Éjféli temetés*
Sír, jajgat, bőg a hegedű |
|
vagy csak esőz a pitypang – |
egy lámpa kockát tart az útra, |
|
Zümmögnek szent latin szót, |
Pásztorbot-farkú macska ül |
|
1959 (Ajtófélfámon jel vagy) |
|
Az egyszeri kovács
Mikor az első olajmécs kigyúlt, |
napest után az első ragyogás, |
ahogy céhlegény apjától tanulta: |
jóestét, szólt az egyszeri kovács, |
|
Taplót tapintott a ház asszonya |
s meglobbantotta benn az ős tüzet, |
ahogy céhlegény apjától tanulta: |
és nyelveltek a fényes őrtüzek. |
|
Kinn, a tanyán, a gyér meggyfák alatt |
legényke baktat, farkasszemet néz, |
ahogy céhlegény apjától tanulta: |
nincs ház tovább, cicáz a sok lidérc. |
|
villanyos rejtjelekkel fénylenek, |
ponyvát szagolva őszi ég helyett |
|
figyeljetek, mert pontban este hétkor |
a föld alatt megáll a kalapács; |
ahogy céhlegény apjától tanulta: |
jóestét mond az egyszeri kovács |
|
1958 (Ajtófélfámon jel vagy) |
|
Orfeusz
Eltakarják a partot a fehér olajágak |
a homoksíma vízen nem lengenek vitorlák |
Valahol erre járhatsz néha érzem |
hogy az óriási eolhárfán végigfut a szél |
A sziklák közt ilyenkor egy-egy pillanatra |
|
Hiába ring az utcán a csillogó karének |
hiába vibrálnak a szürkületi fények |
ha nem vagy itt minek a naplemente |
minek kezdődik újra a vizek mormolása |
minek bámulnak rám a jámbor állatok |
|
Terített asztal várhat kobaltkék ég alatt |
dalok széplábú nők nagy bűvölések |
egy korsó vízben is szád hűvösét keresném |
ó ifjúság egyetlen és utolsó jaj utolsó |
minden fajankó nagy szavakkal vár rád |
ha megfordulok egy március estén |
|
1962 (Ajtófélfámon jel vagy) |
|
Harmadszor
P. Z.-nak
Hét esztendeig függtem, mint egy megbűvölt bogár, |
és szívtam a bodza, a jázmin, a páfrány |
másoktól ismert jószagát. |
Olykor azt hittem: én vagyok a jázmin. |
|
Hét esztendeig voltam jázmin, tiszafa; |
egy képzelt patakpart felett |
s azt hittem, erős a gyökér, |
azt hittem, hogy a földig ér. |
|
Hét esztendeig volt erős gyökerem, |
nem-vándorló, röghözkötött, onnan nyújtózkodó |
kis lélek-dzsungel, kuszaságában is idetartozó, |
|
Hét esztendeig hozott híreket a szél |
rokonokról, pusztán, szőlőhegyek között, |
dombhajlatokban lassan munkálkodó, |
sípfaragó, nyájterelő, üllőre verő |
|
hét esztendeig enyém volt az a két karral átfogható |
kicsi távol, és nemcsak statisztikai adat |
volt, hogy itt születtem, de jóvoltodból |
|
hét esztendeig valóság volt, hogy nem kell fizetnem, |
amiért puszta létemmel megfizettem, |
és tudtam: nincs többé az a hatóság, |
ettől a földtől megint elvitasson. |
|
Most merre vagy? Hét esztendő után |
sehol se lellek – szavaid itt-ott megcsillanva úsznak |
s te már nem váltod őket igazra, |
csak a föld az, ami a helyén maradt. |
|
Csak ez a föld, meg én. S mostmár tudom |
hogy csontommal harmadszor végképp elnyerem – |
|
hogy előbb te adtad nekem e földet. |
Áldó négy ujjam ott tartom fölötted |
mikor átbuksz a kocsmaküszöbön. |
|
1962 (Ajtófélfámon jel vagy, dedikálás nélkül) |
|
Pannon ég alatt
A présház alatt megfordul az út |
jobbra lehajlok s látom a falut |
|
a kékre csiszolt hegyi utakon |
idegen vagyok kíváncsiskodom |
|
ember sehol csak szőlő és akác |
antennák alatt homokból a ház |
