Vissza Budapestre

Az a szabadság most is úgy betölt – majdnem elhittem, csak egyfajta láz van. És megkérdezte akkor a sofőrt: „Az enyéim már kinn vannak a házban?” A táj felszúrt, mint őzsutát a nyárs. A bőrülésen különváló tél lett. Kesztyűsen ültem, szótlan útitárs, és megértettem: a mondat – ítélet. És felszívtam a szót, hogy nincstelen, a szómélyből a kettős tagadást: birtokragokat végre! Istenem! a szenvedélynek odatartozást – mert annyit ér, ki önmagába mar, mint a tömegsír, amit szétkapar.