December eleje volt; Daniela verset küldött Carlos születésnapjára:

 

MONDJÁK, A TENGER SEMLEGES. MONDJAK, HAJÓZNI KELL. AKI A PARTON MEGREKED, SOSEM HAJÓZIK EL.

 

Detti lekottázta Carlosnak Kodály Esti dalát, aláhúzta a második szakasz szövegét: „Én Istenem, adjál szállást…” Már nem próbáltam a gyerekeket visszafogni. Elment a levél. Centum et sexaginta septem. Karen.

Tűzcsóvát hajítottam kettőnk közé. Centum et sexaginta septem. Százhatvanhét napja nem láttuk egymást.

„Egyetlen napra sincs szükségem tovább Nélküled. A munkát befejeztük. Megteszem itt, amit kell. Majd elmondod azt a háborús sérülést. A sirályok már lenn vannak, a Dunán. Septuaginta septem, octoginta septem: nem lesz több. Carlos.”

Tizednapra válaszolt, tíz nap múlva érkezik. A száznyolcvanhetedik napon.

A lakásnak minden sarkát fölkészítettük Carlos fogadására. Függönyt, kárpitot, zongorahúrokat. A régi Old Spice-ot a polcon. A fogast az előszobában. A fényképkeretet Carlos íróasztalán. Daniela könyv nélkül tudta a Keats-szonettet: „When I have fears that I may cease to be…” Detti cembalón is játszott, barokk zenét, vártuk a téli koncertet; a tanár hazaüzent, hogy a kislány nem szívesen használja a zongora pedálját. Majd Carlos. Majd Carlosszal gyakorol. Daniela azzal jött haza, hogy az angoltanár az órán hibásan ejti a medve szót. „Összetéveszti a sörrel. Felálltam és kijavítottam.” – „Az osztály előtt, kislányom?” – „Az osztály előtt, anyu. Miért, nincs igazam?” – „Igazad van, Daniela. De megszégyeníteni valakit nyilvánosan…” Nem fejeztem be. Majd Carlos elmagyarázza. Majd Carlos beszél a tanárral.

– Bébével mi lesz? – kérdezte hirtelen Detti.

– Van neki anyja – mondta Daniela.

Az étkezőasztalon sárga rózsák voltak és egy gyertyaszál, mellette felirat: „for four!” Felkiáltójellel.

December 21-én kimentem a Keleti pályaudvarra. Az Orient expresszről bőrönddel, flaskával dőlt a nép; megállt a lélegzet a ködös levegőben. A családok lármáztak, nők, férfiak egymást ölelték, sírtak. A sínekhez közel jött az ünnep.

Carlos nem volt a vonaton.

Nem volt 22-én és 23-án sem.

Daniela föltette a polcra a Keats-verseskönyvet.

A téli koncerten Detti játéka korrekt volt és színtelen. Valami átfutott rajtam, ahogy ott ültem az első sorban, magam sem tudtam, micsoda. Hazaindultunk, a két kislány belém karolt. Lassan mentünk, esett a hó.

Megettük az ünnepi vacsorát. A gyertya féloldalasan égett az asztalon.

Újév előtt megkaptam a levelet.

„Nem engedtek át a határon, Karen. Persona non grata vagyok.

Hiába volt minden, nem érlek el. Sosem lesz otthonom.

Fölmegyek Norvégiába, nagyapám után. Jó lenne filmet csinálni az életéből. A példájából.

Vigyázz a kislányokra, és ne számold a napokat.

A gleccseren túl is. Carlos.”

Gépiesen újraolvastam a levelet. A tagadások a szememet perzselték. Az, hogy nem engedtek át. Az, hogy non grata. Hiába. Nem érlek el. Sosem lesz. Az, hogy ne számold! És az, hogy túl.

Fölragadtam a korábbi leveleket az íróasztalomról. Egyetlen napra sincs szükségem tovább Nélküled. Jóságos Isten. Octoginta seprem: nem lesz több. Carlos. S az ítélet, hogy nem lehet egyszerre gyűlölni és szeretni. És semmilyen lépés nem távolíthat el Tőled.

A gleccseren túl.

Egy ember, aki ura a szavának.

Mozdulatlanul álltam az ablakban. Mintha a gleccsert látnám.

A gyerekek szó nélkül mellém húzódtak. Daniela nem sírt, nem szokott; Dettinek is csak fénylett a szeme, mint ha belefeledkezik a zenébe. Fegyelmezett élet, döntés, erkölcsi kényszer – a szavak kihullottak. Egy ismeretlen, kemény hegyi vadász példája telepedett az otthonunkra, egy elszánt és otthontalan férfié, szilveszter éjfelén meglebegtek a függönyök, s a tálcán felborult a pohár: „Férfiember nem lehet kóbor. A legnagyobb szenvedély a letelepedés.”

Utána kell nyúlnom. Ki kell nyújtanom a kezemet.

– Beszélni szeretnénk veled, anyu – mondta újév délelőttjén Daniela. Leültünk az étkezőben; az asztalon elhervadt a virág. Daniela a szemembe nézett, látszott, hogy előre megfogalmazta, amit mond. – El kellene utaznod Norvégiába.

– Azonnal – mondta Detti.

A józan érvek kihullottak most is. Nincs pénzem, Norvégia Európa túlsó felén van, és különben is csak három év múlva kapok újból útlevelet. A két gyerek várakozva nézett rám.

– Igen – bólintottam. – Ahogy mondjátok. El kell utaznom azonnal Norvégiába.

Velem szemben sugárzott a két gyerekarc.

Lementem a Duna-partra, egyedül. Átgondoltam az egész képtelen utazást, mint egy verset. Norvégia. „Szürkén szürke” – mondta Zoltán a Nemzeti Színházban, a kakasülőn, ahonnét Ibsen Peer Gyntjét végignéztük, egyetemisták, nem sokkal 1956 előtt, s bezártságunkban mindennél jobban értettük Peer világcsavargó ösztönét, Aase szavakkal határolt halálát s a Gomböntőt a színpad előterében. „Fehérre fehér – mondtam én. – A halál színe. A fagyhalálé.” És Grieg fagyott barlangzenéje szólt, s azontúl Edvard Munch Sikolyát is fehérnek láttam, színekben megjelenő csontfehérnek, amely rádermed a hídra, rádermed az égre. Fehérre fehér. Azóta vágyom Norvégiába.

NEKÜNK LONDON ÉGBOLTJÁN… NORMANDIA PARTJAIN ADTÁK VISSZA NORVÉGIÁT – mi volt ez? Mit mondott erre a pillanatra Carlos?

Vízparti sétákon sok minden eldől.

– Negyven éve a német megszállásnak – mondtam az új év első munkanapján a minisztérium útlevelesének, és a zsebkendőmet sodorgattam. – Szeretném tanulmányozni az észak-európai hadszínteret. A második világháborút Norvégiában. Ösztöndíjjal. – Elvörösödtem. – Tudna nekem valahogyan segíteni?

– Az idei ösztöndíjakat már kiadták. – Az útleveles a néma lemezjátszóra nézett, azután rám. – Norvégiát negyvennégy éve szállták meg a németek. 1940-ben, kora tavasszal. – Pillantása a zsebkendőm mozgását követte, mintegy véletlenül. – De azért ne essen kétségbe. Töltse ki az űrlapot. Talán még nem késő. – Fölemelkedett az íróasztala mellől. – Elég keveset tudunk a háborús Norvégiáról – mondta, és odabicegett az ajtóhoz. – 1943-ban robbantották föl a norvégok a hegyek közt a nehézvizet. A maradékot egy évvel később, szállítás közben, a komphajón. Negyven éve. Ha már mindenáron évforduló kell. – Kezet nyújtott. Remegtek az ujjaim.

Igen. A nehézvíz, a német atombomba reménysége. A hegyek közt. Nem messze a fjordvidéktől. Oda kell mennem. Vártam.

Detti Grieget játszott. A klaviatúrára hajló fejjel, elmélyülten, távoli arckifejezéssel, mint aki elfelejti az érzékelhetőt. A tizenharmadik évében járt; az én kislányom a tizenegyedikben. Daniela nekitámaszkodott a zongorának, hallgatta Solvejg dalát, jobb kezével néha odakapott a füléhez, a ballal kicsit vezényelt, csak annyira, hogy ne zavarja a játékot. Sápadt volt ezen a télen, bőre elefántcsontszínűből fehérre vékonyodott, mint anyámnak. Másfél fejjel lett magasabb Dettinél, aki törékeny volt és filigrán Daniela mellett, mintha ő volna kettejük közül a fiatalabb. Ahogy a kislányokra néztem, hirtelen megértettem, mi futott át rajtam néhány napja, a téli koncerten, mi volt az a váratlan benyomás. Detti épp csak a lábaujjával érintette a pedált.

Pianissimo. Elképzeltem a csontfehér fjordvidéket. A filmfelvevőgép surrogva jár fel-alá a hegyi utakon. Némán dolgozik a stáb. A hágókat, mint a sebészöltés, végigmetszi a hó. Lassan ereszkedik a vízre a tömör sötétség. Daniela idebenn elhúzta a függönyt.

Téli esték. Hóesés mindenfelé Európában. A szőnyegre tettük Norvégia térképét, körülhasaltuk. Detti finom kis ujjai végigszántották a rovátkolt partvonal szigeteit, talán van köztük, ahol sosem járt ember. Az időtlenségig lakatlan sziget. – Bergenben ott a filmstúdió – mondta Daniela. – Megtalálod. Nézzetek meg egy lakatlan szigetet is. – „Kinn újra felsüvített a szél és az ablakot beseperte hóval.” Detti felolvasott egy Knut Hamsun-novellát. Álmok is zuhogtak a hegyi emberekre, nemcsak a hó, ahogy esteledett. „Jó lenne tudni, mit vacsorál a király ezen a karácsonyestén.” A hegylakók találgatják, mit vacsorál a király. Cukros süteményt? vajat? sampányitalt?! Mit vacsorázik Carlos, hogyha eltorlaszolja az utakat a hó? Van-e a hegyoldalban tükrös kirakatú bolt, ajtaján csengettyűvel, hogy mindenki odataláljon? – Hogy mondják angolul a lóvonatú szánt, anyu? Sleigh? – Daniela ebben a félévben hármast kapott angolból.

Nem voltam meglepve, a gyerek sem magyarázkodott. Amióta az angoltanárnő „összekeverte a medvét a sörrel”, és Daniela kijavította, az órákon egymást követték a kellemetlenségek, az én kislányom nehezebb feladatot kapott, mint mások, hibapontjai duplán számítottak, s a tanárnő háttal állt neki, és halkan beszélt, ha kérdezett tőle valamit. Daniela félreértette, amit a tanárnő mond, mást válaszolt, mint amit kellett volna, az osztály hangosan nevetett. Padszomszédja egyszer úgy meglökte nevettében, hogy Daniela kiesett a padból, és eltört a hallókészüléke.

Magamra kaptam a kabátomat, hogy berohanok az iskolába. A két gyerek elállta az utamat. – Anyu – mondta csöndesen Daniela. – Hagyjad. Úgyis csak férfi tudna intézkedni. – És Detti föl idézte, hogy „Nem szabad alámerülnünk oda, ahol a gonoszok laknak”. A konyhakések aznap eltűntek a kredencfiókból. Mosolyogtam; a kés ideje elmúlik. A hallókészülék javítását három hétre vállalták a laboratóriumban, amelynek egy fémgyűjtő telep sarkában szorítottak helyet. Daniela három hétig erősen figyelte a tanárok szájmozgását, az egyik órán látta, hogy az angoltanárnő összekeveri a körtét a főnemessel. Bear és beer, vagy pear és peer – a kislány némán ült a padjában. Talán jobb is, hogy nem mentem be az iskolába. Talán Daniela megtanulta, hogy a hallgatás ilyenkor az ítélet eleganciája; akkor is, ha nem érti meg az álértelmiségi, aki rühelli az aprómunkát, a szótárt, a lexikont és azt, hogy „köszönöm”. Csekély értékű diadal erre a kínlódó emberfajtára rápirítani. Daniela hallgatott, s a nagyszünetben Dettivel behúzódott a folyosón egy ablakmélyedésbe. – Mit gondolsz, vannak lóvonatú szánok a fjordvidéken? – Grieg a-moll szonátáját játszom egy csellista fiúval. Mire Carlos hazajön a fjordokról… – Beburkolóztak az ő külön világukba, és azt hiszem, azzal foglalkoztak, ami fontos.

Aztán elhoztuk a telepről a hallókészüléket; hibátlanul működött. Daniela fölkapta a fejét az utcán. A parkban minden fán megbújt egy-egy feketerigó.

Májusban kézhez kaptam az értesítést arról, hogy utazhatom. Bementem a minisztériumba. – Igazán nagyon köszönöm – mondtam az útlevelesnek. – Enélkül nem is tudom, hogy… – Az útleveles legyintett. Néhány másodpercig szótlanul nézett rám. – Csak menjen. Keresse meg a nyomokat. Emlék már a nehézvíz-szabotázs. Emlék. Lehet, hogy mire visszajön, engem nem talál itt. – Az arca fáradtabb volt, mint valaha.

Kezemben tartottam az útlevelemet. Odakinn az utcán én is a madarakra figyeltem.

Az utazás előestéjén a kislányok jól kisimított csomagot tettek a bőröndömbe, rá a többi holmira, hátha nem gyűrődik. A zöldesszürke bársonykosztüm volt, a fehér csipkeblúzzal, zsebében egy csokor levendula. – Az esküvői ruha, emlékszel, anyu? – nézett föl Daniela. – Elmentek a lakatlan szigetre is? – De a nászútról gyertek haza, Karen. – Detti meg sem várta, amíg válaszolok. – Nem lesz semmi baj az országhatáron.

Hacsak Norvégiában nem ér el a Külföldieket Ellenőrző Országos Központi Hivatal, gondoltam. De miért rombolnám le a gyerekek történetét? Az ő fejükben nincs hivatal, nincs ellenőr, csak tengerszürke bársony, orgonaszó, fátyolos tekintet, „Carl-Gustav, akarod-e az előttünk megjelent Karent hitvesedül?”, „Akarom”, „Karen, akarod-e…”, „Akarom!”, és a lakatlan sziget tele van sirállyal, küszvágó csérrel. S a magyar határon bólint a határőr.

– Anyu – mondta Daniela a repülőtéren (a távolsági autóbusz sofőrjére bíztam a gyerekeket). – Kérlek, vigyázz, ha Oslóban valahol utcai verekedés van.

– Verekedés…?! – Aztán eszembe jutott, hogy az oslói utcán a németek Maureen Headley szeme láttára megvertek egy öreg zsidót. „Akár egy mély kút, olyan ez a kislány…” – Negyvennégy év eltelt, Daniela! Két nemzedéknyi idő!

– Az idő nem számít, anyu. Tudod.

Tudom, kislányom. Mit ér visszaütni ennyi év után? A kés idejét nem lehet meghosszabbítani. Megigazítottam Daniela makacs hajfürtjét a kendő alatt, a jobb oldalon; Detti a steward pultjára támaszkodott, a futószalag meglódult a bőröndömmel, hátraintettem: – Kérlek, vigyázzatok, amíg én…

– Hozd haza, Karen – válaszolta Detti.

Elindultam Norvégiába.

Kelet-Berlinig szólt a repülőjegyem, onnét vonattal kellett mennem észak-német és dán kikötőkön, Koppenhágán át, végig a Kattegat mentén, a svéd partvidéken, föl, egészen Oslóig. Két napos út, ismertem a térképről. Két nap, két éjszaka. Harmadnap reggel továbbutaztam a túlsó partra, Bergenbe, azután autóval a fjordvidékre. Késő délután érkeztem meg, trecenti et triginta, szökőév, háromszázharminc napja nem láttam Carlost. Ne számoljam a napokat? Önmagát számolja a távollét.

A fjordvidék nem volt csontfehér, a hegyek tövében virágzó fák sem; a hágók hosszában lüktetve szikrázott a hócsík, párás fényű félsötét ereszkedett a vízre. Csónakok voltak kikötve az öbölben elszórt, apró szigetek szikláihoz. Az autóutat is sziklák közé vágták; egy-egy kanyarból hosszan lecsüngő vízesés bukott elő. Fehér fatemplom állt a sziklamélyedésben, alatta, az ösvényen a lelkész biciklije, lejjebb faházak, luxusautók, egy-két lovaskocsi. A hegyi vasútról a kőfejtők leköszöntek az útra. Vacsoraillat. A halász, a gazdálkodó, az orvos a háza teraszáról nézte, ahogy a gleccser fölött végighúz a hold. A Teremtés talán a sivatagban kezdődött; a fényeit ide helyezte. Édes kislányaim, Carlos a világ tetején jár.

Mit keresett itt a Gestapo? Mit akartak a németek a fjordvidékkel?

– El akarták venni tőlünk – mondta a halász. – Aztán úgy tenni, mintha mindig az övék lett volna. Felgyújtották a házakat, a csónakokat, égtek az almafák!

– Látja ezt a rengeteg vizet? – mutatott körbe a gazdálkodó. – Villamosenergia van itt! A városainkat könnyen lerohanták, de a hegyeinkben az ember úgy elbújik, mint tű a szalmakazalban. A hegyek mélyén fegyverraktár is lehet, titkos gyártelep is!

– Egy fiú lakott abban a romos házban, ott a két szikla között. – Az orvos megállt az út szélén, a fenyőfánál. – A fa csúcsával egyvonalban, ahová nem süt be a nap. Részeg volt, amikor elfecsegte, hogy a hegyekben katonai kiképzés folyik. Akkor jött ide a Gestapo. Még a városokban tanuló fiainkat is elfogták. Én átszöktem Skóciába.

– És a fiú?!

– A hegylakók nem bocsátottak meg neki. Megőrült. A házban nem lakik senki. Engem mint hadnagyot dobtak ide vissza a Linge-századdal, ez volt a szövetségesek által kiképzett alakulat, egy hősi halált halt norvég színész nevét viselte. Ott értem földet a gleccser mögött az ejtőernyőmmel. Nem éreztem hősnek magam, nem volt miért. A szövetségesek megígérték az inváziót, aztán mégis Franciaországban szálltak partra.

– A normandiai partraszállás! Micsoda nap volt, Istenem!

– Igen, de mi itt vártunk és vártunk. A bujkáló hegyi emberek addig sohasem láttak fegyvert, a helyi kiképzés gyenge volt, az egyik őrmestert egy öreg dán vadász tanította a fegyverhasználatra, a Linge-katonákat is ő bújtatta el… Egy szál Winchester puskája volt, meg egy öreg kutyája…

– Ismert minden hágót, minden fatemplomot a hegyekben, minden búvóhelyet…

– Aztán egy német iránykereső… Maga ezt honnan tudja? Hiába lőtték le az öreget, hiába tizedelték meg az embereimet, és járőröztek a hágókon, a síugrósáncokon: a gleccsertől északkeletre, a hegyek belsejébe, ahol a németek a nehézvizet őrizték, mégis eljutottak a mieink…! Ezt is tudja?!

– Egész Európa tudja. Mindig csak az öreg vadászok névtelenek, doktor úr.

– Mindig csak a túlélők névtelenek! – A fenyőfa alatt az orvos megfordult, a romos házról rám siklott a tekintete, valami néma tudással, s a pillantását követte a halász és a gazdálkodó, három tagbaszakadt, jégszemű, beszédes férfi, akiket a háború megtanított a hallgatásra, ha a lényegről van szó. – Karen… ugye, ez a neve? Most csináltak filmet az öreg dán vadászról. Külföldi stáb, norvég főszereplő. Láttuk a forgatást. Fölmentek messzire, egészen a…

– Hol vannak! – kérdeztem, vagy inkább kiáltottam.

– Néhány napja utaztak el. Oslóban még utoléri őket.

A hágó fölül lesiklott a hold. A három férfi az eget nézte.

Mérföldekre kerültem Oslótól. Az útiterv szerint az északnyugati partvidékre kellett repülnöm, a gép alatt négy-öt miniatűr sziget kéklett egyszerre, csodálkoztam, hogy a pilóta landolni tud. Az író, aki valamelyik faluban lakott itt, évtizedek óta gyűjtötte az adatokat egy háborús krónikához; nyolcezer szigetet csak úgy lehetett megszállni, ha lefizetik a besúgókat, a besúgók pedig azoknak a leszármazottai voltak, akik vikingorrú hajókon jártak halászni a jeges éjszakai szélben, keményre fagyott bőrruhában, míg gyerekeik cukros süteményről, vajról, sampányitalról álmodtak a repedt falú faházakban. Innen indultak útra ők is, a besúgók, lármás kocsmákban és kávéházakban figyelték a Skóciába készülő fiatalemberek szitkozódását, körülöttük a szigeteken foglyok, háziasszonyok, katonák, halászok, orosz hadifoglyok, németekkel házasságra lépő lányok, német tisztek, legénység – volt olyan német, aki a tanyasi házak falai mögött sírt, amikor Berlin elesett.

– Ha mindenkiről indulat nélkül írok, csak akkor szólhatok becsülettel a háborúról – mondta az egyik sziget világítótornyában az író.

A kocsmákból és a kávéházakból, ahol a fiatalemberek szitkozódtak, a rakpartra látni. A hajó néha épp hogy kifutott a fiúkkal a homályos kikötőből. Lelőtték őket, szitkaikkal és reményeikkel együtt.

Indulat nélkül írni. Világítótoronyból. A világ a norvégoktól tanulta meg, hogy kvizlingnek hívja az árulókat, de senkinek sincs szava arra, ha össze vagy zárva a hóhéraiddal. Kérdezd meg a menekülők hozzátartozóit, mit gondolnak az irgalomról. Kérdezd meg az író szemében a sebzettséget. Ó, Carlos! Milyen filmet csináltál azokról, akik a hegyi embereket elárulták?!

Maureen Headley csak Oslóban jutott eszembe, az oslói utcákon, ahol nem láttam Edvard Munch szorongó sétálóit, sem a verekedők lábanyomát. Fák mögé búvó házakban hallgattam, ahogy katonatiszt, geológus és történész, újságíró, sebészorvos és ápolónő emlékezik rá, hogyan törhetett ki, hogyan törhet ki magából az ország, amelyet bénít az elszigeteltségtudat, milyen hatalmas az ívelése a hegyek mélyén, eldugott tavon, éjszakai tengeren végrehajtott magányos tettnek a lassan felszívódó szövetségtudatig, amelyre egyszer a Duna-parton azt mondtad, Európa utolsó nagy közös pillanata volt, és igen, ott vannak a sorok csakugyan, a múzeumban, az egykori erődben, a kijáratnál, magasan a házak fölött, a szövetségesek zászlóival:

 

NEKÜNK LONDON ÉGBOLTJÁN AFRIKA SIVATAGÁBAN SZTÁLINGRÁD ROMJAI KÖZT ÉS NORMANDIA PARTJAIN ADTÁK VISSZA NORVÉGIÁT

 

Mit érdekel engem egy félreeső ország, egy távoli tenger…! Én mondtam ezt a Duna-parton? Végleg itt tudnék maradni. Fehér izzású délután volt, az első szabad délutánom a norvégok földjén, a város tele a sirályok hangjával. Rohantam, hogy elérjelek. Úgy rohantam, hogy a bársonykabátom zsebéből elfelejtettem kiszórni a levendulát.

A Hegyi történet stábja már nem volt a filmgyárban. A külföldi filmesek elutaztak. Két napja utaztak el. Két nap, két éjszaka. Az idő nem számít, anyu. Leroskadtam egy padra a stúdió előtt. Hozd haza, Karen. Nem sikerült.

Meddig ültem ott, nem tudom. Arra riadtam fel, hogy valaki néz. Fehér körszakállas, zömök férfi, lávakék szemű. Ez után a szempár után szoktak elindulni a gyerekek és a lovak. A színész volt, a Hegyi történet norvég főszereplője. Mentem utána, mint a holdkóros.

– Itt nálunk minden vertikális. Fölnézünk az égre, lenézünk a toronyból. Ebben a mi transzcendens világunkban nem tudtak mit kezdeni a praktikus germánok. Futár voltam a háború elején – mondta a színész. Lassan beszélt; egymásba kulcsolódó mondatain érzett, hogy sokszor átgondolta őket. – Üzenetet kellett volna átadnom a norvég királynak vagy a norvég miniszterelnöknek, Londonban. Ott éltek akkor, ott volt az igazi norvég kormány. A határ közelében elfogtak. Nagyon jó az emlékezőtehetségem. Nem volt szabad, hogy a börtönben kiverjék belőlem az ellenállók üzenetét.

