Fohász lámpaoltás előtt

Versek
 

 

 

 

Éjféli temetés*

Szent Dávid megőrült.
Valahol temetnek.
Sír, jajgat, bőg a hegedű
a lompos gyászmenetnek.
Hullongó hóesés van,
vagy csak esőz a pitypang –
egy lámpa kockát tart az útra,
talán sohase pirkad.
Kígyózik a sötétben
a fekete dalárda,
elfogyó sikátorok lépnek
a teljes holdvilágba.
Zümmögnek szent latin szót,
avval mennek előre.
Pásztorbot-farkú macska ül
a görbe háztetőre.
Fordított gyertyatartók:
imbolyognak a csuklyák.
A dombtetőn az emberek
az ablakot becsukták.
A szurdokban madár ül.
Ágbog mélyén se szólal.
A zsalugáterek közt
zörögnek a vonóval.
Aki erős, többé
nem ébred fel ma éjjel.
Madártollat diderget
álmai vakszemével.
 

1959 (Ajtófélfámon jel vagy)

 

 

 

Az egyszeri kovács

Mikor az első olajmécs kigyúlt,
napest után az első ragyogás,
ahogy céhlegény apjától tanulta:
jóestét, szólt az egyszeri kovács,
mindnyájatoknak.
Taplót tapintott a ház asszonya
s meglobbantotta benn az ős tüzet,
ahogy céhlegény apjától tanulta:
és nyelveltek a fényes őrtüzek.
Tiltottak, hívtak.
Kinn, a tanyán, a gyér meggyfák alatt
legényke baktat, farkasszemet néz,
ahogy céhlegény apjától tanulta:
nincs ház tovább, cicáz a sok lidérc.
Hazáig hívnak.
S mikor a metropoliszok
villanyos rejtjelekkel fénylenek,
s a vándorcirkuszok
ponyvát szagolva őszi ég helyett
nyitányt ragyognak,
figyeljetek, mert pontban este hétkor
a föld alatt megáll a kalapács;
ahogy céhlegény apjától tanulta:
jóestét mond az egyszeri kovács
mindnyájatoknak.
 

1958 (Ajtófélfámon jel vagy)

 

 

 

Orfeusz

 

I

Eltakarják a partot a fehér olajágak
a homoksíma vízen nem lengenek vitorlák
Valahol erre járhatsz néha érzem
hogy az óriási eolhárfán végigfut a szél
A sziklák közt ilyenkor egy-egy pillanatra
fellélegeznek a fűcsomók
Ötezer éve várlak
 

II

Hiába ring az utcán a csillogó karének
hiába vibrálnak a szürkületi fények
ha nem vagy itt minek a naplemente
minek kezdődik újra a vizek mormolása
minek bámulnak rám a jámbor állatok
és a szelíd kövek
 

III

Terített asztal várhat kobaltkék ég alatt
dalok széplábú nők nagy bűvölések
egy korsó vízben is szád hűvösét keresném
ó ifjúság egyetlen és utolsó jaj utolsó
ibolyántúli lobbanása
minden fajankó nagy szavakkal vár rád
ha megfordulok egy március estén
vedd el a szemem világát
 

1962 (Ajtófélfámon jel vagy)

 

 

 

Harmadszor

P. Z.-nak

 
Hét esztendeig függtem, mint egy megbűvölt bogár,
mondataid ökörnyálán,
és szívtam a bodza, a jázmin, a páfrány
másoktól ismert jószagát.
Olykor azt hittem: én vagyok a jázmin.
Hét esztendeig voltam jázmin, tiszafa;
egy képzelt patakpart felett
eresztettem léggyökeret
s azt hittem, erős a gyökér,
azt hittem, hogy a földig ér.
Hét esztendeig volt erős gyökerem,
nem-vándorló, röghözkötött, onnan nyújtózkodó
kis lélek-dzsungel, kuszaságában is idetartozó,
szélben is moccanatlan.
Hét esztendeig hozott híreket a szél
rokonokról, pusztán, szőlőhegyek között,
dombhajlatokban lassan munkálkodó,
sípfaragó, nyájterelő, üllőre verő
csontok mozdulatáról,
hét esztendeig enyém volt az a két karral átfogható
kicsi távol, és nemcsak statisztikai adat
volt, hogy itt születtem, de jóvoltodból
valóság,
hét esztendeig valóság volt, hogy nem kell fizetnem,
amiért puszta létemmel megfizettem,
és tudtam: nincs többé az a hatóság,
mely kidobhasson,
ettől a földtől megint elvitasson.
Most merre vagy? Hét esztendő után
sehol se lellek – szavaid itt-ott megcsillanva úsznak
őszből tavaszba
s te már nem váltod őket igazra,
csak a föld az, ami a helyén maradt.
Csak ez a föld, meg én. S mostmár tudom
hét esztendő után,
hogy csontommal harmadszor végképp elnyerem –
de köszönöm,
hogy előbb te adtad nekem e földet.
Áldó négy ujjam ott tartom fölötted
mikor átbuksz a kocsmaküszöbön.
 