|
pincék között és pannon ég alatt |
szürke próféta kis szamár halad |
|
gyöngyház fülével hátrainteget |
ez volt a tisztes plebejusnegyed |
|
ötszáz év előtt itt hagytak nyomot |
kordéjukkal a kalmár vándorok |
|
innen nézték a haragos időt |
a szelíd pékek és a bábsütők |
|
s a várból visszaszólt a zene tánc |
és olasz fényével a reneszánsz |
|
s amerre egy-egy kordé elhaladt |
utak nőttek a pannon ég alatt |
|
s barna kaftánját meghúzva magán |
az én ősöm is erre jött talán |
|
s ahol most én az útszélen megállt |
körülnézett és félve prédikált |
|
vagy az a másik az a józanabb |
ihol csinált szattyán topánokat |
|
és szépanyám kis sárgaszemű nő |
nézte hogy kutya ne szökjön elő |
|
kicsapta játszani a gyereket |
és énekelt és füveket szedett |
|
s a zsoltár és a cserszag szerteszállt |
a dombok körül járta a határt |
|
széllel vesződött télben áttelelt |
a férgek nagy gyomrából újrakelt |
|
így jártak mind a lábnyomuk ezüst |
jöttek hivatlan szépen mint a füst |
|
s ahogy én védem a magam rögét |
őket is megvédte a pannon ég |
|
innen is túl is kéklik az az út |
hát menjen innen fusson aki tud. |
|
|
Esti imádság
Én olyan nagyon jó vagyok |
mint öreg nyulak, öreg királyok. |
Nappal nem szólnak rám a kocsisok, |
este nem ütnek meg a huligánok. |
|
Ha eljössz hozzám, én leszek |
nagy út után a vizesárkod. |
Mert olyan nagyon jó vagyok |
akár a víz, hogyha kivánod. |
|
Hullám fölött, hullám alatt |
elalszom majd, semmit sem látok. |
|
|
Álomfejtés*
A cellafalon felizzott a por. |
„Hát mondd meg, József, ha te vagy a látnok…” |
Tüzelt a kő, a föld, a szennycsupor, |
reszketve állt a pék és a pohárnok. |
|
A rácsra nézett József és szelíden |
így szólott: „Hármat fordul még a nap, |
a te életed megmenti az Isten – |
téged meg fölfalnak a madarak.” |
|
Tudta-e, mit mond? s hogy honnan van a |
tévedhetetlen láz sugallata? |
s hogy van feloldás, ha semmit se szól? |
|
De elhangzott. S kit élni küldtek, élt, |
és hulla volt a halálraítélt. |
Nincs kibúvó a látomás alól. |
|
|
Isabella levele az apátúrhoz*
Tisztelendő Atyám! Az Ön sugárzó |
figyelme arra érdemesített, |
hogy én, pallérozatlan alföldi leányzó, |
szemébe nézzek a világi bűnnek – |
s mint ördög láttán vándor prédikátor: |
hanyatt vágódjam vétkeim súlyától. |
|
Mert íme, nem vagyok szerény. Hívő se éppen. |
Pazarló voltam kezdettől kevélyen, |
s kit a gégém csak zsoltárokból ismert, |
én haragomban szólítottam Istent. |
A bosszú Istenét. Nekem sosem volt |
olvadtszemű, töviskoronájú, |
magát hallal-kenyérrel szétosztó Uram, soha. |
Az enyémnek köve volt meg olaja – |
hetedíziglen a velőkbe rontó, |
képmás nélküli, szörnyű Logika. |
|
Nagy sakkjátszmában voltam én paraszt. |
Keveset léptem, s mindig ugyanazt; |
nem lehet tisztán látni az irányt. |
És szóltam is, meg hallgattam is én, |
miképpen Ön cselekszik a misén. |
|
De énekeltem. Sokszor. A Fiút. |
A Jóistent, aki csókolni tud. |
Pán-sípon játszik, Buddha-karja van, |
öreg bráhminnal gerezdet kötöz, |
szemöldökétől megdördül az ég, |
réztenyerében indián gyerek, |
piramis térde, bordája totem, |
világít, ha a tengerre hajol |
|
s akkor mindenek zümmögnek, Atyám, |
