Éjféli temetés*
| Sír, jajgat, bőg a hegedű |
|
| vagy csak esőz a pitypang – |
| egy lámpa kockát tart az útra, |
|
| Zümmögnek szent latin szót, |
| Pásztorbot-farkú macska ül |
|
1959 (Ajtófélfámon jel vagy) |
|
Az egyszeri kovács
| Mikor az első olajmécs kigyúlt, |
| napest után az első ragyogás, |
| ahogy céhlegény apjától tanulta: |
| jóestét, szólt az egyszeri kovács, |
|
| Taplót tapintott a ház asszonya |
| s meglobbantotta benn az ős tüzet, |
| ahogy céhlegény apjától tanulta: |
| és nyelveltek a fényes őrtüzek. |
|
| Kinn, a tanyán, a gyér meggyfák alatt |
| legényke baktat, farkasszemet néz, |
| ahogy céhlegény apjától tanulta: |
| nincs ház tovább, cicáz a sok lidérc. |
|
| villanyos rejtjelekkel fénylenek, |
| ponyvát szagolva őszi ég helyett |
|
| figyeljetek, mert pontban este hétkor |
| a föld alatt megáll a kalapács; |
| ahogy céhlegény apjától tanulta: |
| jóestét mond az egyszeri kovács |
|
1958 (Ajtófélfámon jel vagy) |
|
Orfeusz
| Eltakarják a partot a fehér olajágak |
| a homoksíma vízen nem lengenek vitorlák |
| Valahol erre járhatsz néha érzem |
| hogy az óriási eolhárfán végigfut a szél |
| A sziklák közt ilyenkor egy-egy pillanatra |
|
| Hiába ring az utcán a csillogó karének |
| hiába vibrálnak a szürkületi fények |
| ha nem vagy itt minek a naplemente |
| minek kezdődik újra a vizek mormolása |
| minek bámulnak rám a jámbor állatok |
|
| Terített asztal várhat kobaltkék ég alatt |
| dalok széplábú nők nagy bűvölések |
| egy korsó vízben is szád hűvösét keresném |
| ó ifjúság egyetlen és utolsó jaj utolsó |
| minden fajankó nagy szavakkal vár rád |
| ha megfordulok egy március estén |
|
1962 (Ajtófélfámon jel vagy) |
|
Harmadszor
|
P. Z.-nak
| Hét esztendeig függtem, mint egy megbűvölt bogár, |
| és szívtam a bodza, a jázmin, a páfrány |
| másoktól ismert jószagát. |
| Olykor azt hittem: én vagyok a jázmin. |
|
| Hét esztendeig voltam jázmin, tiszafa; |
| egy képzelt patakpart felett |
| s azt hittem, erős a gyökér, |
| azt hittem, hogy a földig ér. |
|
| Hét esztendeig volt erős gyökerem, |
| nem-vándorló, röghözkötött, onnan nyújtózkodó |
| kis lélek-dzsungel, kuszaságában is idetartozó, |
|
| Hét esztendeig hozott híreket a szél |
| rokonokról, pusztán, szőlőhegyek között, |
| dombhajlatokban lassan munkálkodó, |
| sípfaragó, nyájterelő, üllőre verő |
|
| hét esztendeig enyém volt az a két karral átfogható |
| kicsi távol, és nemcsak statisztikai adat |
| volt, hogy itt születtem, de jóvoltodból |
|
| hét esztendeig valóság volt, hogy nem kell fizetnem, |
| amiért puszta létemmel megfizettem, |
| és tudtam: nincs többé az a hatóság, |
| ettől a földtől megint elvitasson. |
|
| Most merre vagy? Hét esztendő után |
| sehol se lellek – szavaid itt-ott megcsillanva úsznak |
| s te már nem váltod őket igazra, |
| csak a föld az, ami a helyén maradt. |
|
| Csak ez a föld, meg én. S mostmár tudom |
| hogy csontommal harmadszor végképp elnyerem – |
|