1962 (Ajtófélfámon jel vagy, dedikálás nélkül)

 

 

 

Pannon ég alatt

A présház alatt megfordul az út
jobbra lehajlok s látom a falut
a kékre csiszolt hegyi utakon
idegen vagyok kíváncsiskodom
ember sehol csak szőlő és akác
antennák alatt homokból a ház
pincék között és pannon ég alatt
szürke próféta kis szamár halad
gyöngyház fülével hátrainteget
ez volt a tisztes plebejusnegyed
ötszáz év előtt itt hagytak nyomot
kordéjukkal a kalmár vándorok
innen nézték a haragos időt
a szelíd pékek és a bábsütők
s a várból visszaszólt a zene tánc
és olasz fényével a reneszánsz
s amerre egy-egy kordé elhaladt
utak nőttek a pannon ég alatt
s barna kaftánját meghúzva magán
az én ősöm is erre jött talán
s ahol most én az útszélen megállt
körülnézett és félve prédikált
vagy az a másik az a józanabb
ihol csinált szattyán topánokat
és szépanyám kis sárgaszemű nő
nézte hogy kutya ne szökjön elő
kicsapta játszani a gyereket
és énekelt és füveket szedett
s a zsoltár és a cserszag szerteszállt
a dombok körül járta a határt
széllel vesződött télben áttelelt
a férgek nagy gyomrából újrakelt
így jártak mind a lábnyomuk ezüst
jöttek hivatlan szépen mint a füst
s ahogy én védem a magam rögét
őket is megvédte a pannon ég
innen is túl is kéklik az az út
hát menjen innen fusson aki tud.
 

Visegrád, 1964

 

 

 

Esti imádság

Én olyan nagyon jó vagyok
mint öreg nyulak, öreg királyok.
Nappal nem szólnak rám a kocsisok,
este nem ütnek meg a huligánok.
Ha eljössz hozzám, én leszek
nagy út után a vizesárkod.
Mert olyan nagyon jó vagyok
akár a víz, hogyha kivánod.
Hullám fölött, hullám alatt
elalszom majd, semmit sem látok.
Betakarják a szememet
tátogató fehér virágok.
 

1965 (Johanna)

 

 

 

Álomfejtés*

A cellafalon felizzott a por.
„Hát mondd meg, József, ha te vagy a látnok…”
Tüzelt a kő, a föld, a szennycsupor,
reszketve állt a pék és a pohárnok.
A rácsra nézett József és szelíden
így szólott: „Hármat fordul még a nap,
a te életed megmenti az Isten –
téged meg fölfalnak a madarak.”
Tudta-e, mit mond? s hogy honnan van a
tévedhetetlen láz sugallata?
s hogy van feloldás, ha semmit se szól?
De elhangzott. S kit élni küldtek, élt,
és hulla volt a halálraítélt.
Nincs kibúvó a látomás alól.
 

