Hajóroncs

 

 

 

 

Egy útszéli fogadóra*

Asztalos Erzsi, dédanyám,
 
gondoltad volna-é,
hogy a pandúr, aki inni kér,
 
mért megy Arad felé?
Tudtad-e, kire lőnek ott,
 
és ki volt, aki lőtt,
s mire tapostak a lovak
 
a fogadó előtt?
Láttad-e – és ha láttad is.
 
Az Erdély széli út
nem választott el néma hőst
 
s beszédes szemtanút:
ömlesztve mentek. Lánc alatt.
 
Szomjukat, éhüket
vitték a fogadó elé,
 
keletre, nélküled,
s rég lenn voltál a föld alatt,
 
bőrüket, csontjukat
mások vitték – vagy még azok –
 
ugyanitt, csak nyugat
felé, öt híján száz év is
 
letelt, s a fogadót
magába nyelte az idő,
 
akár egy roncshajót,
s mint zászló leng felbukkanón
 
a fedélzet felett,
jobb s bal felől a kőuton
 
úgy leng a két menet.
Lobog az örök pantomim.
 
Nő, férfi, ifju, lány.
Súrolják egymást a kezek –
 
s te köztük, dédanyám.
Egy kupa jó erdélyi bor.
 
Az íze nem ereszt.
Te tudtad már a lényeget:
 
hogy ideiglenes.
Hogy mindig utóíze van.
 
Halálos, mint a lét.
S te szolgáltad a carpe diem
 
kicsinyke nemzetét.
Asztalos Erzsi! dédanyám:
 
minek a fogadó,
ha örökségül az jutott,
 
hogy nincs fogódzkodó?
Ha nem marad emlékbe csak
 
a kényszer legalább,
hogy azt a bort a pandúrnak
 
a pofájába vágd?!

 

 

 

Venit summa dies*

Édesanyámnak

 
Eljő legvégül ama nap
fonákra fordul a Teremtés
fölvillámlik egy perc alatt
a megöröklött összefüggés
mészkő vagy én csak vékony érc
világok közt hozzádfonódom
és felépül a létezés
egy elszakadt köldökzsinóron

 

 

 

Jelek között*

Bakucz József két sorára;

Hajnal Anna emlékének

 
Jel nélkül ne maradj sosem
a szétröpült betonvilágban –
„kagylókoromban, egykoron,
lejött, lejött az Úr utánam.”
A jelenség megáradott,
megmélyült, mint a boldogokban,
gyönyörre hajló két kezet
formáztam ott, kagylókoromban.
Kinyílva és légszomjasan
a halálommal egybefértem:
kagylókoromban – egykoron –
lejött, lejött valaki értem.
Elhűlt hínármezők alatt,
ott ért utól, és jött utánam,
önző, magányos diadal –
hát mégis: nem hiába vártam,
mert látható volt egykor itt
a Precedens a nádasok közt,
halat, követ s majd engem is
utamra mozdít, aki eljött,
pukkan a kétely, mint a hab,
és sokasodnak kinn az öblök,
csak az él, aki befogad,
akit az Úr hittel kitöltött,
nincs többé part, és nincs halál,
tatvitorlát repeszt a kékség:
robbanva éli a világ
a vágyak kiteljesülését,
halleluja, kagylókarok!
Istent, szerelmet, poklot izzadj,
csattanó ölelésbe fogd
titáni testét álmaidnak,
kagylókoromban, egykoron,
eljött, lejött az Úr utánam –
a vízre hajlok, gyászolom
jelek között, halálraváltan.

 

 

 

És mi a jel?*

Vihar Bélának

 
Mikor már végképp elhiszi, többé nincs akadálya,
botot ragad akkor az ember, tétova útra segítőt.
Lesújt-e a bot? kivirúl-e a bot? vagy táncol a háton?
Rászürkül-e majdan a botra a csillagos ég meg a törvény?
S törvénytelen útról mit tud a bot? Elveszni a ködben?
Meg kell-e botozni a sírt, ami mindörökig jelöletlen?
És mi a jel? Hamlet vagy Fortinbras menedéke –
és mi az út? Belelátszik a tél is az év elejébe,
vadgesztenyefán a rigó csacsorog, lululázik a gerle,
gázszag van, a fák töviben Mercédesz-Benz kocsi kattog,
rigónak és kocsinak játék a világ. Örökünkben
ott a halál meg a játék, s lángész kell, örökégő,
látni: a fából erdőtűz alakul, vagy néma,
de hős botlású (más fizet érte) királyfi. Barátom,
oltani és melegedni kevés. Nem elég ma a jóság.
Annánk, Nagy Laci, Rónay nincs. Az jó, aki józan.
Az jó, aki tudja, az útján más sincs, mint akadály – de
bármelyik ép mondattól kettéválhat a tenger.

 

 

 

Rapszódia éjfélkor*

Én írom? te írod? melyikünk vétke a szó?
Te vagy a vers helyett, eddig vagy fokozható.
Némulás hártyáját áttéped, tiéd, ha van,
mondd, gyere, diktáld, én megadom: adom magam.
Nem fér el közöttünk se tér, se idő, se más,
örökre miénk az időtlen idomulás.
Istennek úgy tetszett, széptestű lelki rokon,
éppen egy férfifej fér el a mellkasomon.
Térdednek csapdájában sorsába süpped a lét,
add meg az életnek halála jobbik felét.
Bőrödnek ízei bőrömet járják megint,
káprázva lobognak megcserélt érzékeink.
Hajtincsed bozótja, hangodnak sószigete,
kalózok kincseit bűvölöd át ide te:
apádtól-anyádtól elrabolt atom-javak,
a gének teremtő, szubtilis csodája vagy.
Körmömnek felelő, lúdbőrző izmok, a hát,
ujjongják ujjaim a tested körvonalát.
Végtelen szöveg, ha végtére megleltelek,
mormollak, másollak, mint régi kódexeket.
Múlnak a vizek, az időhöz zúdul a part,
lábak és kezek közt a világ örökre tart.
Meddig tart? meddig tart? mikor lesz csontod avitt?
Életem jobb fele, egyszercsak meghalok itt.
Hidat a hidász, a bukfencet bohóc veti –
tested van, lelked van: tartást is adtam neki.
Nemléted csapdája megtart még, ez az a perc.
Vétkeztem, kimondlak. Helyetted van ez a vers.