| hogy előbb te adtad nekem e földet. |
| Áldó négy ujjam ott tartom fölötted |
| mikor átbuksz a kocsmaküszöbön. |
|
1962 (Ajtófélfámon jel vagy, dedikálás nélkül) |
|
Pannon ég alatt
| A présház alatt megfordul az út |
| jobbra lehajlok s látom a falut |
|
| a kékre csiszolt hegyi utakon |
| idegen vagyok kíváncsiskodom |
|
| ember sehol csak szőlő és akác |
| antennák alatt homokból a ház |
|
| pincék között és pannon ég alatt |
| szürke próféta kis szamár halad |
|
| gyöngyház fülével hátrainteget |
| ez volt a tisztes plebejusnegyed |
|
| ötszáz év előtt itt hagytak nyomot |
| kordéjukkal a kalmár vándorok |
|
| innen nézték a haragos időt |
| a szelíd pékek és a bábsütők |
|
| s a várból visszaszólt a zene tánc |
| és olasz fényével a reneszánsz |
|
| s amerre egy-egy kordé elhaladt |
| utak nőttek a pannon ég alatt |
|
| s barna kaftánját meghúzva magán |
| az én ősöm is erre jött talán |
|
| s ahol most én az útszélen megállt |
| körülnézett és félve prédikált |
|
| vagy az a másik az a józanabb |
| ihol csinált szattyán topánokat |
|
| és szépanyám kis sárgaszemű nő |
| nézte hogy kutya ne szökjön elő |
|
| kicsapta játszani a gyereket |
| és énekelt és füveket szedett |
|
| s a zsoltár és a cserszag szerteszállt |
| a dombok körül járta a határt |
|
| széllel vesződött télben áttelelt |
| a férgek nagy gyomrából újrakelt |
|
| így jártak mind a lábnyomuk ezüst |
| jöttek hivatlan szépen mint a füst |
|
| s ahogy én védem a magam rögét |
| őket is megvédte a pannon ég |
|
| innen is túl is kéklik az az út |
| hát menjen innen fusson aki tud. |
|
|
Esti imádság
| Én olyan nagyon jó vagyok |
| mint öreg nyulak, öreg királyok. |
| Nappal nem szólnak rám a kocsisok, |
| este nem ütnek meg a huligánok. |
|
| Ha eljössz hozzám, én leszek |
| nagy út után a vizesárkod. |
| Mert olyan nagyon jó vagyok |
| akár a víz, hogyha kivánod. |
|
| Hullám fölött, hullám alatt |
| elalszom majd, semmit sem látok. |
|
|
Álomfejtés*
| A cellafalon felizzott a por. |
| „Hát mondd meg, József, ha te vagy a látnok…” |
| Tüzelt a kő, a föld, a szennycsupor, |
| reszketve állt a pék és a pohárnok. |
|
| A rácsra nézett József és szelíden |
| így szólott: „Hármat fordul még a nap, |
| a te életed megmenti az Isten – |
| téged meg fölfalnak a madarak.” |
|
| Tudta-e, mit mond? s hogy honnan van a |
| tévedhetetlen láz sugallata? |
| s hogy van feloldás, ha semmit se szól? |
|
| De elhangzott. S kit élni küldtek, élt, |
| és hulla volt a halálraítélt. |
| Nincs kibúvó a látomás alól. |
|
|
Isabella levele az apátúrhoz*
| Tisztelendő Atyám! Az Ön sugárzó |
| figyelme arra érdemesített, |
| hogy én, pallérozatlan alföldi leányzó, |
| szemébe nézzek a világi bűnnek – |
| s mint ördög láttán vándor prédikátor: |
| hanyatt vágódjam vétkeim súlyától. |
|
| Mert íme, nem vagyok szerény. Hívő se éppen. |
| Pazarló voltam kezdettől kevélyen, |
| s kit a gégém csak zsoltárokból ismert, |
| én haragomban szólítottam Istent. |
