Magánszonettek^*

Romantika

„Minden teremtett szín”, így mondja Byron,

„hatalmas hangja szól”, így mondja Keats.

Kinek fontos, hogy folyóparton álljon,

s a pillanatot elvigye a víz,

halottak lelkét nyugtatva az áron,

és megnyugtatva azt is, aki hisz,

mert engedi: a víz romantizáljon,

s ne a divat, s diszkó vagy a giccs,

kinek annyi a szó, mint az ima,

mert tudja, hogy nem kell kapkodnia,

csak tűrnie, hogy ami tud, teremjen,

szólhat, s fegyelme akkor sem lazul –

kifoszthatnak, de itt van vigaszul

múlandóságom őre, anyanyelvem.

Szecesszió

Fejednél fantasztikus szederindák

tekergik, veronált vegyél vagy tán

göbökben forralt mézgalevet inkább,

ha a bojtorján gyökere fogytán,

vagy pókhálóba öntsd bele a tintát,

taposs éjfélkor zöld macska farkán,

hidló szélén figyeld a csillagmintát,

fa tövén, minek morzéz a harkály,

az egész kerek, nyugtalan világ

köréd sereglik, kattan a ravasz,

mindkét vízpart a te párbajsegéded,

s ha úgyis tudod, hogy a rosszat léped,

mondd azt a vízre, „ez nem ugyanaz”:

a végső perc is új. Ne add alább.

Tereptanulmány

Két verset elmond Bukjel Fáncsika,

keni a szókat, mint a margarint.

Ezerötszáz a bruttó gázsija;

az írónőé háromszáz forint.

Recenziót ír Doktor Ebonit,

stílusán érzik: nagy súly nyomja vállát.

Az írónőt is megemlíti itt

egy lábjegyzetben, és várja a hálát.

Barátságával bombáz Lóhere,

meg lehet inni egy kávét vele,

és úgy hallgatni, mint kit főbe lőttek.

Inkább olvassunk két szonettet át –

a „tartsd a markod” kézmozdulatát

hagyjuk csak meg a markotányosnőknek.

Lektori jelentés

Költőnek állt a jó Mellák Gyula,

s választott Múzsát, karcsút, nem molettet.

A hölgy szépségén úgy ellágyula,

hogy írt hozzája vagy hetven szonettet.

„Most rád nyomom a bélyegemet, drága,

melyre is ritmi/kus a válaszod.

Váltóőr érzi ezt, vagy ezt sem, állva,

míg a pályán a mozdony zakatol.”

Szonett! te vonzó, édes magyar asszony!

Lehetsz te feslett és lehetsz te rút,

mint Szabó Lőrinc, Shakespeare, Belzebúb,

de rá kell bírnod jó Mellák Gyulát,

tanuljon ritmust, rímet, caesurát –

a versek kia/dását nem javaslom.

Tanítványomnak

Magad vagy, mondod. S ha nem, akkor is.

A különtartás fél-állapotát

jól ismerik a másik parton is,

amazok is, akiknek megbocsát

a lélek, hiszen mit tehetne mást,

őket védik a hivatalok is,

ők kapnak címet, pénzt, rangot, lakást,

ők szolgáltatják az árnyékot is,

mely légyottodra végül rávetül.

Hogy szeretetlen arra menekül

akit szeretsz? s nem hozzád, nem a vonzás

irányába? Ez csak felszíni gond.

Mert a szerelmen túlnő a szorongás.

És szeretni kell azt, aki szorong.

Társalgás telefonon

Mert te nem tudod, milyen neural-

gikus pontot ér a hangod éle,

úgy öklöm köré feszült a huzal

mint ha egy torkot fonnék körbe végre:

„Örülj, hogy nincsen gyereked. Nyugal-

mas élet. Regényt olvasol. Kéne,

hogy pelenkázz? Aztán fenékbe rúgnak?

Így csak virágot nem kapsz elsejére.”

Ahogy másokról ítélsz, annyit érsz.