 

 

 

Második rapszódia*

Minden gyilkosnak adva lett a rés,
hol vers tódul elő, vagy konyhakés.
Úgy gondoltam, hogy verselni fogok.
Ha történéseinket lefokozom az
esemény szintjére, legelőször is
vadlovakként vágtató villany-
drótokat látok. Ezek több mérföldön át
a lényegre törnek, dátum cikázik
rajtuk és ige. Nyomukban repülőgép, taxi,
merőlegesen lift, keresztül-kasul
verebek, tányérsapkák, utcanők. Rács
helyett ajtó. Ó, de zavarbaejtő.
helyett ajtó. Ó, de zavarbaejtő. Itt
volnánk hát, köztük, kik zenélnek,
riszálnak, Zen-buddhizmusról beszélnek,
isznak. Martinit legalább.
A tükörben széttörik a nevetés-szilánk.
Egy nő azt mondja: „rosseb”. Nem tudja,
mit jelent. A horpadtorrú kint cicáz
a szélben, tarolja, döngöli a
hegyoldalt, idebenn jó helyen vagyunk.
A jazz, a rock a legsarokban szól, a
rádióban, jól van, forró a kezed.
Meghőmérőzzelek? A holdsarlót kiegyenesítem,
csak még egy percig tartson meg az Isten,
s a transz-ilyen, a transz-olyan vonat
ne ragadjon el, mint a léghuzat.
Ne még. A négy fal közt imázs, totem,
tőlem ne félj, nincs fegyverem,
nincs velem kard, és nincsen Biblia,
magam vagyok a tolerancia.
Milyen járvány vitte el a fivéred?
Mit bélyegeztek bordája ívére?
Gót katedrális minden bordaív.
Egyszer az enyém is viselt valamit.
Jelek közt élünk. Kinek pénz a jel,
kinek a hatalom, mit elvisel,
s éjfél előtt, hogy mind elmállana,
táncol a holdba épült szálloda.
Hó horpadoz, csuhája léghuzat,
hegyesszögben tarolja az utat,
a hórihorgas árnyék, mint az óra,
azt üti: „cum dignitate mori…”
Maradj!
Maradj! Ez még csak percfogyatkozás!
Csak lenn ketyeg a taxiállomás,
hogy: tetszett volna másképp! hat gyerek!
szalvétába lekvároskenyeret!
nyáron muskátli! igazi karácsony!
behűtött sör! „fiacskám, meg ne ártson” –
késő: elmondták. A való oda.
Szentenciák – írónak nincs kora –
gyerünk. A szöges holdárnyékokat
elfödi sötét, őszülő hajad,
nyitod az ajtót, most már ő is ott áll,
képébe vágom egyszer majd, hogy voltál,
hogy annyi kóbor esemény felett
megtörtént, hogy a tükröd lehetek,
s ahhoz, hogy meg tudjalak ölni,
csak magamat kell összetörni.

 

 

 

Rapszódia a születésnapomra*

A kapcsolatok tisztázatlanok.
Az atomtudóst a házvezetőnője
nem tiszteli, mert azt látja,
hogy az asztalnál ül, és a fogát
piszkálja. Aki a versét megcsinálja,
azt mondják, bolond, valami földszagúbb
kell, rossz szavak, piszkos bugyogó.
A szalonokban csörgedez a szó,
a téma: kocsiravaló. De mi lehet a jobb,
az alkudozás vagy a káromkodás. Az árulás.
Ó, uram, volt egy hitem, elhagytam valahol.
Vajon hol az a mérce, hol döntik el –
kinek a vasúti sín kell, kinek a vasúti resti –
kinek melyik az ómene – minden kapcsolat
annyit ér, amennyi a mágneses erőtere –
csak egy percig éreztem az arcát. Kemény
ázsiai csontján megfeszült a bőr. Nem
emlékeztem. Csak a szag. A borszag.
A szénaboglyák, borzas nyárutón feldöntött,
sípoló mellű lányok, gyűrött francia versek
törmelékei. A mondatok. Ezt az ártatlanságot
mindig. Mert te nem tudod, milyenek. Majd
egyszer én. Majd egyszer én! Míg nem volt
fizetésünk. Míg csorda voltunk, nemcsak
nemzedék. S amit ránk sütöttek, élt, és
nem divatból hordtunk posztókabátot –
ó, Uram, fázom. A lehetőség ritkán melegít.
Hordjuk magunkat össze, ahogy az
októberi szél hulladékait,
s akinek már végképp csak önmagára
van mágneses erőtere,
nem tudja, a genetika mit mond, mennyi
az emberélet útjának fele.
Ittál vagy írtál: az marad, amit
a párhuzamosok s a mámorok kohéziója
megtenni enged, s elfeledni. Vonatfütty –
másnak. Hagyjuk egymást a dolgok sűrűjében
méltósággal tévelyegni.

 

 

 

Hajóroncs*

 

Hajóroncs, kívülről

Álltál-e már a halak ítélőszéke előtt –
ahol a testhelyzetet jelentő igék, az „álltam”, „ültem”,
„feküdtem” különbsége megszűnik és szeretteidhez való
viszonyodnak nincs jelentése többé, megszűnnek a minták;
a fájdalom szikrája kialudt, ilymódon az igazság-
szolgáltatás alapképlete (én bűnözök, te büntetsz,
 
én bünhődöm, te kielégülsz)
 
érvénytelen, s marad az
érzéketlen odaadás az egyik oldalon s a természet növése
 
a másikon. Néhány
éve az Istent elnevezték „természetfelelős”-nek –
 
alkalmasint
a természetért felelős; a többi a mi dolgunk.
 