Az öbölparti villa teraszán, ahová a színész magával vitt, nem bírtam elképzelni a cellát, ahol ütnek egy embert a szavaiért.

– Mindennap megvertek, mindennap kigúnyoltak. Éjszaka folyt a vallatás. Nem vallottam. Nem emlékeztem. Egyszer majdnem eltörték az állkapcsomat. Végül átvittek Sachsenhausenba.

– Sachsen…?

– Igen, oda. Alig mozgott az állkapcsom. Peer Gyntöt játszottam, mielőtt elfogtak. Az mentett meg, hogy egy Wehrmacht-tisztnek Ibsen volt a kedvenc írója. Félőrült voltam: nappal Ibsen-monológok, éjjel vallatás, vagy álom a vallatásról. Álmomban mindig odáig jutottam, hogy döntenem kell. Érti ezt?

– Értem.

– És még nincs vége. Most Lear királyt játszom, éjjel felriadok. Úgy nézek a feleségemre, ahogy maga nézett rám a padról, a stúdió előtt. Nem sikerült. „Ilse – mondom a feleségemnek –, itt vannak. Visznek. Nem emlékszem, mi lett Cordeliával.” Ilse hallgat. Tudja, hogy nem lehet kibeszélni. Nem lehet kijátszani. Eitinger professzor ezt hívja KZ-szindrómának. Azt kérdezik tőlem, megbocsátok-e Hamsunnak, hiszen olyan nagy író. Nem bocsátok meg. Senkinek sem bocsátok meg, aki elnézi a terrort. Tudja, hová megyek ma este? Tüntetni. Orosz tengeralattjáró bukkant fel a norvég felségvizeken. Idetévedt. A városháza előtt fogok beszélni.

Sötét árnyék vetült az öbölre. Hegyi árnyék.

– Szerettem ezt az öreg vadászt – mondta csöndesebben a színész.

Lassan magamhoz tértem.

– A rendező is ott volt. Sachsenhausenban.

– Sachsenhausenban? – A színész meglepetten nézett rám. – Hogy lehet az? A dánokat Dachauba és Neuengamméba vitték! Itt a fogolylexikon az íróasztalon.

A vaskos kötet szétnyílt az „S” betűnél. Átfutottam a családneveket. Carlos neve nem volt a fogolylistán.

„Irgalmas ég, ne hagyj megtébolyodnom” – mikor mondja ezt Lear király? A kapuban két kézzel ragadtam meg a színész jobbját. Ilse mögöttünk puhán járt-kelt a lakásban.

– Az operatőr Helsingborgba ment – mondta a színész, és elmosolyodott. – A rendező Koppenhágába. – S a bejárati lépcsőről még utánam szólt. – Ne adja fel.

Aznap éjjel elutaztam Norvégiából.

Két nap, két éjszaka. Odakinn kristályos valóságukban a sziklák, a fenyők, a vízesések. Minden vertikális. Nem néztem ki az ablakon. Otthon vár a térkép. Otthon majd megnézem az Északi Sarkcsillagot is.

A koppenhágai átszállásnál tudatosult bennem, hogy semmilyen címet vagy telefonszámot nem ismerek itt. Írtam néhány sort a postafiókszámra.

Csak a berlini repülőgépen, az ablak mellett engedtem közel magamhoz a hamarosan rám csapó pillanatot, amellyel szembe kell néznem majd, az idő nem számít, anyu, hozd haza, Karen: két fölhevült arc egy kivilágított, ünnepi lakás előterében.

Aztán az ajtórésben megjelent a két gyerekarc, az ajtó óvatosan kinyílt, odabenn égtek a lámpák, minden kilincsen lógott valami felirat, „Willkommen”, „Welcome home”, „Isten hozott” és „Ave, ave!”, s a két gyerek egy-egy szál rózsát szorított magához, sárga rózsát, végig le volt róluk vágva a tüske. Megálltam a küszöbön.

– Carlos – kérdezte Daniela, ahogy szokta, állító hangsúllyal.

– Nincs itt – mondtam, és letettem a bőröndömet. A két szál virág megmeredt az ajtónyílásban.

– Él? – szólalt meg Detti.

– Él. Biztos, hogy él!

Hallottam a gyerekek szívdobogását. A magamét is, ahogy megöleltem őket, ahogy a karomba kapaszkodtak, és benn álltunk a fénylő szobában, és „anyu”, és „Karen”, és „mi történt”, és „ugye, jól vagy”, és „csakhogy megint együtt vagyunk”. Végre.

Daniela már hozta is a virágoknak a vázát.

– Elutazott, mire a munkám végeztével odaértem – mondtam, és ugyanúgy leroskadtam, mint nemrég a stúdió előtt. – Két nappal előbb utazott el. Két nappal…!

Csak akkora csend volt, mint ha méh ütődik az ablaküvegnek.

– A munkát el kellett végezned, anyu – mondta Daniela, és átkulcsolta a nyakamat. – Azért küldtek. Arra kaptad az ösztöndíjat.

– És Carlos él – állt szorosan az oldalamhoz Detti. – Megtudtuk, hogy él!

Micsoda két gyereket adtál, Istenem!

A vacsoraasztalon égett a gyertya – „for four!” –, s nekem le kellett írnom a helyszínt, ahol Carlos és stábja forgatott, az opálos testű félhomályt a fjord felett, az almafákat, amelyek égtek valamikor, a hegygerincet a romházzal, amelyben nem lakik senki, az irdatlan fenyőt, amelynek a rendező nekidőlt, hogy jól lássa a Linge-katonák és a hegylakók egykori búvóhelyeit, a fehér fatemplomot, ahová most érkezett biciklijén a lelkész, ahogy akkor, a szigeteket a csónakokkal, melyekkel ki tudja, hányan menekültek Skócia felé s a gleccsert, amely mögött az ejtőernyők földet értek. – Jonas – szólt a rendező az operatőrhöz. – Utolsó felvétel indul. Knut – fordult az öreg vadászt játszó színészhez –, kicsit puhábban, kérlek. Megbocsátóbban. – De a lávakék szemű színész az arccsontjában ütések és vallatások emlékét őrzi – verését, Daniela –, és máig keze ügyében van a fogolylexikon, amely szerint Carl-Gustav sosem volt Sachsenhausenban. A felvétel persze elkészült, mire a gleccseren túl lement a nap. A főszereplő ott maradt Norvégiában, a többiek elszéledtek. Carl-Gustav visszament Koppenhágába.

A térkép körül hasaltunk, ujjam hegyével érintettem a távoli országokat, városokat, a tengerszorost, ahol a hajók közlekednek. A két gyerek követte az ujjam mozgását, de mintha másra figyeltek volna, sokkal messzebbre.

Daniela föltérdelt a padlón, összehúzta a szemöldökét.

– Ha Carlos azt mondja, hogy ott volt, akkor ott volt.

És Detti elvékonyodó hangon hozzátette:

– Carlos nem hazudik!

Aztán kiemelték a bőröndből a tengerszürke bársonykosztümöt a fehér csipkeblúzzal, és vitték, mint uszályt a koszorúslány, és Daniela újabb csokor levendulát rakott a kabát zsebébe. Elszégyelltem magam. Igen, ez itt esküvői ruha. És Carlos ott volt, ahol mondja. A lexikon téved. Carlos nem hazudik…!

Becsuktam a térképet, odaálltam az ablakhoz. Trecenti et quadraginta duo, háromszáznegyvenkét nap, háromszáznegyvenkét éjszaka. Magasan, fenn, az Északi Sarkcsillag. Ott kell lennie.

– Dániát is megszállták a háborúban – mondta egyszer csak mögöttem Daniela.

– A dánok is ellenálltak – folytatta Detti, még mindig azon a vékony hangon. – Vagyis tulajdonképpen…

A mondat a levegőben maradt. Nem néztem hátra. Igen, mondtam, amilyen komolyan csak bírtam, természetesen a dánok is ellenálltak, de ahol nincs magas hegy és gleccser és fjord és nincsenek erdei búvóhelyek, ott más az idő múlása. És a hátamon éreztem a választ, hogy az idő nem számít, most sem számít, csak hozd haza, csak hozd haza, Karen! Megfordultam, és fölemeltem a két gyereket, ahogy ő szokta, és leestünk a szőnyegre, és gurultunk, és nevettünk, és nevettünk.

Sokáig feküdtem a szőnyegen, hanyatt, kimerülve. Daniela mellém kuporodott a füzetével, óriásfenyőt rajzolt, aminek neki lehet dőlni. Detti Grieget játszott.

Reggel bementem a minisztériumba. Az útleveles nem volt ott, a helyén szőke, tömzsi, fiatal nő ült, előtte határidőnapló. A lemezjátszót kivitték a szobából.

– Jövőre negyven éve, hogy vége lett a háborúnak. Szeretném az észak-európai hadszínteret tanulmányozni. Norvégia után most Dániába mennék.

– Hadszínteret? – A szőke, tömzsi, fiatal nő ámulva nézett rám. – Érdekes. Dániában eddig mindenki a mezőgazdaságot tanulmányozta.

Kitöltöttem az űrlapot.

Tavaly ilyenkor Schumann zenéje szólt a lemezjátszóról, Schumann Rajnai szimfóniája. „Emlék már a nehézvíz-szabotázs…”

Emlék, hogy valaki maquisard volt. Emlék.

Egész nyáron dolgoztam a norvégiai jegyzeteimen, még álmomban is, a sűrűn lakott szigetek faházait hóval verte végig az éjszakai szél, bőrruhás férfiak hurcolták rakományukat az utolsó lóvonatú szánon a csónakokhoz, a ládákban fegyver volt a tőzeg és a halrétegek alatt, a sirályok, a csérek odagyűltek a halszagra, favágó termetű férfi tárja szét a karját a vízen, valahol becsapnak egy ablakot – Karen, ébredj fel, Karen – rázott meg gyöngéden Detti, kora reggel óta játszotta a szonátát odaát, a szomszéd szobában, Daniela behozott egy csésze erős teát – mióta hazajöttem, a Carlos helyén aludtam –; ezekben a hónapokban a gyerekek vezették a háztartást, „te csak írjál, anyu”, „dolgozz, Karen”, nyomtalanul éltek mellettem, és nem néztek az íróasztalomra – a Carlos íróasztalára –, pedig senki sem mondta nekik azt a babonát, hogy ha belenéznek a füzetembe, szemmel verik a kéziratot.

Mennyi mindenről hallgattunk ezen a nyáron! Igazából csak a temetőben beszélgettünk, Sárváron és a Farkasréten. Az elhagyatott dunántúli sírkertben bogárzsongásos csend volt, térdig ért a lekaszált, nedves fű a sírok között. – Mocsárszag – borzongott meg Detti. – Itt fekszenek, a mocsárszagban. – És nekidőlt a fehér obeliszknek, amelyre rá volt vésve: „Légy bátor és erős”. Tudtam, hogy a törékeny kislány is az lesz, bátor és erős, mint az apja és az anyja, ott álltam mögötte Danielával, a hersegő fűhalmokon, néztem, ahogy hangtalanul mozog a szája, néztem a fehér követ. Mindenfelé mocsárszag volt.

– Ők nem érzik – mondta csöndesen Daniela.

– Mindent éreznek – mondta ugyanolyan csöndesen Detti. – Legfőképpen az elhagyatottságot.

Végigjáratta az ujjait a sötétlő betűkön. A gömbölyű betűhajlatokból kikopott a festék.

Felhozatom őket, gondoltam a temetőkapuban. Legyenek a közelünkben. Legyenek velünk. Jobban tudják nálam, mi a kútból húzott emlék, mi az elveszett gyerekkor.

Valahol, egy külső kerületben megszólalt a lélekharang. „Ember vót, de meghótt… ember vót, de meghótt…” A visszhang elkísért bennünket az állomásig.

A Farkasréten éppen temetés volt, amikor odaértünk.

– Anyu – mondta az apja sírjánál Daniela.

– Igen, kislányom.

– Apu sem volt Velencében. Soha nem volt, ugye?

– Nem, Daniela. Előbb nem kapott útlevelet, aztán nem volt pénze.

– Nem lehetett átszökni?

– Mi sohasem tudtunk szökni, kislányom.

A két gyerek leült a kőlapra. Detti a felhőket nézte, Daniela a térdére tette a füzetét. Írt valamit, aztán hirtelen azt mondta:

– Carlos Bébé miatt ment Koppenhágába. Carlos élőhalott.

– Van feltámadás – mondta Detti.

A ravatalozónál lassan eloszlott a tömeg. Daniela felolvasta a verset, amit írt.

 

SEM GRÁNIT NEM NŐ, SEM BAZALT AZ INGOVÁNYON. DE A HARANGSZÓ MEGSZAKAD, HOGY TESTTÉ VÁLJON.

 

Ez volt, igen, ez a képtelen vágy volt a versben: átlépni egy másik halmazállapotba. Harmattá hígulni, bazalttá nőni, testté válni. És beletörni, hogy nem lehet. Nem hígulhat, nem válhat testté. Nem mehet Velencébe. Ember vót, de meghótt. Nem lépheti át az országhatárt. Élőhalott. Van feltámadás.

Daniela fölemelt egy kődarabot a földről. Gúla alakú, apró fekete kő volt, éles, mintha bányából került volna ide, vagy hegyomlásból.

Azután megjelentek a norvégiai jegyzeteim, esős, széljárásos ősz lett, Daniela a hatodik, Detti a nyolcadik osztályba járt, s a koppenhágai postafiókszámra küldött levelemre nem jött válasz, de a levél sem jött vissza. Carlos tehát ott él, Dániában, s valami oka van rá, hogy hallgasson. Carlos valamiről hallgat.

Egy este csomag érkezett a nevemre a vámhivatalból, a feladó címét félig elmosta az eső, annyit tudtam a felpuhult szélű betűkből kivenni: Jonas Johansson, Svédország. Körülálltuk a csomagot, mint egy ereklyetartót. A gyerekek úgy néztek a kezemre, mintha szertartást végeznék. Detti kétszer is az ollóért nyúlt, de mind a kétszer letette. Daniela megzizegtette a lapos, szürke zsineg alatt a vékony, csaknem áttetsző papírt, aztán én felhúztam a doboz erősen beillesztett fedelét – semmi sem porzott, szöszölt, lappogott a kezem alatt, rég nem láttunk ilyen csomagolást –, s egyszerre ott voltak az elkésett születésnapi ajándékok, Detti kiemelte a Debussy-kottát, a noktürnöket, a Felhők címe aláhúzva, Daniela magához szorította A részeg hajó kétnyelvű, francia–angol változatát, s a doboz alján csakis az enyém lehetett a Magritte-album, fedőlapján A fények birodalmával, világos ég alatt elsötétült házak, néhány homályos ablak s a járdán egyetlen égve felejtett utcalámpa.

Felhők, vizek és levegő.

Életjel. – Látjátok – mondta Detti.

A dobozban mondatnyi írás. „Carl-Gustav megbízásából. J. Johansson.”

És hiába, hogy a csomag hónapokig kóborolt valahol, hiába, hogy nem értettem, miért Jonas Johansson küldi el, mit tud Jonas Johansson, ami előttem sötétben marad, és pontosan mi ez az elemi üzenet – Carlos megjelent, megjelent az életünkben, testté vált, és most már könnyebb lesz várni a napokat, az éjszakákat.

Quadringenti et nonaginta quinque. Négyszázkilencvenöt.

Másnap elkísértem a kislányokat az iskolába. Október 23-a volt, az utcán mindenütt rendőrök. – Együtt gyertek haza a szomszéddal – mondtam a gyerekeknek. Detti megragadta Daniela kezét.

Egy közeli sarkon az útlevelessel találkoztam, a régivel. Az első pillanatban a bicegését vettem észre, aztán a botját. Karcsú, régi bot volt, fogantyúja ezüst agárfej.

– Mondtam, hogy mire visszajön, engem nem talál ott. – Az útleveles kényszeredetten mosolygott, nem várta meg a kérdésemet. – Hát igen. A lányom kiment Zürichbe, közgazdász kongresszusra. Megismerkedett egy svájci közgazdásszal. Összeházasodtak. A lányom kinn maradt, kinn él. Többé nem tölthetek be bizalmi állást.

– És most mit csinál? – kérdeztem halkan. – Mivel foglalkozik?

Az útleveles lenézett a zörgő avarra, meg a botjára. – Elméleti matematikával. Ez az eredeti szakmám.

Körülöttünk morajlott az utca. A Rajnai szimfóniára gondoltam s az átszűrődő mondatokra: „Két kiskorú gyerekkel utazik… Honnan tudjam, hogy visszajön-e?”

– Megint szerződése van a svédekkel – mondta hirtelen az útleveles. – Harmadszor, ugye?

– Igen – mondtam, és én is a járdára néztem. A bot apró köröket írt a kunkorodó levelekre. Az útleveles az utca túloldalára emelte a szemét; a rendőrök egy fiatalembert igazoltattak.

– Fölösleges. – Ismertem ezt a hangot, egy másik beszélgetésből. – Hamarosan emlék lesz ez is.

– Emlék – bólintottam. – De még nem az.

A rendőrök elvitték a fiatalembert.

A bot megtorpant. Az útleveles kezet nyújtott. – Veronese – mondta. – A San Sebastiano oltárképe. Ne mondjon le róla. – És elbicegett a rakpart felé.

A parkból éles kiáltás hallatszott, abból az irányból, ahol Carlos szokta angolra tanítani Danielát.

A kislányok a szomszéddal jöttek haza, a férfi tétova mozdulattal engedte el a kezüket. A két gyerek sápadt volt, fegyelmezett és szótlan. Nem faggattam őket sem az ebédnél, sem később; Detti alig evett valamit. Daniela monoton hangon megemlítette, hogy az angoltanárnő ma összekeverte az édességet a sivataggal – dessert és desert –, s holmi dezertálásra is célzást tett, tekintettel az ellenforradalom évfordulójára.

Huszonnyolc éve, hogy Zoltánnal felvonultunk az egyetem zászlói alatt. „A felkelők”, mondták ránk akkor.

Rendben van. Daniela mostanra megtanulta, hogy tévedő emberre nem való rápirítani. De meddig vergődjön valaki egy félművelt vezetőnek kiszolgáltatva, merő tapintatból, s mert nem született följelentőnek? Meddig bírja ki a lélekszennyeződést, erkölcsi károsodás nélkül?! A második félévben át fogom íratni Danielát a párhuzamos osztályba, ahol francia nyelvet tanulnak. Daniela két nyelven olvassa, szótárral, A részeg hajót, amit Carlos küldött neki. Átíratom. Megszabadítom a kislányomat a csapdából. Mindjárt a karácsonyi koncert után.

– Nem lesz karácsonyi koncert – mondta fakó hangon Detti. – Dávidot a parkban megütötte egy rendőr. Futott a csellóval, hogy el ne késsen a próbáról. Azt hitték, rejteget valamit. A jobb keze fejét érte az ütés. – Dettinek már alig volt hangja. – Nem fogja tudni tartani a vonót. Soha többé.

Valamitől torkomon akadt a szó, pedig a vigasztaló mondatok már a nyelvemen voltak – „Dehogyisnem” és „Persze hogy meg fog gyógyulni” –, de valami aláfészkelte magát egy hangsúlynak, nem annak, hogy a fiút megütötték, és nem is annak, hogy soha többé, gyerek is tudhatja, mit jelent a soha többé, mit jelent az idő, ami nem számít, a félelem néha többet tud, mint a tapasztalat, nem, nem ez volt, más volt, igen, már láttam, futott a csellóval, hogy le ne késse a próbát, a rohanó lábnak alányilallott egy koppenhágai utca, hatalmas templomok, zöld és arany kupolák, a homlokzaton a szobrok mintha rázuhannának a járókelőkre, és Johansson doktornak arra a kérdésére, hogy ki elől szaladt, gestapós vagy különítményes elől, a kislány azt felelte: „Nagylábú kísértet jött utánam”. Egy kézre gondoltam nagyon erősen, és már tudtam, hogy Dávidot meg fogják menteni, mert közös történetünk van, s ha a világon bárhol akad valaki, aki teljes erővel éli a történetünket, létrejön köztünk a titkos életmentő szövetség, ha nem tudunk róla, akkor is. A közös történet a legnagyobb védelem. Láttam Dávidot, kezében a vonóval.

Detti a pamlag sarkában ült, száraz szemmel nézett az ablakra, arrafelé, ahol a park fáit sejtette az öblösödő délutánban; Daniela melléje húzódott, átkarolta a vállát, óvatosan, ahogy Carlostól látta, oda ne érjen a hátához. A szoba árnyain át is éreztem a pillantását.

– Dehogyisnem – mondtam rekedten. – Persze hogy meg fog gyógyulni. – Leültem a szőnyegre, a gyerekek lábához. A szobát elborította a sötétség.

Mindennap felhívtuk Dávid édesanyját. Igen, a sérülés csak felületi. Nem ért csontot a gumibot. A sebész nagyon jó, kicsit káromkodós. Vadhús nőtt ott, ahol a gumibot végigment a kézfejen, elmasszírozzák. Valahányszor elhangzott a gumibot, kattant egyet a telefon. Dávid már mozgatja az ujjait. Bevittük neki a kottát, hogy a szólamát ne felejtse el. Lassan a csuklóját is forgathatja. Tíz perc gyakorlást engedélyezett a sebész. A gyerek sírt. Éppen nagyvizit volt, basszák meg a rendőrségüket, mondta a… Kattant a telefon. Fél órát játszott a gyerek! Hazavittük! Detti jöjjön át gyakorolni!

Tíz nappal voltunk a koncert előtt. Hamarosan Dávid jött át mihozzánk, most néztem meg igazán, szőke volt, angyalarcú, minden erősebb mozdulatnál lüktetett a homlokán az ér, ahogy ráhajolt a csellóra; Detti fekete haja meg-meglebbent ilyenkor, s a zongora mellett Daniela keze megállt a levegőben. Mintha felhő lett volna a hangszerek körül, mintha onnan muzsikálnának.

Carlos, írtam a koppenhágai postafiókszámra, december 22-én van a karácsonyi koncert, quingenti et quinquaginta sex. Detti Grieget játszik, az a-moll szonátát, úgy, mint soha életében, a csellista keze megsérült, de már ő is játszik, Daniela hallgatja őket, és én is. Próbáld meg, Egyetlenem! Ha már a születésnapodon nem sikerült. Karen.

P. S. Köszönjük az ajándékot. Idáig ér a fények birodalma.

Aztán újraírtam a levelet, kihagytam belőle a latin számot, ötszázötvenhat, esetleg célzást fedeznek föl benne, és kihagytam a fények birodalmát.

Sugárzott a zongora. A gyerekek az utolsó napig próbáltak. – Gyönyörűek azok a decrescendók – mondta a koncert napján Dettinek Daniela. – Pedig elhalkulni a legnehezebb. – Tudom – mondta álmodozva Detti. – Azt akarom, hogy mindenki a csellóra figyeljen.

Aznap reggel kimentem a Keleti pályaudvarra. Senki sem szállt le a vonatról. Üres volt a postaláda is.

Nem láttam még Dettit ilyen nyugodtnak, mint akkor este. A koncertterem zsúfolásig megtelt; Dávid édesanyjával – világos arc, hajlékony termet, akár a fiáé – az első sorban ültem, kettőnk között Daniela szorította a szék karfáját, s mindhárman fölegyenesedtünk, amikor az oldalajtón át Detti és Dávid egyszerre lépett a színpadra, a nézőtér tapsolt és sustorgott, ők kicsit meghajoltak, s a pillantásuk végigsiklott hármunkon, ahogy feszesen ültünk, ott az első sorban, és Detti a zongora mellől újra lenézett, mintha keresne valakit. Néhány másodpercig hangoltak, aztán váratlan erővel megszólalt a cselló, a zongora akkordjai úgy tapadtak bele a dallamívbe, mint hágókra a hócsík, vízre a párás fényű félsötét, sziklamélyedésbe a fatemplom. Az Allegro agitato maga a hegyi láz volt, staccatói sziklarepedések, elhalkulása a mindent elnyelő távolság. Dávid csellója zsoltározott; Detti a billentyűkön elmondta, mi van a gleccseren túl. Mindenki a csellóra figyelt. Mellettem Daniela a zongorát nézte, a pedált nézte. Tudtam, hogy ő is a gleccsert látja. Ömlött róla a víz.