mindenben megindul a gégetájék. |
Tisztelendő Uram, micsoda játék |
súlyt görgetni arra, mi súly magától, |
s nem várni meg, hogy magától kilábol, |
de váltságdíjért, ostyáért, imáért, |
mint egy rongypapírt, leemelni róla? |
|
Ez volna az a sugárzó titok? |
Tisztelendő úr, kettőnk között szólva, |
|
Hogy fordított arány a büntetés |
azzal, ha könnyen fölmentem magam. |
Hogy evilági vétkeink közül |
legsúlyosabb a kockázattalan. |
Ön, aranyhimzésű ornátusában, |
szószékén mozdulatlan, süppeteg. |
Nekem, az ingajáratú magányban, |
egy rezdülés is megmérettetik. |
Parancsszó nélkül is mozogni kell. |
|
Mit ér a bizonyosság, amit Ön kinál? |
Időhúzást a lelkiismeretnek. |
Maradjak én továbbra is, Atyám, |
szénbélű gyémánt, óhitű eretnek, |
tudván a dolgok kérges belsejét – |
Ön meg csak látván, meddig a szem ellát. |
|
Már vált a nap. Elindul a levél. |
Foglalja Ön imába Isabellát. |
|
1969–77 (Azték pillanat, Isabella Bäumer levele Aubigny püspökéhez címmel) |
|
Az antropológus
A „Magyar cinterem” sorozatból
Nem tudom, honnét szelidültem idáig, |
Közép- vagy Kelet-Ázsiából. |
Nem tudom, ha kínozni akartak, |
lófarkhoz kötöttek, vagy tevehátra. |
Az évezredes szenvedés emléke élivel |
belerovátkolódott a szaggató fájások közé |
ebben a nagycsontú koponyában. |
Ide érkeztem; már nem fáj. |
Azért a lapáttal vigyázzatok. |
Ne üssetek el az európai földtől. |
|
Hódolat Chagallnak
A csészekürt estét jelez, |
|
Hát hol lennék, ha nem veled, |
|
Szűk a világ és végleges: |
|
|
Halak*
a szökdelőket, vízből menekülőket. |
|
Ha kopoltyúval természetesebb, |
minek – fulladni – a másik közeg, |
|
a légnemű, a foghatatlan, |
az összeütközésnél csobbanatlan, |
|
Csillogtatni a pikkelyeiket. |
|
Egy perc megállás a Nagy Vízkeréken. |
|
Aztán a törvény működésbe lép. |
A gravitáció. Süllyed az ég |
|
és alakot vált az elérhetetlen, |
ott hintázik az ismerős közegben, |
|
hatalmas vízcsepp, kénytelen mennyország, |
reménytelen szerelem, Magyarország. |
|
|
Babits után
Spanyolhon. Hangok közt moha. |
Fülönfüggők közt tánc remeg. |
Bika vagy költő, egyremegy. |
|
Írország. Tenger közt morog. |
Átlőtt sisakkal templomok. |
Két kocsma közt agg bárd mereng. |
Harangkötél a kelta nyelv. |
|
Svédország. Vízrehullt szavak. |
Becsület, béke, tisztaság. |
Megbújhatnak az usztasák. |
|
Grönland. A fóka jóbarát. |
Fehér felejtés: kész a kód. |
|
Üld meg az álmok szamarát, |
|
Téged dicsérlek holtomig – |
csak ellássak az orromig. |
|
|
Triptichon
dr. Balogh Jánosnak
A veszélyérzet adomány, nem árt, |
ha megfigyeljük. A kőszáli kecske |
menekülve is fölfelé megy. S ha |
lefelé, előbb-utóbb a kőre gondol. |
Azért kőszáli. Az óvatosság |
lefokozza a lehetőség esztétikumát. |
Ami fönn van: fagyásban, virágban |
a teljesség. Ott beletartozunk |
a múlandóság kontúrjaiba. Az |
múlhatatlan. Ott szalad körénk |
minden, ami másképpen elhagy. |
A különbségtevés majd megtanít, |
hogy az álom nem ér tovább |
a hegyderéknál, hogy a vonatkerék |
mindenkit elvisz, aki nem tér- |
depel a sínen, s hogy ámuldozásra |
mindig akad egy népmesényi száj, |
ha tudjuk, mikor kell pontosan |
és eltűnni az alkony törésvonalában. |
|
Szolnok mellett a híd (a Zagyva hídja) |