Övé a Természetes,
miénk a Mesterséges vagy Klinikai Halál. Övé a
pusztulás, miénk a gyilkosság. Övé Ábrahám,
miénk Seneca. Övé Heródes, miénk az ötlet,
ő rohaszt fát, mi rakjuk keresztbe, s a tragikus
körülményből miénk a körülmény, mert miénk a lánc és övé
a láncszem. Álltál-e már a halak ítélőszéke
előtt? Aki onnét jössz, ahol az igazság jelentése halál
 
s a halálé igazság (s ez csak
 
egy lépés
a romantika szépségnek hitt igazságának látköréből,
 
ahová nem látszódott
 
a szabálytalan),
aki a mozgó körből jössz s járulsz Elébük, kiktől az
 
igazság s az igazság hiánya
 
úgy elmarad, mint
holdfényből a súly – mondd, aki máglyát és gázt
 
elviseltél, hátrahagyván a siratókat:
 
egyszerre hogy viseled el
a halszemű békét a megmélyített vízben, ahol nem lehet
 
sírni többé!
 

Háttértörténet

Az, hogy II. Gusztáv Adolf nagyhatalmi törekvései
 
érdekében
flottaépítésre szánta el magát, még nem jelenti,
 
hogy
számolt a katasztrófa lehetőségeivel, márpedig
katasztrófa nélkül nincs világhír. Az, hogy az óriás
 
tölgyekből ácsolt,
legnagyobb hajó, a Wasa, hatvannégy sötét bronz-
 
ágyuval, orrán
hullámfeszítő, győzelmes oroszlánnal s tatján a
 
címerrel és
négy kibontott, bősz vitorlával az árbocrudakon, a
 
litániát hirdető
harangszó után mintegy tizenöt perccel, háromszáz
 
főnyi legénységével együtt
elsüllyedt, nem okvetlenül példázza azt, hogy a
 
színhelyeken fuldokolni
több, mint a parton tátogni és lesni a halált. Hős
 
vagy nem hős,
a tömeg névtelen; legföljebb örökléstanilag nem
 
mindegy, hogy
milyen minőségű halottaktól jövünk, önkéntes halottól,
 
útitárstól,
olyantól, akinek az arcán még most is ott az ámulat,
 
vagy olyantól,
aki hagyta, hogy vigyék. A tömegsír nivellál; a tömeg
 
névtelen.
Az, hogy tudjuk a kapitány nevét (Hansson), a főhajó-
 
ácsét (Hybertsson),
az admirálisét (Fleming), aki az előzetes sztatikai
 
vizsgálatot
elvégezte, a búvárét (von Treileben), aki néhány év-
 
tized múltán
ötvenhárom bronzágyut fölhozott s a mélyvízi régészét
 
(Franzén), aki
háromszázharminchárom év után kiemelte az elsüllyedt
 
hajót,
nem mutat rokonságot a költészettel, mert nem minden
 
megnevezés
alkotás. A hajóféreg nevét is tudjuk (Teredo navalis),
 
s a hajóféreg
éppen hogy nem csinált semmit; nem rágta szét a hajó-
 
roncsot, mivel
nem állja a sótlan vizeket, s a Balti-tenger sótlan;
 
a féreg itt
annyi, mint a szoborban a negatív tér, azáltal van,
 
hogy nincs.
A hajó pedig múzeumi ragyogással hever a fehér
 
éjszakákban – hiúság,
véletlenség, azértis teremtés szeszélyeiről nem tud,
 
nincs több
tizenöt perc, amelyet félszegen vízre tapadva,
 
gyötrődve, mámorig verve
át kellene még egyszer élnie, nincs több szállás,
 
szárnyalás, őrület, nincs több
zuhanás – meglopott, szégyellt, sebesre mart, boldog
 
töredékidő helyett
beéri az örökkévalósággal.
 

Tárgyak az elsüllyedt hajóról

 

Szobor

Kariatida. Hatvannégy hüvelyk.
Sellő formájú. Mellén tölgyfagörcs.
Sisakos-indián homlokán leszegzi
a rászervülő fedélköz-plafont.
A hősi szobrok – római vitéz,
ordító oroszlán, Herkules, Gideon
legyőzi a midjanitákat –, a hősök
között elvész ez az együgyű tölgyfa-bánat,
a mélyvízre szegzett merev tekintet.
A régészek a német János és Márton
s a németalföldi Johan mester mellett
föltételeznek egy negyediket. Minden
okunk megvan rá, hogy elhiggyük:
Sebestyén mester ő, ama Sebastian
Stuhlhofnak ősi rokona, ki fába véste
kedvese vonását, mélyvízbe húzó, édes
arca-mását, Sebestyén, ama közép-európai,
akit el szoktak űzni, meg szoktak vakítani,
akinek mindegy: Tihany, Varsó, vagy Stockholm,
ahol megvakítják, ott van otthon,
mert mindegyik kivágott tölgyfa testén
a kedvesét tapintja meg Sebestyén,
s a csonkoló kés szobrot ünnepel –
ha templomban, ha vízben süllyed el.
 