Egy percig csend volt, aztán felszakadt a teremből a taps. Az emberek kiabáltak, brávóztak, dobogtak a padlón. Detti előreengedte Dávidot a színpadon; mindenki tudta, mi történt októberben. Virágcsokrok repültek a cselló elé. Aztán a zongora elé is. Detti megbotlott egy csokorban, Dávid fölsegítette, a taps nem akart szűnni, az angoltanárnő forgolódott, Dávid édesanyja, az angyalarcú asszony áthajolt a második sorba, megragadta egy cvikkeres férfi kezét, és megcsókolta. Jól van, Dávid, mormogta a férfi. A sebész volt.

Mintha senki sem akart volna hazamenni, állt a közönség. Jól van, gyerekek, kiáltotta fojtottan a sebész. Dávid édesanyja, Anetta a nyakamba borult. Soron kívül a Zeneakadémiára, mondta mögöttem valaki, mind a két gyereket! Bódultan sodródtunk a színpad mögé, Daniela izzadt kis keze a tenyeremben, futólag láttam, füzet nincs nála, odakinn egyre szólt a taps, Dávid és Detti kimerülten támaszkodott a zongorának. – A decrescendóim – mondta Detti, ahogy végre odaért hozzánk. – Carlos meg volna elégedve – suttogta Daniela. A kislányok átölelték egymást. Anetta kézen fogta Dávidot. – Viszontlátásra a Zeneakadémián – szóltam utánuk. A sebész a kapuból integetett.

Hazamentünk a sűrű hóesésben.

Otthon forró csokoládét ittunk, a tortán is csokoládékrém volt és négy szál gyertya. – „For four” – mondta Daniela. Suttogott, pedig már régen nem szólt a zene. Vagy talán mégis szólt.

Karácsonyra Danielának felszökött a láza. Megijedtem, a gyerek nem volt belázasodó fajta; a legmelegebb pizsamáját adtam rá, a kéket, így is vacogott a pehelypaplan alatt. A jobb oldalán feküdt, kezét a fülére szorította, láttam az ujjai hegyét.

A körzeti orvosunkat éjjel-nappal, ünnepen is ki lehetett hívni. Csizmás, farmernadrágos, szőke, fiatal nő volt, egy író élettársa; elolvasta Daniela verseit, meghallgatta Detti játékát. – Rockzenével is foglalkozhatnátok – mondta komolyan a gyerekeknek. – Vagy rockszöveggel. Modern világot élünk.

Az orvosnő megvizsgálta Danielát, belenézett a torkába, a kislány küszködve, mélyeket lélegzett. Dettivel a félig nyitott ajtó mögött álltunk. A torka után a gyerek orrát, a homlokcsontját, a fülét is meg nézte az orvosnő, Daniela kivette a jobb füléből a hallókészüléket, az orvosnő közelebb hajolt, aztán még közelebb, és azt mondta:

– Szent Isten, mi ez?!

Egyszerre léptünk Dettivel a betegágyhoz. Az orvosnő kis kézi nagyítót vett elő, gyöngéden lefogta Daniela fülét a gyűrűsujjával, sokáig nézte, de szabad szemmel is látni lehetett az apró, világosbarna dudort a gyerek fülkagylójában, ott, ahol néhány perce a hallókészülék tapadt a porcos öbölbe.

– Remélem, nem régóta van ez itt – mondta az orvosnő. – Ezzel nem lehet tréfálni. Ahogy a kislány jobban van, tessék ezt megmutatni fülorvosnak. Majd ő eldönti.

– Szakolczay tanár úr – mondta Daniela erőlködve. – A szép doktor bácsi.

Hirtelen világos lett minden, fölengedett a szorítás. Igen, Szakolczay tanár úr majd megnézi. Majd ő megnézi ezt. Majd ő eldönti.

Az orvosnő lázcsillapítót írt föl és vitaminokat. – Egyelőre ne használd a hallókészüléket – mondta. – De úgy látom, nélküle is hallasz.

Daniela az orvosnő száját nézte és mosolygott.

Mosolyogtam én is. Szakolczay majd segít. Detti is mosolyogva ült az ágy lábánál. Megköszöntük a doktornőnek, hogy eljött. – Engem már várnak otthon – mondta az ajtóban. – A karácsonyfánál. Ő vár. Ugye, ön tudja, hogy nem pénzért írta azt a könyvet Leninről?

A karácsonyi légáramlat betódult az ajtón.

– Meggyőződés is van a világon – mondtam kézfogás közben. – Boldog karácsonyt.

Elhoztam a gyógyszereket az ügyeletes patikából, az öreg gyógyszerész magányosan állt az örökzöldek között: – Gyerekadag? – mondta. – Jó magának. – Rohantam haza.

Este elővettük Carlos ajándékait, a Felhőket, A részeg hajót, A fények birodalmát. Detti halkan játszotta Debussyt, és Daniela a párnájára húzta Josét. Ott ültem, amíg csönd nem lett a gyerekszobában. Jó volt.

Álmomban egy velencei templom kapujából néztem befelé, kamarakoncert volt az oltár előtt, vízizene; a karmester időnként odakapott a jobb füléhez, és az apszisban nem szólt a visszhang, mint ha a kántor nem éri el az orgona pedálját. San Giobbe volt a templom neve. – Karen – hallottam Detti hangját. – Mi történt, már megint kiáltozol! – Daniela nem ébredt fel, nem hallotta.

A hallókészüléket betettük egy vattával bélelt kis dobozba, addig is, amíg Daniela majd újra használhatja.

Ahogy a kislány meggyógyult, telefonáltam a tanárnak; azonnal fogadott. Daniela belesiklott a bőrbevonatú vizsgálószékbe, és bizakodva nézett a tanárra. Hiszen sohasem ismerte a veszélyt. Magára hagytuk a szobában; szótlanul tűrte az égzengést, nézte a hegyet, a fákat, az égalját. A kétesztendős Daniela kockacukorral etette a lovakat, föltettük a nyeregbe, nyugodtan ült, nem félt a tűztől, hümmögött a sötétben. A rendelőben éles fényű kis lámpa égett, Szakolczay derűs nyugalommal vizsgálta Danielát, mint mindig, semmi „Szent Isten, mi ez”, semmi „ezzel nem lehet tréfálni”. A vizsgálat néhány percig tartott, a tanár letette a műszereit az üveglapra, fölhajtotta a homlokán a tükröt, és felém fordulva azt mondta:

– A jobb fül alsó részét le kell vágni.

Ezután még mondott valamit, amit csak szaggatottan hallottam: bőrből kiinduló, pigmentált, dudoros felszínű… Matrózbetegségnek hívták azelőtt, eső, szél, napsugár aktiválhatja… a fekélyesedést kenőccsel szokták… a kaparékból szövettanit… és ha a folyamat…

A folyamat.

Innentől világosan hallottam.

– Nem érdemes kísérletezni, asszonyom. A kislány jobb fülét csonkolni kell.

Nem tudom, hogy mentem ki az előszobába. A tanár megsimogatta Daniela haját.

– Beszéljék meg, asszonyom. Döntsék el. A kislány rendkívül értelmes.

A liftbúgásból az utcára értünk, távolról hallatszott a budai villamosok csengetése, az emberzaj. Mintha az egész külvilágot a fülem közvetítette volna, az én galád, áruló fülem, amelyet nem kell csonkolni. Daniela a kezemet fogta, laza, ártatlan, víz alatti mozdulattal; tizenkettedik évébe lépett a kislány, a Zoltán keze, a Carlos keze kellene most, nem az enyém.

– Anyu.

– Igen. Itt vagyok, Daniela.

– Anyu, ne félj. Beszéljük meg. Mit mondott a szép doktor bácsi.

– Matrózbetegség – dadogtam. – Egy világosbarna kis bőrcsomó miatt… Egy bőrcsomó miatt…

– Le kell vágni a jobb fülemből az alsó részt – bólintott Daniela. Nem sírt; de hiszen sohasem sírt. – Megértettem, anyu.

– És…?

– Én döntsek, ugye? Te nem szólsz bele. Az ember nem alkalmaz erkölcsi kényszert azzal szemben, akit szeret.

– Kislányom…!

– Rákényszeríteni a döntést a másik emberre annyi, mint végképp megbénítani. Őserdei liánok csinálnak ilyesmit. Egy anya nem gondolkodhat így. Ezt akartad mondani.

Zengett a hang, mint valami iszonyú prédikáció, amely előtör a kútból. Bénultan álltam és megbűvölten.

– Döntöttem, anyu. Nem engedem.

– Jól meggondoltad, Daniela? Meggondoltad, kicsikém? Akármilyen félelmetes, ha a doktor bácsi szerint mégis…

– Meggondoltam, anyu. Tudod, hogy nem félek. A késtől nem. De megcsonkítanak. Bélyeg lesz rajtam. Ki fognak csúfolni.

Istenem, a bélyeg! Döntés a külvilág szerint! A norvég színész cellája, mindennap megvertek, mindennap kigúnyoltak! Félőrült voltam, álmomban mindig odáig jutottam, hogy döntenem kell. Érti ezt? Értem! Detti leveti magát a padlóra, szinte beletemeti a bolyhos szőnyegbe az arcát, a hátam! A hátam! Mindenki a hátamat fogja figyelni! Nem akarok játszani! Nem akarok játszani! De akkor ott volt Carlos. Muszáj, kislányom. Te nem zongorista vagy, hanem árvízi hajós. És Detti visszaült a zongorához.

Megtorpantam. A becsületbeli ügy nem megcsonkíttatás. A pódium, a börtön nem nevetség. Láttam a torz kis húsdarabot Daniela sapkája szélén, ahogy az a makacs hajfürt egyszer majd félrecsúszik. Láttam a kislányomat a röhögő, mutogató gyerekek gyűrűjében. Nem engedem megcsonkítani. Nem engedem. Vasmarokkal fogtam a kezét. Így mentünk hazáig.

Detti elaludt a szőnyegen, amíg várt bennünket. Vacsora előtt a kislányok behúzódtak a gyerekszobába; nem hallottam, mit beszélnek.

Gyerekszoba…!

Nem mentünk vissza Budára, Szakolczay tanár úrhoz.

1985 januárja volt, vízkereszt körül. Az óta az októberi nap óta először kísértem el a gyerekeket az iskolába. Nem szorultak kíséretre; most is a parkon vágtunk át, a fák veszélytelenek. Detti művésznövendék, hamarosan fölveszik a Zeneakadémiára. Daniela író lesz, akár hallja a madarakat, akár nem. Csak a kezüket akartam fogni, még egy kicsit, az utcán.

S közben tudtam, hogy nem a madarakról van szó.

Az orvosnő, akit talán farmernadrágja, őzbarna diákszeme vagy lelkes segítőkészsége – „Szent Isten, mi ez?!” –, vagy ki tudja, mi más miatt hívtak rendelőjében doktorkának, végighallgatott, azután kiállította Daniela számára a beutalót a kerületi gondozóba, Balásfay főorvoshoz. – Jó, hogy most jött – mondta. – Holnap utazunk a neoavantgárd fesztiválra, Varsóba. – És ráírta a beutalóra: „Sürgős.”

– Én is szeretném Danielát elkísérni – mondta este halkan Detti.

Mind a két gyereket elkértem az iskolából. Kézen fogva mentünk a gondozóba. Csütörtök volt.

A kerületi gondozó sárgás, omladozó épülete a húszas évek orosz filmjeinek pályaudvari levegőjét árasztotta. A hosszú földszinti folyosón végig a falnak támaszkodtak a betegek, ülőhely nem volt. Egy öregasszony a mankójával tartotta magát, csizmás parasztok verdesték lefelé a talpukról a sarat, zavart gyerekek bújtak a szüleikhez, sohasem láttam ennyi apát-anyát együtt, egy cigány családból nyolcan jöttek el, mindenki itt akart lenni, összeszorultak, mindenki csöndben volt, ide nem járt könnyű beteg, nem tolakodott senki, legjobb a sorsra bízni, ki a soros; az ajtónál fiatal házaspár állt, az asszony karján pár hónapos csecsemő, fején hatalmas, lila daganat, mintha még egy feje volna. – Szűzanyám – suttogta a falnál valaki. Hányinger környékezett, nem mertem Danielára nézni. – Tessék – mondta Detti, és odaadta Danielának a füzetét. – Írjál. – Nem tudok – súgta Daniela. – Írjál – ismételte Detti. – Mást nem lehet. – Az ajtó kinyílt, és a házaspár bement a kisbabával. Nemsokára vad, üvöltő sírás hallatszott. – Miatyánk, ki vagy a mennyekben – kezdte a hang a falnál. Daniela a füzetre hajolt.

Dél is elmúlt, mire bekerültünk Balásfay főorvoshoz, a homályos világítású, keskeny rendelőbe. A kevés beszédű, csontos arcú főorvos rámosolygott Danielára, megnézte a fülét, bólintott, átvitte a kislányt egy még kisebb rendelőbe, nem csukta be az ajtót. Néhány halk szó hallatszott ki, fehér köpenyek mozogtak. Tíz perc múlva Daniela kijött, a jobb fülén fehér gézzel. Lehajoltam a gyerekhez, nem vérzett át a kötés. Igen: „kaparékból szövettanit”. Ez volt az. – Egy hét múlva – mondta a főorvos. – Csütörtökön. – És rámosolygott a következő betegre.

A villamoson megbámultak bennünket. A fehér géz egy darabja kilátszott Daniela sapkája alól.

– Megmutatod, mit írtál? – kérdezte otthon Detti.

Daniela kinyitotta a füzetét.

 

AZ ABLAKÜVEG VISSZARETTEN. AZ AJTÓ MEGVETEMEDIK. LILA BÓJA A SZÜRKÜLETBEN. AZ ANGYAL NEM SEGÍT.

 

– Kislányom – mondtam, és nekitámaszkodtam a falnak, mint a folyosón a többiek, akik nem foglalkoznak metafizikával – vagy ki tudja –, a kép nagyon pontos, az ablak és az ajtó lezárja a teret, a bója és az angyal többdimenziós távlatot nyit, de az angyalt cserben hagytad. Az angyal azért van, hogy segítsen.

– Mit mondtál, anyu? A végét nem hallottam.

– Az angyal azért jön, hogy segítsen – igazítottam ki az utolsó mondatot. Daniela a számat figyelte, egy másodpercig nem felelt, aztán azt mondta:

– Biztosan tudod, anyu?

– Biztosan – vágott elém Detti. – És te is tudod. Másképp nem írnál. Lila bója a szürkületben: az ember ilyenkor árvízi hajós. – És átölelte Danielát, óvatosan, ahogy Carlostól látta; kettejük közt világított a fehér gézdarab.

Éjjel nem mertem elaludni. Nem mertem álmodni. Velence kőangyalai a szemembe nevetnek – költészetről beszélek, mikor a kislányomról egy laboratórium mond ítéletet.

Azon a csütörtökön korán odamentünk. A tömeg már ott állt a falnál, csizmásan, kucsmában, hallgatagon. A fiatal házaspár volt előttünk, a csecsemő aludt, az anyja gyöngéden lehúzta a sapkáját, megint láttuk a hatalmas daganatot, akartuk, nem akartuk, odanéztünk; aztán behívták őket, vad üvöltés a rendelőből, aztán mi kerültünk sorra. – Meggyógyulsz, csillagom – mondta a fiatalasszony kifelé menet, az ajtóban. – Persze hogy meg – mondta a férfi.

Balásfay főorvos a kezembe adta Daniela leletét.

Ot. med. chron. – olvastam. – Tu. et exulceratio meat. ac. ext., lat. dext. – Úgy tartottam a leletet, hogy Daniela ne lássa. – A kaparék cyt. vizsgálata malignitást egyértelműen nem bizonyít. A továbbiakban cryotherapia javasolt.

Mik ezek a latin szavak? Mik ezek a rövidítések? A szemem oda siklott, hogy a vizsgálat nem bizonyít malignitást. Itt az ítélet. A tumor nem rosszindulatú. A tumor nem rosszindulatú! Fölemeltem Danielát, mint kiskorában, és megcsókoltam a fülén azt a világító, fehér gézdarabot. Nem rosszindulatú! Nem rosszindulatú! Mégis itt járt az angyal.

– Igen, anyu – mondta komolyan Daniela. – Úgy látszik, mégis. Átírom azt a negyedik sort. – Balásfay főorvos mosolyogva intett, és Daniela bement a keskeny rendelőbe.

S mintha az angyal intézte volna azontúl a dolgainkat. Dettit és Dávidot behívták a Zeneakadémiára, a két gyerek eljátszotta újra a Grieg-darabot, s egyhangú határozat szerint ősztől mindkettő rendkívüli hallgató lehet, Buxtehude zenéjét fogják tanulni, a B-dúr szonátát! Triószonáta! – ujjongott Detti. – Cembalón fogok játszani, Dávid gambán! Egy dán zeneszerzőt! Mit szól majd ehhez Carlos!

Kora tavasszal megkaptam a dániai ösztöndíjat. A minisztériumban az útleveles – a tömzsi, szőke, fiatal nő – tudtomra adta, hogy tanulmányozhatom „az észak-európai hadszínteret”. Szemlátomást tetszett neki az én hadszíntér kifejezésem. – A nagy szovjet hadszíntereket nem akarja tanulmányozni? – kérdezte. – Sajnos, nem tudok oroszul – mondtam. – De a sztálingrádi csata amúgy is beleszólt az észak-európai háborúba. – Az útleveles zavartan bólintott.

Danielára felfigyelt a történelemtanárnő. A kislány olyan szenvedélyesen írta le a schleswig-holsteini csata poroszok elől menekülő dánjait, hogy a tanárnő megkérdezte: – Honnan tudod te ezt? – Láttam hontalan embert – mondta Daniela. Örültem, hogy mégsem írattam át a gyereket a párhuzamos osztályba. Latin és történelem: volt mire várnia a kimerítő napok között; ezeken az órákon úgy érezte, mindent hall. A történelemtanárnő erdélyi volt; a sebész felesége, azé, aki megmentette Dávid jobb kezét.

Ritkábban kellett mennünk a sárga házba; a cryotherapia nyomasztóbb volt lelkileg, mint fizikailag, a fagyasztás után mindannyiszor kivörösödött az apró, világosbarna dudor a kislány fülkagylójában, s mintha a teteje fogyott volna valamit. A lélek is fogyott vele, semmit nem lehetett megszokni, sem Balásfay főorvos csontos arcát, ahogy azt mondja: „Gyere, megcryózlak”, sem a falnak támaszkodó, néma tömeget, a keskeny rendelő mélyén a tábla szalonnát, szál kolbászt, bödön zsírt, a beléjük zárt utolsó reménykedéssel, a villamost, ahol a villogó fehér gézt és az erős szájmozgású beszédet mindig megbámulták a látszólag egészségesek – nem, nem lehetett megszokni. Mindig a fiatal pár volt előttünk, a csecsemő fején a rettenetes daganat, a rendelőben az üvöltő sírás; aztán ritkábban jöttek, aztán egyszer csak nem láttuk őket többé. Lila bója a szürkületben. – Anyu – mondta Daniela. – Nem tudom átírni azt az angyalt. – Nem baj, Daniela – mondtam. – Majd ha meggyógyulsz, átírod.

Mi volt még hátra az utazásig? Táviratoztam Carlosnak a koppenhágai postafiókszámra, hogy május 22-én hajnalban, a berlini gyorssal érkezem. Megkérdeztem Balásfay főorvost, mikortól hordhatja Daniela a hallókészülékét. – Máris – mondta a főorvos. – Azon az érzékeny bőrfelületen? – kérdeztem. – A kezelések után? – A kettő nem függ össze – válaszolta a főorvos. – A kislány nyugodtan hordhatja a hallókészülékét. – Otthon Daniela azonnal kipróbálta ezt a régi, kedves segítségét, felszisszent, ahogy elvékonyodott bőréhez hozzáért az odaszabott műanyag. – Majd megint megszokom – mondta. Az ablak nyitva volt, valahol egy fülemüle énekelt, Daniela nem hallotta. A két gyerek becsomagolta a bőröndbe a tengerszürke bársonykosztümöt, ha Oslóban nem sikerült az esküvő, majd Koppenhágában sikerül, von welchem Gleis fährt der Zug nach Kopenhagen?, bevonulsz a faházak, a tehenek, a fű között a városba, és Carlos vár egy csokor sárga rózsával, és a rózsákról végig le van vágva a tüske, az óceánjárót nézed meg először, a tengert, aztán Thorvaldsen szobrait, a könyvesboltok kirakatát a sétálónegyedben, a Tivoli sárga tulipánjait a szökőkutakkal, a szalmakalapos zenekart, a panoptikumot, Rick’s Café Américain, a király, X. Keresztély lovasszobrát, mindig megálltál előtte, és este a vendéglőt a tengerparton, az égő gyertyákkal, és a pincér azt mondja: „for two!”. És lenézel az erkélyről, amikor nászútra mentek, és Carlos azt mondja: Contessa, és te azt mondod: Grazie.

Sehol sem volt az omladozó sárga ház, a néma folyosó, a sikoltozó kisded, a kevés beszédű orvos. Idáig fújt a tengeri szél, és ahogy kiértünk a repülőtérre, odakinn már pergett is a légcsavar, irtózatos lárma, Daniela valósággal kitépte a füléből a hallókészüléket, kitépte és megtörölte, „vigyázzatok egymásra”, kiabáltam (nem kellett a távolsági busz sofőrjére bíznom a gyerekeket), és már indultam is, csak még visszaszóltam Dettinek: „vigyázz Danielára csütörtökön”, és Detti azt válaszolta:

– Hozd haza, Karen.

Kelet-Berlinből – von welchem Gleis… – azzal a belakható skandináv hálókocsival mentem tovább Koppenhágába, amit már ismertem. Septingenti et septem, eddig hétszázhét nap, hétszázhét éjszaka. A hajnali vonatablakban felizzott a kíséret: a fű, a tehenek, a faházak. Kezemben éreztem a sárga rózsákat, szálanként.

Carlos nem volt a koppenhágai pályaudvaron. Nem volt az utcán sem, a tengerparton sem volt ott. Sehol.

Ugyanabban a szállodában laktam, mint a múltkor. Az óceánjárón nem volt mit néznem; a városon sem. Ez előtt az erkélyrács előtt állt meg a levegőben a küszvágó csér; e fölött a párna fölött hallottam azt, hogy „Téged mindig meg fognak menteni”. Egyszer már megmentettek. A város azoké, akik lakosait megóvják, és utasait megmentik. Írnom kell róla. Bármi történt is, ez a tisztem. Ez a munkám. A feladat.

Átnyilallt valami a tarkómon. De nem szabad jelzésekkel törődni, amikor dolgozni kell. A város úgy állt előttem mint munkaterep: kikötő Dániában, ahol nincsenek hegyek, nincs fjordvidék, vízesés, gleccser, szikla, nincs semmilyen emelkedő. Dánia lapos. Itt nem lehet elbújni. A menekülőnek nincs más útja, csak a tenger. És az irgalom. A fiú, aki a nyugat-norvégiai hegyekben elfecsegte, hogy a környéken katonai kiképzés folyik, itt nem őrült volna bele a magányosságba. Itt nem szigetelik el a többiek; nincs hová. Elmenekül innét, vagy lelövik.

Sokféle ember menekült azokon a halászhajókon.

Mindennap másutt eredtem nyomába annak, ami itt lejátszódott. A múzeumi kutató széles tenyérrel mutatott a Churchill-parkból a palotatér felé, ahonnét annak idején naponta kilovagolt X. Keresztély király. – A király a megszállás alatt is kilovagolt, amíg hagyták. Az utca népe ünnepelte ezért. Minden ment a régiben. A dánok nem fogtak fegyvert, mint a norvégok. Dánia kapitulált. Három és fél évig mi voltunk a megszállók éléskamrája. Aztán lassan elegünk lett a meghunyászkodásból. Megtanultunk robbantani. Lépre csaltuk a megszállást kiszolgáló különítményeseket. És végeztünk az árulókkal.