| A bosszú Istenét. Nekem sosem volt |
| olvadtszemű, töviskoronájú, |
| magát hallal-kenyérrel szétosztó Uram, soha. |
| Az enyémnek köve volt meg olaja – |
| hetedíziglen a velőkbe rontó, |
| képmás nélküli, szörnyű Logika. |
|
| Nagy sakkjátszmában voltam én paraszt. |
| Keveset léptem, s mindig ugyanazt; |
| nem lehet tisztán látni az irányt. |
| És szóltam is, meg hallgattam is én, |
| miképpen Ön cselekszik a misén. |
|
| De énekeltem. Sokszor. A Fiút. |
| A Jóistent, aki csókolni tud. |
| Pán-sípon játszik, Buddha-karja van, |
| öreg bráhminnal gerezdet kötöz, |
| szemöldökétől megdördül az ég, |
| réztenyerében indián gyerek, |
| piramis térde, bordája totem, |
| világít, ha a tengerre hajol |
|
| s akkor mindenek zümmögnek, Atyám, |
| mindenben megindul a gégetájék. |
| Tisztelendő Uram, micsoda játék |
| súlyt görgetni arra, mi súly magától, |
| s nem várni meg, hogy magától kilábol, |
| de váltságdíjért, ostyáért, imáért, |
| mint egy rongypapírt, leemelni róla? |
|
| Ez volna az a sugárzó titok? |
| Tisztelendő úr, kettőnk között szólva, |
|
| Hogy fordított arány a büntetés |
| azzal, ha könnyen fölmentem magam. |
| Hogy evilági vétkeink közül |
| legsúlyosabb a kockázattalan. |
| Ön, aranyhimzésű ornátusában, |
| szószékén mozdulatlan, süppeteg. |
| Nekem, az ingajáratú magányban, |
| egy rezdülés is megmérettetik. |
| Parancsszó nélkül is mozogni kell. |
|
| Mit ér a bizonyosság, amit Ön kinál? |
| Időhúzást a lelkiismeretnek. |
| Maradjak én továbbra is, Atyám, |
| szénbélű gyémánt, óhitű eretnek, |
| tudván a dolgok kérges belsejét – |
| Ön meg csak látván, meddig a szem ellát. |
|
| Már vált a nap. Elindul a levél. |
| Foglalja Ön imába Isabellát. |
|
1969–77 (Azték pillanat, Isabella Bäumer levele Aubigny püspökéhez címmel) |
|
Az antropológus
A „Magyar cinterem” sorozatból
| Nem tudom, honnét szelidültem idáig, |
| Közép- vagy Kelet-Ázsiából. |
| Nem tudom, ha kínozni akartak, |
| lófarkhoz kötöttek, vagy tevehátra. |
| Az évezredes szenvedés emléke élivel |
| belerovátkolódott a szaggató fájások közé |
| ebben a nagycsontú koponyában. |
| Ide érkeztem; már nem fáj. |
| Azért a lapáttal vigyázzatok. |
| Ne üssetek el az európai földtől. |
|
Hódolat Chagallnak
| A csészekürt estét jelez, |
|
| Hát hol lennék, ha nem veled, |
|
| Szűk a világ és végleges: |
|
|
Halak*
| a szökdelőket, vízből menekülőket. |
|
| Ha kopoltyúval természetesebb, |
| minek – fulladni – a másik közeg, |
|
| a légnemű, a foghatatlan, |
| az összeütközésnél csobbanatlan, |
|
| Csillogtatni a pikkelyeiket. |
|
| Egy perc megállás a Nagy Vízkeréken. |
|
| Aztán a törvény működésbe lép. |
| A gravitáció. Süllyed az ég |
|
| és alakot vált az elérhetetlen, |
| ott hintázik az ismerős közegben, |
|
| hatalmas vízcsepp, kénytelen mennyország, |
| reménytelen szerelem, Magyarország. |
|
|
Babits után
| Spanyolhon. Hangok közt moha. |
| Fülönfüggők közt tánc remeg. |
| Bika vagy költő, egyremegy. |
|
| Írország. Tenger közt morog. |