Ital

Edény. Arvidsson műhelyéből.
A kapitányé. Óntálon holdas ember
(az Öntők védjegye). Ónkehely. Ez is
céhmunka. Szesz van benne. Bronz étel-
melegítő. Gyertyatartó. Ezüstkanál – minden,
ami fém, a tiszteké. A legénységé a fakanál,
a fatál, az agyagcsésze. Meg a kés. Hát
megmutatja. Csak hagyják el a kikötőt
a ronda csőcselékkel. Majd. Neki nem fogják
a nyers halat, a sózott disznóhúst fatálba
lökni. A napi öt korsó sört nem issza
agyagcsésze széléről, mint az öregasszonyok.
Tud bánni a késsel, eleget beretvált, s hogy
a hajón nincs felcser, a gyógyfüveknek való
famozsár is nála van. Mostan gyógyít vele.
Csak lennének már nyílt vízen, csak
tűnne el a fürkésző hadnagy a fedélközből,
fújna jobban a szél – és mintha fújna –
meg is torpanna – el is némulna – el –
egy pillanat, s megvan az ónkehely, a
szesz, izzadt ujjai átfeszülnek a derekán,
egy ugrás a bronzkerék mögül, az itt, most,
enyém csontrecsegtető mámora –
határt és végtelent mérlegre állít a vak
működés, lecövekelhet a bolygó önérzet:
csontvázát megőrizte a rázuhanó ágyutalp
s kését a gyapjunadrág, melyet térd alatt
kötött meg, mint a férficselédek.
 

Pénz

Négyezer darab rézpénz. Hetvenegy ezüst.
Kilencszáz van a fegyverraktárban
lőporos hordóba rejtve, kilencszáz
egy ládában valahol. Eldugták.
Nincs meg. Sietni kell, amíg ezek
odafönn harsonáznak, elintézheti.
A kováccsal meg van beszélve. Csak a
négyszögletűeket veszi kölcsön, mire
észrevennék, visszarakta. Na itt van egy,
dögnehéz, könnyen nyílik. Mennyi kacat.
Bőrkesztyű. Papucs. Csatos cipő. Csipke-
pántlikás kalap. Akár egy páva. Dobozban
harisnya. Gyűszű. Pecsétviasz. Gyöngyház-
nyelű kés. Ár. Fonál. Faszeg. Puha rongy,
összegöngyölt. Itt a pénz. Gyerünk. A
szögleteseket a zsebbe. Tizenöt, húsz,
huszonkettő, hogyha a sarkokat levágjuk,
annyi, mint tizenegy vadonatúj pénz. Na
igyekezzünk. Ide alulra a rongy. Ár. Fonál.
Faszeg. Pecsétviasz. Kés, gyöngyháznyelű – ez
az örömkatona meg se érdemli, hogy vissza-
adjuk, ilyenforma kése volt apámnak, csipke-
pántlika, vajon hány év a háború, kesztyű,
papucs, persze, hogy visszaadom, mit
akarsz te itt, csatos cipő, mit nem értesz,
ez a fiú itt élni akart, te patkány! A
ládatetőt! Uram, irgalmazz! A kovács
nem fog beszélni! Az ablakot! A víz! a víz!
Krisztus! vedd el a torkomról a kését,
Hansson kapitány! Hilfe! Hjälp! Segítség!
 

Hajóroncs, belülről

És akkor eljön az utolsó próba. A kapcsolatteremtés
 
mindenáron.
Kiálts. Nem jön segítség azonnal. Nyomodban ágyutalp,
 
vagy víztömeg.
A mélyvíz. Megfordított székesegyház. Oltárán négy szó:
 
„Én mindent jól csináltam.”
Építsen majd belőle szillogizmust egy emléktelen nemzedék.
A hal nem ítél: végrehajt. Szeme az utolsó tükör.
S mire a minták örvényeiből kilátnánk – megszűnnek a minták.
És Róla fogalmat sem alkotunk. A szobor (Ő, mégsem Ő)
 
egy előző
elképzelés ivadéka; de a viszonyoknak nincs jelentése többé.
 
S ha fájt
a másé, a szikra kialudt. És ha még bűnöztél,
 
s hozzászoktál is
miatta a bűnhöz, az igazságszolgáltatás alapképlete
 
érvénytelen,
s marad a pusztulás beillő láncszeme: emésztenek, s enyészel.
 
De vajon
addig minden minta-e? A mozdulatlan és az elmozdítható?
 
A visszafojtott
s a lázadó? A véletlen? az időtlen? a rögzített?
 
a nyitott? a megnyugvás? a
föltevés? a „mi lett volna, ha” tüstént meghallja
 
a kiáltást „Éli, Éli…” ha
nem vérzik el a vízben Seneca, ha Kossuthnak sikerül,
 
ha nem szakad le
a biatorbágyi híd, ha a gázkamra kezelői nem megbízhatók,
 
ha
nem kellene mindent érteni, késtelen és szobortalan,
 
vakon, ha a legyőzhetetlen
remekmívű ácsolat nem süllyed el tizenöt perc alatt,
 
abban a közbül-időben, s minek?
szépség-rovátkát hagyni az időn?
 
igazságot sugallni fölfelé?
 
háromszázharminchárom évnyi,
 
akárhány
évnyi hallgatás után széttörni a mintát, míg bennreked
 
a halszemű halál:
hogy nem támad föl, akit várnak – de föltámadhat, aki vár?

 

 

 

Pápua-Új Guinea*

Gyere Pápua-Új Guineába!
Gyere Pápua-Új Guineába!
Idejön, kit a jósors erre sodort:
gyere Pápua-Új Guineába!
Itt kókuszolaj, nem faggyu terem,
ide pálmafa nő, nem akácfa,
s az a part, ami vár, mangróve-mocsár:
gyere Pápua-Új Guineába!
Ha a dzsungelben csak a csorda legel,
s aki őrzi, a lány nem apáca,
ha a férfiak itt sem szerzetesek:
gyere Pápua-Új Guineába!
Mondá vala egykor a bölcs Salamon:
hamis út fele jár a parázna –
ne keresd te a Sába királynőjét:
gyere Pápua-Új Guineába!
Ha a lelked is ég, ha a lábad fáj,
ha lesántul a vers, a makáma:
lép-
lép- csőt neki, mint csak a
csőt neki, mint csak alép- hősök alá –
gyere Pápua-Új Guineába!
Ha a háboru végin a lábad csonk,
ha megillet a vég, a pojáca,
ha a morze csak azt üti: punk-punk-punk –
gyere Pápua-Új Guineába!
Idegenben is egyet koppan a rög,
csigolyán dobol ott a dalárda,
odatér, kit a jósors arra sodor –
gyere Pápua-Új Guineába!