– Ön ezt kegyetlenségnek tartja – mondta csöndesen a filozófus, kertjének különleges, kék-fehér-sárga virágai között, a delfti porcelánnal megterített asztalnál. – Kegyetlenségnek tartották a németek is. Három és fél év után a szabotőrjeink kivégzését követelték, csakhogy a kormány nem vállalta a statáriumot, lemondott inkább. Akkor lépett fel a mi földalatti kormányunk, a Szabadság Tanács. Volt mindene: sajtója, futárai, felderítői, fegyverei, külképviselete a szabad világban, és hamarosan melléje állt a feloszlatott hadsereg, a rendőrség, a flotta! Hallott már ilyet? A föld alól irányították az egész országot. Az emberek az utcán folyton azt kérdezték egymástól: „Mit mond erről a Szabadság Tanács?” Kegyetlenség? Igen, továbbra is kivégeztük az árulókat. A dánok többsége nem értett egyet ezzel. De a háború rendkívüli jogi állapot. Nekünk meg kellett mentenünk az országot, több mint hétezer embert át kellett szöktetnünk a svédekhez, el kellett fogadtatnunk Dániát a szövetségesekkel, érti? a tét nagyobb volt, mint a besúgók élete.

Kéken világított a filozófus szeme a delfti porceláncsészék fölött, a virágok előterében. Az ösvényen félrehajlott egy ág, a filozófus letörte. Vizsgálón nézett rám. – Veszélyes dolog elfogadni a megszállást – mondta, továbbra is csöndesen. – Miféle emberbarátság az, ami a megszállók nosztrifikálásán alapszik?!

A szállodában vázába tettem a sárgavirágos ágat.

– Följelentették az enyéimet is – mondta harapósan a könyvkereskedő, a bolt mélyén, azok mögött a kékre fóliázott könyvek mögött, amelyeket Daniela és Detti annyira szeretett. – Az apám, a három bátyám börtönbe került, én is csak valahogy úgy csúsztam ki az őrök keze közül, hogy elcserélték a fogolyszámomat. A legidősebb fivérem, a Szabadság Tanács tagja, ott halt meg a gyűjtőtáborban, 1944 karácsonyán. Addigra ebből a könyvesboltból több száz menekülőt juttattunk át a szoroson. A zsidók elleni 1943-as októberi német razzia nem volt olyan álhír, mint az, hogy X. Keresztély király föltette a Dávid-csillagot, a németek itt nem vezették be a csillag viselését, de a razzia valóság volt. Tudomást szereztünk róla. A megelőző éjjelen átszöktettük az embereket. Az én boltomból nyolcszázat. És csak a jómódúak fizettek az átkelésért. A kockázat a halászoké volt.

– És miért vállalták? – kérdeztem. – Valójában miért? Létezik ilyen emberbarátság? Vagy inkább a hagyományos gyűlölet létezik, a dán–német határviszály? Schleswig-Holstein? Vagy a negédes megszállás kiváltotta vágy? Borsot törni a németek orra alá, azzal, hogy megmentik a zsidókat?

A könyvkereskedő felmordult.

– Ön ezt nem érti, ön máshonnét jön. A zsidók dánok Dániában. És mi másokat is átvittünk. Kelet-európaiakat. Német szociáldemokratákat. Mindenféle menekülőt.

– Miért?!

– Az én családom eredetileg német – mondta a könyvkereskedő, és feltápászkodott. Reszelős volt a hangja. – Látott már maga haláltábort? Van itt néhány képes album. Nézzen körül.

De hiába néztem az albumokban a néptelen barakkokat, az üres vesztőhelyet, a tábori besúgó kihantolt sírját vagy az égő üvegházat a füstfelhővel. Kérdéseim eleve hiábavalók voltak. Nem lehet megkérdezni az Igazi Orvost a segítés lényegéről. A pestis csak háttér, nem magyarázat.

Lementem Nyhavnbe, a kikötőbe. Rövid gondolkodás után levelet írtam Carlosnak. Megírtam, hogy ugyanott lakom, mint legutóbb; hogy a szobám is ugyanaz, fölismertem a küszöböt, a párnát, az erkélyrácsot, az óceánjárót odalenn, talán még a madarakat is.

A parti vendéglőben most is égtek a gyertyák, „for two”, bólintott cinkosan a pincér, ahogy az újságírónővel leültünk egy csöndesebb sarokban. Az esti szél hangja azért behallatszott, ahogy dörög a vitorlavásznakon; az újságírónő tengerszürke kosztümöt viselt, nem bársonyt, könnyű szövetet, a szeme színénél egy árnyalattal sötétebbet; fehér csipkeblúzán ibolyába játszó kámeatű. Vékony ujjait kifeszítve tartotta a teagőzben; az a fajta nő volt, akiért mindig levágják a rózsáról a tüskét.

– Ott láttam meg őt először, az ellenállók között – mondta, és a rakpart felé nézett. – Pedig már évek óta együtt dolgoztunk az egyik konzervatív lap szerkesztőségében. Mint főszerkesztő halkszavú volt, szellemes, határozott; mint ellenálló makacs és kitartó. Összenézni is alig mertünk, irtóztunk a mozgalmi románctól. Konzervatív családból jöttem, nagyapám részt vett a schleswig-holsteini harcokban, arra neveltek, hogy Dániában kockázatot kell vállalni mindenért, ami érték. Erre tanított ő is; az értékek közé sorolta a tisztességes újságírást. A szerkesztőségbe néha bejött egy orvosprofesszor, neurológiát oktatott az egyetemen, kommunista hírében állt. Nem értettem, hogy kerül a laphoz. „A professzor németellenes, Kate – mondta a főszerkesztő. – És kitűnően ír. A többi nem számít.” Lassanként világos lett előttem a dániai ellenállás lényege. Sehol másutt nem volt ilyen összetartás Európában. Møller és Larsen, a konzervatív és a kommunista pártvezér szövetségre lépett a megszállók ellen, az ország érdeke előbbre való minden a pártérdeknél! „Dánia nem lesz semmilyen más nemzet kutyája”, írta cikkében a neurológus professzor 1943-ban. Akkor már én szerkesztettem az ország legnagyobb példányszámú illegális lapját, a professzor cikkét is én közöltem. Egy év múlva letartóztattak mindhármunkat, a professzort, engem és egykori főnökömet, a lapszerkesztőt is, vagyis a férjemet. Engem gyűjtőtáborba vittek, a német határszélre, a férfiakról nem tudtam, hol vannak, később kiszivárgott, hogy a Shell-házban tartják fogva őket mint túszokat, a Shell-házban volt a Gestapo-főhadiszállás…

– Az égő üvegház! A füstfelhővel!

– Igen, a brit légierő 1945 márciusában bombázta az épületet, a két férfi kimenekült az égő romokból, engem közben megszöktettek a táborból az ellenállók, férjem és én titokban találkoztunk Koppenhágában, számoltuk a napokat, az éjszakákat… Május negyedikén vége lett a háborúnak, a dánok az utcára tódultak, és a norvég himnuszt énekelték! A norvég himnuszt!

– Ilyen pillanat nem lesz többé ebben a században – suttogtam magam elé.

– Nem lesz – nézett rám az újságírónő, mint aki visszatér valahonnét. – Nem lesz, de volt. És mi tudjuk, hogy volt. Csak bele ne fáradjunk az emlékbe.

Odakinn belepték a partot a város mélyen ülő felhői. A pincér az ajtóban állt, utánunk nézett. A téren, ahol elbúcsúztunk, hátizsákos fiatalok verődtek csoportba; messziről világított a Hotel d’Angleterre tejfényű épülete. A távolodó árny mögött dühödten tépkedte az ibolyaszínű vállkendőt a szél.

Tudtam, hogy nem fog belefáradni.

Megálltam az óceánjáró előtt; a madaraknak már nyomuk veszett. Csütörtök van. A sárga házban Danielának néhány órája mondta a kevés beszédű főorvos: „Gyere, megcryózlak.” Aztán a kislány bement a rendelőbe. Nem volt egyedül, Detti ott állt mellette a folyosón.

A hullámrobaj elől behúzódtam a szállodába. Ma sincs levél a nevemre a portán. Még néhány nap munkám van itt. Buxtehude zenéje szólt a lépcsőházból.

Milyen visszhangos volt az egész város! Az író elmondta, hogyan mentett meg egy amerikai pilótát, az orvosnő, hogyan vitték át a halászok a tengerszoroson – a vízen ragyogtak a bogarak –, a temetőőr megmutatta a besúgó kihantolt sírját, szemben a többszáz kivégzett ellenálló sírjával s az emlékművel, rajta mindössze ennyi: „Dániáért”, és az ügyvéd, az exminiszter, a tanár, a riporter, a tudós, a hajóskapitány, mindenki arról beszélt, sehol másutt nem volt ilyen összetartás Európában, sehol ilyen tömörre fogva nem látták a célt, amelyet Møller, a konzervatív pártvezér, a németek elől Londonba menekülve, a BBC-ben úgy írt elő, hogy Dániának „megszálltból szövetségessé”, megszállt országból szövetséges országgá kell lennie.

– „Dieses lächerliche Ländchen” – mondta a történész. – Ez a nevetséges kis ország! Így gúnyolt bennünket dr. Best, a német főkormányzó. Ez a nevetséges kis ország…!

A történész a szomszédos szigeten lakott, Andersen városában, ahová Carlos elvitt engem és a kislányokat, amikor Bébét meglátogattuk. Most is a komphajóval jöttem át onnét, abból a másik kisvárosból, ahol a fogyatékos gyermekek otthona van a tengerparton. A ház, a történész háza úgy bújt meg a fák és a bokrok mögött, mint a filozófusé, csak ide talán hamarabb értek az árnyak, a sziget nyugatabbra fekszik, közelebb az Északi-tengerhez.

– A megszállókat figyelmeztették, hogy a dánok gondolkodását a Bauernschlauheit, a paraszti ravaszság igazgatja – folytatta a történész, és mosolygott, szájában rövid szárú pipával, ahogy a fényképek ábrázolták könyvei borítólapján. – Való igaz, megnehezítettük az életüket. Megszegett megállapodások, üres kimutatások, sehogy sem haladó közös építkezések… Csakhogy emögött nem ravaszságot kell keresni, hanem a dán társadalom magas fokú szervezettségét. Mire lemondott a kormány, a Szabadság Tanácsnak nemcsak fölkészült ellenállói voltak, nemcsak fogadóbázisai a szövetségesek fegyverszállítmányaihoz, az adatok mikrofilmeken, elásva, tartályokban – vártuk az inváziót –, de ott volt a külföldön élő dánok hálózata is, a washingtoni, a londoni nagykövet, a stockholmi összekötő, és később a moszkvai követ… Csodálkozik? A Szabadság Tanács mindenben realista volt. Tudta, hogy az 1944-es általános sztrájkban a lakosság mellé kell állnia, ha térdre akarja kényszeríteni a németeket, hogy megszüntessék a statáriumot, és egy sor terrorintézkedést visszavonjanak. Térdre is kényszerítette őket. A Szabadság Tanács tudta, hogy a háború után majd együtt kell működnie a konzervatív politikusokkal, mert egy egész ország nem radikalizálható. És a Tanács tudta, hogy Moszkvába is követet kell küldenie, mert Moszkva jóváhagyása nélkül Dániából nem lesz szövetséges ország.

Mondhatatlan szelídség volt a történész mosolyában, és mondhatatlan győzelemtudat.

– Thomas Døssingnek hívták Dánia moszkvai követét. Szociáldemokrata volt, és könyvtárigazgató. Døssing magányosan élt Moszkvában, elszigetelten, sem kocsija, sem titkárnője, a tüzelő kevés, a rejtjeles táviratokat gyertyafénynél fejti meg, tüdőgyulladással, vérhassal küszködik, nem jut újsághoz, információhoz, nem mindig érti a Szabadság Tanács politikáját a távolból, de mindig lojális vele, és fegyelmezett, pedig a fia és a menye német fogságban van, Németországban, és Døssing ugyanolyan sikeres tárgyalópartner, mint Nyugaton, luxuskörülmények között élő kollégái, és mindezek eredményeképpen Dániát, ezt a nevetséges kis országot végül maguk közé fogadják a szövetségesek…!

Még a hajón is magam előtt láttam a történész arcát, azt a mosolyt a pipafüstben. Thomas Døssing két évvel a háború után meghalt. De elvégezte, amire elszegődött.

Kiszálltam a parton, abban a másik kisvárosban, és bezörgettem a fogyatékos gyermekek otthonába.

– Bébét keresem.

– Bébét? – mondta az ápolónő, aki ajtót nyitott. – Bébé már nincsen itt. Elvitte az édesanyja.

– Magával vitte? Mikor?! Az Isten szerelmére!

– Mikor is? – töprengett az ápolónő. – Úgy karácsony táján, ha jól emlékszem.

– Fél esztendeje? És az az úr, aki a kislányt látogatni szokta? Nem tudja, hol van az az úr?!

– Nem tudom. – Az ápolónő a fejét ingatta. – Carl-Gustav azóta nem volt itt. A címét sem hagyta meg. Nagyon sajnálom, asszonyom. Szerettük Bébét.

A vonatablakból, a tiszta északi alkonyatban egyenesen ráláttam a nagy sárga virágokra, a tengerpart horpadásaiban ülő hattyúkra és a félig leomlott partszakaszon arra az összegörcsölt, sötét fára, amely ferdén a vízre dőlt, mintha az eget akarná megemelni. Septingenti et septendecim, holnap lesz hétszáztizenhét napja. Megcsikartam az ablaküveget.

És akkor, ott a vonaton, egyszerre csak kivált egy mondat a többiből, mint szorongatottságban mindig: „Az operatőr Helsingborgba ment.” A norvég színész mondta, egy évvel ezelőtt. És aztán az elkésett születésnapi ajándék tavaly ősszel, a Felhők, A részeg hajó, A fények birodalma, a feladó címét félig elmosta az eső, „Svédország”, a dobozban mondatnyi írás: „Carl-Gustav megbízásából…”, töredékes fogódzó.

Imádság is lehet mondattöredék.

Este a szállodából fölhívtam Jonas Johanssont Helsingborgban.

– Holnap éjszaka elutazom Dániából, Jonas. Semmi hírem nincs Carlosról. Mi történt vele? Magának tudnia kell!

Csend volt a telefonvonal másik végén.

– Jonas, kérem! Maga a legjobb barátja!

Mély férfihang szólalt meg a vonalban, a Carlosénál mélyebb.

– Rendben van, Karen. Holnap délben átmegyek magához. Oda, ahol először találkoztunk annak idején. Jó lesz így?

– Igen. Köszönöm. Ott leszek. Jonas…! Ugye, él?!

– Él – mondta lassan a férfihang. – Él. Akkor hát holnap.

Délelőtt jóval hamarabb odamentem a templomok utcájába. A járda néptelen volt, az úttesten egyetlen jármű nem haladt végig, senki sem lépett ki a templomok kapuján, hogy megérintse az árnyékot, egy rohanó kislányét, aki a hirtelen előugró, hatalmas zöld és arany kupolák s a homlokzat elzuhanó szobrai alatt rémülten gyorsítja a lépteit, az esés pillanatáig, aztán vérző térddel odasántikál, két fiúgyerek kíséretében, az orvoshoz, és mikor Johansson doktor bekötözi a sebét, és megkérdi, a kislány ki elől szaladt, gestapós vagy különítményes elől, a válasz mindenkibe bevésődik: „Nagylábú kísértet jött utánam.” Vadludak árnyéka szállt odafönn, aztán egy kézé, egy hangé, Madonna mia, téged mindig meg fognak menteni, felgyorsítottam a lépteimet, hiába, ott volt mögöttem, hallottam az irdatlan lábak csapódását a betonon, rohantam, csak a templomig elérjek, feladatom van itt, de nem, nem érem el a templomkaput, éreztem, ahogy elvágódom, a faláb csattanva átlép fölöttem, s mélyebbről, mint az árnyékok, a sebek és a föld, valaki vékony hangon azt mondja: „Anyu! Én feladat vagyok neked?!” S amint a térdemet bekötöztem – ugyanott ütöttem meg most is, mint akkor –, tudtam, hogy abban a másodpercben valami történt, és nem sok hiányzott, hogy felismerjem: ami történt, az egyúttal híradás egy másik világból, az árnyékokéból.

Jonas Johansson pontosan délben érkezett. Alig ismertem rá, elvakított a napfény. Johansson átölelt, aztán némán eltartott magától; utca hosszat szóltak a harangok.

– Azt hiszem, erre szükségem volt, Karen. Bocsásson meg a teatralitásért. Még egyszer látni akartam ezt a helyszínt.

Ezt a helyszínt, gondoltam. Operatőr. Képei vannak, nem kísértetei. Johansson belém karolt, nem vette észre, hogy sántítok. Visszamentünk a tengerpartra; az apró kávézó teraszára odalátszott a mozdulatlan óceánjáró.

Erősen tűzött a teraszra a május végi napfény; a szélcsendben fölforrósodtak a színes vászonernyők. Kavargattam a kávémat.

– Carl-Gustav él – mondta csöndesen Johansson. – Az ember néha túléli az eséseit, nem igaz?

– De igen – mondtam. – Túléli. Hol van Carlos?

– Németországba ment.

– Gondoltam.

– Elmondom, mi történt, Karen. – Johansson rágyújtott, aztán azonnal eldobta a cigarettáját. – Nincs rá fölhatalmazásom, de elmondom. Patrizia Matthis karácsony előtt hazavitte a gyerekét Dániából Németországba, és elhatározta, hogy kijátssza az utolsó ütőkártyáját. Kijátszotta. Beadta a bíróságon Carl-Gustav ellen az apasági keresetet.

A kezem megállt a levegőben, a csésze fölött.

– Régóta számítottam erre – folytatta Johansson, ugyanolyan csöndesen. – Figyelmeztettem Carl-Gustavot, nekem jobb a szemem. Látom, hogy a kis képességű ember, ha sebet kap, és bosszúszomjas, a metafizikai határokig képes kifeszíteni a terveit, akár az igazi drámaírók. Carl-Gustav és Bébé csak szereplők ebben a drámában.

– Férjhez akar menni – dadogtam. – Hozzá akar menni…!

– Nem ilyen egyszerű. – Johansson egyetlen hajtásra kiitta a kávéját. – Carl-Gustav és Bébé csak mellékszereplők. A főszereplő Tillie Matthews. Igen: a halott Tillie, akit meg kell holtában alázni, ha már életében nem lehetett. Patrizia szerette volna megkapni a Maureen Headley-film címszerepét – nem kapta meg. Aztán Carl-Gustav hajszál híján megnősült Magyarországon. Akkor Patrizia kifundálta, hogy utcára teszi a beteg gyereket. Tudta, hogy Carl-Gustav ezt nem fogja tűrni, elviszi a kislányt, vele marad. Végül jött a tragédia a magyar határon. Persona non grata. Carl-Gustav fölrohant a norvég hegyekbe, az a film a nagyapjáról mentőkötél lett volna, ha Knut, a norvég színész eljátssza az utolsó jelenetet, a megbocsátást. Nem játszotta el. A történet befejezetlen. És Pattie megint nem kapott filmszerepet. Néhány hónapig leveleket írt, részvétkeltő, keserves sorokat, magányról, elfulladt karrierről, árva gyerekről. És aztán rászánta magát az utolsó lépésre.

Johansson megragadta a kezemet. Mint az acélkapocs, olyanok voltak az ujjai. Körszakállán verejtékcsöppek ültek, szeme párásan villogott a szemüveg mögött.

– Jonas – mondtam, és ki akartam a kezemet szabadítani. – Nem lehet, hogy…

– Végig ne mondja! – Johansson nem engedett el. – Carl-Gustav nem volt akkor Németországban, és nem bírt volna lesilányulni erre a szintre. Nézze, Karen, mi gyerekkorunkban végigjátszottuk a görög–római mitológiát, felváltva voltunk Achilles, Patroklos, Odysseus, Aeneas, Hector és Palinurus, lenéztük a sziréneket, nem tettünk viaszt a fülünkbe, nem köttettük magunkat az árbochoz, szembenéztünk vulkánnal, hómezővel, gleccserrel… Igen, Karen. Carl-Gustav meg fogja nyerni ezt a pert.

– Carl-Gustav nagyon szívós – mondtam, inkább magamnak, mint Jonasnak.

– Igen – mondta Johansson, és elmosolyodott. – Az. Csak hát Bébé megint nem tud egész mondatokat mondani, és megint nem szobatiszta. – Johansson megszorította a kezemet. – Nem szereti Bébét, ugye, Karen?

– Honnan veszi ezt? – Alig bírtam szólni a meglepődéstől. – A háború alatt, az óvóhelyen volt egy beteg kislány… tolókocsiban… és azóta…

– Értem – bólintott Johansson. – Amikor Carl-Gustavékat elvitték a táborba, velük is volt egy Down-kóros fiú. Éjjelente sikoltozott. Végül lelőtték.

– Jonas – mondtam, és az óceánjáróra néztem. – Ne haragudjon rám. Hol volt Carlos a háború alatt?

– Sachsenhausenban – mondta Johansson. – Nem tudta?

– Nincs benne a skandináv fogolylexikonban – mondtam, és tűzvörös lett az arcom.

– Persze hogy nincs. Őt más barakkba vitték. Német volt az apja. Német szociáldemokrata.

Johansson elengedte a kezemet.

Össze voltam gémberedve, még akkor is, amikor elbúcsúztunk. Johansson a vállamhoz ért, ahogy Carlos szokott – de hát együtt álltak az árbocrúdnál, együtt nézték a hómezőt, a gleccsert.

– Egy kicsit még visszamegyek a helyszínre, Karen. Higgyen Carl-Gustavnak. Azokban a mitikus játékokban ugyanabba a nőbe voltunk szerelmesek. Isten vele, Karen. Vigyázzon a térdére.

A hálókocsiban ugyanaz az üresség vett körül, mint a templomok utcájában. Mintha az egyedüli utas lettem volna. Fények cikkantak be az ablakon, nehéz lánccsörgés hallatszott. Azt kérdezték, mit tudok a fegyverekről, mondta Carlos a pesti Duna-parton, s aztán: Karen! Egy fiatal lányt kivégeztek! Hát nincs benned irgalom?! És később: mibe rángattalak bele, sweetheart…, és: életbevágóan fontos lenne, hogy feleségül vegyelek, Karen. És az utolsó budapesti éjszakán – ez volt a legsötétebb éjszaka, amit Carlosszal átéltem – a kiáltások, álmában: Karen! Mondj valamit! És Koppenhágában, az erkélyen, a nagyapja szavai: „Férfiember nem lehet kóbor. A legnagyobb szenvedély a letelepedés.” Santa Maria dei Miracoli, éjjel. San Francesco della Vigna. És Carlos még mondott valamit, a hajamon futott szét a hangja, de már nem hallottam, sem őt, sem a vadludakat. Aztán Bébé a gyermekotthonban összekente a mackó fülét, és Carlos nem Danielát nézte, és nem Bébét, és nem a mackót, hanem engem. És a hajón is nézett, ahogy csak az elítéltek és a hallgatag szobák lakói néznek; ahogy Maureen Headley nézhette a gyilkosait. És a koppenhágai pályaudvaron azt kérdezte: nem akarsz nekem semmi mást mondani, Karen? Az Isten szerelmére, figyelj rám!

És Bébé. A levelek. „Bébét egyelőre magamhoz vettem…”, „A hajót Bébé is szereti…”, „Bébé nem szobatiszta, gyógypedagógust kellett fölvennem…”; a találkozás Bébével: Verlaß mich nicht! Nem hagylak el, hiszen tudod! Az újabb levelek: „Bébé lassan rászokik a szobatisztaságra…”, „Bébé ma végigmondott egy német mondatot, hibátlanul…”

És most Bébé megint nem tud végigmondani egy mondatot, és megint nem szobatiszta.

Carlos Németországba ment.

Johansson azt mondta: nem szereti Bébét, ugye, Karen? És az ápolónő: nagyon sajnálom, asszonyom. Szerettük Bébét.

Apasági kereset. Johansson hangja: Carl-Gustav nem bírt volna lesilányulni erre a szintre. Detti hangja: Carlos nem hazudik! Kate, a dán újságírónő hangja:… férjem kimenekült az égő romokból, engem megszöktettek, titokban találkoztunk Koppenhágában, számoltuk a napokat, az éjszakákat…

Az ágak öble. Az ágak öble. Septingenti et septendecim. Két fej lenyomata a párnán. Karen! Mondj valamit! Mit kellett volna mondanom? Mit kellett volna félálomban meghallanom?

Mi történt ma reggel, amikor elestem a Szent Ansgar-templom előtt?

De most is csak a berlini repülőgépen gondoltam a két gyerekarcra, úgy, ahogy megjelennek az ajtórésben – volt rá időd, anyu, hazahoztad, Karen? –, Carlos pedig itt van, alattunk, a városban, karnyújtásnyira a gép billegő szárnyaitól.