1964 (Johanna)

 

 

 

Isabella levele az apátúrhoz*

Tisztelendő Atyám! Az Ön sugárzó
figyelme arra érdemesített,
hogy én, pallérozatlan alföldi leányzó,
szemébe nézzek a világi bűnnek –
s mint ördög láttán vándor prédikátor:
hanyatt vágódjam vétkeim súlyától.
Mert íme, nem vagyok szerény. Hívő se éppen.
Pazarló voltam kezdettől kevélyen,
s kit a gégém csak zsoltárokból ismert,
én haragomban szólítottam Istent.
A bosszú Istenét. Nekem sosem volt
édes-aranyszájú,
olvadtszemű, töviskoronájú,
magát hallal-kenyérrel szétosztó Uram, soha.
Az enyémnek köve volt meg olaja –
hetedíziglen a velőkbe rontó,
képmás nélküli, szörnyű Logika.
Nagy sakkjátszmában voltam én paraszt.
Keveset léptem, s mindig ugyanazt;
nem lehet tisztán látni az irányt.
És szóltam is, meg hallgattam is én,
miképpen Ön cselekszik a misén.
De énekeltem. Sokszor. A Fiút.
A Jóistent, aki csókolni tud.
Pán-sípon játszik, Buddha-karja van,
öreg bráhminnal gerezdet kötöz,
szemöldökétől megdördül az ég,
réztenyerében indián gyerek,
piramis térde, bordája totem,
világít, ha a tengerre hajol
és elzuhan –
s akkor mindenek zümmögnek, Atyám,
mindenben megindul a gégetájék.
Tisztelendő Uram, micsoda játék
súlyt görgetni arra, mi súly magától,
s nem várni meg, hogy magától kilábol,
de váltságdíjért, ostyáért, imáért,
mint egy rongypapírt, leemelni róla?
Ez volna az a sugárzó titok?
Tisztelendő úr, kettőnk között szólva,
én ennél különbet tudok.
Hogy fordított arány a büntetés
azzal, ha könnyen fölmentem magam.
Hogy evilági vétkeink közül
legsúlyosabb a kockázattalan.
Ön, aranyhimzésű ornátusában,
szószékén mozdulatlan, süppeteg.
Nekem, az ingajáratú magányban,
egy rezdülés is megmérettetik.
Parancsszó nélkül is mozogni kell.
Mit ér a bizonyosság, amit Ön kinál?
Időhúzást a lelkiismeretnek.
Maradjak én továbbra is, Atyám,
szénbélű gyémánt, óhitű eretnek,
tudván a dolgok kérges belsejét –
Ön meg csak látván, meddig a szem ellát.
Már vált a nap. Elindul a levél.
Foglalja Ön imába Isabellát.
 

1969–77 (Azték pillanat, Isabella Bäumer levele Aubigny püspökéhez címmel)

 

 

 

Az antropológus

A „Magyar cinterem” sorozatból
Nem tudom, honnét szelidültem idáig,
Közép- vagy Kelet-Ázsiából.
Nem tudom, ha kínozni akartak,
lófarkhoz kötöttek, vagy tevehátra.
Az évezredes szenvedés emléke élivel
belerovátkolódott a szaggató fájások közé
ebben a nagycsontú koponyában.
Ide érkeztem; már nem fáj.
Azért a lapáttal vigyázzatok.
Ne üssetek el az európai földtől.
 

1964–82

 

 

 

Hódolat Chagallnak

A csészekürt estét jelez,
pattogzik a platán,
a vízibolha ébredez,
tündér keresztapám.
A békakórus felbrekeg:
„Ön itt, ön itt, Madám?”
Hát hol lennék, ha nem veled,
tündér keresztapám?
Szűk a világ és végleges:
mindent halálra szán.
Legyél fintorgó énekes,
tündér keresztapám!

 

 

 

Halak*

Sohasem értettem őket:
a szökdelőket, vízből menekülőket.
Ha kopoltyúval természetesebb,
minek – fulladni – a másik közeg,
a légnemű, a foghatatlan,
az összeütközésnél csobbanatlan,
minek? Minek, minek.
Csillogtatni a pikkelyeiket.
Egy perc megállás a Nagy Vízkeréken.
Egy perc az égben.
Aztán a törvény működésbe lép.
A gravitáció. Süllyed az ég
és alakot vált az elérhetetlen,
ott hintázik az ismerős közegben,
hatalmas vízcsepp, kénytelen mennyország,
reménytelen szerelem, Magyarország.