 

 

 

Átváltozások

„És mondd – kérdezte G. –, milyen volt B. mint szerető?”
„B. – felelte E. – olyan volt, mint egy perzsa herceg.”
Egy perzsa herceg! G. megpróbál elképzelni egy perzsa
 
herceget.
Fekete szem, síma, olajos bőr, olajozott mozdulatok,
ez eddig közhely, valami keleti rafinéria, fűszeresség,
 
ez csak
előítélet, valami szikkadt, nagyszerű fuldoklás, sötét
 
közelség, beidegzett
sosem-szabadulás, csapda-sűrűség, szurdok-verejték,
 
botorkáló
szakadék-szavakkal lefékezett halál, röhejre váltott
 
kétségbeesés, a sivatag
utolsó tébolyától szárazzá aszalódott, sistergő, forró
 
lélegzet kizuhan
az ablakon, mint a handzsár, az alant sétáló
 
özvegy K.-né,
valamint dr. X. és kutyája sőt L. kofaasszony
 
nyakát szegi,
tömeggyilkosság kora hajnalban, Budapesten, vagy tán
 
nem is
Pesten vagyunk, tán ez egy másik szélességi fok,
 
mit mond
a rádió? mit mondanak a hírek? Bemondták már, hogy
közöttünk mi történt, illetve B. és E. között,
 
most, vagy akkor,
de hiszen mindegy, ha az a perzsa herceg úgy dönt, hogy
beleszól az életünkbe, kérlek vigyázz, B. és E.
 
ott fekszenek, összekötözve, s alattuk,
büntetésből, a térkép: „jó lesz vigyázni a szavakkal”,
hogyhogy perzsa? hogyhogy herceg?
 
meggondolta ön, mit beszél?
 
mért keveri össze a napi
politikát a népmesével? Nincs erő, amely a szavakat
 
elrángatná a holdudvarukból.
Gondolja meg a hasonlatait. Gondolja meg a mozdulatait.
 
Gondolja meg, nem akar-e
tévedni inkább. A gondolattársításért még megfizet.
Hercegnő, akar ön fizetni? Édes, zárd el a rádiót.

 

 

 

Kamikaze pilóta

(Civilben franciatanár) 1944-ben ráébred a valóságra

Vécsei Irénnek

 
Tort ül a vérszívó kobold,
nem tudja: „istennek is halnak.”
Égő szirom a telihold –
van-e még tartása a dalnak?
Ha eladod az árudat,
hazugságot vehetsz a pénzen.
Nyithatsz belőle árudát:
mind, aki józan, ide nézzen!
Lenn a folyón rian a jég,
a lakásokon tábla: „megtelt.”
Nincs többé, aki tudja még,
mire való a téli rakpart.
Isten veletek, jelszavak,
csapások, természeti képek.
Csak az írjon, aki szabad.
Aki sziromra sose lépett.

 

 

 

Tizennégy haiku

A vízi világ
nemcsak halászt, pákászt vonz.
Nézd meg legalább!
*
Jégeső vakít.
De túl függő irtózaton
látszik a híd.
*
Minden nap más.
Melyik napon nincsen semmi
hídavatás?
*
Édes holdtükör!
Nem néz beléd, aki fél.
Fél? Kitől? Mitől?
*
Holdfény vakít.
Ajtó nincs, de átléphetsz
a küszöbön itt.
*
Csak gyere közel.
Hajolj rám és tanuld meg,
hogy nem minden jel.
*
Ki velem rokon,
azt én jeltelenül is
föloldozom.
*
Nem vétke nagyobb
a szorongónak: álma.
Én tükre vagyok.
*
A parton ganét
szórnak a termőföldre.
S mi minden van még!
*
Űrközi séták!
Elefánt bozóttűzben!
S ettél-e békát?
*
Minden közegben
szép s rút szimbiózisa.
Ne légy kötetlen.
*
Kötődj valakihez.
Galaxisoké ma már
a kérdés: mi lesz.
*
Ág jégesőben
görcsöl, szívósan kitart.
Te se félj tőlem.
*
Nőj meg. Légy szirom.
S én nem nyúlok utánad,
amíg birom.

 

 

 

Japán szonett

A télutóból fűcsomó figyel.
Kinn karnevál van. Álarc, csörgefánk.
Eltünedeznek szótlan vadkacsák.
Mégsem mellőled vágyakoznak el.
Li-Ming kisasszony, a jövője kell?
Diane, egy horoszkópot legalább.
Olga a kontya alól idelát –
s mit tehet Larsson úr itt? Kész röhej.
„Ne involválódj”: legyél pápua.
Önnönmagadból helyezd magad messze.
Nincs könnyebb, mint az import álruha;
a kócsag rab, ha van, ki eleressze,
a tájfun elfog, s egyszer majd elül.
Van szabadság, van biztonság. Belül.

 

 

 

Félidőben

Szelíd, jó szellem, édes áldozat,
őrült vagyok, ne ítélj meg nagyon.
Nem követem az áramlásokat,
vadjaikat meg kiszabadítom.
Mikor a folyók visszafelé folynak,
a kupákban nem bor van, csak ecet.
A ragályt hiszem mindenütt-valónak,
gazdája mákony, élvezője cet.
De az idő! Csak velük teljes-e?
S ha majd megszólal a kosszarv-tülök,
a Megbocsátó belenyugszik-e –
s én meg tudok-e lenni nélkülük?!

