Hajóroncs

(részletek)

Hajóroncs, kívülről

Álltál-e már a halak ítélőszéke előtt –

ahol a testhelyzetet jelentő igék, az „álltam”, „ültem”,

„feküdtem” különbsége megszűnik és szeretteidhez való

viszonyodnak nincs jelentése többé, megszűnnek a minták;

a fájdalom szikrája kialudt, ilymódon az igazság-

szolgáltatás alapképlete (én bűnözök, te büntetsz,

én bűnhődöm, te kielégülsz)

érvénytelen, s marad az

érzéketlen odaadás az egyik oldalon s a természet növése

a másikon. Néhány

éve az Istent elnevezték „természetfelelős”-nek –

alkalmasint

a természetért felelős; a többi a mi dolgunk.

Övé a Természetes,

miénk a Mesterséges vagy Klinikai Halál. Övé a

pusztulás, miénk a gyilkosság. Övé Ábrahám,

miénk Seneca. Övé Heródes, miénk az ötlet,

ő rohaszt fát, mi rakjuk keresztbe, s a tragikus

körülményből miénk a körülmény, mert miénk a lánc és övé

a láncszem. Álltál-e már a halak ítélőszéke

előtt? Aki onnét jössz, ahol az igazság jelentése halál

s a halálé igazság (s ez csak

egy lépés

a romantika szépségnek hitt igazságának látköréből,

ahová nem látszódott

a szabálytalan),

aki a mozgó körből jössz s járulsz Elébük, kiktől az

igazság s az igazság hiánya

úgy elmarad, mint

holdfényből a súly – mondd, aki máglyát és gázt

elviseltél, hátrahagyván a

siratókat: egyszerre hogy

viseled el

a halszemű békét a megmélyített vízben, ahol nem lehet

sírni többé!

Háttértörténet

Az, hogy II. Gusztáv Adolf nagyhatalmi törekvései

érdekében

flottaépítésre szánta el magát, még nem jelenti, hogy

számolt a katasztrófa lehetőségeivel, márpedig

katasztrófa nélkül nincs világhír. Az, hogy az óriás

tölgyekből ácsolt,

legnagyobb hajó, a Wasa, hatvannégy sötét bronzágyuval,

orrán

hullámfeszítő, győzelmes oroszlánnal s tatján a címerrel

és

négy kibontott, bősz vitorlával az árbucrudakon, a

litániát hirdető

harangszó után mintegy tizenöt perccel, háromszáz

főnyi legénységével együtt

elsüllyedt, nem okvetlenül példázza azt, hogy a

színhelyen fuldokolni

több, mint a parton tátogni és lesni a halált. Hős

vagy nem hős,

a tömeg névtelen; legföljebb örökléstanilag nem

mindegy, hogy

milyen minőségű halottaktól jövünk, önkéntes halottól,

útitárstól,

olyantól, akinek az arcán még most is ott az ámulat,

vagy olyantól,

aki hagyta, hogy vigyék. A tömegsír nivellál; a tömeg

névtelen.

Az, hogy tudjuk a kapitány nevét (Hansson), a főhajó-

ácsét (Hybertsson),

az admirálisét (Fleming), aki az előzetes sztatikai

vizsgálatot

elvégezte, a búvárét (von Treileben), aki néhány étvized

múltán

ötvenhárom bronzágyut fölhozott s a mélyvízi régészét

(Franzén), aki

háromszázharminchárom év után kiemelte az elsüllyedt

hajót,

nem mutat rokonságot a költészettel, mert nem minden

megnevezés

alkotás. A hajóféreg nevét is tudjuk (Teredo navalis),

s a hajóféreg

éppen hogy nem csinált semmit: nem rágta szét a hajó-

roncsot, mivel

nem állja a sótlan vizeket, s a Balti-tenger sótlan; a

féreg itt

annyi, mint a szoborban a negatív tér, azáltal van,

hogy nincs.

A hajó pedig múzeumi ragyogással hever a fehér éjszakákban –

hiúság,

véletlenség, azértis teremtés szeszélyeiről nem tud,

nincs több

tizenöt perc, amelyet félszegen vízre tapadva, gyötrődve,

mámorig verve

át kellene még egyszer élnie, nincs több szállás,

szárnyalás, őrület, nincs több

zuhanás – meglopott, szégyellt, sebesre mart, boldog

töredékidő helyett

beéri az örökkévalósággal.

Hajóroncs, belülről

És akkor eljön az utolsó próba. A kapcsolatteremtés

mindenáron.

Kiálts. Nem jön a segítség azonnal. Nyomodban ágyutalp,

vagy víztömeg.

A mélyvíz. Megfordított székesegyház. Oltárán négy szó:

„Én mindent jól csináltam.”

Építsen majd belőle szillogizmust egy emléktelen nemzedék.

A hal nem ítél: végrehajt. Szeme az utolsó tükör.

S mire a minták örvényeiből kilátnánk – megszűnnek a minták.

És Róla fogalmat sem alkotunk. A szobor (Ő, mégsem Ő)

egy előző

elképzelés ivadéka; de a viszonynak nincs jelentése többé.

S ha fájt

a másé, a szikra kialudt. És ha még bűnöztél, s hozzá-

szoktál is

miatta a bűnhöz, az igazságszolgáltatás alapképlete

érvénytelen,

s marad a pusztulás beillő láncszeme: emésztenek, s

enyészel. De vajon

addig minden minta-e? A mozdulatlan s az elmozdítható?

A visszafojtott

s a lázadó? A véletlen? az időtlen? a rögzített? a

nyitott? a megnyugvás? a

föltevés? a „mi lett volna, ha” tüstént meghallja

a kiáltást „Éli, Éli…”, ha

nem vérzik el a vízben Seneca, ha Kossuthnak sikerül,

ha nem szakad le

a biatorbágyi híd, ha a gázkamra kezelői nem megbízhatók,

nem kellene mindent érteni, késtelen és szobortalan,

vakon, ha a legyőzhetetlen

remekmívű ácsolat nem süllyed el tizenöt perc alatt,

abban a közbül-időben, s minek?

szépség-rovátkát hagyni az időn? igazságot sugallni fölfelé?

háromszázharminchárom évnyi,

akárhány

évnyi hallgatás után széttörni a mintát, míg bennreked

a halszemű halál:

hogy nem támad föl, akit várnak – de föltámadhat, aki vár?

1979