Hát élj öregek közt. Semmit ne láss

magad körül, csak gyászt és pusztulást

és éjszakáként nyomjon egy lidérc:

szabadság! az majd árokpartra vet.

És nem lesz senkid, aki eltemet.

Mielőtt

Régóta mondom: nem szeretet kell

az embernek, hanem kímélet. A

kímélet még nincs fölírva egy hit

zászlajára sem. Életünkbe mind-

untalan beleszól a bűn s a bűn-

bocsánatárus; kis cédulákon

ül a hála, amiért valaki

megsegített vagy mert előre meg-

mondott valamit – függések kereszt-

folyosói közt levegő után

kapkodunk, holott a tért kellene

megtisztítani a sűrűsödő

időszennyezés gombáitól, még

mielőtt őket is megszeretjük.

Egy kérkedőhöz

„Engem bántottak. Voltam bélyeges.

Voltam kulák. És nem megbízható.

Börtönben ültem. S bár nem lényeges,

de voltam többször félretett iró.

Voltam fiatal. Negyvenes. Öreg.

fekélyt kaptam a sok szemét miatt…”

Uram, csak azt a kettőt mondja meg:

kiken állt bosszút, s hol a kézirat.

Önt megtaposták, vagy hatalma volt –

Közép-Európa így nyit tévutat.

Nem ön cselekszik többé, csak a folt:

a dédelgetett sérüléstudat.

Feledni nem kell. Sebből nincs profit.

Mérlegeljen. Még jobb, ha dolgozik.

In memoriam

Könnyezni kell, nem zokogni.

Seneca

Mikor az emlék mindent áthevít,

mikor az idő mindent áthavaz,

a lombik mélyén szánjuk őt, pedig

csak az szánalmas, aki él. Csak az.

Mert új lakást. Egy nőt. Még egy tavaszt.

Csak még egy verset. Levegőt! Emitt

portré épül, míg leépül az akt,

de Ninivében ezt is engedik.

Amott semmi. Se szél, se szélmalom.

Vonatkerék vagy pulzus, egyremegy.

S hogy indulat volt, vagy önszánalom

– a perc vastagszik, mint a guanó –

a halálához húznak mindenek.

S az életére nincs vállalkozó.

Vissza Budapestre

Az a szabadság most is úgy betölt –

majdnem elhittem, csak egyfajta láz van.

És megkérdezte akkor a sofőrt:

„Az enyéim már kinn vannak a házban?”

A táj felszúrt, mint őzsutát a nyárs.

A bőrülésen különváló tél lett.

Kesztyűsen ültem, szótlan útitárs,

és megértettem: a mondat – ítélet.

És felszívtam a szót, hogy nincstelen,

a szómélyből a kettős tagadást:

birtokragokat végre! Istenem!

a szenvedélynek odatartozást –

mert annyit ér, ki önmagába mar,

mint a tömegsír, amit szétkapar.

Fantom

Vas Istvánnak

Mikor a vívót megdöfik a páston,

s a sakkozót egy hang szorítja: „Sakk”,

az érzékszervi kordon ennyi: „Látom”.

és önmagába tér a pillanat.

De ha a csörte túl időhatáron,

sötétben zajlik, és hogy tartsd magad,

senki nem szól, nem lép elődbe Kháron,

és Cerberus csak hangtalan ugat,

tapinthatatlan ellenség ha kínoz,

vattázva fojt meg, lassan, mint a vírus,

éles verejték ér a szájadig,

s mint katonáé, akit kikötöttek,

lábad kapálva kergeti a földet –

nincs széttörve a föld. Csak szétfolyik.

De profundis

Ki elérhető vagy egy pókfonálon,

ha megtudjuk a sokszög útjait,

vezesd ki Léted labirintusából,

akit a kétség csaknem kútba vitt.

Égő bokor vagy? Krisna, Buddha, Krisztus?

A történet egy eszméig fölér.

A hős lehajlik: „majd a kommunizmus”,

a víz morajlik: „művészi tökély”.