 

 

 

Vénusznap

Alázd meg hívságod, mondom alázd meg
Ezra Pound
 
Barátom, eljön a péntek –
ma vertikális az élet.
Négy fal közt csöndek.
Te kirakod a kártyalapot,
a család zafírt néz, zefírt, malachitot;
tévészünet, piackedd, aukciószerda, kávécsütörtök;
hétvége
– taxiért csattognak a járdán –
mennyivel érdekesebb
a chicagói skyline,
vagy a köldök.
Chicagóba, kérded, mindenki
eljut-e. Nem tudom, de
mindenkinek van köldöke.
S ha egyszer önszerelem nélkül
nézed magad,
nem kell hozzá buddhista szekta,
hogy a magad szerelmét megtagadd,
s helyébe odalesd a
zsinórra járó mélyvilág szerelmét.
Nincs az a köldökzsinór, ami elszakad.
Másnemű ember karja közt
anyád tilalmát veri a verejték.
A hámsejt soha nem véd.
Míg az Akropolisz lépcsőjén egy pécsi
ügyvéd kendőre alkuszik, vöröslő
arcod azt igéri:
„Többé sohasem.” Illetve:
„Ezekkel soha, sehova.” Aztán
itt vagy, tízmillomodmagaddal
számkivetve,
előírás szerint, árvízzel, évvégi
faggyal, rémhír, horoszkóp
szégyenével, identitás-gondjaid
gyötrelmesen végigtapintott
sebhely-járatát kényelmes
sétatérnek használják a
hülyék, az ostobák – vagy tán csak
ostobák, de nem hülyék. Mondd,
látod-e: megint divat a vitrin.
Kirakni a kristályt. Ki a whiskyt.
Bronzérem a III./c osztály
ugróversenyéről. Rakni a szókat.
„Valahol.” „Probléma szál se.” „Ko-
ordinátarendszer.” Átrakni a verset.
„Kedves Költő néni, József Attila
születésnapjára felajánlottam, hogy
az ön képét…” NEM!
Nekem nem kell a horizontális
élet, nem kell a sokak lapálya,
s ha kilencedszer adatik lezuhannom
ugyanabba a zsákutcába
veled (vagy nem veled),
mások négykézláb másznak –
engem a köldökzsinórok kimentenek.
„Reden Sie die Muttersprache?” –
kérdezte északon egy taxisofőr.
Szerelmes anyanyelvem! a kicsiny
középkori utca felől
ránksötétlett a zsigerek hatalma.
Az éjszaka. Az évezredes többlet. A
csodatétel. A más pusztákon lovaglók
szidalmas szólítása. A fiatalabb
költészettel kimondhatatlan. Az álom,
melyből akkor sincs ébredés, ha
valakire kívülről figyel az álma,
s egyszerre ébrenlétként tündököl
egy sosem fizethető taxiszámla –
lehetne másképp. Hámsejt-börtönömben
kirakom én is a kártyalapot.
Az ölelésen kívüli világ
benn, a cellában ölt alakot –
vasajtó hangja. Péntek.
Mi jön – mi jön ki – bármi:
hívságod, mint bányát az omlás,
úgy fogod megalázni.

 

 

 

Egy sikoly térformái

 

A város

Itt a szorongás itt az este
páholysor néz a hódra nyestre
pók néz a háló hűlt helyére
gyár előtt ember néz az égre
villamos néz a jégesőbe
teherautó a rakodásba
csövek a nyálas dugulásba
asszonyok ágyba, lámpalángba
párduc a rácsra rácsra rácsra
zenébe, tapsba, bonvivánba
igéret ostorpattogásba
koporsók mészbe sárba sárba
gombok a gomböntő kanálba
ládák a rablásba lopásba
munkás a gépe ékszíjára
falak a mészbe mészhiányba
eső a televízióba
levelek néznek fel a fára
erek a mészlerakódásra
híd a sikolyra víz a hídra
hidrafejével néz a hidra
idő a hírre hír a népre
lövészárokba néz a béke
mit tud a reggel csupa omlás
itt az este itt a szorongás
 

Ópium

Véltél-e víz alatt lidércet?
Őrzött-e már az őrület?
Minden zónám erogén zóna,
mióta megismertelek.
Szétnyílt-e cikcakkban a házfal?
Vonzott-e vulkán krátere,
akartál-e már megkövülni –
a kőtömb szakadjon bele
szilánkra torladt éjszakákon
hol kakasszóra nincs remény
magadba törj mint a halálom
égesd a szájadat belém
 

Gótika

Ezek a szigonykeserű, merev vonalak
egy kiszámítható jövőben összehajlanak.
Ha igaz volt az eskü, amit mondottak vala,
leomlik majd közöttük a hazug házasságok választófala.
Csodálják őket mindenek, mert nékik minden kevés,
már készül a magasban az örök, nagy ölelkezés:
ki felszárnyal a földről, az akadálytalan,
az mondhatja: „magunk”, ahelyett, hogy „magam”,
fönn, fönn, egyetlen pont lesz, mely mindent birtokol,
pénzben mérhető birtok fölött a közös ég s pokol –
csak éljék át! akárkik! s a szívük ki ne hüljön!
És ha rosszat kivánnék, add, hogy ne teljesüljön.
 

Napjai mint a futó árnyék

Mint ha harangszót észlel a siket,
s nem tudja, hogy mit visszanyerhet: méreg,
egyszerre torkonránt a rémület,
hogy ál-élet – hogy ál-életet élek.
Hogy ál-életet élünk. Vágyaink
nyomdokvizén tovább hasít a csónak,
s feledjük, hogy itt még az árnyak is
csak részei az evolúciónak.
Meddig tarthat a konok lebegés,
mit fegyver és világbank – minden elnyel?
Mi haszna hittel lefogni az észt,
ó, jaj – Örökkévaló, mi az ember –
mi haszna ésszel mérni a hitet,
őrjöngve morzsolni a parti sziklát,
mint ha harangszót észlel a siket,
kikongatni, hogy mit fog, mit bír, mit lát,
elúszik minden. Igaz és hamis,
szerző és orzó, s aki mer és nem mer,
minden elúszik. Az erőszak is.
Én is elúszom majd, ál-életemmel.
Van, ki a csűrök ajtajába ült,
és van, kinek a tenger volt a kaptár.
És nem vigasz, hogy néha sikerült
valóbbnak lenni a valódiaknál.