| Átlőtt sisakkal templomok. |
| Két kocsma közt agg bárd mereng. |
| Harangkötél a kelta nyelv. |
|
| Svédország. Vízrehullt szavak. |
| Becsület, béke, tisztaság. |
| Megbújhatnak az usztasák. |
|
| Grönland. A fóka jóbarát. |
| Fehér felejtés: kész a kód. |
|
| Üld meg az álmok szamarát, |
|
| Téged dicsérlek holtomig – |
| csak ellássak az orromig. |
|
|
Triptichon
|
dr. Balogh Jánosnak
| A veszélyérzet adomány, nem árt, |
| ha megfigyeljük. A kőszáli kecske |
| menekülve is fölfelé megy. S ha |
| lefelé, előbb-utóbb a kőre gondol. |
| Azért kőszáli. Az óvatosság |
| lefokozza a lehetőség esztétikumát. |
| Ami fönn van: fagyásban, virágban |
| a teljesség. Ott beletartozunk |
| a múlandóság kontúrjaiba. Az |
| múlhatatlan. Ott szalad körénk |
| minden, ami másképpen elhagy. |
| A különbségtevés majd megtanít, |
| hogy az álom nem ér tovább |
| a hegyderéknál, hogy a vonatkerék |
| mindenkit elvisz, aki nem tér- |
| depel a sínen, s hogy ámuldozásra |
| mindig akad egy népmesényi száj, |
| ha tudjuk, mikor kell pontosan |
| és eltűnni az alkony törésvonalában. |
|
| Szolnok mellett a híd (a Zagyva hídja) |
| keresztbetett pillér-késeivel becsattog |
| a vonatablakon. Nem tudja senki, mit akar. |
| Horgas orrú madár a fejem fölött |
| csapkod, köröz, hajamra csöpög a nyála. |
| Minket egymásnak szántak: én félek, |
| a csirke fél. Kilépni, elbújni |
| redves pincékbe, hangtalanul, |
| valaki elől, kérdeznek, letagadni, |
| köröskörül kerülőutak, puha téglából, |
| emberekből, valami behatol, közelít, |
| végighömpölyög, csőrepedés a régi falban. |
|
| Mi volt a rossz mondat, nem tudom. |
| A rossz mondatnak teste éppúgy elül, |
| mint a fizikai fájdalom: a sejt |
| nem emlékszik az intenzitásra. |
| De a műtéti heg itt is megmarad. |
| Egy-egy kötőszó jelzi a varratok |
| helyét, egy kéken kiszakadt ige, |
| egy vékony névutó, talán a „nélkül”, |
| ami azt jelentette: „nélküle”, vágás |
| a húsban, elfelejtett főnevek bemélyedése, |
| az öröm homorú formái mind. A sejt él, |
| küszködik, pusztul tovább, szabály szerint, |
| a szavak porhanyósan, benn, a bőr alatt |
| keringenek. Lejegyezni az első pillanatban? |
| Minek. Minden rossz megőrzi magát, mert |
| újraépül. Minden jó megőrződik: ronthatatlan. |
| Ave, ave az ép szavaknak odafent. Időnként |
| összeérnek. Várok. Lejegyzem, ami szent. |
|
|
Identitás
|
Illés Endrének
| Krétán görög volt, Rómában |
| római, Toledo patkós boltívei alatt |
| nyújtott ujja mindennünnen |
| útját kijelölte az egyszer-élt világ. |
| Soha röppályát nem raktak ki fényesebb |
| kövekből. Soha mítosz nem volt fontosabb |
| mint ez a mediterrán közjáték. |
| Sötétséget még nem szaggattak ketté |
| öntudatlanabbul. Mégis, a véletlenek |
| összekapcsolódó ujjai közt, a szárnyas |
| barokk présből támadott azzá, aki volt. |
| Görögnek spanyol. Térképünkön |
| európai. Az őszi lomboknak |
| kalciumfoszfát. Azóta világít. |
|
|
Scheiber Sándornak