 

 

 

Babits után

Spanyolhon. Hangok közt moha.
Őseim forró lábnyoma.
Fülönfüggők közt tánc remeg.
Bika vagy költő, egyremegy.
Írország. Tenger közt morog.
Átlőtt sisakkal templomok.
Két kocsma közt agg bárd mereng.
Harangkötél a kelta nyelv.
Svédország. Vízrehullt szavak.
Gúnár-nevű, hős férfiak.
Becsület, béke, tisztaság.
Megbújhatnak az usztasák.
Grönland. A fóka jóbarát.
Tudod-e még az almafát?
Fehér felejtés: kész a kód.
Gyerekkorod Európa volt.
Nevada. Szőrös sivatag.
Kaktusz veri az utakat.
Üld meg az álmok szamarát,
s elérheted a Szaharát.
Istenem! Mexikó! Fidzsi!
Tér és idő milyen kicsi:
Téged dicsérlek holtomig –
csak ellássak az orromig.
 

1976

 

 

 

Triptichon

dr. Balogh Jánosnak

 

1

A veszélyérzet adomány, nem árt,
ha megfigyeljük. A kőszáli kecske
menekülve is fölfelé megy. S ha
lefelé, előbb-utóbb a kőre gondol.
Azért kőszáli. Az óvatosság
lefokozza a lehetőség esztétikumát.
Ami fönn van: fagyásban, virágban
a teljesség. Ott beletartozunk
a múlandóság kontúrjaiba. Az
múlhatatlan. Ott szalad körénk
minden, ami másképpen elhagy.
A különbségtevés majd megtanít,
hogy az álom nem ér tovább
a hegyderéknál, hogy a vonatkerék
mindenkit elvisz, aki nem tér-
depel a sínen, s hogy ámuldozásra
mindig akad egy népmesényi száj,
ha tudjuk, mikor kell pontosan
megjelenni
és eltűnni az alkony törésvonalában.
 

2

Szolnok mellett a híd (a Zagyva hídja)
keresztbetett pillér-késeivel becsattog
a vonatablakon. Nem tudja senki, mit akar.
Horgas orrú madár a fejem fölött
csapkod, köröz, hajamra csöpög a nyála.
Minket egymásnak szántak: én félek,
a csirke fél. Kilépni, elbújni
redves pincékbe, hangtalanul,
valaki elől, kérdeznek, letagadni,
köröskörül kerülőutak, puha téglából,
emberekből, valami behatol, közelít,
végighömpölyög, csőrepedés a régi falban.
A többi mind elágazás.
 

3

Mi volt a rossz mondat, nem tudom.
A rossz mondatnak teste éppúgy elül,
mint a fizikai fájdalom: a sejt
nem emlékszik az intenzitásra.
De a műtéti heg itt is megmarad.
Egy-egy kötőszó jelzi a varratok
helyét, egy kéken kiszakadt ige,
egy vékony névutó, talán a „nélkül”,
ami azt jelentette: „nélküle”, vágás
a húsban, elfelejtett főnevek bemélyedése,
az öröm homorú formái mind. A sejt él,
küszködik, pusztul tovább, szabály szerint,
a szavak porhanyósan, benn, a bőr alatt
keringenek. Lejegyezni az első pillanatban?
Minek. Minden rossz megőrzi magát, mert
újraépül. Minden jó megőrződik: ronthatatlan.
Ave, ave az ép szavaknak odafent. Időnként
összeérnek. Várok. Lejegyzem, ami szent.
 

Chicago, 1973. november

 

 

 

Identitás

 

El Greco

Illés Endrének

 
Krétán görög volt, Rómában
római, Toledo patkós boltívei alatt
spanyol: az apostolok
nyújtott ujja mindennünnen
arra mutatott, amerre
útját kijelölte az egyszer-élt világ.
Soha röppályát nem raktak ki fényesebb
kövekből. Soha mítosz nem volt fontosabb
mint ez a mediterrán közjáték.
Sötétséget még nem szaggattak ketté
öntudatlanabbul. Mégis, a véletlenek
összekapcsolódó ujjai közt, a szárnyas
barokk présből támadott azzá, aki volt.
Görögnek spanyol. Térképünkön
európai. Az őszi lomboknak
kalciumfoszfát. Azóta világít.
 