Betaszítottam az ajtót, a lakás nem volt kivilágítva, egy bátortalan „Isten hozott” felirat csüngött a kilincsen, a váza üres, Detti fölemelkedett a zongora mellől, bal kezével fogta a hangszer fedelét.

– Hol van Daniela. – A hangom száraz volt, jellegtelen.

– Kórházban – mondta a kislány ugyanolyan szárazon.

– A fülével történt valami? A fülével?!

– A lábával. – Detti elsírta magát. – Egy biciklista, tegnap. Azt mondja, csöngetett, Daniela nem figyelt rá. A sípcsontját. – Detti alig bírt beszélni. – A járdaszegélynek. Öt perc múlva odaértem.

A taxiban, a kórház felé menet ébredtem rá, hogy nem is üdvözöltem ezt a rémült kislányt, akire kétszeresen hat minden baleset, s akinek tegnap egyedül kellett intézkednie: mentők, kórház, bejelentés az iskolában.

– Mikor történt? – kérdeztem, és magamhoz húztam a gyereket. Tudtam a választ.

– Déli tizenkettő előtt valamivel. – Detti elcsöndesedett a karomban. – Tegnap nem vette föl a hallókészülékét. Azt mondta, fáj.

Zúgtak a Szent Ansgar-templom harangjai.

Daniela a csillogó csempéjű kórház nyolcágyas kórtermében, az ablak felőli második ágyon feküdt. Elsápadt, mikor meglátott bennünket. Legszívesebben kiragadtam volna az ágyból, de alig mertem hozzáérni; a gyerek begipszelt jobb lába ott nehézkedett a takaró tetején. Idegen szag volt az ágytámla körül, valamilyen orvosságé.

– Kislányom…!

Csak nyögni tudtam, ahogy megéreztem Daniela arcát, a bőrét, az orvosságszagot, ami áradt az egész kórteremből, az arc nélküli ágyakból. Valahol egy vízcsap csöpögött. Detti az ágy végében ült, meredten nézett rám.

– Én vagyok a hibás, anyu. Nem Detti, és nem a biciklista. Szünetben lementem az iskola elé, a parkba, hallom-e a fákon a madarakat. Még egyszer, utoljára.

– Miket beszélsz, Daniela! Miket beszélsz itt! Mi az, hogy utoljára!

Detti közelebb húzódott, megérintette a karomat. Daniela hátradőlt a párnán.

– Még egyszer, utoljára, készülék nélkül. Gondoltam, megpróbálom. – Daniela elmosolyodott. – Nem fogom tudni hordani a hallókészüléket, anyu.

Nekem nem mondta Daniela, amit Dettinek mondott. Nekem nem mondta, hogy fáj.

Ráhajoltam a kislányom hajára. Erősödött az ágy körül az orvosságszag. Függönyön át hallottam, amit a két gyerek kérdez.

– Carlosszal nem beszéltél, ugye, anyu. Nem volt rá időd.

– Nem hoztad haza, Karen.

Nem volt a hangjukban szemrehányás, csak előérzet. Vagy tapasztalat. Három öreg ember ült az ágyon. Halkan elmondtam, amit Jonas Johanssontól tudok – Daniela a szájamat figyelte –, elmondtam, hogy Carlos Németországba ment, Pattie karácsony előtt elvitte Bébét Dániából, és beadta Carlos ellen az apasági keresetet.

Csönd volt a kórteremben.

– Miféle keresetet – szólalt meg Daniela. – Bébé apja nem Carlos!

– Carlos nem hazudik – mondta Detti.

– Nem, kislányaim. Carlos nem hazudik. A háború végén Sachsenhausenban volt. Ott, ahol mondta. Másik barakkban, mert az apja német. De ott volt.

Kezembe temettem az arcomat.

– Nem szilánkos törés – mondta Daniela. – Három hét alatt meggyógyul. A történelemtanárnő segít majd az iskolában. Itt volt a férje, a sebész, tudod. Beszélt az orvossal. Csütörtökönként elvisznek a mentők a gondozóba, megcryóz a főorvos, visszahoznak.

– Carlos meg fogja nyerni a pert – mondta Detti.

Daniela lehunyta a szemét. Kimerítettük. Detti lerakta az ágy mellé Daniela füzetét. A két gyerek összenézett.

– Igen – mondta Daniela. – Megpróbálom.

Megcsókoltam a kislányomat. És akkor észrevettem. A feje mellett nagy, zöldessárga folt terjengett a párnán.

– A cryózástól, anyu. Majd elmúlik.

A fertelmes szag a párnáról jött. Onnét, a kislányom feje mellől. Onnét.

– Menjünk, Karen. – Detti megragadta a kezemet. – Daniela fáradt. Mindjárt alszik. – És kifelé húzott a kórteremből.

– Legközelebb mondd el Dániát! – Daniela félálmában utánam mosolygott.

Két narancsot tettem az éjjeliszekrényre. Az ajtóból visszanéztem. Csupa elmosódó, öreg arc, horkanó lélegzet, zsúfolt éjjeliszekrény. És az én kislányom, és az a valami. Detti nem engedte, hogy futásnak eredjek.

– Elmondom, Daniela – szóltam vissza a folyosóról.

Az orvost, az orvost akartam megkeresni. Azonnal. Késő délután volt, csak a fiatal ügyeletest találtam a szobájában. Nem szilánkos törés, mondta, három hét alatt meggyógyul. Csütörtökönként elviszik a mentők a kislányt a gondozóba. A zöldessárga folt a párnán, igen. A fiatal orvos a könyveit rakosgatta. Szövetpusztulás. Tessék megkérdezni az onkológust. Nem, nem volt ágy az emeleti kórtermekben, csak itt, az időseknél. De az ágyszomszéd nagyon nevezetes, az a hölgy ott, az ablak alatt, egy költő anyósa, most köszöntötte a századik születésnapján a pártközpont. Tessék megnyugodni. Csak három hét.

Három hét. Legszívesebben mindennap beszéltem volna valakivel. Bementem a rendelőbe a farmernadrágos, szőke, fiatal orvosnőhöz, a doktorkához, aki karácsonykor Daniela fülében meglátta az apró, világosbarna dudort – „Szent Isten, mi ez?!” –, szent Isten, mondta most is, de hát sok esetben segít a cryotherapia, világszerte alkalmazzák, meg fogom látogatni a gyereket, mielőtt elutazom a prágai popfesztiválra. A társammal, természetesen. Most a szocializmus szerkezettanát írja. Tessék bízni a természetben. Mióta van ez a váladékozás?

Mióta is? Állok a szeles repülőtéren, pereg a légcsavar, irtózatos lárma. Daniela valósággal kitépi a füléből a hallókészüléket. Kitépi és megtörli. Jól látom? Látom. Látom, és nem fordulok vissza. Elindulok, otthagyom a gyerekemet, septingenti et septem, az idő nem számít, hozd haza, Karen. Nem hozok haza senkit. Nem hozok haza, csak otthagyok, septingenti et septendecim. Tíz nap alatt a kislányom érzékeny bőrén átfakad valami, s a gyerek még egyszer hallani akarja a madarakat, még egyszer, utoljára, hallókészülék nélkül, mert a készülék alatt fáj a bőre, a füle, az a világosbarna valami, amihez hozzáér a műanyag illeszték. Még egyszer a madarakat. Jön a biciklista. Daniela nem hallja, nem figyel rá. Nem vagyok mellette. Nem vagyok ott sem az utcán, sem a sárga házban, a kezelésen. „A kettő nem függ össze – mondja Balásfay főorvos. – A kislány nyugodtan hordhatja a hallókészülékét.” Fáj. Daniela a földön fekszik. Öt perc, amíg Detti odaér.

A bolyhos, fehér törülközők, amelyeket fejmosáskor szoktunk használni, szétterültek Daniela párnáján. A látogatás végén sorra kicseréltem őket, a használtakat hazavittem, kimosni. A mosópor nem tüntette el az egymásba érő, zöldessárga körvonalakat.

Csütörtökön beálltam a sorba a kerületi gondozó folyosóján. Danielát már visszavitték a kórházba a mentők. A néma tömeg ott szorongott a falnál. Bőszoknyás vidéki asszonyok, bámész fiatal lányok, egy mankós férfi. A Krisztus-szakállú popsztár soron kívül belépett az ajtón; fülében kereszt lógott. Dél körül járt.

– Szövetpusztulás – mondta a csontos arcú főorvos, amikor bejutottam hozzá. – Az. Kellemetlen, de nem lehet mást tenni, mint folytatni a kezelést.

– És operálni? – kérdeztem erőtlenül. – Nem lehetne valahogy megoperálni? Eltávolítani a gyerek füléből a…

– Nem lehet, asszonyom. – A főorvos mereven egy pontra nézett, mint aki egyfolytában hallja, hogy ugyanezt kérdezik tőle, naponta hússzor, huszonötször. – Sajnos, nem lehet. A tumor olyan helyen van, hogy nem lehet operálni.

– És ha radikálisabban…? Ha esetleg a kislány alávetné magát, és…

– Mondtam, asszonyom. Nem lehet. Higgye el végre, hogy nem. Porcos terület. Inoperábilis.

A főorvos kinyitotta az ajtót a következő betegnek. A mankós férfi oldalazva ment be a rendelőbe; nyakán vastag fehér kötés. Elkullogtam.

Erőlködve dolgoztam a dániai jegyzeteimen, papírhalmok közt, mint aki levélkupacot húz a barlangja elé. Minden este megittam egy bögre kakaót egy fél deci whiskyvel. Muszáj volt. Danielát háromszor egy héten látogattam – „csak akkor gyere mindennap, ha valami nagy baj van, anyu” –, a gyerek mankóval sétált a kórház folyosóján; fülén fehér kötés. Otthon már az íróasztalon volt a kakaó és a whisky. A szomszéd szobában elhallgatott a zene. Buxtehude. Dán zeneszerző. Vagy svéd? Vagy német? Mindegy, nem zárták barakkba. A szélfútta szigeteken nem lehetett elbújni, Dánia lapos, itt nincsen hegyóriás, fjordvidék, gleccser, de a halászhajókat itt is követik a sirályok és a csérek, ahogy a menekülőkkel elindulnak a svéd partok felé, ott, ahol a legkeskenyebb a tengerszoros, és aki Helsingborgból Helsingőrbe visszanéz – mindenki visszanéz –, látja a kastély tornyait, ahol Hamletet megkísértette a Szellem. Gilleleje faluban vadul biciklizik a parókia felé a lelkész, hiába, a templomban megbúvó menekülőket valaki följelentette, ma éjjel nem indul el Gillelejéből a halászhajó. A bujkálókat Dachauba és Neuengamméba viszik, de akad, aki Sachsenhausenban fog kikötni. Az ellenállók lelövik a besúgókat. Mennyi tűz van ebben a kicsi országban, ezeken a szélfútta szigeteken! A németek felgyújtják a Tivoli parkját, a fákat, az éttermeket, a sziklakerteket, az ellenállók vasúti síneket robbantanak, a brit légierő bombát dob a Shell-házra, ahol a leghíresebb foglyokat őrzik, de néhány túsz kiszabadul az égő romok közül, favágó termetű férfi rohan a koppenhágai utcán üldözői elől, „Kate! – zihálja. – Kate…! Ilyen pillanat nem lesz többé ebben a században!” S egy ibolyaszínű kendőt tépked a szél, ahogy végül találkoznak, ők ketten, valami ki nem mondott búvóhelyen.

Ezt mondtam el aztán a gyerekeknek, ezt a Dániát. A jóakarat Dániáját. Amely Kate-nek azt a fölismerést jelentette, hogy „sehol másutt nem volt ilyen összetartás Európában”. S azt is tőle hallottam, hogy a szabadság első pillanatában a dánok az utcán a norvég himnuszt énekelték. A norvég himnuszt!

– Jó lenne újra elmenni Dániába – mondta Daniela, és megállt a kórházfolyosón. Mankó és bot nélkül járt, óvatos, apró léptekkel.

– Ha Carlos megnyeri a pert, és hazajön – mondta Detti. – Talán akkor.

Mind a ketten rám néztek. Hallgattam.

– A történelemtanárnő behozta a vizsgakérdéseket. – Daniela tovább bicegett a lengőajtó felé. – Angolból is. Latinból is. Itt volt a doktorka. És itt volt megint a sebész. Megnézte a fülemet.

– A füledet? – Megtorpantam a két gyerek között. – És mondott valamit? Mit mondott?

– Káromkodott. – Daniela elnevette magát. – Jól kicifrázta. Szerencsére a százéves néni nem figyelt. A múltkor megkérdeztem tőle, tudja-e még azt a Keats-verssort, a Szabó Lőrinc fordításában: „Ha rádöbbenek, hogy meghalhatok…”, de nem válaszolt semmit.

Az ápolónő utánunk szólt, vége a látogatásnak. A kórterem ajtaja előtt Daniela elbúcsúzott tőlünk, néhány óvatos lépést tett befelé, aztán hirtelen visszafordult.

– Nem megyek többet cryózásra, anyu. Nem bírom tovább a fájdalmat.

Péntek volt. Előző nap megkínozták. És én Dániáról beszélek neki.

Hangosan csöpögött a vízcsap a kórteremben. A százéves asszony a csapnál a műfogsorát bogarászta. Az ablak alatt, a díszkosárban kókadozott a pártközpont száz szál piros rózsája. Detti fogta a kezemet.

Éjjel az utolsó oldalakat írtam arról, hogyan tört ki a megszállt kis ország a csapdából. A jóakarat Dániája. Sehol ilyen összetartás… Elaludtam az íróasztalon, a Carlos íróasztalán. Álmomban himnuszt hallottam és vonatkerekeket. Porcos terület. Inoperábilis. – Ébredj fel, Karen. – Detti állt az íróasztalnál, egy csésze teával. Máskor azonnal kiosont a szobából, a lakásból, a zár kattanását is alig hallottam; de most nem mozdult.

– Ne igyál annyi whiskyt, Karen.

– Hanem? Tudsz valamit helyette? – A hangom nyersebb volt, mint szerettem volna.

– Be kellene menni a KEOKH-ba. Hátha megvannak már azok az iratok. Ha Carlost hazaengedik, kimegyek Németországba. Ellátom Bébét. Tudok vele bánni. Akár magával is hozhatja Bébét Carlos. Itt is van gyermekotthon. Majd én látogatom Bébét. Majd zongorázok neki.

A szájam elé kaptam a kezemet, hogy föl ne kiáltsak. Karen! Mondj valamit! Hát nincs benned irgalom?!

Hozd magaddal Bébét, Carlos. Ez a kislány, aki olyan makacsul és olyan elveszetten áll az íróasztalomnál, egy pillanat alatt – vagy néhány álmatlan éjszaka alatt – rátalált arra az egyszerű mondatra, amit én évekig nem tudtam kimondani, nem tudtam egy másik ember álmából kihallani. Az ágak öble…! És mondatokkal foglalkozom!

És meg kell várnom, amíg fejbe kólintanak a Szent Ansgar-templom előtt.

Istenem, ne bántsd a kislányomat.

– … és cembalón játszom – hallottam Detti hangját. – És Dávid viola da gambán. Amióta a sebész meggyógyította.

Fölnéztem.

– Bocsáss meg – mondtam Dettinek.

Este fölhívtam a sebészt a lakásán. Másnap fogadott.

Nánási főorvosról sokféle hír járta a városban. Szögesebb ellentétet nehéz elképzelni, mint ami közte és a felesége között volt; a történelemtanárnő, finom arcélével, finom ékszereivel, perugiai végzettségével s azokkal a római szoborportré-képeslapokkal, amelyeket az óráira behurcolt, folyvást újjáélesztette az iskolaigazgatók gyanakvását, doktor Nánásit azonban, bár kollégai tudták róla, hogy erősen szókimondó, hogy a keleti filozófiák iránt érdeklődik, hogy cvikkert hord, hogy pozőr – műtét előtt a stábbal együtt mozdulatlanul állt a lámpafényben, mint egy fényképen –, és tudták, hogy minden október 23-án ügyeletet vállal, a kórházigazgatók mégsem merték megtámadni.

A rendelőben félsötét volt, az orvosi szék mögött vízesést ábrázoló japán falitekercs. Reszkettem.

– Ön tehát otthagyta doktor Szakolczayt, aki csonkolni akarta a kislány fülét, és átment doktor Balásfayhoz, aki féléven át cryotherapiát alkalmazott. A kislánynak fájdalmai vannak. És ön most tanácsot kér.

– Igen, főorvos úr.

– Rendben van. Menjen vissza doktor Szakolczayhoz.

– De mit szól majd…

– Mit szól! A gyerek életveszélyben van. Megnéztem azt a tumort. Megnőtt. Váladékozik. Mire vár? A középfül után jön az arcideg. Aztán az agyhártya.

– Doktor Balásfay azt mondta…

– Balásfay torokban jó. Gégemetszésben. Reccs. Azt tudja. Füllel Szakolczayhoz kell menni. Ennyit mondhatok. Most éppen szabadságon van. Várja meg.

– De ön azt mondja, a kislány életveszélyben…

– Várja meg Szakolczayt. – Az orvos felállt, és kezet nyújtott. Most láttam, hogy szakállt növesztett, keskeny, szürke szakálla van, mint egy kínai bölcsnek. A remegésem nem múlt el, kicsit támolyogtam, Nánási a vállamra tette a kezét, s a rendelő ajtajában maga felé fordított. – Hol találkozunk legközelebb, koncerten vagy tüntetésen? Hallom, a kislány milyen jó latinos. Ne reszkessen. Az ilyen elégtelen cryózás, piszkálgatás rosszindulatúvá teheti a tumort, de még semmi sincs elveszve. Balásfay csak azt csinálta, amire képes. Én nem bíznám rá a családomat.

Zúgott a fejem. A sebész most nem káromkodott. Talán jobb lett volna, ha káromkodik.

De még semmi sincs elveszve.

Daniela hazajött a kórházból. Kétszer egy héten vissza kellett mennie, gyógytornára. Kicsit idegenül mozgott a lakásban, olyasmiket mondott, hogy: „kérem szépen, szabad ezt…?”, s az első kérése az volt, megmosnám-e a haját, és Detti odafogná-e a törülközőt a füléhez, úgy, hogy rá ne szorítsa nagyon. Vigyázva, lassan öntöttem a vizet a kislány hullámos, aranybarna hajára, féltem, hogy az edény kicsúszik a kezemből. Viginti, szólalt meg Daniela. Triginta, mondta Detti. Quadraginta. Quinquaginta.

Harminc nap, mire Szakolczay tanár úr visszajön a szabadságáról.

Június végére legépeltem a dániai jegyzeteimet, a gyerekek levizsgáztak, Daniela hatodikos lett, Detti nyolcadikos; a Buxtehude-triószonáta kimaradt az évzáró koncertből. – Nem baj – mondta Detti. – Karácsonyra jobban fölkészülök. Az még messze van. – Felhozattam a halottainkat Sárvárról, a céhlegényszagú városból, a kihalt temetőből; a fehér obeliszken megkopott a felirat: „Légy bátor és erős”. – Fölkészülök – mondta a sírkő előtt Detti. Kimentünk a Zoltán sírjához is; kerültem Daniela tekintetét.

Carlos iratairól nem tudtak semmit a KEOKH-ban. Megírtam a berlini postafiókszámra Carlosnak, próbáljon mégis hazajönni, várjuk, Bébével együtt. Karen, Danny, Detti, José. Daniela a füzetével volt elfoglalva; a kórházban csak széljegyzeteket írt meg strigulákat, „még tizenhárom nap”, „már csak öt nap”, „egész nap nincs kihez szólnom, hogy lehet ezt kibírni!” – most azonban hosszan ráhajolt a papírlapokra. Néhány nap volt hátra a harmincból.

Nem tudtam, hogy fogom Danielának a valóságot megmondani.

A problémát nem én oldottam meg, ahogy máskor sem.

Daniela verset írt. Latin nyelvű verset. Tizenkét évesen azt hisszük, az idegen nyelvek lebírhatók. A gyerek füzetében ez állt:

 

EX MANIBUS IOVIS CIBUM EDERE SOLEBAM – NUNC, SICUT MORTALES, SENTIO IN ORE TERRAM.

 

Amikor a kislány a véleményemet kérdezte, közöltem, hogy a versnek nincs mélysége, az, hogy a halott félisten eddig Jupiter kezéből evett, és most, mint a halandók, földet érez a szájában, önmagában érdektelen; mindkét sor ritmusa pontatlan, s mit keres a disztichonban a rím, ráadásul rossz rím. Daniela bólintott, és elvonult a füzetével. Ezzel is telik az idő, gondoltam. Aztán elkészült az újabb változat.

 

EX MANIBUS IOVIS CIBUM CAPTARE SOLEBAM – NUNC VIDEUNT OCULI: HUMUS IN ORE MANET.

 

Ez jobb, Daniela, mondtam meglepetten, az ételért kapkodó félisten, akinek végül szájában marad a föld, ez feszültség, ez dráma. Hanem a „látják szemeim” szószaporítás. A ritmust kijavítottad, a verset még nem. Már csak egy nap volt hátra.

A második sor elejére Daniela másnap azt írta: NUNC IAM QUIDQUID ID EST… Milyen ez, anyu, kérdezte aggodalmasan, valahogy nem érzem a verset. Mert töltelék, Daniela, „most már bármi van is”, csupa töltelékszó, amellett a quidquid id est foglalt, Vergilius már leírta, quidquid id est, timeo Danaos…! Ha az ember ad magára, mondtam – Daniela kicserélte a fülén a kötszert, és beírta a füzetbe, hogy: MORTUUS EST SPIRITUS. „A lélek meghal”. Nem, a lélek nem hal meg, kislányom. CORPUS MORTUUM EST, mondta makacsul Daniela. „A test meghal”, úgy van, kicsikém, de ez közhely. SPES MEA MORTUA EST?! A remény?! Úgy éreztem, megőrülök. „Meghal a reményem”, Daniela, könyörülj, és hangosan azt mondtam, szép; túlságosan szép. Maradjunk a léleknél, anyu, Daniela szorosan mellém húzódott a pamlagon, a szellem halála a legerősebb kontraszt, most csak a versre gondolj. Áradt mellettem a kötszer fertelmes bűze. MORTUUS EST SPIRITUS, mint a lélekharang, anyu, ember vót, de meghótt, emlékszel, mikor Detti Chopint játszott Carlosszal – hová mégy, anyu, ne hagyj itt, mondd el, amit titkolsz előlem!

Kézen fogtam Danielát, az ablakhoz léptem, elhúztam a függönyt. Dőlt be a világosság az üvegen.

– Életveszélyben vagy, kislányom. A sebész mondta, Nánási főorvos. Vissza kell mennünk Szakolczay tanár úrhoz. Az pedig, tudod, mit jelent.

– Tudom. – Daniela lázasan nézett rám. Soha az arcán ilyen elszántságot nem láttam. – Azt mondod, a lélek nem hal meg, anyu. Visszamegyünk. Életben akarok maradni.

Életben akarok maradni. Ezt a harangot hallottam egész este, míg elsötétült az ablak, s a füzet lesodródott a földre, az alvó gyerekek lába elé.

 

EX MANIBUS IOVIS CIBUM CAPTARE SOLEBAM – MORTUUS EST SPIRITUS: HUMUS IN ORE MANET.

 

Alatta a magyar fordítás, a kislányom első műfordítása.

 

ÉN JUPITER KEZIBŐL SZOKTAM KAPKODNI AZ ÉTELT – MEGHAL A SZELLEMEM IS: SZÁMBAN ÖREGSZIK A FÖLD.

 

Jól van, Daniela. A hangnak hiszek, nem az írásnak.

És már nem féltem egyáltalán.

Szakolczay tanár úr úgy vizsgálta meg Danielát, mintha az előző nap váltak volna el. Nem kérdezett semmit, nem tett szemrehányást. Néma vizsgálat volt; a gyerek egy-egy szemvillanással követte a tanár mozdulatait.

– Hát igen – mondta végül Szakolczay, és fölhajtotta a homlokán a tükröt. – Ez egy kicsit megnőtt. Rászánták magukat a műtétre?

– Balásfay főorvos azt mondta, a tumort nem lehet operálni, csak cryózni. – Éreztem, hogy elpirulok. – Azt mondta, porcos terület, inoperábilis.

– Inoperábilis! Hogy mondhat ilyet, ő is daganatsebész!

Először hallottam, hogy a tanár fölemeli a hangját. Aztán azzal a derűs nyugalommal folytatta, ahogy mindig is beszélt. – Mint már említettem, a kislány jobb fülét csonkolni kell.