keresztbetett pillér-késeivel becsattog |
a vonatablakon. Nem tudja senki, mit akar. |
Horgas orrú madár a fejem fölött |
csapkod, köröz, hajamra csöpög a nyála. |
Minket egymásnak szántak: én félek, |
a csirke fél. Kilépni, elbújni |
redves pincékbe, hangtalanul, |
valaki elől, kérdeznek, letagadni, |
köröskörül kerülőutak, puha téglából, |
emberekből, valami behatol, közelít, |
végighömpölyög, csőrepedés a régi falban. |
|
Mi volt a rossz mondat, nem tudom. |
A rossz mondatnak teste éppúgy elül, |
mint a fizikai fájdalom: a sejt |
nem emlékszik az intenzitásra. |
De a műtéti heg itt is megmarad. |
Egy-egy kötőszó jelzi a varratok |
helyét, egy kéken kiszakadt ige, |
egy vékony névutó, talán a „nélkül”, |
ami azt jelentette: „nélküle”, vágás |
a húsban, elfelejtett főnevek bemélyedése, |
az öröm homorú formái mind. A sejt él, |
küszködik, pusztul tovább, szabály szerint, |
a szavak porhanyósan, benn, a bőr alatt |
keringenek. Lejegyezni az első pillanatban? |
Minek. Minden rossz megőrzi magát, mert |
újraépül. Minden jó megőrződik: ronthatatlan. |
Ave, ave az ép szavaknak odafent. Időnként |
összeérnek. Várok. Lejegyzem, ami szent. |
|
|
Identitás
Illés Endrének
Krétán görög volt, Rómában |
római, Toledo patkós boltívei alatt |
nyújtott ujja mindennünnen |
útját kijelölte az egyszer-élt világ. |
Soha röppályát nem raktak ki fényesebb |
kövekből. Soha mítosz nem volt fontosabb |
mint ez a mediterrán közjáték. |
Sötétséget még nem szaggattak ketté |
öntudatlanabbul. Mégis, a véletlenek |
összekapcsolódó ujjai közt, a szárnyas |
barokk présből támadott azzá, aki volt. |
Görögnek spanyol. Térképünkön |
európai. Az őszi lomboknak |
kalciumfoszfát. Azóta világít. |
|
Scheiber Sándornak
Azonosulni? Meddig? És kivel? |
Egyenruháig próbálta Babel, |
gennyesre sebzett, pokrócolt lovak, |
meghágott kancák verték az utat, |
|
kitekert nyakú libáig, ha kell, |
véres szakállig próbálta Babel, |
gyalázott freskón kocsmárosra lelt, |
fivére volt, ki utolsót lehelt, |
|
és nem bánt mítoszt, könyvet, ősi jusst, |
csak csókolhatná azt a puskatust, |
csak kilőhetné tövig, ha lehet, |
a hagymaszagot, a szemüveget, |
|
mint pravoszláv papokra a csuha, |
lelkére nőne az egyenruha, |
írt égő várost, vágtát, viadalt, |
kívülről volt kozák. De belehalt. |
|
|
idegrendszerünkbe, mint a pók, |
kötélhágcsó helyett bonyolult- |
finom rétegekben, erősen, |
szakadatlanul, ahogy a szálak |
levezetnek az együttesből |
a magányos mélytudatokig, mint |
a magárautalt segélykiáltás |
az időben, amely átrezeg a |
finom szerkezeteken, ahogy a vízgyűrű, |
körkörösen és mégis lefelé ható |
húzóerővel, mozdításra váró |
vizébe idegrendszerünknek, melyből |
felpattogzik a visszakérdés, hogy ki vagy te, |
tünemény, nyelvünkkel örökölhető, |
elévülhetetlen csoda, szabadság-tápsó, |
vertikális járat, halálunkból visszajáró, |
visszajátszó, galaxisok zuhanó ördöghuszárja, |
Szabadszálláshoz kötött Coriolanus, kötőszavak |
s balsejtelmek tudója, tünemény, örökös |
hadtáp, honnét ez a kifogyhatatlan |
tisztesség, mítosz nélküli |
folttalanság, áradásod szüntelen |
férfiereje a vertikális évszakokban, |
országhatárokon, fölényeken túl, |