| Azonosulni? Meddig? És kivel? |
| Egyenruháig próbálta Babel, |
| gennyesre sebzett, pokrócolt lovak, |
| meghágott kancák verték az utat, |
|
| kitekert nyakú libáig, ha kell, |
| véres szakállig próbálta Babel, |
| gyalázott freskón kocsmárosra lelt, |
| fivére volt, ki utolsót lehelt, |
|
| és nem bánt mítoszt, könyvet, ősi jusst, |
| csak csókolhatná azt a puskatust, |
| csak kilőhetné tövig, ha lehet, |
| a hagymaszagot, a szemüveget, |
|
| mint pravoszláv papokra a csuha, |
| lelkére nőne az egyenruha, |
| írt égő várost, vágtát, viadalt, |
|
kívülről volt kozák. De belehalt. |
|
|
| idegrendszerünkbe, mint a pók, |
| kötélhágcsó helyett bonyolult- |
| finom rétegekben, erősen, |
| szakadatlanul, ahogy a szálak |
| levezetnek az együttesből |
| a magányos mélytudatokig, mint |
| a magárautalt segélykiáltás |
| az időben, amely átrezeg a |
| finom szerkezeteken, ahogy a vízgyűrű, |
| körkörösen és mégis lefelé ható |
| húzóerővel, mozdításra váró |
| vizébe idegrendszerünknek, melyből |
| felpattogzik a visszakérdés, hogy ki vagy te, |
| tünemény, nyelvünkkel örökölhető, |
| elévülhetetlen csoda, szabadság-tápsó, |
| vertikális járat, halálunkból visszajáró, |
| visszajátszó, galaxisok zuhanó ördöghuszárja, |
| Szabadszálláshoz kötött Coriolanus, kötőszavak |
| s balsejtelmek tudója, tünemény, örökös |
| hadtáp, honnét ez a kifogyhatatlan |
| tisztesség, mítosz nélküli |
| folttalanság, áradásod szüntelen |
| férfiereje a vertikális évszakokban, |
| országhatárokon, fölényeken túl, |
| éjfélen túl és innen, tünemény, |
| élők-holtak közlekedőedénye, |
| lélegzettől lélegzetig elvitathatatlan, |
| szüntelen kibomlás, szláv nevek, |
| piros menték, lengyel vezényszó, |
| sikoltó lovak, horizontális bajonett |
| fényszögeiből felsziromló versszak, |
| tavirózsa, feltámadások nyugvó |
| záloga, biztosíték, fix pont a |
| világegyetemben, lebegő azonosság, |
| tünemény, léggyökerű, még |
| merre tartasz, merre tartunk |
| együtt a különféle sodratokban |
| a mi progresszív eszközeinkkel, szennyes |
| lélegzetünkkel olajfoltos vizek |
| változatai közt, kiáltozva a hírek |
| átlyuggatott rétegeiben, önmagunkban, |
| meghosszabbodott életünkben, tünemény, |
| idegrendszerünk évszakaiba visszajáró, |
| visszajátszó, örök huszonhatéves, |
| meddig még? hány évszak a világ?! |
|
|
A méh románca
| vagyok szélben szalmaszál |
|
|
Fohász lámpaoltás előtt
| Uram, óvj meg a tökéletességtől. |
| Mint vasalópokróc szélén az ékalakú |
| égésnyom: hagyd meg rajtam |
| hibáimat, kezed nyomát. E városban, |
| hol a két part egymást vicsorogva nézi, |
| rajzolj rám holland tulipánmezőt. S ha |
| tárgyaidra írod: „vigyázat, nagyfeszültség”, |
| helyezz el cinkosként áramkörödben. Olyan |
| ritkán látható az esthajnali csillag, régi |
| juhnyájak őre. Kumuluszok közt, a |
| szétragadt világban nem látjuk egymást. |
| Perzselt, pusztuló, zárlatos csontjaimban |
| add világítanom, míg besötétlik. |
|
In memoriam J. A.