– Tessék engem megoperálni, tanár úr – szólalt meg Daniela. „Tanár úr”, azt mondta, és nem azt, hogy „doktor bácsi”.

És az a szó, hogy csonkolni, nem azt jelentette most már, hogy megcsonkítani, hogy bélyeget ütni, hogy kicsúfolnak. Csak azt jelentette, hogy megmentenek.

– A jövő héten bejössz hozzám a kórházba, jó lesz így? Megigazítjuk ezt a fülecskét.

A tanár lehajolt Danielához, megsimogatta a bal arcát; föl már nem emelte a kislányt, mint valamikor. – Várlak – mondta az ajtóban.

– Ott leszek – mondta Daniela.

Odalenn, az utcán Carlosra gondoltam – „Eszetekbe ne jusson valaha is másik orvoshoz menni” –, és nem törődtem vele, hogy a villamoson megbámulják a gyerek fülén a kötszert. Az a könnyűség vitt haza mindkettőnket, ami a légtornászt foghatja el, ha leereszkedik a kötélhágcsóról.

Danielát augusztus 8-án, Detti születésnapján operálták, de ebben az évben nem tartottuk meg a születésnapokat. – Majd a Carlosét, decemberben – mondta Detti. Nem aludtunk a műtét előtti éjszakán. Detti régi családi fényképeket nézett, én olvasni próbáltam. S közben láttam Danielát, ahogy mélyen, mozdulatlanul alszik, fehér alakok veszik körül, a kés eléri a fülét – jobb oldalt le van borotválva az a makacs hajfürt –, a hús ropog a kés alatt, porcos terület, dől a vér a fejből, a kislányom fejéből, a szép, violinkulcs alakú fül, minden emberi test egyik dísze, kettéválik, örökre, s a kis húscafat a kórboncnokhoz kerül, az a sötétedő tumor a mocsári bűzzel, kihajítom az összefoltozott törülközőket, tiszta, hófehér párnán fog a kislányom aludni. Nem találtam a whiskyt.

Másnap délben a kórház fül-orr-gége osztályán bemondták a telefonba, hogy Daniela túl van a műtéten, mélyen alszik. Alszik: ez már egy másik álom. Ez már utána van. A következő nap reggelén ott álltam a kórterem előtt.

A városszéli kórház messzire esett az otthonunktól. Szellős, nagy folyosóit üvegablakok zárták kétfelől; hosszában fehér székek sorakoztak, senki sem ácsorgott a falnál. Pontosan nyolc óra kor megjelent a folyosón Szakolczay tanár úr, mögötte sorban az orvosok és a nővérek. Mire odaértek Daniela kórterméhez, alig volt hangom.

– Tanár úr, kérem, sikerült?

– Azt hiszem. – Nem tudtam, a tanár hangjában szerénység van, vagy elővigyázat.

– Jól van a gyerek?

– Mindjárt meglátjuk.

– Akkor hát lesz nekem kislányom?!

Nem hallottam a választ. Ott sírtam a tanár vállán.

Néhány perc múlva beengedtek a kórterembe. Daniela az ágyon ült, fején hatalmas fehér kötés; valami mosolyszerű futott végig a vonásain, felkiáltottam, odadőltem a paplan végébe – a kislánynak teljesen elferdült az arca, a szája széle fönn volt, a szeme alatt, úgy, ahogy egyszer egy osztálytársa édesanyját leírta a tanárnak, dobhártyaműtét után, „ne mutasd!” – kiáltottam rá akkor, és emlékszem a tanár válaszára, abból a régi délutánból, „a gyereknek igaza van – mondta –, a fülműtét rettegett réme az arcidegbénulás”. Igen, lesz nekem kislányom, Daniela meggyógyul, de torz marad. Megbámulják. Kicsúfolják. Egész életében bélyeget visel.

– Ne tessék megijedni – mondta egy asszony a szomszédos ágyról. – Elmúlik. Más is volt itt ilyen ferde szájú a műtét után.

– Anyu – mondta mély hangon Daniela.

Megsimogattam a bal arcát, ahogy a tanár, olyan óvatosan. És láttam végre, hogy mosolyog. Láttam, hogy él.

Két hónapig volt Daniela a városszéli kórházban. A nyárvég ezalatt őszbe fordult, piroslottak a levelek a kórház körül; ennyit tudott nyújtani a külvilág. A kislány az erkélyről is a kórházat figyelte. A betegeket, ahogy eltorzul és kisimul az arcuk, visszajön a hangjuk, vagy többé nem jön vissza, a cigány asszonyt a szomszédos ágyról, amint büszkén kilép a zuhany alól, vagy odamegy a mosdóba, dohányozni, a türelmes orvosokat, a fehér köpeny láttán elcsituló látogatókat, Rusznyák alorvost, aki megnézi az éjjeliszekrényen a verseskönyveket, az éjszakás nővért, amint suhanva jár a folyosón, a három fiatal orvosnőt, ahogy reggelenként áhítattal beállnak a menetbe – egyiküket megkérte a tanár, írjon föl fájdalomcsillapítót, harmincat; viginti, triginta, quadraginta, mormogta az orvosnő a recept fölött, Daniela attól fogva követte, mint az árnyék –, és figyelte a kislány Fülöp adjunktust, ahogy hallgatagon asszisztál a kötözésnél, és csak jó hírt szeret közölni: gyógyul a sérült arcideg, hámosodik a sebhely, be lehet födni a műtét nyomát. Akkor egyszer sírt Daniela, az alkarjáról hántottak le egy fél tenyérnyi bőrt, azt varrták oda a hiányzó füldarabka helyére, hangosan sírt Daniela, kinn álltam a folyosón, a tenyerembe vájtam a körmömet, „nézzük azt a fülecskét – hallottam a tanár hangját –, eltüntetjük, ami csak kettőnkre tartozik”. Lassan elhalt a sírás, és kifelé jövet Daniela úgy nézett vissza a tanárra, ahogy azok néztek, akik partra szálltak Helsingborgban, negyvenkét éve, egy halászhajóból.

Tu. mal., mondta a kórházi zárójelentés. Tumor malignus, bólintott Daniela. Rosszindulatú volt. Megszabadultunk tőle. Eltapostuk.

Azzal a csönddel ünnepeltük meg Daniela hazajövetelét, ami a gyógyulásnak kijár. Négy gyertya égett az asztalon, Detti Bachot játszott Carlos egyik itthagyott kottájából, én pedig felhúztam a gyerekek szobájában a tiszta, fehér ágyneműt. A kislányom párnáján nem volt semmiféle bolyhos törülköző.

Október végén Jonas Johansson leveléből megtudtuk, hogy Carlos Németországban megnyerte a pert. Vártuk Carlost. Detti minduntalan felugrott a zongorától, és kiszaladt az előszobába, hátha csöngettek. Ha Danielát egyszer egy héten kikísértem a városszéli kórházba, kezelésre, tétováztunk előbb a kapualjban, nem tűnik-e fel Carlos a park felől. Virágmintás kasmír kendő volt Daniela fején, iskolába is így járt, „csak nem fázol?” – kérdezte a két szomszédasszony egyike, „de igen – felelte Daniela –, fázom”. És udvariasan elköszönt.

A berlini postafiókszámra küldött levelem inconnu – címzett ismeretlen – jelzéssel visszajött. A jelzést lila tintával írták. Kidobtam a levelet. Carlos majd elhozza Bébét, ha végképp hazatelepszik.

De Carlos nem jött haza a születésnapjára és a karácsonyi koncertre sem.

Végigizgultam ezt a koncertet, Detti először játszott nyilvánosan cembalón, nem nézett sem Danielára, sem énrám, csak a társait figyelte, Pétert, a hegedűst és Dávidot, a csellistát, Péter intett az állával, és megszólalt Bach zenéje, Bach c-moll szonátája, s a cembalóhang úgy simult a vonósok hangja alá, mint kikötői szélbe a boldog, kiszolgáltatott vitorlavászon. A három fiatal gyerek azt játszotta el, hogy bármi történjék, lélegzik a világ. És a tapsban, ahogy a széksorok hullámzottak, s az emberek integettek, abban is valami elveszíthetetlen mámor volt, a lélegzés boldogsága, Detti átölelte a cembalót, a fiúk segítették fel, s akkor ránk nézett, Danielára, énrám, Dávid édesanyjára, Anettára, a történelemtanárnőre, a tanárokra, akik állva tapsoltak, a sebészre, akinek megszorítottam a kezét, s aki hangosan brávózott. És egy üres székre nézett Detti, az első sor szélén. – Azért a Buxtehude-darab is szép volt – mondta Dávid édesanyja. – Olyan csöndes, parázsló játék. – Kiszaladt a vér az arcomból. Az a szonáta tehát elhangzott júniusban, csak nem tudtam róla, nem figyeltem – … és cembalón játszom… és Dávid viola da gambán… Ne igyál annyi whiskyt, Karen –, de ittam, és magára hagytam ezt a kislányt a sikerével, ami annyi, mintha országúti gázolásnál hagytam volna cserben. Felrohantam a színpad mögé, mondani akartam valamit, Detti megelőzött. – Hallottad a zenét? Hallottad?! Hamarosan hírt kapunk Carlostól.

A téli utca tele volt az emberek lélegzetével.

1985 szilveszter éjszakáján, öt perccel az éjféli kondulások után csengett a telefon. Daniela vette föl a kagylót.

– Zihál valaki – mondta.

Kivettem a kagylót a kezéből. Hangos, egyenletes, hörgő lélegzés hallatszott. Detti meredten figyelt.

– Carlos! – kiáltottam. – Egyetlenem, várlak! Gyere haza, hozd magaddal…

Kattanás. A vonal végén letette a kagylót valaki.

Fölhívtam a nemzetközi tudakozót. Honnét kerestek. Ki keresett.

Stockholm, mondták. Karolinska kórház.

Azonnal tárcsáztam Jonas Johansson számát. Daniela kézen fogta Dettit a félsötétben.

– Az őrült – mondta Johansson. – Tudtam, hogy nem bírja ki.

– De hát mi történt, Jonas?

– Infarktus. Hátsófali infarktus. A nő nem nyugodott bele a kudarcba. Újabb pert indított. Politikait. Bevádolta Carl-Gustav apját, hogy fasiszta volt. Carl-Gustav idejött bizonyítékokért, Stockholmba, ahol az apja egykor Willy Brandt közelében dolgozott. Beszerezte az iratokat. Karácsony előtt két nappal rosszul lett.

Karácsony előtt két nappal. A koncert napján. A gyerekek mozdulatlanul ültek.

– Jonas – mondtam. – Látnom kell őt. Minél hamarabb. Nekem itt nincs lehetőségem, mit csináljak!

– Három hónapig innét nem engedik el. Addig szerzek magának ösztöndíjat. Feldolgozza a második világháború alatti svéd semlegességet. Az is van olyan érdekes, mint a megszállás. Boldog új évet. Vigyázzon magára.

Tizenegy héttel később, egy március végi reggelen megérkeztem Svédországba. Magammal vittem néhány hadtörténeti munkát, hiszen a semlegességről nem volt tapasztalatom; elvittem a tömzsi, szőke útleveles csodálkozó arckifejezését: „Újabb hadszíntér? Vagy mert a harmadik regényét is kiadták a svédek…?”; vittem azt a latin számot, mille et undecim, ezertizenegy napja nem láttuk s előtte ugyanennyi ideig láttuk egymást, eljött az idők egyensúlya; és velem volt a kislányaim kimondatlan felszólítása, az a két sugárzó tekintet a repülőtérről, s az én kimondatlan válaszom, hogy mindent el fogok követni, hogy hazahozom, hogy meggyógyítjuk, mert a legnagyobb szenvedély a gyógyítás. Nem volt a tengerszürke bársonykosztüm a bőröndömben; most többről van szó. A repülőgép ajtajából visszanéztem a gyerekekre. Sapkámhoz emeltem a jobb kezemet, mint aki szolgálatba indul.

Stockholmban, a pöttöm óvárosi szállodából azonnal felhívtam Jonas Johanssont. Carl-Gustav itt van, mondta, egy dél-svédországi szanatóriumban, hamarosan előkészítem a találkozásra, addig dolgozzon nyugodtan.

Nyugodtan!

Körülöttem vibrált a csupa-inger város, a kikötő apró rezgéseket küldött a széles parkokig. A külvárosok mélyvörös faházai fölött elhúzott a telihold, s megállt a királyi palota lapos tetejétől rézsút balra, mint egy odacsattant napraforgó. Legszívesebben meghajoltam volna az emlékeim súlya alatt – „meg kell csinálnod a pályádat, Karen” –, ez volt az a város, ahol megértettem, mit jelent a szabadon érzett hála; a kikötők kikötője volt ez, s a keskeny óvárosi utcák csúcsíves házaihoz olyan közel járt a múlt, mint talán csak Európa délebbre fekvő, boldogtalanabb országaiban.

– A semlegesség bonyolultabb, mint amilyennek általában elképzelik – mondta a közgazdász a bisztróban, és tűnődve nézte a híd lába mellett elsiető fiatalokat, tankönyveikkel. – Ebben az országban máig neuralgikus pont a háború alatti svéd magatartás. Svédország a háború idején formálisan semleges volt, de engedményeket tett a németeknek. A hadsereg vezérkarában és a rendőrség vezetői közt sok volt a náci. A határon visszadobták a vízum nélkül menekülő norvégokat és dánokat; az ellenállókat, ha átjutottak, munkatáborba csukták. A német csapatokat átengedték a svédek Norvégia felé, abban a hitben, hogy Németország megnyeri a háborút. A sztálingrádi csata után aztán megváltozott a svéd gondolkodásmód; a menekülteket befogadták, norvég és dán fegyveres erőket képeztek ki, mert a svédek megértették, hogy Hitler nem fog győzni. De Svédország közben a háború végéig szállította a vasércet Németországnak!

– Soha nem hallottam, hogy norvégokat és dánokat visszadobtunk volna a határon a háború alatt! Soha! – Az exkülügyminiszter mellém húzta a karosszékét otthonának pasztellszínű falai között; egyik fülére rosszul hallott. – A táborokban pedig nem a norvégokat és nem a dánokat tartottuk, hanem a svéd kommunistákat és a svéd nácikat. Óvnunk kellett az ország semlegességét. Svédország 1940 júniusától engedte át Göteborgon a német katonákat, a szabadságolt német katonákat, a határon megszámolták őket, vissza ugyanannyinak kellett érkeznie. Egy német hadosztályt átengedtünk Finnországba. Nem tehettünk mást. Az Atlanti-partvidék, az egész balti övezet a németeké volt, Svédország elszigetelődött. Ha nem engedjük át a csapatokat, a másik választási lehetőség a háború. El Alamein és Sztálingrád után, 1943 végétől azonban nem engedtünk át többé német csapatokat Norvégiába. Nem a svéd gondolkodásmód változott meg, hanem a valóság! Norvég és dán katonákat képeztünk ki, naponta jöttek a német jegyzékek a svéd külügyminisztériumba. Özönlöttek az országba a menekültek. A dán zsidók. Aztán Bernadotte gróf missziójával az európai táborok lakói, huszonhét országból tizenkilencezer ember! Vállaltuk! Igen, szállítottuk a vasércet Németországnak. Németország pedig szenet szállított Svédországnak. Kereskedelmi egyezmény volt. Semleges ország azzal kereskedik, akivel akar. De hány Luftwaffe-gépet tartóztattunk fel? és lőttünk le? Nem, nem a nácikhoz vonzódott a legtöbb svéd, hanem a német kultúrához. Évszázados vonzalom ez. De akármilyen háború van Európában, Svédországnak ki kell belőle maradnia. Kimaradni. Ez a svéd semlegesség lényege.

Zuhogott az eső a tengerparton; a palota fölül elvándorolt a hold. Jó abban a pasztell védettségben. Jó lehet kimaradni.

– Svédország 1814 óta nem tudja, mi a háború – mondta élénk gesztusokkal a televízió szerkesztője, aki történelemből szerzett doktorátust. A szerkesztőség folyosóján olyan csönd volt, akár egy laboratóriumban. – Több mint százhetven éve ezt az országot nem támadták meg és nem foglalták el. Láttam a háború után Oslót, láttam Koppenhágát, a leégett házakat. A svéd városok épségben maradtak. A svédeknek bűntudatuk volt. Pedig a svédek nemcsak a menekülteket fogadták be, fegyvert is csempésztek, amit aztán a dánok elraktároztak, hogy a kommunisták ne jussanak hozzá.

– A dánok?! – kérdeztem. – Biztos ebben? Nekem Dániában azt mondták, sehol másutt nem volt ilyen összetartás Európában! Møller és Larsen, a konzervatív és a kommunista pártvezér szövetségre lépett a megszállók ellen! Egy öreg dán vadász átment a nyugat-norvégiai hegyekbe, hogy…

– Tudom – mondta a szerkesztő. – Én vontam be Carl-Gustavot a Maureen Headley-filmbe. Maureen megsejtett valamit a fegyverekről és a hajójáratokról, ezért lőtték le a dánok. Nincs tökéletes ellenállás. Ahogy a franciáké, a dánoké sem volt az. Gyarló szándék a pajzsról a foltokat utólag eltüntetni.

– A pajzs foltosan is pajzs, szerkesztő úr.

– Ahonnan ön nézi, igen – bólintott a szerkesztő, és figyelmesen végigjáratta rajtam a szemét. – Minket azonban tárgyilagosságra kötelez a svéd valóságérzékenység. Nekünk magunkról is tudnunk kell, hogy bűntudatunk miatt felnagyítjuk Wallenberg és Bernadette Európában játszott szerepét, mert mártírra van szükségünk, keresztre feszített hősre, holott még mennyi svéd él itt, aki jelen volt, és segített, névtelenül!

– Minden okunk megvan rá, hogy jó legyen a lelkiismeretünk – mondta a nyugalmazott főispán, átrium szabású göteborgi házának kerengőjén, a napfényes belső kertre néző ablak mellett; aznap reggel érkeztem a nyugat-svédországi városba. – A háború idején a Népjóléti Minisztériumban dolgoztam, odatartozott akkor a titkosrendőrség és az internálótáborok is. Kényelmes, jól élelmezett táborok voltak; a kommunista foglyok közül néhányat kiengedtünk, a nácik közül egyet sem. A titkosrendőrség figyelte a göteborgi kereskedelmi és hajózási újság főszerkesztőjét, akit nagyra becsültem; telefonját egy ideig lehallgatták, a lapot német nyomásra többször cenzúrázták, én azonban mindvégig írtam a lapba. Volt, hogy egy dán ellenállóval kellett találkoznom, és kijátszottam a titkosrendőröket, akár egy összeesküvő. Máskor pedig mi adtuk a norvég ellenállás futárainak azokat a német pisztolyokat, amelyeket visszaútban a svéd határőrök elkoboztak, a vámhatóság felküldte a fegyvereket Stockholmba, ahol a titkosrendőrség visszavásárolta őket, és ismét átadta a norvég futároknak… Nem sok ember tudott erről. Valószínűleg a kormány sem. A király sem. Látszatra kaland volt. Kettős játék. Valójában az egyensúlyérzékünk működése.

Egy másik napfényes reggel jutott eszembe, Carlos ujjai a kezemen: „A dolgok nem olyan egyszerűek, Karen, mint az, hogy »légy szíves, add ide a vajat«.” Daniela arca a reggelizőasztal fölött: „Embereket teherautókért.” És Detti hangja: „Teherautó, vagy targonca, mindegy. Az életemet mentik meg vele.”

– Csaknem a háború végéig szállítottuk a vasércet a németeknek – folytatta a főispán, és átkísért egy másik kerengőre, ahonnan látszottak a belső kert almafái. – De Sztálingrád után egy nyugati kikötőből több kis motoroshajó vitte a svéd golyóscsapágyat az angoloknak is, titokban, az éjszaka sötétjében, és a hajók nem robbantak fel a tenger alatti német mágneses aknazáron, mert nem acélból, hanem fából voltak…! Okosan politizált a kormány. Svédország csak így lehetett egész Európa vészkikötője.

És akivel itt beszéltem a különféle városokban, a testőrparancsnok, a tudósító, a vöröskeresztes, a tanár, a riporter, az Északi Szövetség szószólója, mindenki megerősítette a véleményt, hogy Svédország a háborúban segített, ahol tudott a szomszédainak s a küzdő Európának, de ki kellett maradnia a küzdelemből, és el kellett viselnie engedményt, fortélyt és cenzúrát. A háború idején cenzúrázott göteborgi lapnak a főszerkesztője azonban, akinek azóta emlékműve van a városban, ezt írta Lukács evangéliumának egyik mondatára: „Hogyha az emberi hangokat elhallgattatják, senki ne higgye, hogy a kövek fognak kiáltani. Csak a halál csöndje következik el.” A főszerkesztő meghalt, mielőtt vége lett a háborúnak.

„Mindenre nyíltan válaszoljon, ha a svédek kérdezik – mondta néhány éve az útleveles, a régi, az egykori maquisard. – De ha megkérdezik, van-e Magyarországon cenzúra, mondja meg nekik, hogy nincs.”

Hiszen bele is lehet halni.

A főszerkesztő lánya menekültügyi főbiztos volt a háborús években, elárvult gyerekeket vitt el svéd családokhoz, intézetekbe, iskolákba, közép-európai gyerekeket is.

Nem vacsoráztam akkor este, fölhívtam Budapestet. – Szervusztok – mondtam. – Holnapután megyek Dél-Svédországba Carlosért. – Már írom a köszöntőt – válaszolta Daniela. – És Detti svéd zenét tanul, Bellman-dalokat. Anyu! – Igen, kislányom. – Vigyázz magadra, meg ne sérülj a találkozásnál.

A zongora szól, Detti nekem játszik, és Daniela ott áll, fülénél a kagylóval, és hall engem, és én is tisztán hallom a hangját.

Két nap múlva megérkeztem Helsingborgba.

– Mi már találkoztunk – mondta a filmrendező, és ahogy beletúrt loboncosan őszülő hajába, hirtelen megláttam ugyanezt a mozdulatot odafönn, a levegőben, az éjszakai lokál fölött: füst, kasztanyetta, a pincérek magasra tartott tálcái, kesernyés likőrillat, lárma, háború alatti, lelassított tangó, elviselhetetlen tömeg, egy piros frakkos zenész fölemeli a szaxofonját. Madonna mia, nagyon hiányoztál.

– Igen – mondtam –, emlékszem. Kétszer is fölvették azt a jelenetet.

A filmrendező otthonában, a kerevet összedobált, színes párnái, kazettákra polcolt kávésibrikek, hamutartók közül néztük végig a Maureen Headley-filmet, a film elején Carlos nevét láttam mint szakértőét, és ott éreztem az ujja nyomát az első jelenettől az utolsóig. Maureen, az iskoláslány. A koraérett szépség. Maureen, a bálkirálynő. Vörös haj, egy szál rózsával, Ca’ d’Oro parfőm, a palotasor és a Canal Grande képével. Menetelő német csapatok, az oslói utcán a német SS-ek ütlegelnek egy norvég zsidót.

„Anyu, a verés fáj! Nem lehetett nekik megmagyarázni, hogy…” – „Nem, kislányom. A gyűlölet olyan, mint a színvakság…”

Koppenhága, von Strohberg őrnagy, német gestapós Maureennal táncol, vad, zenés esték a hallgatag városban, óriási margarétacsokrok, Maureen motorkerékpáron száguld, aztán Berlinbe repül, Himmlerrel tárgyal.

„Te mit szólnál hozzá, hogy egyszer csak kicserélnek egy teherautóval?” – „Semmit se szólnék. Az életemet mentik meg vele.”

Róma, Forum Romanum, titkos tárgyalások Dél-Európa jövőjéről, von Strohberg embere Budapestre utazik, uszoda, lovasiskola, Gerbeaud cukrászda.

„A szerelmem – mutat be Carlos a stábnak. – A nevelt lányom – mondja Dettire. Daniela valamivel távolabb áll. – A szerelmem kislánya.”

Éjszakai lokál. Piros frakkos zenészek. I Know Why and So Do You. Összepréselt lélegzetek a tömegben.

Maureen Stockholmban ellopja a repülőgépterveket. Koppenhága, Maureen és a dán ellenálló. Homályos utca, alig látszanak a templomtornyok. Maureen és a dán férfi a kapualjban, csók, premier plán. Repülőtér, az őrnagyot lelövik. Maureen arcképe egy dán földalatti újságban.

Talán a Kate újságja.