1975

 

Babel

Scheiber Sándornak

 
Azonosulni? Meddig? És kivel?
Egyenruháig próbálta Babel,
gennyesre sebzett, pokrócolt lovak,
meghágott kancák verték az utat,
kitekert nyakú libáig, ha kell,
véres szakállig próbálta Babel,
gyalázott freskón kocsmárosra lelt,
fivére volt, ki utolsót lehelt,
és nem bánt mítoszt, könyvet, ősi jusst,
csak csókolhatná azt a puskatust,
csak kilőhetné tövig, ha lehet,
a hagymaszagot, a szemüveget,
mint pravoszláv papokra a csuha,
lelkére nőne az egyenruha,
írt égő várost, vágtát, viadalt,
kívülről volt kozák. De belehalt.
 

1976

 

Petőfi

Tünemény, aki a szaggató
idővel ereszkedsz
idegrendszerünkbe, mint a pók,
kötélhágcsó helyett bonyolult-
finom rétegekben, erősen,
szakadatlanul, ahogy a szálak
levezetnek az együttesből
a magányos mélytudatokig, mint
a magárautalt segélykiáltás
az időben, amely átrezeg a
finom szerkezeteken, ahogy a vízgyűrű,
körkörösen és mégis lefelé ható
húzóerővel, mozdításra váró
vizébe idegrendszerünknek, melyből
felpattogzik a visszakérdés, hogy ki vagy te,
tünemény, nyelvünkkel örökölhető,
elévülhetetlen csoda, szabadság-tápsó,
vertikális járat, halálunkból visszajáró,
visszajátszó, galaxisok zuhanó ördöghuszárja,
Szabadszálláshoz kötött Coriolanus, kötőszavak
s balsejtelmek tudója, tünemény, örökös
hadtáp, honnét ez a kifogyhatatlan
tisztesség, mítosz nélküli
folttalanság, áradásod szüntelen
férfiereje a vertikális évszakokban,
országhatárokon, fölényeken túl,
éjfélen túl és innen, tünemény,
élők-holtak közlekedőedénye,
lélegzettől lélegzetig elvitathatatlan,
szüntelen kibomlás, szláv nevek,
piros menték, lengyel vezényszó,
sikoltó lovak, horizontális bajonett
fényszögeiből felsziromló versszak,
tavirózsa, feltámadások nyugvó
záloga, biztosíték, fix pont a
világegyetemben, lebegő azonosság,
tünemény, léggyökerű, még
merre tartasz, merre tartunk
együtt a különféle sodratokban
a mi progresszív eszközeinkkel, szennyes
lélegzetünkkel olajfoltos vizek
változatai közt, kiáltozva a hírek
átlyuggatott rétegeiben, önmagunkban,
meghosszabbodott életünkben, tünemény,
idegrendszerünk évszakaiba visszajáró,
visszajátszó, örök huszonhatéves,
meddig még? hány évszak a világ?!
 

1975

 

 

 

A méh románca

Egész világ nekem kínál
különb-különb mézeket
azonnyomban azzá válok
amit magamba veszek
titkos szelek elsodornak
vagyok szélben szalmaszál
porzanak a messzi rétek
üvegtestem arra száll
én vagyok a rét felett a
hajladozó hangaszál
egyik lábam Bornemisza
másik Salamon király.
 

1964 (Johanna)

 

 

 

Fohász lámpaoltás előtt

Uram, óvj meg a tökéletességtől.
Mint vasalópokróc szélén az ékalakú
égésnyom: hagyd meg rajtam
hibáimat, kezed nyomát. E városban,
hol a két part egymást vicsorogva nézi,
rajzolj rám holland tulipánmezőt. S ha
tárgyaidra írod: „vigyázat, nagyfeszültség”,
helyezz el cinkosként áramkörödben. Olyan
ritkán látható az esthajnali csillag, régi
juhnyájak őre. Kumuluszok közt, a
szétragadt világban nem látjuk egymást.
Perzselt, pusztuló, zárlatos csontjaimban
őslények emlékezetével
add világítanom, míg besötétlik.
 

1976

 

 

 

In memoriam J. A.

