Egy sikoly térformái

A város Itt a szorongás itt az este páholysor néz a hódra nyestre pók néz a háló hűlt helyére gyár előtt ember néz az égre villamos néz a jégesőbe teherautó a rakodásba csövek a nyálas dugulásba asszonyok ágyba, lámpalángba párduc a rácsra rácsra rácsra zenébe, tapsba, bonvivánba igéret ostorpattogásba koporsók mészbe sárba sárba gombok a gomböntő kanálba ládák a rablásba lopásba munkás a gépe ékszíjára falak a mészbe mészhiányba eső a televízióba levelek néznek fel a fára erek a mészlerakódásra híd a sikolyra víz a hídra hidrafejével néz a hidra idő a hírre hír a népre lövészárokba néz a béke mit tud a reggel csupa omlás itt az este itt a szorongás   Ópium Véltél-e víz alatt lidércet? Őrzött-e már az őrület? Minden zónám erogén zóna, mióta megismertelek. Szétnyílt-e cikcakkban a házfal? Vonzott-e vulkán krátere, akartál-e már megkövülni – a kőtömb szakadjon bele szilánkra torladt éjszakákon hol kakasszóra nincs remény magadba törj mint a halálom égesd a szájadat belém   Gótika Ezek a szigonykeserű, merev vonalak egy kiszámítható jövőben összehajlanak. Ha igaz volt az eskü, amit mondottak vala, leomlik majd közöttük a hazug házasságok választófala. Csodálják őket mindenek, mert nékik minden kevés, már készül a magasban az örök, nagy ölelkezés: ki felszárnyal a földről, az akadálytalan, az mondhatja: „magunk”, ahelyett, hogy „magam”, fönn, fönn, egyetlen pont lesz, mely mindent birtokol, pénzben mérhető birtok fölött a közös ég s pokol – csak éljék át! akárkik! s a szívük ki ne hüljön! És ha rosszat kivánnék, add, hogy ne teljesüljön.   Napjai mint a futó árnyék Mint ha harangszót észlel a siket, s nem tudja, hogy mit visszanyerhet: méreg, egyszerre torkonránt a rémület, hogy ál-élet – hogy ál-életet élek. Hogy ál-életet élünk. Vágyaink nyomdokvizén tovább hasít a csónak, s feledjük, hogy itt még az árnyak is csak részei az evolúciónak. Meddig tarthat a konok lebegés, mit fegyver és világbank – minden elnyel? Mi haszna hittel lefogni az észt, ó, jaj – Örökkévaló, mi az ember – mi haszna ésszel mérni a hitet, őrjöngve morzsolni a parti sziklát, mint ha harangszót észlel a siket, kikongatni, hogy mit fog, mit bír, mit lát, elúszik minden. Igaz és hamis, szerző és orzó, s aki mer és nem mer, minden elúszik. Az erőszak is. Én is elúszom majd, ál-életemmel. Van, ki a csűrök ajtajába ült, és van, kinek a tenger volt a kaptár. És nem vigasz, hogy néha sikerült valóbbnak lenni a valódiaknál.