 

 

 

Pápua lagzi

Olyan fiúk a pápuák
(vagy ezt terjeszti pár ripők):
csak akkor vesznek háncsruhát,
ha unják már a hajcihőt.
A holdra isznak áldomást,
a vízmosásban alszanak,
s ha vélik ott a vén kaszást –
a férfi mond egy pápuást.
Jaj, ha lehetnék pápua!
Nem kéne nekem más ruha,
nem mondanám, hogy „Pál puha”,
rögvest elmennék lagziba!
Az édes pápua zene
pitypalattyolva zengene,
sört innék, mézet, mák levét –
mit bánnák azt a pápuák…!

 

 

 

Märchen

Lizzie, a vasajkú banya
aznap nem evett früstököt.
Johannes árva csillaga
billegett a kémény mögött.
„Tág a világ, míg villogok!
Szaladj, ha bírsz, te kóbor eb!
Nem nyomnak marhabillogot
ma arra sem, ki boldogabb!”
Felföld. Mocsár. Tőzeg-tanya.
Lizzie nem evett két hete!
Rejti-e tölgyes? áfonya?
ezen múlik az élete,
Johann rohan, dől, felbukik,
rodeó, tűzhad sistereg,
setétre készül a kuvik –
nincs hajnal. Lizzie-k sincsenek.
Se gyertyafüst, se gyertyacsonk:
eloltják egymást mindenek.
Testetlen láng csak. Légy se dong,
ki helyt ad, cáfol, hírt szerez.

 

 

 

Berachja elrontja Phaedrust*

Néhánynak sikerült úgy működtetnie magát, mint a Sors.
Elhíresztelni, hogy a folyó felső szakaszán farkasok
 
állnak,
szükségképpen farkasok, egyrészt ők valók oda, másrészt
a forrást meg kell védeni az esetleges – s amíg van
 
esetlegesség,
kell, hogy legyen tettlegesség is. Vaslogika.
Phaedrus farkasa kérdez: azonnal támad. Csak
néhány száz év, s a bárány védekező reflexe
átalakul: „Mindig uramnak tiszteltelek” – mondja; rég
nincs már szó tiszta forrásról s arról, hogy kinek hol
a kijelölt helye – „mindig uramnak tiszteltelek” –
 
Berachja
báránya mentegetődzik, eleve alsóbbrendűnek fogadja el
 
magát,
vágóhídra predesztináltnak, „mindig” (a Sors),
„uramnak” (szolga), „tiszteltelek” (értékrend) –
még néhány száz év, és berögződik a
viszonyítási alap, hogy odafönn állt
a farkas s jóval lejjebb a bárány,
meg se fordul a fejekben, hogy másképp,
és a meglévőt csak erősíti a mítosz másik fele,
hogy az a „jóval lejjebb” a világ öt sebe,
hogy távolságnak s hitnek egyaránt oly hatalmas,
hogy messze ott fönn ettől sebződik a farkas,
s forrás és csorda közt magányos hitben állván,
egy percre azt hiszi magáról, ő a bárány. Odalenn
 
azonban
nincs efféle tévedés. Adott a farkasbőr, a percnyi
diplomácia, talán a hit – de a bárány lényege
a megdicsőült ideiglenesség. Mikor Berachja elrontotta
 
Phaedrust,
hétszáz évvel előbb kodifikálta a gázkamrát.
Két pólus közt kit ne vonzana jobban a bolygó
bárány mártíriuma, mint a fogcsattogtatás?
S ha az üvöltözés feltételezi a bégetést, és viszont,
ki ne hallotta volna, hogy a folyónak nincs középső
 
szakasza?
Vagyis, ha megint választani kell – de hagyjuk addig.
Figyelni inkább. A hamis hangot. Az inak feszülését.
A hátgerincet. S kit merre visz az éhség.
Kit mire visz a félelem. S ami
nem ordasi, azt állandósítani.
Követni, mint a zöldár, szabadság s rend arányát.
És meghalni. És szomjazni a vastörvény halálát.

 

 

 

Temető Pannóniában*

Szép, hosszú tér megannyi kő
 
és cipruslomb alatt –
nevét ha kérded, azt mondják:
 
a Kozma utca 6.
Ha fájó szűd pihenni vágy,
 
mint bús galambcsapat –
kitárt ölébe visszavár
 
a Kozma utca 6.
Rákoskeresztúr, Farkasrét,
 
Kerepes kertje nagy –
de kicsiny, intim, drága hely
 
a Kozma utca 6.
A katolikus temető
 
katolikust fogad –
de nem tudni, kit hantol el
 
a Kozma utca 6.
Ha lutheránus, baptista,
 
ha kálvinista vagy –
nincs feltüntetve cím gyanánt
 
a Kozma utca 6.
Ó, Istenem, úgy kedvelem
 
a szimbólumokat –
de mit jelképez voltaképp
 
a Kozma utca 6?
Vajon az antikozmaság
 
egyszerre megszakad,
ha két zárójel közt az áll,
 
hogy (Kozma utca 6)?
Az élet csupa jelbeszéd –
 
a halál álmosabb:
egyformán ásít bárkire
 
egy Kozma utca 6.
Csak a szemérem nem kopik
 
a pannon ég alatt –
miféle információ
 
a Kozma utca 6!
Ne hidd, hogy jobb a semminél
 
egy puszta számadat.
Itt éltél. Több vagy holtan is,
 
mint Kozma utca 6.

 

 

 

Magánszonettek*

 

 

 

 

Romantika

„Minden teremtett szín”, így mondja Byron,
„hatalmas hangja szól”, így mondja Keats.
Kinek fontos, hogy folyóparton álljon,
s a pillanatot elvigye a víz,
halottak lelkét nyugtatva az áron,
és megnyugtatva azt is, aki hisz,
mert engedi: a víz romantizáljon,
s ne a divat, s diszkó vagy a giccs,
kinek annyi a szó, mint az ima,
mert tudja, hogy nem kell kapkodnia,
csak tűrnie, hogy ami tud, teremjen,
szólhat, s fegyelme akkor sem lazul –
kifoszthatnak, de itt van vigaszul
múlandóságom őre, anyanyelvem.

