New Orleans, 1974

Davenport, Iowa, 1974 január

Bartos Tibornak

Megfogni az alázatosan elénk térdeplő kutyát, semmi. Megérinteni a hajó körül csapkodó, éhségében is tovaemelkedő sirályt, az igen. Megérinteni két szárnycsapás közt, két verssor közt a verset, nem az elemző markolás, hanem az értő szabadonbocsátás mozdulatával, ez kellene tulajdonképpen. Ahogy B. T. csinálta, a kedves B. T., hajdani barátom, mikor Szép Ernő remekéből, a Crème d’Yvette-ből kiemelte a költő asszonyát, ki fehér jachton uralkodik tengeri fátyolával, mely után csak kapkodni bír a vágy; az asszonyt, ki az operai páholyban ül, „hattyú bíbor tavon”, s „a kürtök jajdulnak felé”, aznap még messzibb, „Moszkvában száll a szánja”, és – Istenem, Szép Ernő! – „a hó hull, mintha csengene”.

B. T., a kedves B. T., aki azóta, meglehet, minden barátját cserbenhagyta, s talán még ezt a verset is, megírta annak idején a költő asszonyát, a mindenkinél távolibb – szebb, szomorúbb – asszonyt, a versszakból versszakba lépőt, a képből képbe játszót, örökig létezőt. Mi történik Szép Ernő asszonyával két versszak – két jajduló, vágyakozó kürtszó – között, ezt írta meg B. T., a hajdani jóbarát. És minden hiába: ha megírta, akkor már nem hagyott cserben. Hiszen rám hagyományozta, hogy én is halljam a kürtszót, a versmondatok szünetjeleit.

Itt ülünk, mélyen bent a zenekari árokban, mindnyájan. Kürtölünk, fuvolázunk. Fölöttünk, a páholyban – hattyú bíbor tavon – a vers. Kürtölünk, a vers néma szünetjeleket küld vissza. Nekem kiszakad a tüdőm, ő két gondolatjellel válaszol: spondaikus hattyúnyak-hajtogatás, érjem be ennyivel, ne kívánkozzak tovább. Hattyú? Sirály? Viking hajóorr? Eltölt a méreg. Kerülj csak közelebb.

Közel került. Skót nevű költő, modern költő, George Mackay Brown verse, az Arnor ötödik útja, egy tengeri csavargó utazásainak részletes krónikája. Ott volt előttem, le kellett fordítanom.

Ott volt előttem, le kellett fordítanom. S nem bírtam eldönteni, a szöveg taszít, vagy a saját tudatlanságom dob folytonosan vissza.

Hogy vers, azt az első perctől fogva tudtam. Hogy kik ezek az idegenek, merre járnak a hajók, azt nem. Csak az utolsót láttam, Arnor ötödik útját, amire majd mindnyájan elmegyünk, valamilyen kürtjelre egyszer – de a többi útról nem volt tudomásom.

Előbb az ismeretanyag sötétebb eszközeivel állítottam csapdát a versnek. Idő és tér korlátolt kérdéseivel.

Miféle kalandozás folyik itt? Milyen mondakörbe fúródik ez a viking hajóraj? Mekkora kelta hullámokat torlaszt az ossziáni tengeren az északi szél? Rokona-e a szentkút az álnok forrásnak, mely egykor Sigfrid vérét vette? S Ragnhild melyik boszorkányos Hilda (Hildegund, Brünhild, Krimhilda) szánalmas utóda? S a bosszúszomjas hős vajon az ó-izlandi Edda-dalok Sigurd királyfijának mása? És ki fia-sarja az a deli gróf, aki csak lovagol, csak lovagol a versben, mint egy dél-dakotai seriff?

De a mítoszokkal nem jutottam messzire. Meglebbent, elsiklott előlem a vers.

Pedig tudnom kell, milyen bodros hajú volt a dalnok Wistan, milyen anyagból épültek a szigetvilágok, hogyan repült szét a hajókról az imádság. Látnom kell az imádság szárnyait.

Nincs más, beléjük kell kapaszkodnom.

Erling Saltfingers-zel gyerekkorunk óta vetélytársak voltunk. Ebben a keverék-világban, az Orkney-szigeteken, ahol a skót halászok, angol kereskedők, norvég hajósok között mindenféle jöttment alakok bukkantak elő a kontinensről, azt állítva magukról, hogy költők, és ették a zabot, a heringet, és tűrték a jégesőt, mint az idevalósiak – ebben a ritkán lakott szigetvilágban Erling Saltfingers olyan jól feltalálta magát, minthacsak itt született volna. Pedig bevándorló volt ő is, épp úgy, mint én. De Erling szőke volt és kékszemű, és a vikingektől származtatta magát; büszke volt németes hangzású keresztnevére, s mikor végighordozta szőke arcát a heringszagú partokon, és a halász feleségek kosarába beleturkált, az asszonyok nevetve a kezére csaptak: – Erling! Erling Saltfingers! – Ők nevezték el Saltfingersnek, örökösen vibráló, halízű ujjairól, és szerették, ha váratlanul megjelent valamelyik sziklás öbölben, ahonnét éppen kifutott egy halászbárka. – Viking hajózás – mondta mindannyiszor csúfolódva Erling, és bebukott egy halászház ajtaján.