Könnyezni kell, nem zokogni. |
|
| Mikor az emlék mindent áthevít, |
| mikor az idő mindent áthavaz, |
| a lombik mélyén szánjuk őt, pedig |
| csak az szánalmas, aki él. Csak az. |
|
| Mert új lakást. Egy nőt. Még egy tavaszt. |
| Csak még egy verset. Levegőt! Emitt |
| portré épül, míg leépül az akt, |
| de Ninivében ezt is engedik. |
|
| Amott semmi. Se szél, se szélmalom. |
| Vonatkerék vagy pulzus, egyremegy. |
| S hogy indulat volt, vagy önszánalom |
|
| – a perc vastagszik, mint a guanó – |
| a halálához húznak mindenek. |
| S az életére nincs vállalkozó. |
|
|
Fantom
|
Vas Istvánnak
| Mikor a vívót megdöfik a páston, |
| s a sakkozót egy hang szorítja: „Sakk”, |
| az érzékszervi kordon ennyi: „Látom”, |
| és önmagába tér a pillanat. |
|
| De ha a csörte túl időhatáron, |
| sötétben zajlik, és hogy tartsd magad, |
| senki sem szól, nem lép elődbe Kháron, |
| és Cerberus csak hangtalan ugat, |
|
| tapinthatatlan ellenség ha kínoz, |
| vattázva fojt meg, lassan, mint a vírus, |
| éles verejték ér a szájadig, |
|
| s mint katonáé, akit kikötöttek, |
| lábad kapálva kergeti a földet – |
| nincs széttörve a föld. Csak szétfolyik. |
|
|
De profundis
| Ki elérhető vagy egy pókfonálon, |
| ha megtudjuk a sokszög útjait, |
| vezesd ki Léted labirintusából, |
| akit a kétség csaknem kútba vitt. |
|
| Égő bokor vagy? Krisna, Buddha, Krisztus? |
| A történet egy eszméig fölér. |
| A hős lehajlik: „majd a kommunizmus”, |
| a víz morajlik: „művészi tökély”. |
|
| Hívőket adj a tévelygéseinkhez, |
| okos munkást, ne bamba sörnyelőt, |
| tudóst, ki célt nem önszobrára illeszt, |
|
| papot, ki nemcsak prédikálni jött. |
| S ki a döntést csak hírből ismerem: |
| adj jó halált az útra, Istenem. |
|
|
És nincs tovább
|
A halott Pilinszky Jánosnak
| A költőm volt, nem a halottam. |
| Az útból többé sose tér ki. |
| Evezhetsz. Süllyedő hajóban |
|
Hajóroncs
| Álltál-e már a halak ítélőszéke előtt – |
| ahol a testhelyzetet jelentő igék, az „álltam”, „ültem”, |
| „feküdtem” különbsége megszűnik és szeretteidhez való |
| viszonyodnak nincs jelentése többé, megszűnnek a minták; |
| a fájdalom szikrája kialudt, ilymódon az igazság- |
| szolgáltatás alapképlete (én bűnözök, te büntetsz, |
én bűnhődöm, te kielégülsz) |
| érzéketlen odaadás az egyik oldalon s a természet növése |
| éve az Istent elnevezték „természetfelelős”-nek – |
| a természetért felelős; a többi a mi dolgunk. |
| miénk a Mesterséges vagy Klinikai Halál. Övé a |
| pusztulás, miénk a gyilkosság. Övé Ábrahám, |
| miénk Seneca. Övé Heródes, miénk az ötlet, |
| ő rohaszt fát, mi rakjuk keresztbe, s a tragikus |
| körülményből miénk a körülmény, mert miénk a lánc és övé |
| a láncszem. Álltál-e már a halak ítélőszéke |
| előtt? Aki onnét jössz, ahol az igazság jelentése halál |
s a halálé igazság (s ez csak |