éjfélen túl és innen, tünemény, |
élők-holtak közlekedőedénye, |
lélegzettől lélegzetig elvitathatatlan, |
szüntelen kibomlás, szláv nevek, |
piros menték, lengyel vezényszó, |
sikoltó lovak, horizontális bajonett |
fényszögeiből felsziromló versszak, |
tavirózsa, feltámadások nyugvó |
záloga, biztosíték, fix pont a |
világegyetemben, lebegő azonosság, |
tünemény, léggyökerű, még |
merre tartasz, merre tartunk |
együtt a különféle sodratokban |
a mi progresszív eszközeinkkel, szennyes |
lélegzetünkkel olajfoltos vizek |
változatai közt, kiáltozva a hírek |
átlyuggatott rétegeiben, önmagunkban, |
meghosszabbodott életünkben, tünemény, |
idegrendszerünk évszakaiba visszajáró, |
visszajátszó, örök huszonhatéves, |
meddig még? hány évszak a világ?! |
|
|
A méh románca
vagyok szélben szalmaszál |
|
|
Fohász lámpaoltás előtt
Uram, óvj meg a tökéletességtől. |
Mint vasalópokróc szélén az ékalakú |
égésnyom: hagyd meg rajtam |
hibáimat, kezed nyomát. E városban, |
hol a két part egymást vicsorogva nézi, |
rajzolj rám holland tulipánmezőt. S ha |
tárgyaidra írod: „vigyázat, nagyfeszültség”, |
helyezz el cinkosként áramkörödben. Olyan |
ritkán látható az esthajnali csillag, régi |
juhnyájak őre. Kumuluszok közt, a |
szétragadt világban nem látjuk egymást. |
Perzselt, pusztuló, zárlatos csontjaimban |
add világítanom, míg besötétlik. |
|
In memoriam J. A.
Könnyezni kell, nem zokogni. |
|
Mikor az emlék mindent áthevít, |
mikor az idő mindent áthavaz, |
a lombik mélyén szánjuk őt, pedig |
csak az szánalmas, aki él. Csak az. |
|
Mert új lakást. Egy nőt. Még egy tavaszt. |
Csak még egy verset. Levegőt! Emitt |
portré épül, míg leépül az akt, |
de Ninivében ezt is engedik. |
|
Amott semmi. Se szél, se szélmalom. |
Vonatkerék vagy pulzus, egyremegy. |
S hogy indulat volt, vagy önszánalom |
|
– a perc vastagszik, mint a guanó – |
a halálához húznak mindenek. |
S az életére nincs vállalkozó. |
|
|
Fantom
Vas Istvánnak
Mikor a vívót megdöfik a páston, |
s a sakkozót egy hang szorítja: „Sakk”, |
az érzékszervi kordon ennyi: „Látom”, |
és önmagába tér a pillanat. |
|
De ha a csörte túl időhatáron, |
sötétben zajlik, és hogy tartsd magad, |
senki sem szól, nem lép elődbe Kháron, |
és Cerberus csak hangtalan ugat, |
|
tapinthatatlan ellenség ha kínoz, |
vattázva fojt meg, lassan, mint a vírus, |
éles verejték ér a szájadig, |
|
s mint katonáé, akit kikötöttek, |
lábad kapálva kergeti a földet – |
nincs széttörve a föld. Csak szétfolyik. |
|
|
De profundis
Ki elérhető vagy egy pókfonálon, |
ha megtudjuk a sokszög útjait, |
vezesd ki Léted labirintusából, |
akit a kétség csaknem kútba vitt. |
|
Égő bokor vagy? Krisna, Buddha, Krisztus? |
A történet egy eszméig fölér. |
A hős lehajlik: „majd a kommunizmus”, |
a víz morajlik: „művészi tökély”. |
|
Hívőket adj a tévelygéseinkhez, |
okos munkást, ne bamba sörnyelőt, |
tudóst, ki célt nem önszobrára illeszt, |
|
papot, ki nemcsak prédikálni jött. |
S ki a döntést csak hírből ismerem: |
adj jó halált az útra, Istenem. |
|
|
És nincs tovább
A halott Pilinszky Jánosnak
A költőm volt, nem a halottam. |
Az útból többé sose tér ki. |
Evezhetsz. Süllyedő hajóban |
|
Hajóroncs