Én veres hajú voltam, kerültek az asszonyok, s akár a jöttment, gyanús alakok a kontinensről, aláálltam a jégesőnek és verset írtam róla. A jégesőről és az asszonyokról. – Vigyázz, megázik a hárfád – mondta ilyenkor Erling Saltfingers, és megpengette a levegőt halszagú ujjaival. Pendült a levegő, hárfa volt benne, csak én láttam, hogy ott van, nekem volt ott, a veres hajúnak, ír bevándorlók gyerekének, költőnek, asszonyok megcsúfoltjának, nekem, akit még a halszag is elkerült. Akkor határoztam el, hogy utazni fogok. Akárhová.

Ösztönösen arrafelé indultam, ahonnét származom. Erling akkor nem tartott velünk, csak szokásos megjegyzéseit küldte utánunk a partról, öreg vikingek, mondta, és csakugyan, jól összejöttünk: Thorlief, a kapitányunk, dán volt, némi svéd beütéssel, vad lutheránus; Guthorn, a norvég kormányos, katolikusnak vallotta magát; Sweynről, a fedélzetmesterről, senki se tudta pontosan, kicsoda, egyébként játékos volt és folyton részeg.

Az utat végigkártyáztuk, engem afféle hajósinasnak használtak, nem bántam: oldoztam a hajókötelet, ha kellett, csomóztam a hálót, cipeltem a rakományt. Dublinban Sweyn nagyon otthonosan érezte magát, én is megpróbálkoztam ezzel az érzéssel – sok volt a veres hajú –, nem sikerült, valójában itt se volt jó. Fejszehajítást játszottunk, a csapdába vadludat kellett fogni, aztán fejszével eltalálni, Sweyn mindig eltalálta, a lúd sikoltott, én undorodtam, zizegő papírlapokat állítottam a csapdába, úgy hajigáltam a fejszét. Bolond, mondta Sweyn, és Thorlief nagyokat röhögött, pedig a papíron a verseim voltak.

Észak felé menet, Ulster csücskében, a bangori öbölben kötöttünk ki, Sweyn erősen ittas volt, a rakomány végett ki kellett szállnunk, én mondtam Thorliefnek, hogy hagyják abba a fejszejátékot, de késő volt, Sweyn Thorlief lábát találta el, az öbölben körénk gyűlt a csőcselék, piszok katolikusok, kiabált egy ulsteri matróz, Guthorm, a kormányos, nekiugrott, a tömeg körülvette, igyál, disznó, mondták neki, és belenyomták a fejét a szenteltvízbe. Kormányos nélkül hajóztunk végig az Északi Csatornán, viharban, el a Hebridák mellett, Uramisten, álltam a parancsnoki hídon, a jégesőben, és Cape Wrathnál, a Harag Fokánál verset írtam. Az első verset, amit a matrózok is meghallgattak, az asszonyok is a parton, még Erling Saltfingers is szótlanul hallgatott. A szülőhazámról szólt a vers, mert akkor még hittem benne.

Aztán már belejöttem mindenbe: az írással együtt az ivásba és a játékba is, megszoktam, hogy cimboráim vannak, mennél kevésbé igénylem őket, annál inkább, mert a tengeri köd összekényszeríti az embereket, a semmiből olyan helyzeteket formál, hogy évtizedekkel később a boldogtalanok, csapzottak, összefonnyadtak, fogatlan szájúak egymásnak esnek, valamilyen kikötőben: „Emlékszel, cimbora… emlékszel, mikor egymagad fölemelted a… hát amikor abban a viharban mi ketten… az oldalvitorla meg darabokra… emlékszel… mit tudnak ezek a mai patkányok… semmit…”

Asszony is volt a hajón, ahogy a ködben északkeletnek mentünk, norvég kereskedőbárkák és feszes makréla-hálók között; a cimborák a fedélzeten dámáztak, kockát vetettek, egy-egy tengeri rák volt a tét, vagy az aznapi szolgálat, ha éppen nem figyelt Thorlief, a féllábú kapitány. – Nyerjél egy veres lazacot – mondta Sweyn –, az való hozzád. – Kettő-kettőre álltunk, összeszorítottam a fogamat. – Na, költő – mondta Paul, a vitorlamester –, tartod-e a faúsztatást? Ha igen, fölteszem az asszonyt. – Körülfogott a röhögés, már a norvég partok közelében jártunk; tehát választanom kell: vagy lehozom a fát az undorító, sebes fjordokon, az alattomos dörrenésű sziklák között, vagy ma éjjel én nyitok be a Thorlief melletti kabinba.