| a romantika szépségnek hitt igazságának látköréből, |
| aki a mozgó körből jössz s járulsz Elébük, kiktől az |
igazság s az igazság hiánya |
| holdfényből a súly – mondd, aki máglyát és gázt |
elviseltél, hátrahagyván a |
siratókat: egyszerre hogy |
| a halszemű békét a megmélyített vízben, ahol nem lehet |
|
| Az, hogy II. Gusztáv Adolf nagyhatalmi törekvései |
| flottaépítésre szánta el magát, még nem jelenti, hogy |
| számolt a katasztrófa lehetőségeivel, márpedig |
| katasztrófa nélkül nincs világhír. Az, hogy az óriás |
| legnagyobb hajó, a Wasa, hatvannégy sötét bronzágyuval, |
| hullámfeszítő, győzelmes oroszlánnal s tatján a címerrel |
| négy kibontott, bősz vitorlával az árbucrudakon, a |
| harangszó után mintegy tizenöt perccel, háromszáz |
főnyi legénységével együtt |
| elsüllyedt, nem okvetlenül példázza azt, hogy a |
| több, mint a parton tátogni és lesni a halált. Hős |
| a tömeg névtelen; legföljebb örökléstanilag nem |
| milyen minőségű halottaktól jövünk, önkéntes halottól, |
| olyantól, akinek az arcán még most is ott az ámulat, |
| aki hagyta, hogy vigyék. A tömegsír nivellál; a tömeg |
| Az, hogy tudjuk a kapitány nevét (Hansson), a főhajó- |
| az admirálisét (Fleming), aki az előzetes sztatikai |
| elvégezte, a búvárét (von Treileben), aki néhány étvized |
| ötvenhárom bronzágyut fölhozott s a mélyvízi régészét |
| háromszázharminchárom év után kiemelte az elsüllyedt |
| nem mutat rokonságot a költészettel, mert nem minden |
| alkotás. A hajóféreg nevét is tudjuk (Teredo navalis), |
| éppen hogy nem csinált semmit: nem rágta szét a hajó- |
| nem állja a sótlan vizeket, s a Balti-tenger sótlan; a |
| annyi, mint a szoborban a negatív tér, azáltal van, |
| A hajó pedig múzeumi ragyogással hever a fehér éjszakákban – |
| véletlenség, azértis teremtés szeszélyeiről nem tud, |
| tizenöt perc, amelyet félszegen vízre tapadva, gyötrődve, |
| át kellene még egyszer élnie, nincs több szállás, |
szárnyalás, őrület, nincs több |
| zuhanás – meglopott, szégyellt, sebesre mart, boldog |
| beéri az örökkévalósággal. |
|
| És akkor eljön az utolsó próba. A kapcsolatteremtés |
| Kiálts. Nem jön a segítség azonnal. Nyomodban ágyutalp, |
| A mélyvíz. Megfordított székesegyház. Oltárán négy szó: |
„Én mindent jól csináltam.” |
| Építsen majd belőle szillogizmust egy emléktelen nemzedék. |
| A hal nem ítél: végrehajt. Szeme az utolsó tükör. |
| S mire a minták örvényeiből kilátnánk – megszűnnek a minták. |
| És Róla fogalmat sem alkotunk. A szobor (Ő, mégsem Ő) |
| elképzelés ivadéka; de a viszonynak nincs jelentése többé. |
| a másé, a szikra kialudt. És ha még bűnöztél, s hozzá- |
| miatta a bűnhöz, az igazságszolgáltatás alapképlete |
| s marad a pusztulás beillő láncszeme: emésztenek, s |
|
addig minden minta-e? A mozdulatlan s az elmozdítható? |