Hívőket adj a tévelygéseinkhez,

okos munkást, ne bamba sörnyelőt,

tudóst, ki célt nem önszobrára illeszt,

papot, ki nemcsak prédikálni jött.

S ki a döntést csak hírből ismerem:

adj jó halált az útra, Istenem.

Három gésa egy régi porcelánon

Tóth Eszternek

Egy gésa teát kínál mindhalálig,

lábát rejtve a másik ül s figyel.

A harmadik csak áll és nem teázik:

itt megegyezés történt, ő a jel.

A narancsszínű pagoda falának

nekilódul majd a cselekedet.

A csésze törhet, aki ül, felállhat –

de ő, ki jel volt, semmit sem tehet.

Körötte vízpart, lampion, faágak

(fulladás-, égés-, akasztásveszély);

a tárgyakból az alkalom kiárad,

a többieket elszívja az éj,

csak ő van itt. Mert őrzi az ecset.

Mert egyszer fontos volt valakinek.

Hangsúlyeltolódás^*

Mert egyszer fontos volt valakinek,

csak ő van itt. Mert őrzi az ecset.

A többieket elszívta az éj,

a tárgyakból az alkalom kiárad:

fulladás-, égés-, akasztásveszély

(körötte vízpart, lampion, faágak),

de ő, ki jel volt, semmit sem tehet?

A csésze törhet, aki ül, felállhat;

nekilódul majd a cselekedet

a narancsszínű pagoda falának

– itt megegyezés történt, ő a jel –

a harmadik csak áll és nem teázik,

lábát rejtve a másik ül s figyel:

egy gésa teát kínál mindhalálig.

Közelítések

(Mesterszonett)

Halottak lelke a vizek felett

a hidló végén ikercsillagok

jobb s bal felől egy szonett imbolyog

lenn a pályán a mozdony közeleg

A szerelmen az árnyék túlmutat

szabadság az majd árokpartra vet

ragacsot értél nem kíméletet

sötét Európa így nyit tévutat

csak az szánalmas aki itt van itt

most szívja fel a szót hogy nincstelen

nincs széttörve a föld csak szétfolyik

adj jó halált az útra Istenem

megegyezés volt s odalett a jel

ha egyszer fontos voltál látni kell

Rapszódia a szabadságról^*

Ébren is látlak. Bartók egybehangzása

vagy, de lehetsz októberi szél. Hallak.

Óceáni kikötő szójabab-illata. Lélegzetvétel.

Ölelésre várók verejtékcseppjei. Sórétegben

tapintott bánya. Tágasság-emlék. Uszonyok

emlő-, here- és földgömb-tapasztalása.

Forró jég. Zuhogó föld. Jézus göröngye

két és fél napig. Szögek félelme: akit

tartanak, nem bír összeroskadni többé.

Bajonett visszarettenése: nincs mód átélni

a végső fájdalmat, elnyeli a csend.

Tudós görcsölő keze a dolgozat felett:

kit alacsonyít le a játékkal megkísértett

lét – elindul a vonat? vagy csak ő indul el?

Melyik méltóbb: a vakmerő, vagy a vegy-

elemző? aki versben kiold, vagy aki egy

mondattal megold valamit? akit bénít

a történés, vagy akit bátorít az esemény?

aki másokra utalt, vagy akit magára

utalnak? s aki nélküled él, vagy aki

a hiányodba belehal? Mindennek

előtte vagy. Teremtésnek, elrontott világnak,

elveszett szerelemnek. Amit kivívnak,

nem te vagy. Az már csak almára vissza-

rakott héj, kiegyezés. Tőled a Kezdetek

megőrzött gyönyörét kell megtanulni.

A versen innen érzékelhetőt. Alapvető

feltételed: inkább az öröm hagyjon el,

mint az oxigén. Hagyományod: hogy

nem a szerelem, csak az élet alternatívája

vagy, s az emelt fő legendájánál többre

tartod a vágyat, hogy te légy mindenek

után, mint a közösség, mint az anyaméh,

mint a föld, mint a félelem.

Magánszonettek*