Álltál-e már a halak ítélőszéke előtt – |
ahol a testhelyzetet jelentő igék, az „álltam”, „ültem”, |
„feküdtem” különbsége megszűnik és szeretteidhez való |
viszonyodnak nincs jelentése többé, megszűnnek a minták; |
a fájdalom szikrája kialudt, ilymódon az igazság- |
szolgáltatás alapképlete (én bűnözök, te büntetsz, |
én bűnhődöm, te kielégülsz) |
érzéketlen odaadás az egyik oldalon s a természet növése |
éve az Istent elnevezték „természetfelelős”-nek – |
a természetért felelős; a többi a mi dolgunk. |
miénk a Mesterséges vagy Klinikai Halál. Övé a |
pusztulás, miénk a gyilkosság. Övé Ábrahám, |
miénk Seneca. Övé Heródes, miénk az ötlet, |
ő rohaszt fát, mi rakjuk keresztbe, s a tragikus |
körülményből miénk a körülmény, mert miénk a lánc és övé |
a láncszem. Álltál-e már a halak ítélőszéke |
előtt? Aki onnét jössz, ahol az igazság jelentése halál |
s a halálé igazság (s ez csak |
a romantika szépségnek hitt igazságának látköréből, |
aki a mozgó körből jössz s járulsz Elébük, kiktől az |
igazság s az igazság hiánya |
holdfényből a súly – mondd, aki máglyát és gázt |
elviseltél, hátrahagyván a |
siratókat: egyszerre hogy |
a halszemű békét a megmélyített vízben, ahol nem lehet |
|
Az, hogy II. Gusztáv Adolf nagyhatalmi törekvései |
flottaépítésre szánta el magát, még nem jelenti, hogy |
számolt a katasztrófa lehetőségeivel, márpedig |
katasztrófa nélkül nincs világhír. Az, hogy az óriás |
legnagyobb hajó, a Wasa, hatvannégy sötét bronzágyuval, |
hullámfeszítő, győzelmes oroszlánnal s tatján a címerrel |
négy kibontott, bősz vitorlával az árbucrudakon, a |
harangszó után mintegy tizenöt perccel, háromszáz |
főnyi legénységével együtt |
elsüllyedt, nem okvetlenül példázza azt, hogy a |
több, mint a parton tátogni és lesni a halált. Hős |
a tömeg névtelen; legföljebb örökléstanilag nem |
milyen minőségű halottaktól jövünk, önkéntes halottól, |
olyantól, akinek az arcán még most is ott az ámulat, |
aki hagyta, hogy vigyék. A tömegsír nivellál; a tömeg |
Az, hogy tudjuk a kapitány nevét (Hansson), a főhajó- |
az admirálisét (Fleming), aki az előzetes sztatikai |
elvégezte, a búvárét (von Treileben), aki néhány étvized |
ötvenhárom bronzágyut fölhozott s a mélyvízi régészét |
háromszázharminchárom év után kiemelte az elsüllyedt |
nem mutat rokonságot a költészettel, mert nem minden |
alkotás. A hajóféreg nevét is tudjuk (Teredo navalis), |
éppen hogy nem csinált semmit: nem rágta szét a hajó- |
nem állja a sótlan vizeket, s a Balti-tenger sótlan; a |
annyi, mint a szoborban a negatív tér, azáltal van, |
A hajó pedig múzeumi ragyogással hever a fehér éjszakákban – |
véletlenség, azértis teremtés szeszélyeiről nem tud, |
tizenöt perc, amelyet félszegen vízre tapadva, gyötrődve, |
át kellene még egyszer élnie, nincs több szállás, |
szárnyalás, őrület, nincs több |
zuhanás – meglopott, szégyellt, sebesre mart, boldog |
beéri az örökkévalósággal. |
|
És akkor eljön az utolsó próba. A kapcsolatteremtés |
Kiálts. Nem jön a segítség azonnal. Nyomodban ágyutalp, |
A mélyvíz. Megfordított székesegyház. Oltárán négy szó: |
„Én mindent jól csináltam.” |
Építsen majd belőle szillogizmust egy emléktelen nemzedék. |