Titkos adatok a később elrejtett fegyverekről, a halászhajókról, amelyek nemcsak menekülteket vittek, a vagyonról, amin meggazdagodott az útvonalak egy részét kézben tartó néhány cápa… A dán férfit elüti egy autó. Maureent a fedélzeten lelövik.

– Kérem, nyissa ki az ablakot – mondtam a filmrendezőnek. – Maureen biztosan az igazságot akarta tudni. De ha mindaz igaz is, amit megtudott, elsősorban akkor is életmentés folyt a tengerszoroson.

– Természetesen – mondta a filmrendező, valami végtelenül szomorú mosollyal az arcán. – Senki sem tud a saját történetéből kibújni. Ezért nem beszélhetünk igazi irgalomról. Még álmodni sem tudunk róla.

Az esti vonattal átmentem Malmőbe. Egészen rövid út volt. Néhány perc. Mille et viginti unus. Mitől sérülnék meg?! Rohanok, hogy átöleljem az én szép, beteg favágómat, és megmondjam neki, örülök, hogy Maureen Headley is Ca’ d’Oro parfőmöt használt, s hogy mackót veszek Bébének, széttépheti a fülét, mind a kettőt.

A malmői szálloda közel volt a kikötőhöz. A portán ott várt egy levél.

„Karen, hajnalban érkeztem egy stockholmi forgatásról. Azonnal átmentem a szanatóriumba. Carl-Gustav tegnapelőtt saját felelősségére kijött onnét, és elutazott. Leveléből kiderül, hogy Patrizia Matthis újabb vádat nyújtott be ellene, eszerint Carl-Gustav apja azért tudott Sachsenhausenból megszökni, vissza Dániába, majd Svédországba, végül Argentínába, mert tudomása volt a dán és a német elhárítás titkos tárgyalásairól, amelyek Maureen Headley sorsát is megpecsételték; Carl-Gustav ezért érdeklődik iránta olyan szenvedélyesen. Mindez valótlan. Carl-Gustav apja a mikrobiológiai kutatásait mentette meg a szökéssorozattal, apám segített neki; aztán hátat fordított Európának, ahol a fiát mindig lenémetezhetik. Őrült barátom útban van Buenos Airesbe, iratokért megy, Kalifornián át, ahol Bébé apját keresi. Megpróbálom Los Angelesben utolérni. Remélem, kibírja a klímaváltozást, hiszen Carl-Gustav nagyon szívós. Azt írja, tiszta lélekkel akar maga elé állni, Karen. Kérem, várja meg, ha tud még várni. Jonas.”

– Rosszul van, asszonyom? – kérdezte a szállodaportás.

– Nem, köszönöm – mondtam. – Csak kicsit elszédültem.

A portás hozott egy pohár hideg vizet.

Ilyenkor a legjobb a sok fölösleges mozdulat, az izmok fényűzése. A vöröstéglás malmői vár előtt ácsorogtam; néhány követ dobtam a vízzel teli várárokba. Aztán elutaztam Svédországból. A koppenhágai pályaudvaron megkérdeztem valakit: Von welchem Gleis fährt der Zug nach Berlin? Ez is fölösleges volt. Minden ki van írva. De hát többé úgysem járok errefelé.

A repülőtéren várt a két kislány, Danielán fehér kendő, Dettin pelerin, szél fújt. Arcukról nem meglepődést olvastam le, nem is szorongást, inkább együttérzést. Otthon, a „Welcome”-okkal, virággal-gyertyával ünneplő lakásban odaadtam nekik Jonas Johansson levelét. Némán olvasták. Aztán másodszor is, harmadszor is. Kikaptak a levélből egy-egy mondatot. Saját felelősségére kijött a szanatóriumból. Nem lett volna szabad kijönnie. Patrizia Matthis újabb vádat nyújtott be…! De miért? Miféle titkos tárgyalások, mikor nem az elhárítás döntött, hanem az ellenállás! Carlos apja mikrobiológus volt? Hátat fordított Európának, ahol a fiát lenémetezhetik, mi az, hogy le?! És miért Los Angeles? Szót lehet még érteni Bébé apjával, ennyi év után? Argentínában most ősz van, kibírja Carlos? Kibírja a szíve?

– Nagyon szívós – mondta csöndesen Detti.

– Megvárod, anyu? – kérdezte Daniela, és nyelt egyet. – Ugye, megvárod.

Megvárom, gondoltam. Annyi időm van, mint egy ókori királynénak.

Négy gyertya égett a vacsoraasztalon.

De Svédországról nem beszéltünk többet. Detti nem játszotta el a Bellman-dalokat; Daniela nem mutatta meg a köszöntőt, amit írt.

Félrehúzódtam a svédországi jegyzeteimmel az íróasztal mögé, ami valaha a Carlos íróasztala volt. Danielát nem kérdeztem meg, mit mondott az orvos, és Dettit sem, hogy miért játszik Chopint mostanában. Kínlódva írtam, feladatból, hálából, reszkettem, hogy valaki rám nyitja az ajtót, és meglátja rajtam a kikényszerített mondatokat. Akármit írtam, szegletes volt, fénytelen, hiteltelen. Semmivel sem volt több az írás, mint ha az ember köveket dobál egy ismeretlen várárokba. Reflexmozgásokat végeztem hetekig, de lehet, hogy hónapokig. Valamelyik gyerek beadta az ajtón az ebédet, megköszöntem. – Egyél, anyu. – Kérlek, egyél, Karen. – Másképp nem tudsz dolgozni. – Kell az erő a várakozáshoz. – Miféle várakozáshoz, gondoltam. Néha elaludtam az íróasztalon, senki nem ébresztett fel. Halászhajóról álmodtam, nem bírt kikötni, kezek nyúltak a lánc felé a sötét partról. Téged mindig meg fognak menteni. Párás, szitáló ősz volt, idegen vidék. Kibírja Carlos? Kibírja a szíve? Tudja-e valaki pontosan, mi történt ezeken a partokon akkor, kik és hányan hajóztak át a tengerszoroson, voltak-e csakugyan elrejtett fegyverek, útvonalak, amelyek nemcsak a halászok kezében futottak össze, és folytattak-e titkos tárgyalásokat Koppenhágában, a Hotel d’Angleterre tejfényű épületében, az ellenállás vezérkarának háta mögött? Tíz év múlva senkit sem fog érdekelni, hogy a szegény kis kémnő azt hitte, randevút ad a történelemnek. Valószínűleg nem marad fenn a „famous last words”, a halálos ágyon kiejtett híres utolsó szavak között az sem, amit a svéd főszerkesztő, a cenzúrázott lap főszerkesztője mondott a lányának, néhány nappal a háború vége előtt: „Mi történt Norvégiában? Még nem szabadult fel?” Másnap, húsvétkor mindenfelé szóltak a harangok, s a koppenhágai utcákon hamarosan megszólalt a norvég himnusz. A közös történet a legnagyobb védelem. Ki mondta ezt? Hol hallottam ezt?

Kopogtak az ajtón.

– Anyu – lépett be Daniela. – Belefogtál, ugye?

– Honnan tudod, kislányom?

– Hangosan mondtál valamit.

– Lehetséges. Nem vettem észre.

– Megkaptuk a bizonyítványt. Mind a kettőnké jeles lett. – Detti is feltűnt az ajtóban. – Kérni szeretnénk valamit.

– Igen, Daniela.

– Ne ünnepeljük meg a bizonyítványosztást. A születésnapunkat se. Most ne, anyu. Jól van?

– Jól van, kislányom. – Zsibbadtan fölálltam az íróasztal mellől. – Akkor majd decemberben. Az ő születésnapján. Ahogy szoktuk.

– Nem, Karen – mondta Detti. – Akkor se.

– Hanem mikor?! – Zavarodottan néztem a gyerekekre.

Egy-két pillanat után Daniela szólalt meg.

– Majd ha kihevertük.

A közös történet. Ő mondta. Átöleltem a kislányaimat. Danielának vigyáztam a fülére, Dettinek a hátára. Ez a mi közös történetünk. És mindennap írtam valamit arról a szép, semleges országról, amely Európa vészkikötője volt, és szerettem a mondataimat; s a nappaliban elmondtam a gyerekeknek, milyen Stockholmban a hold, ahogy a külvárosok mélyvörös faházaitól odahúz a királyi palota lapos tetejére. Detti eljátszotta Bellman egyik kocsmadalát, lehalkítva; aztán Daniela is felolvasta a köszöntőt, amit neki írt.

 

TUDOD MÁR, MI AZ IRGALOM? HIÁBA HALLOD, „EL, EL INNEN”. AZ OTTHONOD AZ OTTHONOM. NE LÉGY KÖNNYED, HA VER AZ ISTEN.

 

– Jaj, kislányom – mondtam. – Honnan van ez a tudásod!

– Ezt is ő mondta – bólintott Daniela. – Most már mindig őt fogjuk idézni.

Detti visszaült a zongorához, Chopint játszott, és maga elé mormogta: – „Kopin”.

Nevettünk.

És vártuk Carlost azontúl, minden este.

Mert este valahogy jobban megnyílik a közös képzelet. Különösen teliholdkor. Valahol a hold alatt egyenletesen száll a Buenos Aires–Los Angeles–New York–londoni repülő, váltott pilótákkal, mert pilóta nem lehet fáradt. Carlos leszáll a budapesti repülőtéren, nem jön haza: ruganyos léptekkel egyenesen a Külföldieket Ellenőrző Országos Központi Hivatalba megy. Nem üt meg senkit, nem szabad alámerülnünk oda, ahol a gonoszok laknak, „Monsieur – mondja halkan –, az irataimat”. A tisztviselő rémülten engedelmeskedik. Másnap az anyakönyvezető előtt állunk, Carlos meg én. Rajtam a tengerszürke bársonykosztüm, végre, a fehér csipkeblúzzal, kezemben egy szál sárga rózsa, a tüskék végig levágva. Daniela és Detti talpig fehérben. „Carlos, akarod-e az előttünk megjelent Karent hitvesedül?” – „Igen.” – „Karen, akarod-e…” – „Igen!” És aztán Velence. Velence. A víziváros, az igazi. A San Sebastiano-templom oltára fölött a Veronese-kép. A San Giorgio Maggiore toronyórája. Madonna dell’Orto. San Francesco della Vigna. Santa Maria dei Miracoli. Minden este másik. Minden évben Velence. Nyugati állampolgár felesége akkor kap útlevelet, amikor akar. Detti európai koncertturnén, legutóbb Amszterdamból írt. Víziváros. „Majdnem olyan szép…” Detti hol a Concertgebouw-val játszik, hol Dáviddal. Egyre többet vannak együtt. Péter, a hegedűs zeneszerzést tanul, Daniela verseit akarja megzenésíteni. A kislányom latin–magyar szakot végez; első verseskönyve Passió címmel jelenik meg, a tanár plasztikai műtéttel helyrehozza a megcsonkított fülét, Daniela láthatatlan hallókészüléket hord, a tücsköket is hallja. Párizsból Londonba utazik, felolvasóestet tart, Detti is átmegy Amszterdamból, Carlos Swanseaból, ahol éppen filmet forgat. Ott vagyok én is, és nézem őket.

Ami ezután következett, olyan iramban történt, hogy nem lehetett követni, és nem lehetett fölkészülni rá.

Chopin 24 Préludes-je is szerepelt az akadémia őszi növendékkoncertjének műsorán. Detti egy társával játszotta a darabokat, felváltva; két zongora állt a pódiumon. Angol impresszáriót vártak, már a főpróbára is; külföldi szerződésről suttogtak, tanulmányútról. London…! A kislány megszállottan gyakorolt, az utolsó napokban alig bírta lenyelni az ételt. A főpróbára nem tudtuk elkísérni; Daniela iskolában volt, én a szerkesztőségben, a figyelmem minduntalan a pódiumra vándorolt, a prelúdiumokat hallottam, a határozott és tiszta hangokat. – Politikával vagy erotikával lehet eladni a lapot – mondta valaki az értekezleten. Egyszerre telefonhoz hívtak. – Tessék jönni azonnal – hallottam Dávidot. – Tessék sietni, baj van. – Mire a taxi az akadémiához ért, a mentők már elvitték Dettit a baleseti kórházba. Dávid a járda szélén állt. – Nem tudom, mikor játszott így utoljára – mondta, ahogy a taxi végigsepert a körúton. – Az ember így csak álmában játszik. Kristályos volt, fájdalmas, csupa élet. A c-moll prelúdium után senki nem mert a teremben megmozdulni. Percekig szólt a végső decrescendo. Láttam az impresszárió arcát. Láttam Dettit a Royal Albert Hall színpadán. Még négy darab volt hátra, de egyfolytában az a csönd zengett odafönn. És taps helyett az emberek előbb némán felálltak, a két zongorista előrejött, a pódium széléig, és meghajoltak, mélyen, csak aztán tört ki a taps. Akkor Detti lépett még egyet, és én néztem, hogy nem esik le, inkább kilép valahová. A csattanásra a tanárok odarohantak, az orvos is, a terem megbolydult, láttam, hogy az impresszárió lehajol, és mond valamit, és Detti válaszol, de nem mozdul a földről. A hátán feküdt, végig a hátán. – Felrohantunk a kórház lépcsőjén. Detti már a műtőben volt.

Zsongott a folyosó. Mentősök, hordágyak, lábdobogás. Dávidot megkértem, értesítse Danielát, és szóljon a sebésznek, Nánási főorvosnak. Később telefonáltam az iskolába. Detti a második gimnáziumba járt.

Késő délután tolták ki a kerekes ágyat a műtőből.

– Újabb gerincműtét – mondta komoran a baleseti sebész. Véres volt a köpenye. – Majdnem ugyanott, ahol az első. Remélhetőleg nem lép fel szövődmény.

Az alvó kislányt lefektették az ágyra. Tizenöt ágy volt a kórteremben.

– Hogy fog így élni – suttogta Nánási főorvos, aki közben odaért. – Zene nélkül!

Nem hittem, hogy suttogni is tud.

Sötét volt, mire hazaértem. Daniela a zongoránál ült, a kottákat lapozta. Grieg, Debussy, Chopin. Ott ült egész este.

Naponta mentünk Dettihez, a nehéz szagú, nyöszörgő kórterembe. Daniela csak minden második héten járt kezelésre, a városszéli kórházba. Dávid elmulasztotta a próbáit. Mindig egy-két perccel tovább maradt a betegágynál. Detti egyikünknek sem válaszolt.

Október 23-án, tekintettel a harmincadik évfordulóra, az utcákon még több rendőr járkált, mint más ilyen alkalmakkor. Dávid édesanyjával úgy gondoltuk, jobb, ha a gyerekek nem mennek ki a városba. Egész nap a svédországi jegyzeteimen dolgoztam, Helsingborgról írtam, a Maureen Headley-filmről, arról, hogy nem tudjuk magunkat beleerőltetni a mások életébe, fegyverrel sem, adatokkal sem. Este bementem a baleseti kórházba. Detti nem szólt hozzám, csak a sötét szeme járása mutatta, hogy él, hogy észnél van.

Danielának megmostam a haját aznap; nem mondta, ahogy máskor, hogy triginta, quadraginta. Az öblítővíz lassan siklott a kislány göcsörtös fejbőrén.

Egy időre lecsuktuk a zongora fedelét.

November elején, egy reggel zöldessárga foltot láttam Daniela párnáján. Elővettem újra a bolyhos törülközőket. A városszéli kórházban nem mondtak semmit. A tanár hallgatott, az orvosok is. Danielának megint gyakrabban kellett kezelésre járnia.

A temetőbe egyedül mentem ki. Némaságból némaságba.

– Merre járhatsz a világban, Jancsikám? – hallottam egy november végi estén a falon túlról. Daniela évek óta nem folytatta ezt a történetet. – Merre visz a lábad, aranyvirág? Gondolsz-e az otthonodra? Én itt mindig elképzelem az utadat. Mégy, amerre a négy szél. Volt, aki megmondta, hogy te meg én nem eszünk meg együtt egy kiló sót. Csak legyintett a házunkra, ebből se lesz énekes halott, hiszen te szőrrül-lábrul eltűntél, mint aki jól végezte dolgát, én meg itt maradtam, majd megvesz az Isten hidege, amíg te idegenben smátrálsz. Így van-e? Igen is, meg nem is. Nincs itt olyan vad hideg. Bekondítok a kályhába, a látogatóm izzad, mint Mizák.

Elmosolyodtam az ajtószárny mögött.

– Izzad, mint Mizák. Ha van látogatóm. Inkább magamban vagyok, hasznosítom magamat. Nyáron kipányvázom a növényeket, télen tódozok-fódozok, takarítok, ahol a papok táncolnak, főzök is, nem hajt a tatár. Beosztok szépen mindent. Több nap, mint kolbász. Néha rám öregszik a kenyér, az étel is öregnek válik, a múltkor odaadtam a szomszédnak a pöszmétét, örült, mint bolond tehén a fiának. Csak aztán jön az este, aranyvirág. Az este. Nézem a párnahajat. Mindenki az igazak álmát alussza.

Vigyáztam, hogy az öklöm ne érjen az ajtófélfához.

– Van neked ágyad, aranyfülű? Van rendes párnád? Hazajössz egyszer? Ha hazajössz, meggyógyulok, tudod?

Daniela sírt.

Nem mozdultam.

A mackó leesett a párnahajról.

Azokban a napokban többnyire egyedül jártam Dettihez, Daniela fáradékonyabb lett, Dávidnak pótolnia kellett az elmulasztott próbákat. A kislány szótlanul feküdt a gipsz és az ágynemű fehérjében, arca lesoványodott, nyugtalanul csillogott a szeme. – Nem akarnál valamit olvasni, kislányom? – kérdeztem, és elsimítottam a homlokából az odatapadt fekete hajcsomókat. Detti rám nézett, kicsit álmélkodva, kicsit értetlenül. A baleset óta először láttam a szemében valami mosolyfélét. Aztán lecsukódott a szemhéja, s én hazamentem, tehetetlenül.

Másnap felhívtam a tanárt a városszéli kórházban. A zöldessárga folt a gyerek párnáján, mondtam neki. Nem értem. A műtét óta… – Nem halaszthatjuk tovább, értse meg, vágott közbe Szakolczay. Újabb műtét szükséges. Az egész fülkagylót el kell távolítani. A gyerek élete múlik rajta. – Az egész fülkagylót, dadogtam, az egész fülkagylót. És úgy élni tovább. – Élni, mondta nyersen a tanár. Élni, mindenáron! Holnap reggel legyenek itt.

Letette a kagylót.

Becsomagoltam Daniela holmiját. Kórházba megyünk, vizsgálatra. Többet nem bírtam mondani.

A tanár az alorvost bízta meg vele, hogy beszéljen a kislánnyal; Rusznyák alorvost, aki megnézte az éjjeliszekrényen Daniela verseskönyveit. Fájdalmas röntgenvizsgálatok után – a gyerek göcsörtös koponyáját odaszorították a hideg géphez – az alorvos bement Daniela szobájába, leült az ágya végébe, nem hallatszott ki egy hang sem, aztán a gyerek felsikoltott, nem akarok élni, mondta, muszáj, hallottam az alorvost, muszáj, kislányom, nincs más meggondolás, élni kell. Az anyádért, a testvéredért. A nevelőapádért.

Daniela zokogott.

Megtanítottad sírni. Kerékbe törted, Istenem.

A műtét december 8-án volt. A Carlos születésnapján.

A gyerek átaludta azt a napot, fején a hatalmas fehér kötéssel. Nyugodtan lélegzett. Most nem ferdült el az arca.

– Sikerült – mondta a tanár, és fáradtan kezet nyújtott. – Elébe vágtunk az időnek.

Nem kérdeztem tőle semmit.

– Csakhogy itt vagy, Karen! – Detti fölemelkedett az ágyon, amennyire bírt. – Nagyon vártalak.

Tenyerembe fogtam a csapzott kis fejet. A sápadt arcon kiütköztek a lázrózsák.

– Itt vagyok, kislányom.

– Most úgy mondtad, mint Danielának. Este, mikor leülsz az ágya szélére, és azt hiszitek, alszom.

– Detti, kicsikém, én téged is…

– Berta. Ez az eredeti nevem. Nem szerettem soha. Berta, öregkisasszony. Púpos vénlány. Bernadette, zongoraművész. Royal Albert Hall. Apuka és anyuka neve alá azt írasd, Berta Bernadette. És egyetlen évszámot. Semmi mást. Megígéred?

– Ez őrültség, Detti. Ezzel most nem szabad…

– Ígérd meg.

– Megígérem. Majd egyszer. Sokára. Előbb a Royal Albert Hall.

– Az impresszárió! Azonnali szerződés! – Detti az arcomhoz erőltette az arcát. – Dávid fölvette a koncertet. A c-mollt. Azt a decrescendót. Mutasd meg Carlosnak. Bébének is mutasd meg. Daniela most már hallani fogja. Biztosan gyógyul a füle.

– Gyógyul.

– Az az utolsó sor! – A kislány feje elnehezült a tenyeremben. – Karen, Danny, Detti, José. Szép volt. És végre hazajön. Nagyon szeretlek.

Én is, akartam mondani, de elakadt a hang a torkomon. Detti rám nézett. Nem látott engem. Óvatosan hátrafektettem a párnára. Aludt.

– Morfium – szegeztem a nővérnek a folyosón.

A nővér letette az ágytálat.

– Nem lehetett már nézni ezt a szenvedést. Felfekvéses sebek a hátán, tüdőgyulladás. Nem tudjuk a lázát lenyomni. A tablettákat kihányja.

– Legyen mellette – mondtam. – Kérem, legyen a kislányom mellett.

Gépeltem a svédországi feljegyzéseket a kéziratból. Kimentem mind a két kórházba. Daniela aludt. Detti üres szemmel nézett rám. A következő napon csak Danielához mentem. Csütörtök volt. Pénteken ugyanúgy. Este befejeztem a munkát. Álltam a gyerekszobában. Szombat reggel Dettihez indultam, 1986. december 13-a, csengett a telefon. Ismeretlen orvos hangja.

– Fogadja részvétemet, asszonyom. Bernadette az éjjel elaludt.

Végigkóvályogtam azon az ismert úton. A kis testet már elvitték a nyöszörgő kórteremből. Ideadták a zárójelentést, a hosszú, fekete estélyi szoknyát, a fehér csipkeblúzt. Az egyik fekete lakkcipő sarka elgörbült, ahogy beleakadt a színpad szélébe.

Három nap múlva volt a temetés. Kevesen jöttek el. Ez volt a legkeményebb tél a háború óta. Nánási főorvos, a történelemtanárnő, Anetta, Dávid és Péter, néhány riadt gimnazista, akadémista és tanár. A magnetofonon Chopin c-moll Prélude-je. Decrescendo. Detti játszik. A sírásók csikorogva dobálták a fagyos földet. Dávid befogta a fülét.

Aztán kimentem Danielához. Elmondtam, milyen kegyetlen tél van, az emberek a járműveken dideregnek, a könny az arcukra fagy. A földalatti leállt, aki tud, odalenn, a mélyben keres menedéket.

– Szegény kis testvérem – mondta Daniela. – Csak ne lett volna ekkora távolság a londoni hangversenyterem és a gipszágy között.

Fekete ruhában voltam. A gyereket nem szoríthattam magamhoz, fején ott magaslott a nagy fehér kötés. Mások is hordoztak ilyen kötést a fejükön, itt senki sem bámult Danielára. December végén a legtöbben hazamentek. A karácsonyt és a szilveszter délutánt ott töltöttük a fűtött kórházfolyosón.

– A seb szépen gyógyul – mondták mindannyiszor az orvosok.

Januárban megvolt a hagyatéki tárgyalás. A közjegyzőnél mint a kiskorú Bernadette gyámja jelentem meg. Az utcán a járókelők felbotlottak a hóbuckákban, a fagyban eltűntek a lépcsők fokai. Az egykori sárvári ház árát átírattam Detti nevéről a Daniela nevére.

– Velencéhez – nézett rám oldalról Daniela. – Úgyis elmentek majd. Te meg Carlos.

Lassan mozgott, bár már alig volt kötés a fején; a haja is kinőtt valamennyire. Most már, ha akartam, átölelhettem.

Kora tavasz lett, mire Daniela hazajött a kórházból. Tu. mal., így kezdődött a zárójelentés. Detti ágyát addigra elajándékoztam. Daniela tűnődve járt-kelt a lakásban, mintha csak egy régi, meghitt szállodában volna. A zongorára nem nézett többé.