| s a lázadó? A véletlen? az időtlen? a rögzített? a |
| föltevés? a „mi lett volna, ha” tüstént meghallja |
a kiáltást „Éli, Éli…”, ha |
| nem vérzik el a vízben Seneca, ha Kossuthnak sikerül, |
| a biatorbágyi híd, ha a gázkamra kezelői nem megbízhatók, |
| nem kellene mindent érteni, késtelen és szobortalan, |
vakon, ha a legyőzhetetlen |
| remekmívű ácsolat nem süllyed el tizenöt perc alatt, |
abban a közbül-időben, s minek? |
| szépség-rovátkát hagyni az időn? igazságot sugallni fölfelé? |
háromszázharminchárom évnyi, |
| évnyi hallgatás után széttörni a mintát, míg bennreked |
| hogy nem támad föl, akit várnak – de föltámadhat, aki vár? |
|
Enigma
|
Nagy Kázmérnak
| Csak szólni jött nem prédikálni |
| a sugarak falhoz szegezték |
| lelt mámorost a kérdezők közt |
| de egyet sem ki szomjuhoznék |
|
| nem forrás amit nem találnak |
| nem érvelt többé amazok sem |
| nem volt éle a fontosságnak |
| s ő szabad lett akár a holttest |
|
| csak szólni jött (nem prédikálni) |
| (a sugarak) falhoz szegezték |
| lelt mámorost a kérdezők közt – |
| de egyet sem ki szomjuhoznék! |
|
|
William Butler Yeats imádkozik
|
Rába Györgynek
| Polgár vagyok, nem alkuvó, Uram. |
| Nap s hold a mércém. Ablakom kitárva. |
| Hatalmas tükrödben a lótuszok közt |
| kevés az azonnali arc és sok a lárva. |
|
| Fölszegett állal egyre nehezebb. |
| S ha nem forrás az, amit nem találna: |
| segít-e végképp az ámuldozón |
| a Semmi tömör ontológiája? |
|
| S vándor, ha lép még, lép-e láb nyomán, |
| hol csak paták és lelkek félhomálya…? |
| Egytömb Alakzat! Kelta Kőkirály! |
|
|
Joachim elhagyja a várost*
| Mért hagyta el Joachim a várost? |
| zúgó köpenyben, mint szélben a holtak? |
| a kőcsipkéjű párkánnyal határost |
| mely odanyújtá vétkét Babylonnak? |
|
| s a hű kufárok pókfonalakat |
| róttak a város pergamen-egére |
| s a faggyúmázas boltívek alatt |
| nem fakadt föl egy glóriányi fény se? |
|
| arcokkal tömött hallgatag tetők |
| csontig gyökérző lábas temetők |
| a házköznek is bőrből van a hídja |
|
| ezt a mindenütt magával határost, |
| ha el nem hagyja végre ezt a várost, |
| ráforrt volna a város Joachimra. |
|
Esztergom, 1969, Budapest, 1984 |
|
Rekviem egy mézmadárért
| Hát testetlen vagy immár, |
| Véreres kőtömb, beboltozódtál |
|
| tömött boltív a szárnyad. |
| Lélegzetednek sós légihídján |
|
| Sötétzárka, melyet már örökre |
|
| Itt végzeteddel a végvárak is |
|
| Két hangütés közt a kondulások |
|
| ott benn a csend lehurrog. |
| Döngethetsz holtodiglan, nem adják |
|
| Élhetsz, ha beleillesz a vaspánt |
|
| Élhetsz, ha áldás nyűgöz, |
| élhetsz, vegyülj. Én nem vegyülhetek, |
|
| Megtagadom az Ómagyar Mária- |
|
| A kő nem függ a környezettől, nem |
|
| Élsz? s én meghaltam? vagy más |
| történt? Nincs létállapot, |
|
| lobbant fölébed, kimerevíti |
|
| Fölszegzett kép jut csak a végleges |
|
|
|