– Part – hallatszott odaföntről, a kapitányi hídról. – Három-kettő – mondta gurgulázva Sweyn. – Csak vigyázz – nézett rám az asztal fölött Paul. – Egy darabig még itthon leszünk, Norvégiában.

Éjszakánként bejött a faúsztatók lármája a Thorlief melletti kabinablakon.

– Hát így állunk – mondta Ragnhild. – Veres hajúnak még eddig nem adott el a bátyám.

Sovány volt, tele kiszögellésekkel, mint a sziklák.

– Na gyere – mondta. – Mit állsz ott és mit bámulsz? Gyere, ha már idejöttél.

Hetekig hajóztunk a norvég partok mellett. A faúsztatók bekáromkodtak az ablakon, Ragnhild visszakáromkodott. Ültem az ágy szélén és hallgattam.

– Te – mondta Ragnhild és a hajamba turkált. – Te. Azt szeretem benned, hogy ilyen esendő vagy.

Bergennél egy hajnalban rosszul lett. Alig bírták a korláttól visszarántani.

– Megmondtam, hogy vigyázz – nézett rám Paul. – Nem akarok a családba kis veres hajú kelta gyerekeket.

Rolf ütötte ki a bicskát a kezéből.

Verset írtam, öt éjszaka egymás után verset írtam, valami különös bátor érzés fogott el, hogy folytatódom, ágam lesz, nem úgy, mint a körbecsiszolt fáknak, amik lefelé úsznak a fjordokon, verset írtam, öt éjszaka alatt öt verset, és szétosztottam őket a szegény norvég rákhalászok közt, akik azt hitték, a Gyermek születéséről szól a dal, hiszen karácsony volt, a vízlapátolók elkeseredetten törték a jeget az útból, és énekeltek, a gyermekről, aki eljövend.

Hazafelé senki sem bántott. Mikor kikötöttünk, Erling Saltfingersre gondoltam: vajon mit szólna az asszonyhoz, aki matrózok tétje, aki sovány és megcsömörlött, aki locsogó-fecsegő, és életet támaszt a ködben, az esendő vizek fölött.

Hiányzott. Az ajka mozgását láttam a szétpattanó buborékban, sürgető hangját hallottam a sirályvíjjogásban, ahogy észak felé hányódtunk a táguló vizeken.

Az izlandiak állandóan énekeltek. Soványan, szakállasan, magasra tartott fejjel. Ha nem volt parti szikla a közelükben, kiálltak a hajóorrba, vagy árbocrúdhoz köttették magukat, hogy le ne essenek a részegségtől. Gleccserekről énekeltek, hómezőkről, ahol „semmi sem áll a költészet útjába”, hősi párviadalokról, a vulkánok erejéről, a vulkánnál is hatalmasabb szerelemről, a szerelemnél is erősebb barátságról.

Wistan és Sigurd együtt énekelt, és ha ketten megjelentek a hajóorrban, vagy a kötelek között csapkodó északi szélben, csakugyan azt hitték: évszázados jégheggyel is megbír ez a viking hajózás.

Mire partot értünk Izlandban, nem érdekelt bennünket semmi; férfiak voltunk, jóderekú, érces, kardforgató férfiak, hősök, szent tüzekkel, elvont gyönyörrel álmodók.

– Wistan, édes, szőke fivérem, ma elmegyünk megkeresni őseink havas liliomát.

– Igen, Sigurd, veled tartok, édes, fejedelmi bátyám.

S mi mentünk, többiek, utánuk, annyira vonzott bennünket ez a mámoros összetartozás. Elöl a göndör hajú Wistan, mögötte a karcsú Sigurd, aztán Rolf, Sweyn, én és mindannyian. Egyesével lépegettünk a jeges hóban, és kézről kézre adtuk a pálinkásüveget.

– Micsoda lapos síkság – mondta Sweyn.

– Liliommező – mondta Wistan.

– Csak mákvirágot látok – mondtam, rekedten a pálinkától.

– Liliomot látsz – nézett hátra Sigurd.

– Őseid havas liliomát – mondta Rolf.

– Ne gúnyolódj – állt meg a menet élén Wistan. Ne gúnyolódj rajtunk, idegen.

Sigurd közbevetette magát, de már késő volt. Rolf kése halántékon találta a szőke Wistant.