Könnyezni kell, nem zokogni.
Seneca
 
Mikor az emlék mindent áthevít,
mikor az idő mindent áthavaz,
a lombik mélyén szánjuk őt, pedig
csak az szánalmas, aki él. Csak az.
Mert új lakást. Egy nőt. Még egy tavaszt.
Csak még egy verset. Levegőt! Emitt
portré épül, míg leépül az akt,
de Ninivében ezt is engedik.
Amott semmi. Se szél, se szélmalom.
Vonatkerék vagy pulzus, egyremegy.
S hogy indulat volt, vagy önszánalom
– a perc vastagszik, mint a guanó –
a halálához húznak mindenek.
S az életére nincs vállalkozó.
 

1980

 

 

 

Fantom

Vas Istvánnak

 
Mikor a vívót megdöfik a páston,
s a sakkozót egy hang szorítja: „Sakk”,
az érzékszervi kordon ennyi: „Látom”,
és önmagába tér a pillanat.
De ha a csörte túl időhatáron,
sötétben zajlik, és hogy tartsd magad,
senki sem szól, nem lép elődbe Kháron,
és Cerberus csak hangtalan ugat,
tapinthatatlan ellenség ha kínoz,
vattázva fojt meg, lassan, mint a vírus,
éles verejték ér a szájadig,
s mint katonáé, akit kikötöttek,
lábad kapálva kergeti a földet –
nincs széttörve a föld. Csak szétfolyik.
 

1980

 

 

 

De profundis

Ki elérhető vagy egy pókfonálon,
ha megtudjuk a sokszög útjait,
vezesd ki Léted labirintusából,
akit a kétség csaknem kútba vitt.
Égő bokor vagy? Krisna, Buddha, Krisztus?
A történet egy eszméig fölér.
A hős lehajlik: „majd a kommunizmus”,
a víz morajlik: „művészi tökély”.
Hívőket adj a tévelygéseinkhez,
okos munkást, ne bamba sörnyelőt,
tudóst, ki célt nem önszobrára illeszt,
papot, ki nemcsak prédikálni jött.
S ki a döntést csak hírből ismerem:
adj jó halált az útra, Istenem.
 

1980

 

 

 

És nincs tovább

A halott Pilinszky Jánosnak

 
A költőm volt, nem a halottam.
Az útból többé sose tér ki.
Evezhetsz. Süllyedő hajóban
nem illik élni.
 

1981

 

 

 

Hajóroncs

(részletek)
 

Hajóroncs, kívülről

Álltál-e már a halak ítélőszéke előtt –
ahol a testhelyzetet jelentő igék, az „álltam”, „ültem”,
„feküdtem” különbsége megszűnik és szeretteidhez való
viszonyodnak nincs jelentése többé, megszűnnek a minták;
a fájdalom szikrája kialudt, ilymódon az igazság-
szolgáltatás alapképlete (én bűnözök, te büntetsz,
én bűnhődöm, te kielégülsz)
érvénytelen, s marad az
érzéketlen odaadás az egyik oldalon s a természet növése
a másikon. Néhány
éve az Istent elnevezték „természetfelelős”-nek –
alkalmasint
a természetért felelős; a többi a mi dolgunk.
Övé a Természetes,
miénk a Mesterséges vagy Klinikai Halál. Övé a
pusztulás, miénk a gyilkosság. Övé Ábrahám,
miénk Seneca. Övé Heródes, miénk az ötlet,
ő rohaszt fát, mi rakjuk keresztbe, s a tragikus
körülményből miénk a körülmény, mert miénk a lánc és övé
a láncszem. Álltál-e már a halak ítélőszéke
előtt? Aki onnét jössz, ahol az igazság jelentése halál
s a halálé igazság (s ez csak
egy lépés
a romantika szépségnek hitt igazságának látköréből,
ahová nem látszódott
a szabálytalan),
aki a mozgó körből jössz s járulsz Elébük, kiktől az
igazság s az igazság hiánya
úgy elmarad, mint
holdfényből a súly – mondd, aki máglyát és gázt
elviseltél, hátrahagyván a
siratókat: egyszerre hogy
viseled el
a halszemű békét a megmélyített vízben, ahol nem lehet
sírni többé!
 