Hetenként mentünk a városszéli kórházba, kötözésre. Ahogy kiértünk, a gyerek fölélénkült. Rendszerint a tanár kezelte Danielát. A kezelés valóságos szertartás volt, fiatal orvosok karéjában. A tanár a végén megdicsérte a kislányt.

– Még nem érte el az arcideget – mondta, félrefordulva. A mondatnak nem volt alanya. Máskor így hívta be Danielát a tanár: – Gyere, megnézzük. – Nem tette hozzá, hogy „a fülecskét”. Nem volt fülecske. Esténként illatos kenőccsel kentem körül a koponya jobb oldalán az apró üreget, a fülkagyló emlékét. A hajmosásokat végigfohászkodtam, három-négy vastag törülköző fölött. Viginti, triginta, gondoltam magamban. Daniela néma volt.

A besugárzásra egyedül járt a kislány, a kertvárosi kórházba; így akarta. Forróság volt, a park tele nyári nesszel, a lombok közt rejtekhelyek. Daniela megállt a fák alatt, fölnézett. Nem törődött felnőttel, gyerekkel. Éjjel-nappal hófehér selyemkendőt viselt.

– Szépen hámosodik – mondta a radiológus professzor.

Megjelentek a svédországi feljegyzéseim. Elhatároztam, hogy könyvet állítok össze a három háborús utazásból. Norvégia, Dánia, Svédország. A gleccseren innen. Egy nemzedék gyermekkora. Daniela levizsgázott a nyolcadik osztályból mint magántanuló; a vizsgabiztos megkérdezte, hol akar tovább tanulni. Latin tagozatos gimnáziumban, felelte a kislány. Beírattam.

A születésnapjára megvettem Tacitus műveit, latinul. Daniela is könyvet vett nekem. Rex Warner: Periklész. Stefan Zweig: Fouché. „Anyunak, szeretettel”, írta egy keskeny cédulára. Csináltattam Danielának kétszáz darab névjegyet.

Detti születésnapján kimentem a temetőbe. A fehér obeliszket már visszaállították a sírra, Berta Bernadette. És egyetlen évszám. 1986. Mire hazaértem, égett a mécses az asztalon, ahol a gyertyák égtek azelőtt.

Elfogytak a szavaim. Járkáltam Daniela mellett a lakásban, mint az erdőben. A kislány bevásárolt, főzött. „Te csak dolgozz, anyu.” Bellmant fordítottam, szerelmes és kocsmadalokat, azt is, amit Detti játszott nemrég, a főpróba előtt: „A gégém nem gyógyítod, / az régen sörbe fúlt…” Vidám kis dalok voltak. Daniela a tankönyveit olvasta, vagy Tacitust, szótárral, amikor hazajött a kertvárosi kórházból, ősszel megint besugárzást kapott. Éjjelente odaálltam az ágya mellé, a kendő alól, a makacs hajfürt helyén kibukott egy-két hajszál, szerettem volna visszasimítani. A gyerek erősen lélegzett, háton fekve aludt. A hajszálakra odasütött a hold.

Egy éjjel kiáltásra szaladtam be a szomszéd szobából, Daniela az ágyon ült, és a függönyre meredt.

– Onnan jött – mondta, a hirtelen ébredéstől rekedten. – Egy magas, fehér ruhás nő. A függönyből idelépett az ágyhoz. Nem szólt semmit, csak itt állt, és meg se mozdult.

– Álmodtad, kislányom. – Leültem Daniela mellé, átöleltem a sovány kis vállát. Az éjszakás nővér mondta, hogy a gyerek hat kilót fogyott.

– Nem álmodtam, anyu. Láttam. Itt állt. Hosszú, áttetsző fehér ruhája volt. És nézett. Amikor rákiáltottam, eltűnt.

– Néha nagyon intenzíven álmodunk, Daniela. Szinte tapintani tudjuk az álmot. Nyugodj meg, kicsikém. Aludj el, aranyvirág.

Visszasimítottam azt az egy-két hajszálat a kendő alá. Az „aranyvirág”-ra Daniela rám villantotta a szemét, kicsit távolabb húzódott.

– Ugye, Josét nem fogod kidobni, anyu?

– Miért dobnám ki Josét, Daniela? Felnőttkorodra jó emlék lesz.

– Karen, Danny, Detti, José. Én vagyok a hibás. Nem engedtem, hogy Carlos elvegyen téged. Ne üljön az asztalfőre, ne olvasson verset. Van vendégszoba. Miket mondtam neki!

– A KEOKH nem engedte. Te csak hűséges voltál apádhoz. Aztán később…

– A svéd rendezőnek úgy mutatott be: „A szerelmem”! „A szerelmem kislánya”! Csak Dettire mondta: „A nevelt lányom”!

– Tapintatból. Aludj most már, kicsikém. Késő van.

– Anyu… Nem vinnétek el engem is Velencébe?

De az igenlő választ már nem hallotta Daniela. Olyan hirtelen aludt el, mint valamikor. Egy darabig ott álltam az ágya mellett.

– Még mindig nem érte el az arcideget – mondta a következő kezelésen a tanár.

Útlevelet kértem kettőnknek, Olaszországba. Ha Carlos jön, legyünk készenlétben.

December 8-án, Carlos születésnapján a telefont figyeltük. Karácsonykor, szilveszterkor is. A telefon nem szólt. Nem villogott.

Egy téli estén, ahogy az illatos kenőccsel körülkentem a műtéti helyet Daniela koponyáján, hirtelen vér serkent ki a seb mélyéből, és tömött sugárban ömlött a gyerek arcán lefelé. Odaszorítottam egy darab gézt, átdörömböltem a szomszédhoz, aki évekkel azelőtt iskolába kísérte a gyerekeket, a szomszéd fölkapta a kabátját, betuszkolt a kocsijába, százhúszas sebességgel mentünk a városszéli kórházig. Fülöp adjunktus volt az éjszakai ügyeletes, megnézte a sebet, átkötözte. – Semmi komoly – mondta megnyugtató hangon. – Egy kis ér megpattant.

Alig mertem hozzányúlni a sebhez esténként.

Éjszaka dolgoztam. Brodskyt fordítottam, nemrég kapta meg a Nobel-díjat, a hosszú elégia az alvó téli város képeit zsúfolta egymásra, súlyos, elegáns rímek, erős lüktetésű jambusok, trocheusok, váratlan, sötét hangsúlyok: „Egész álmodó / városrészt szel az ablaktest halálra”. Alszik London, az otthonok, a börtönök, a gályák, a holtak, az angyalok, az Úr. „Alszik a Sátán. És a gyűlölet / aludni dőlt az angol téli síkra.” Csak egyetlen vékony hang tépi fel az éjszakai némaságot, nem őrangyalé, nem kerubé, nem arkangyalé: John Donne, a költő lelke jár az égi magasban, bűnhődik, mert szenvedélye volt az írás.

Vagy itt, mellettem kiáltott valaki?

Megfogódzkodtam az ajtófélfában. A kislányom háton fekve, nyugodtan aludt. Vérnek nem volt nyoma sehol.

Kinn hagytam a verset az íróasztalon. Daniela nem kérte el, nem olvasta el.

Azon a télen még kétszer mentünk ki éjszakai vérzés miatt a kórházba.

De semmilyen költemény nem ér föl az emberi archoz, amikor az arkangyali tudás megjelenik rajta, akár a tükörszilánkban. Néhány nappal az egyik ilyen éjszaka után parányi sárga gömbök oldódtak le a sebhely széléről, ahogy a kislány bőréhez hozzáértem. A parányi gömbök egymás után hullottak lefelé, az üreg a koponyán alig észrevehetően szélesedett. A gyerek rám nézett, és abban a pillanatban megértettem, hogy azok a gömbök az én kislányom sejtjei, az üregben pedig magát a Rémet látom. Nem tudom, hogy nézhettem vissza a gyerekre.

– Légy bátor és erős – suttogta Daniela.

Kiváltottam az olasz vízumot. Ötnapos velencei útra fizettem be egy utazási irodában. Velence, Ravenna, autóbusszal, Daniela fél a repüléstől. Carlosszal odakinn is találkozhatunk.

Egy márciusi reggelen arra ébredtem, hogy Daniela jobb szeme akkora, mint a háború előtti hajasbabáké. A nagy, kerek bagolyszemet a kislány nem tudta lehunyni, az emberek hátrahőköltek, amikor meglátták az utcán. A szemorvos szakrendelésre küldött bennünket; három öltéssel bevarrták a külső szemzugot, hogy a bőr összeforrjon, s a beteg szem akkora legyen, mint a másik. Daniela egy hétig úgy aludt, hogy nyitva volt a jobb szeme; az utolsó éjszakán egyáltalán nem aludt. Sírni nem tudott, forgolódni nem tudott. Nem tudta dobálni magát.

Amikor végre kiszedték az öltéseket, a jobb és a bal szem majdnem egyforma volt. A kislány a könyvespolcra nézett. Tacitus. Tankönyvek. Nem tudott olvasni.

Hajnalok hajnalán, egy napon, kora tavasszal, nem egészen két évvel azután, hogy hazajöttem Svédországból, Daniela bekopogott hozzám, és megállt a szoba közepén. Ébren voltam; szinte mindig ébren voltam. A gyerek tétován állt, keze a levegőben. Jobb oldalt teljesen el volt ferdülve az arca, a szája széle fönn, a szeme alatt. Nem kiáltottam fel. Nem nyúltam hozzá a fehér selyemkendőhöz.

– Fáj – mondta Daniela.

Ölben vittem le a taxihoz. Alig éreztem a súlyát.

– Elérte az arcideget – mondta csöndesen a tanár. A kezelés után lehajolt Danielához, megcsókolta az arcát, a bal oldalon.

Az egyik fiatal orvosnő harminc darab fájdalomcsillapítót írt fel a gyereknek. Triginta. Daniela közömbösen járt az utcán, nem törődött a bámészkodókkal, a nyakukat tekergetőkkel. Otthon imbolyogva főzött és tálalt, „te csak dolgozz, anyu”, az észak-európai könyvem kefelevonatát javítottam, s amíg benn voltam a szerkesztőségben, egy ápolónő tett-vett a lakásban. Daniela kiejtette a tárgyakat a kezéből. Mellette voltunk a fürdőszobában, az étkezőben kiskanállal etettük, az ápolónő vagy én. A kórházban a kislány minden kezelés után odatartotta a bal arcát a tanárnak.

Szertartások sorozata lett az élet. Alvás, evés, fürdés, imbolygás, várakozás, kezelés, aztán a bal arc. Még erősebb fájdalomcsillapító kellett, pecsétes tanácsi engedéllyel lehetett kiváltani; az örökzöldek között a magányos öreg gyógyszerész most nem mondta, hogy „jó magának”, mint egyszer, egy régi karácsonyon. Pedig jó volt, Istenem, még így is jó volt, látni ezt a gyönyörű, tönkrezúzott kis arcot éjszakánként, hallgatni azt a hörgő szuszogást, nézni a hajszálakat, rettegni, hogy a kezem közt vérzik el, hogy elesik, elbotlik, beleég a kislány a fájdalomba, jó volt, az enyém volt, ordítani kellett volna, miért, Istenem, miért, és miért nem zúdítod énrám a felét ennek a szenvedésnek, amit a gyerekemre kiosztottál! Nem bírtam tovább. Május végén kivittem Danielát a kórházba. Fölerősíteni, mondtam neki. És talán föl lehet még erősíteni. A gyerek azt kérte, mossam meg a haját, mielőtt elindulunk. Jelentsem be az iskolában, később vizsgázik. Mondjam le a velencei utat. Carlos meg fogja érteni.

– Majd ha meggyógyulok, anyu. Neked is könnyebb lesz.

A küszöbről nem nézett vissza.

Kétágyas kórterembe került Daniela a városszéli kórházban. A tanár szabadságon volt; az orvosok, a nővérek néha benéztek a gyerekhez, megálltak az ágyánál. – Azért ilyen kedvesek, mert tudják, hogy meghalok. – Kislányom, meg fogsz gyógyulni! Meg fogsz gyógyulni! – Daniela nem figyelt rám. – Ne gyere mindennap, anyu. Elég, ha másnaponként jössz. – Mindennap mentem. Pépes főzelékkel, mokkáskanállal. Tárgyakkal, amik Danielának eszébe jutottak – új papucs, pongyola, körömreszelő, ostya a fájdalomcsillapítóhoz, golyóstoll, a füzet –, s amik aztán ott hevertek lakatlan szigetként a kislány körül. Június 2-án megjelent a könyv, az Északi hadszíntér, kivittem az első példányt Danielának, gratulálok, mondta, és az éjjeliszekrényre tette a könyvet, a füzet és a fájdalomcsillapító közé, ugye, kimégy a könyvhétre, anyu. Az a dolgod.

A tanár közben visszajött a szabadságáról, megkért, hogy menjek föl a magánrendelőjébe, még aznap. A nappaliban ültünk, ketten. Az asztalon kávé. – Nem tudtuk Danielát megmenteni – mondta a tanár, csak én hallottam szakadozottan? vagy ő, az orvos beszélt úgy, mint fuldokló a másik fuldoklóhoz? – Néha pici tumorba belehalnak, néha hatalmas tumort túlélnek – ezt mintha kiabálta volna –, az első műtétnél azt hittük… nem szűrte be… a porc határt szabott… aztán mégis… továbbment, befelé… el kellett végezni… másodszor is… nem lehet… csak kicsinyíteni… csak lassítani a folyamatot…

A folyamat. Ez volt az a szó. Magamhoz tértem. Nem néztem a tanárra.

– Erős akaratú kislány volt – mondta csöndesen a tanár, mintha Daniela most is ott volna köztünk. – Mindenki szerette. Másfél évvel meghosszabbította a saját életét.

– Köszönöm önnek ezt a másfél évet – mondtam, majdnem hangtalanul.

Megittam a kávét.

Aztán kimentem a könyvhétre. Az a dolgom. Erősen tűzött a nap. Nem láttam magam körül senkit. Siettem vissza a kislányomhoz.

Vegyél egy literes tejeslábost, mondta Daniela.

Másnap megvettem. A legszebbet, amit kapni lehetett.

Hogy mikor toppant oda a magas, ismeretlen nő, hosszú pongyolában, a kórterem ajtaja elé, nem tudom. Asszonyom, mondta, engedje meg, hogy átsegítsem ezt a kislányt a halálon. Segítek, hogy végre szembenézzen vele. Az én kislányom nem fog meghalni, válaszoltam. Most is a háztartással foglalkozik, meg a könyvhéttel. Azonkívül a világon mindig vannak csodával határos dolgok. Az ismeretlen nő furcsálkodva nézett végig, aztán elment a lengőajtó felé.

– Ki volt ez? – kérdezte Daniela izgatottan. – Olyan ismerős!

– Nem tudom, kislányom.

– És te? – hajolt felém a gyerek valami sugaras, elvarázsolt mosollyal. – Te ki vagy?

– Az édesanyád, Daniela.

– Hová valósi vagy?

– Magyarországra. Nem emlékszel?

– Fáradt vagyok – mondta hirtelen a kislány. – Alszom egyet. Ne segíts, egyedül kell. Nem haragszol, hogy nem kísérlek ki? – És átfogta a nyakamat, átölelte és szorította, olyan erővel, ahogy csak a nagyon boldog gyerekek ölelik át az édesanyjukat, nem sokkal azelőtt, hogy betöltik a tizenötödik életévet.

Az eszméletlenség, ami a kislányomra rászakadt, két napig tartott, nem tovább. Daniela kóborolt, mondják, az első reggelen, ment kifelé, a lengőajtó felé. Pedig dehogy kóborolt. Merő udvariasság volt ez az útja. Kikísérni még egyszer, ezt őrizték a lépései. Aztán elvesztette az irányt.

– Tessék beszélni hozzá – mondta az ápoló, aki az alvó Danielát lemosdatta. – Tessék elbúcsúzni, mindent hall.

Persze hogy mindent hall.

Az adjunktus másnap éjjel csak annyit mondott a telefonba:

– A kislány.

És én csak azt kérdeztem:

– Mikor.

– Háromnegyed tízkor.

– Bocsásson meg – mondtam. – Biztos?!

– Biztos – felelte az adjunktus vontatottan. – Nem lélegzik.

1988. június 9-e volt. Csütörtök.

Már csak a leltárba vett néhány tárgy volt hátra. Papucs, pongyola, körömreszelő, ostya, golyóstoll, a füzet. Kérés a patológia vezető főorvosához, ne boncolják – ne boncolják. Mindenkit boncolunk, mondta a főorvos. De ez más, kértem, ez egy emberi arc. Isten képmása. Értem, mondta a patológus. Akkor eltekintünk tőle. Azonnal szólok a boncteremben.

Elfelejtett szólni.

A temetésre nem emlékszem. Szakolczay tanár úrral eljött a kórházból néhány orvos, nővér. Tanárok, iskolatársak, zenészek, egy sarokban az angoltanárnő. Sírt.

És a göröngyök. Az utolsó ütés. Nem fogtam be a fülemet. Daniela hallja, én is hallom.

És ezzel tulajdonképpen minden befejeződik. A túlélőnek nincs más dolga, mint naponta megküzdeni az árulással. Ha egy pillanatra önfeledt, nyomban figyelmeztetést kap. A Canal Grande vizére bámul, ahogy rézsút rádől a naplemente, s akkor egy hang azt mondja, az időszámítás a göröngyöké.

A kislányom sírja fölé hatalmas nyárfaág hajlik, teli madárral. Nyári estéken a lakásunk ablaka alatt ordítanak a tücskök. A természet nem különbözteti meg az élő Danielát a halott Danielától. Tóth Árpád nyomán én is megkérdhetem: a Cassiopeia van tőlem távolabb, vagy a kislányom hallókészüléke?

A tárgyak kegyetlen vesszőfutását mindenki ismeri, az örökös halotti leltárt. Hát még, amikor a tárgy a lehetőséget hurcolja magával, Detti zongorája, Daniela füzete, a könyvjelző egy Tacitus-kötetben, a hóesés az ablak előtt, „mostantól itt állunk, ebben az ablakkeretben, végleg, Karen. Van még hely azon az ikonosztázon?” – „Nincsen, Carlos. Teljesen betölti a teret a főalak.” A hó rátapad a városra, az ablakra, a temetőre.

A külvilág másfajta kíméletlensége a beszivárgó hírekben jelentkezik. Dávid és Péter koncertturnéja Londonban, Amszterdamban. Royal Albert Hall, Concertgebouw. Tillie Matthews filmje egy külföldi televízió műsorán. Tillie nyakában medál. A régi útleveles, aki egykor Párizsban maquisard volt, meghalt. A farmernadrágos, szőke orvosnő, a „doktorka”, akinek élettársa könyvet írt egyebek között Leninről, öngyilkos lett, morfiummal. Egy svéd író kinyomozta, hogy Larsen, a dán kommunista vezető, aki a háború alatt szövetségre lépett Møllerrel, a konzervatív pártvezérrel a megszállók ellen, besúgó volt, a Gestapo megfenyegette a feleségét. A svéd író a megbocsátás híve.

Néha a felszínen játszódnak a dolgok. A kerületi gondozó sárga, omladozó épületét rendbehozták, le lehet ülni a folyosón. Az orosztanárokat átképzik angoltanárnak. Egy bulvárlapban Patrizia Matthis nyilatkozott, soha nem volt gyereke.

Bocsáss meg nekünk, Bébé.

Ami valódi, mélyebben történik. Késő éjjel vagy kora hajnalban Daniela sokszor meglátogat, ruhája hosszú, fehér és olyan áttetsző, mint maga az álom. S hogy a jelenés ne ragadjon el sem a spiritizmus, sem az önvigasztalás irányába, Daniela verset mond. A sorokat lejegyzem apró papírlapokra – itt van kétszáz darab névjegy –, és befejezem, amit be kell fejezni, mint legutóbb ezt a verset.

 

LEGVÉGÜL ELJŐ AZ A NAP. SEMMIBE FORDUL A TEREMTÉS. S FELSISTEREG A FÖLD ALATT AMA LEGELSŐ ÖSSZEFÜGGÉS – VÍZESÉSHEZ SZÓL ÍGY AZ ÉRC, VULKÁN FELETT SZÁLL ÍGY A SÓLYOM – ÉS HELYREÁLL A LÉTEZÉS EGY ELSZAKADT KÖLDÖKZSINÓRON.

 

Máskor félálomban a reggelizőasztalnál ülünk, négyen, világosban is égnek a gyertyák. Mindnyájan mondunk valamit arról, mit jelent együtt lenni. Carlos azt mondja: „Szomjas vagyok”, Detti halkan énekel: „Du holde Kunst, ich danke dir!”, Daniela Carloshoz fordul: „a nevelőapám”, én pedig hol az egyiket, hol a másikat kérlelem: „légy szíves, add ide a vajat”. Nagyon rövidek ezek a félálmok.

Valamikor a kilencvenes évek elején a postás levelet hozott Carlosnak a Rendőr-főkapitányság Külföldieket Ellenőrző Osztályától, a korábbi KEOKH-tól. A levélben megírták, hogy a nyomozati ok megszűntével Carl-Gustav Rawson letelepedhet Magyarországon. Átvettem. Pásztor Zoltánné Gottel Karen.

Minden szilveszter éjjel figyelem a telefont, de sohasem csöng. Nem hallom Carlos lélegzetét a gleccseren túlról, ahol ő és Jonas – Patroklos és Achilles – befejezte a történetet az öregemberről, aki egykor azt mondta: „a legnagyobb szenvedély a letelepedés”.

Brodsky, a költő, akit kivertek a hazájából, végül Velencében telepedett le. Azután hamarosan meghalt.

Elmentem Velencébe. A vaporettóról néztem a Canal Grande vizén a naplementét, kiszálltam a Szent Márk téren, de nem mentem be a templomokba, nem láttam Veronese és Bellini oltárképeit, a San Giobbe-templomot is csak messziről, ezt azonban már ismertem, álmomból. A Rialtón nem vettem achát gyöngysort. Az ékszer magányossá tesz. A kislányom gyerekkori játékát, Josét valaki majd elviszi a pamlagról; a dán tengerparton az a sötét fa, amely ferdén a vízre dől, előbb-utóbb megemeli az eget. Énértem is levágták a rózsáról a tüskét, és megkérdezték tőlem: „Hogy utaztál?” Ma azt kérdezik: „Hová valósi vagy?” S én azt felelem, amit a haldokló Danielának: „Magyarországra. Nem emlékszel?” A többi a göröngyök dolga.

Hazajöttem Velencéből. Mindig hazajövök. A szeretet a kifosztottak fényűzése, és a szenvedély maga a kifosztottság.

Már akkor fel kellett volna rá figyelnem.

Az alsó fedélzeten ültünk, a hajó orra felőli oldalon, Carlos végigfeszítette a pad támláján a karját, Daniela rábuktatta a fejét a hajópad szövetére, mintegy véletlenül, mint akit ezen a világon semmi sem érdekel, csak az üvegen túli szél, csak a hullámok, a támlán ezek az izmok: egy ismeretlen férfikar anatómiája.

– Hazajössz egyszer?

Carlos nem válaszolt, egyetlen rezzenéssel, a karjával sem; arcán nem látszott sem több reménykedés, sem nagyobb elveszettség.

Egyikünk sem mozdult.

Detti a fedélzet túloldalán ült, a távolodó szigetet nézte.

Négyen négyfelé bámultunk.

Gyereknek nincs miről hazudni.

Fél óra múlva, amikor Carlos elvitte a két kislányt a hajó belsejébe – az egyik a szájára figyelt, a másik odafordult az oldalához –, egyedül maradtam a fedélzeten, nem először van ez így, az sem, hogy magamra hagynak, az sem, hogy abban a pillanatban valaki megszólal mellettem, váratlanul, mint a kőomlás; odalépett a kormányos, pipázott, tetoválva volt a karja, a ráncok úgy ültek a homlokán, akár egy angyal ráncai.

– Leányom – mondta a kormányos –, visszajön. Meglásd, mind visszajönnek. Csak figyelj. Ne téveszd el a pillanatot többé.

Még most sem bírtam megmozdulni.

Mi volt ez? Kormányos nem lehet vak.

Hirtelen szél süvített végig a hajófalon. A korláton átvágódott egy árny. Még ha a halál völgyében járok, mormogtam, hogy távol tartsam a vaksorsot. Milyen pillanat? Mire kell felfigyelnem? Megborzongtam.

Aztán csend lett a fedélzeten.