Este a kabinban Ragnhild jutott eszembe, s az, hogy elegem van az északi vizekből. A kezemben Sigurd baltáját szorongattam, amellyel a gyilkos Rolfot kellett volna agyonvágnom, az idegent, aki ráadásul német is volt; a fedélzeten mocorgást hallottam, tudtam, Rolf most fogja eloldozni az egyik csónakot, menekül, valószínűleg észak felé, ahol nem keressük, menekülj csak, gondoltam, s egy félóra múlva utána indultam, a baltával.

Ahogy a csónakomat oldoztam éppen el, megállt a hajó mellett egy halászbárka.

– Üdvözöllek – mondta valaki norvégul. – Ma este Ragnhild nevű lányod született. Isten óvjon.

Huppanva, sebesen indultam el a csónakommal.

– Utolértél – mondta az unsti kocsmában szelíden Rolf.

– Utol – mondtam neki. – Ma este a vendégem vagy. Ma este verset fogunk írni. Te német, tudod te, mi az az időmértékes verselés?

Reggel visszaküldtem Sigurdnak a baltát, amit előzőleg egy alázatosan elém térdeplő kutya torkán véreztem össze.

– Köszönöm – mondta Rolf.

– Eriggy a fenébe – mondtam. – Rolfnak hívnak, Erlingnek hívnak, mindegy. Ha férfi vagy, tanulj meg liliomot látni.

Mennyi megbánnivalóm volt, később, évek múltán, magam sem tudom. Nem is megbánásból jelentkeztem Orlando gróf csapatába, amelyet csupa elszánt, kiszikkadt csavargóból toboroztak, mint amilyen én is voltam, család nélküli, hit nélküli, baráttalan. Jelentkeztem, mert mehetnékem volt, mert a tizenöt hajó egyikén végre én voltam a kormányos, mert elsők közt voltam az értelmetlen lovagi bajvívásban, Orlando gróf esténként az én gitárszavamnál hallgatta a vízlapátolók szerelmes énekeit, és én tudtam a legtöbb nyelven imádkozni.

Mert Jeruzsálembe készültünk, hogy lássuk a Szentföldet, a Golgothát, ahol az ártatlanság összetört.

– Fiúk – mondta a lisszaboni kikötőben a gróf –, derék fiúk! Az Úr megmenti lelkeinket.

– Csak éppen pénzt nem ad – morogta valaki. – Unjuk már a lovagi tornát.

A Gibraltári-szorosban két hajó legénysége szökött meg; újabb kettő visszafordult a Baleári-szigeteknél. Szardínia és Korzika között a hajóraj kettészakadt, legtöbben nem bírták a forróságot, mások rabolni indultak a szigeteken. Mindössze három hajó futott be Rómába. Késő este érkeztünk, a legénység elözönlötte a bordélyházakat.

– Fiam – mondta reggel a fedélzeten a gróf –, fiam, milyen az a Golgotha?

– Anyanyelvemen úgy hívják: a fájdalomútja. Amikor Jézus ment a fájdalomútján…

– Höhö – mondta egy öblös hang a másik fedélzeten –, azt a kis olasz nőt az este jól meg…

– Amikor Jézus ment a fájdalomútján, azt mondta: „Jérusálemnek leányai, ne sírjatok én rajtam…”

– Erling, hé, Erling! Te még fizetni is elfelejtettél!

– „Jérusálemnek leányai, ne sírjatok én rajtam, hanem ti magatokon sírjatok…”

– Jó, hogy az éjjel csak őrizted a hajót, itt se szeretik a veres kelta fattyúkat.

– Ne figyelj rájuk – mondta a gróf.

– „Jérusálemnek leányai, ne sírjatok én rajtam, hanem ti magatokon sírjatok, és a ti magzatitokon…”

Nem folytattam tovább.

A gróf délben lovat bérelt és elindult, vissza a kontinensre.

A három hajó elnéptelenedett. Csak a sirályok maradtak a fogadalmak helyén, s a hajó orrában, a lábamnál sírdogált a Ljot nevű kis veres hajósinas. Ketten érkeztünk a Golgothára.

Következzék hát most Arnor ötödik útja.

Pénteken kezdett köhögni, mikor a családok hétvégére készülődnek. Három hétig, minden pénteken tudta, hogy ez az igazi történet. Végig nagyon figyelt.

Igen, Arnor, ez lett volna az igazi történet. De hiába jajdulnak a kürtök, innentől kezdve minden csupa szünetjel. A hallás többé nincs a rakományban.

Ereszd ki a hárfát sós ujjaidból, Erling. Nem adja magát a vers. Ott van, csapdáink fölött két szárnycsapásnyi verssor, mindörökre érintetlenül.

1973