Háttértörténet

Az, hogy II. Gusztáv Adolf nagyhatalmi törekvései
érdekében
flottaépítésre szánta el magát, még nem jelenti, hogy
számolt a katasztrófa lehetőségeivel, márpedig
katasztrófa nélkül nincs világhír. Az, hogy az óriás
tölgyekből ácsolt,
legnagyobb hajó, a Wasa, hatvannégy sötét bronzágyuval,
orrán
hullámfeszítő, győzelmes oroszlánnal s tatján a címerrel
és
négy kibontott, bősz vitorlával az árbucrudakon, a
litániát hirdető
harangszó után mintegy tizenöt perccel, háromszáz
főnyi legénységével együtt
elsüllyedt, nem okvetlenül példázza azt, hogy a
színhelyen fuldokolni
több, mint a parton tátogni és lesni a halált. Hős
vagy nem hős,
a tömeg névtelen; legföljebb örökléstanilag nem
mindegy, hogy
milyen minőségű halottaktól jövünk, önkéntes halottól,
útitárstól,
olyantól, akinek az arcán még most is ott az ámulat,
vagy olyantól,
aki hagyta, hogy vigyék. A tömegsír nivellál; a tömeg
névtelen.
Az, hogy tudjuk a kapitány nevét (Hansson), a főhajó-
ácsét (Hybertsson),
az admirálisét (Fleming), aki az előzetes sztatikai
vizsgálatot
elvégezte, a búvárét (von Treileben), aki néhány étvized
múltán
ötvenhárom bronzágyut fölhozott s a mélyvízi régészét
(Franzén), aki
háromszázharminchárom év után kiemelte az elsüllyedt
hajót,
nem mutat rokonságot a költészettel, mert nem minden
megnevezés
alkotás. A hajóféreg nevét is tudjuk (Teredo navalis),
s a hajóféreg
éppen hogy nem csinált semmit: nem rágta szét a hajó-
roncsot, mivel
nem állja a sótlan vizeket, s a Balti-tenger sótlan; a
féreg itt
annyi, mint a szoborban a negatív tér, azáltal van,
hogy nincs.
A hajó pedig múzeumi ragyogással hever a fehér éjszakákban –
hiúság,
véletlenség, azértis teremtés szeszélyeiről nem tud,
nincs több
tizenöt perc, amelyet félszegen vízre tapadva, gyötrődve,
mámorig verve
át kellene még egyszer élnie, nincs több szállás,
szárnyalás, őrület, nincs több
zuhanás – meglopott, szégyellt, sebesre mart, boldog
töredékidő helyett
beéri az örökkévalósággal.
 

Hajóroncs, belülről

És akkor eljön az utolsó próba. A kapcsolatteremtés
mindenáron.
Kiálts. Nem jön a segítség azonnal. Nyomodban ágyutalp,
vagy víztömeg.
A mélyvíz. Megfordított székesegyház. Oltárán négy szó:
„Én mindent jól csináltam.”
Építsen majd belőle szillogizmust egy emléktelen nemzedék.
A hal nem ítél: végrehajt. Szeme az utolsó tükör.
S mire a minták örvényeiből kilátnánk – megszűnnek a minták.
És Róla fogalmat sem alkotunk. A szobor (Ő, mégsem Ő)
egy előző
elképzelés ivadéka; de a viszonynak nincs jelentése többé.
S ha fájt
a másé, a szikra kialudt. És ha még bűnöztél, s hozzá-
szoktál is
miatta a bűnhöz, az igazságszolgáltatás alapképlete
érvénytelen,
s marad a pusztulás beillő láncszeme: emésztenek, s
enyészel. De vajon
addig minden minta-e? A mozdulatlan s az elmozdítható?
A visszafojtott
s a lázadó? A véletlen? az időtlen? a rögzített? a
nyitott? a megnyugvás? a
föltevés? a „mi lett volna, ha” tüstént meghallja
a kiáltást „Éli, Éli…”, ha
nem vérzik el a vízben Seneca, ha Kossuthnak sikerül,
ha nem szakad le
a biatorbágyi híd, ha a gázkamra kezelői nem megbízhatók,
ha
nem kellene mindent érteni, késtelen és szobortalan,
vakon, ha a legyőzhetetlen
remekmívű ácsolat nem süllyed el tizenöt perc alatt,
abban a közbül-időben, s minek?
szépség-rovátkát hagyni az időn? igazságot sugallni fölfelé?
háromszázharminchárom évnyi,
akárhány
évnyi hallgatás után széttörni a mintát, míg bennreked
a halszemű halál:
hogy nem támad föl, akit várnak – de föltámadhat, aki vár?
 