A hal nem ítél: végrehajt. Szeme az utolsó tükör. |
S mire a minták örvényeiből kilátnánk – megszűnnek a minták. |
És Róla fogalmat sem alkotunk. A szobor (Ő, mégsem Ő) |
elképzelés ivadéka; de a viszonynak nincs jelentése többé. |
a másé, a szikra kialudt. És ha még bűnöztél, s hozzá- |
miatta a bűnhöz, az igazságszolgáltatás alapképlete |
s marad a pusztulás beillő láncszeme: emésztenek, s |
addig minden minta-e? A mozdulatlan s az elmozdítható? |
s a lázadó? A véletlen? az időtlen? a rögzített? a |
föltevés? a „mi lett volna, ha” tüstént meghallja |
a kiáltást „Éli, Éli…”, ha |
nem vérzik el a vízben Seneca, ha Kossuthnak sikerül, |
a biatorbágyi híd, ha a gázkamra kezelői nem megbízhatók, |
nem kellene mindent érteni, késtelen és szobortalan, |
vakon, ha a legyőzhetetlen |
remekmívű ácsolat nem süllyed el tizenöt perc alatt, |
abban a közbül-időben, s minek? |
szépség-rovátkát hagyni az időn? igazságot sugallni fölfelé? |
háromszázharminchárom évnyi, |
évnyi hallgatás után széttörni a mintát, míg bennreked |
hogy nem támad föl, akit várnak – de föltámadhat, aki vár? |
|
Enigma
Nagy Kázmérnak
Csak szólni jött nem prédikálni |
a sugarak falhoz szegezték |
lelt mámorost a kérdezők közt |
de egyet sem ki szomjuhoznék |
|
nem forrás amit nem találnak |
nem érvelt többé amazok sem |
nem volt éle a fontosságnak |
s ő szabad lett akár a holttest |
|
csak szólni jött (nem prédikálni) |
(a sugarak) falhoz szegezték |
lelt mámorost a kérdezők közt – |
de egyet sem ki szomjuhoznék! |
|
|
William Butler Yeats imádkozik
Rába Györgynek
Polgár vagyok, nem alkuvó, Uram. |
Nap s hold a mércém. Ablakom kitárva. |
Hatalmas tükrödben a lótuszok közt |
kevés az azonnali arc és sok a lárva. |
|
Fölszegett állal egyre nehezebb. |
S ha nem forrás az, amit nem találna: |
segít-e végképp az ámuldozón |
a Semmi tömör ontológiája? |
|
S vándor, ha lép még, lép-e láb nyomán, |
hol csak paták és lelkek félhomálya…? |
Egytömb Alakzat! Kelta Kőkirály! |
|
|
Joachim elhagyja a várost*
Mért hagyta el Joachim a várost? |
zúgó köpenyben, mint szélben a holtak? |
a kőcsipkéjű párkánnyal határost |
mely odanyújtá vétkét Babylonnak? |
|
s a hű kufárok pókfonalakat |
róttak a város pergamen-egére |
s a faggyúmázas boltívek alatt |
nem fakadt föl egy glóriányi fény se? |
|
arcokkal tömött hallgatag tetők |
csontig gyökérző lábas temetők |
a házköznek is bőrből van a hídja |
|
ezt a mindenütt magával határost, |
ha el nem hagyja végre ezt a várost, |
ráforrt volna a város Joachimra. |
|
Esztergom, 1969, Budapest, 1984 |
|
Rekviem egy mézmadárért
Hát testetlen vagy immár, |
Véreres kőtömb, beboltozódtál |
|
tömött boltív a szárnyad. |
Lélegzetednek sós légihídján |
|
Sötétzárka, melyet már örökre |
|
Itt végzeteddel a végvárak is |
|
Két hangütés közt a kondulások |
|
ott benn a csend lehurrog. |
Döngethetsz holtodiglan, nem adják |
|
Élhetsz, ha beleillesz a vaspánt |
|
Élhetsz, ha áldás nyűgöz, |
élhetsz, vegyülj. Én nem vegyülhetek, |
|
Megtagadom az Ómagyar Mária- |
|
A kő nem függ a környezettől, nem |
|
Élsz? s én meghaltam? vagy más |
történt? Nincs létállapot, |
|
lobbant fölébed, kimerevíti |
|
Fölszegzett kép jut csak a végleges |
|
|
|