1979

 

 

 

Enigma

Nagy Kázmérnak

 
Csak szólni jött nem prédikálni
a sugarak falhoz szegezték
lelt mámorost a kérdezők közt
de egyet sem ki szomjuhoznék
nem forrás amit nem találnak
nem érvelt többé amazok sem
nem volt éle a fontosságnak
s ő szabad lett akár a holttest
csak szólni jött (nem prédikálni)
(a sugarak) falhoz szegezték
lelt mámorost a kérdezők közt –
de egyet sem ki szomjuhoznék!
 

1981–83

 

 

 

William Butler Yeats imádkozik

Rába Györgynek

 
Polgár vagyok, nem alkuvó, Uram.
Nap s hold a mércém. Ablakom kitárva.
Hatalmas tükrödben a lótuszok közt
kevés az azonnali arc és sok a lárva.
Fölszegett állal egyre nehezebb.
S ha nem forrás az, amit nem találna:
segít-e végképp az ámuldozón
a Semmi tömör ontológiája?
S vándor, ha lép még, lép-e láb nyomán,
hol csak paták és lelkek félhomálya…?
Egytömb Alakzat! Kelta Kőkirály!
Meredj a táncra!
 

1981–83

 

 

 

Joachim elhagyja a várost*

Mért hagyta el Joachim a várost?
zúgó köpenyben, mint szélben a holtak?
a kőcsipkéjű párkánnyal határost
mely odanyújtá vétkét Babylonnak?
s a hű kufárok pókfonalakat
róttak a város pergamen-egére
s a faggyúmázas boltívek alatt
nem fakadt föl egy glóriányi fény se?
arcokkal tömött hallgatag tetők
csontig gyökérző lábas temetők
a házköznek is bőrből van a hídja
ezt a mindenütt magával határost,
ha el nem hagyja végre ezt a várost,
ráforrt volna a város Joachimra.
 

Esztergom, 1969, Budapest, 1984

 

 

 

Rekviem egy mézmadárért

Hát testetlen vagy immár,
megtestesült legenda.
Véreres kőtömb, beboltozódtál
önmagadba.
Kőcsonk gerinced útja,
tömött boltív a szárnyad.
Lélegzetednek sós légihídján
halszag árad.
Sós tengerparti halszag.
S a kőben semmi ablak.
Sötétzárka, melyet már örökre
nyitva hagytak.
Mintha érintenélek,
a csend olyan temérdek.
Itt végzeteddel a végvárak is
véget érnek.
A távolban harangszó
lengő, kék tartománya.
Két hangütés közt a kondulások
metszett árnya.
Kaput döngettem mindig,
ott benn a csend lehurrog.
Döngethetsz holtodiglan, nem adják
át a kulcsot.
S innen minden további
a voltnak félhomálya.
Élhetsz, ha beleillesz a vaspánt
mítoszába.
Élhetsz, ha áldás nyűgöz,
élhetsz, ha bűvöl átok,
élhetsz, vegyülj. Én nem vegyülhetek,
én kiválok.
Ha Isten az Egyensúly,
nem ismerek tilalmat.
Megtagadom az Ómagyar Mária-
siralmat.
Az elárulhatatlan:
maga a kő a szentség.
A kő nem függ a környezettől, nem
kell, hogy mentsék.
Élsz? s én meghaltam? vagy más
történt? Nincs létállapot,
amelybe nem látszanak be
a csillagok.
Ne sirass el. Az anyag-
elvű föld mézmadarat
lobbant fölébed, kimerevíti
röptét a nap –
mert aki elszivárog,
nem vár feltámadásra.
Fölszegzett kép jut csak a végleges
világításba.
 

1984 (Árnyékváros)

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]