 

 

 

Szecesszió

Fejednél fantasztikus szederindák
tekergik, veronált vegyél vagy tán
göbökben forralt mézgalevet inkább,
ha a bojtorján gyökere fogytán,
vagy pókhálóba öntsd bele a tintát,
taposs éjfélkor zöld macska farkán,
hidló szélén figyeld a csillagmintát,
fa tövén, minek morzéz a harkály,
az egész kerek, nyugtalan világ
köréd sereglik, kattan a ravasz,
mindkét vízpart a te párbajsegéded,
s ha úgyis tudod, hogy a rosszat léped,
mondd azt a vízre, „ez nem ugyanaz”:
a végső perc is új. Ne add alább.

 

 

 

Tereptanulmány

Két verset elmond Bukjel Fáncsika,
keni a szókat, mint a margarint.
Ezerötszáz a bruttó gázsija;
az írónőé háromszáz forint.
Recenziót ír Doktor Ebonit,
stílusán érzik: nagy súly nyomja vállát.
Az írónőt is megemlíti itt
egy lábjegyzetben, és várja a hálát.
Barátságával bombáz Lóhere,
meg lehet inni egy kávét vele,
és úgy hallgatni, mint kit főbe lőttek.
Inkább olvassunk két szonettet át –
a „tartsd a markod” kézmozdulatát
hagyjuk csak meg a markotányosnőknek.

 

 

 

Lektori jelentés

Költőnek állt a jó Mellák Gyula,
s választott Múzsát, karcsút, nem molettet.
A hölgy szépségén úgy ellágyula,
hogy írt hozzája vagy hetven szonettet.
„Most rád nyomom a bélyegemet, drága,
melyre is ritmi/kus a válaszod.
Váltóőr érzi ezt, vagy ezt sem, állva,
míg a pályán a mozdony zakatol.”
Szonett! te vonzó, édes magyar asszony!
Lehetsz te feslett és lehetsz te rút,
mint Szabó Lőrinc, Shakespeare, Belzebúb,
de rá kell bírnod jó Mellák Gyulát,
tanuljon ritmust, rímet, caesurát –
a versek kia/dását nem javaslom.

 

 

 

Tanítványomnak

Magad vagy, mondod. S ha nem, akkor is.
A különtartás fél-állapotát
jól ismerik a másik parton is,
amazok is, akiknek megbocsát
a lélek, hiszen mit tehetne mást,
őket védik a hivatalok is,
ők kapnak címet, pénzt, rangot, lakást,
ők szolgáltatják az árnyékot is,
mely légyottodra végül rávetül.
Hogy szeretetlen arra menekül
akit szeretsz? s nem hozzád, nem a vonzás
irányába? Ez csak felszíni gond.
Mert a szerelmen túlnő a szorongás.
És szeretni kell azt, aki szorong.

 

 

 

Társalgás telefonon

Mert te nem tudod, milyen neural-
gikus pontot ér a hangod éle,
úgy öklöm köré feszült a huzal
mint ha egy torkot fonnék körbe végre:
„Örülj, hogy nincsen gyereked. Nyugal-
mas élet. Regényt olvasol. Kéne,
hogy pelenkázz? Aztán fenékbe rúgnak?
Így csak virágot nem kapsz elsejére.”
Ahogy másokról ítélsz, annyit érsz.
Hát élj öregek közt. Semmit ne láss
magad körül, csak gyászt és pusztulást
és éjszakáként nyomjon egy lidérc:
szabadság! az majd árokpartra vet.
És nem lesz senkid, aki eltemet.

 

 

 

Mielőtt

Régóta mondom: nem szeretet kell
az embernek, hanem kímélet. A
kímélet még nincs fölírva egy hit
zászlajára sem. Életünkbe mind-
untalan beleszól a bűn s a bűn-
bocsánatárus; kis cédulákon
ül a hála, amiért valaki
megsegített vagy mert előre meg-
mondott valamit – függések kereszt-
folyosói közt levegő után
kapkodunk, holott a tért kellene
megtisztítani a sűrűsödő
időszennyezés gombáitól, még
mielőtt őket is megszeretjük.

 

 

 

Egy kérkedőhöz

„Engem bántottak. Voltam bélyeges.
Voltam kulák. És nem megbízható.
Börtönben ültem. S bár nem lényeges,
de voltam többször félretett iró.
Voltam fiatal. Negyvenes. Öreg.
fekélyt kaptam a sok szemét miatt…”
Uram, csak azt a kettőt mondja meg:
kiken állt bosszút, s hol a kézirat.
Önt megtaposták, vagy hatalma volt –
Közép-Európa így nyit tévutat.
Nem ön cselekszik többé, csak a folt:
a dédelgetett sérüléstudat.
Feledni nem kell. Sebből nincs profit.
Mérlegeljen. Még jobb, ha dolgozik.

 

 

 

In memoriam

Könnyezni kell, nem zokogni.
Seneca
 
Mikor az emlék mindent áthevít,
mikor az idő mindent áthavaz,
a lombik mélyén szánjuk őt, pedig
csak az szánalmas, aki él. Csak az.
Mert új lakást. Egy nőt. Még egy tavaszt.
Csak még egy verset. Levegőt! Emitt
portré épül, míg leépül az akt,
de Ninivében ezt is engedik.
Amott semmi. Se szél, se szélmalom.
Vonatkerék vagy pulzus, egyremegy.
S hogy indulat volt, vagy önszánalom
– a perc vastagszik, mint a guanó –
a halálához húznak mindenek.
S az életére nincs vállalkozó.

 

 

 

Vissza Budapestre

Az a szabadság most is úgy betölt –
majdnem elhittem, csak egyfajta láz van.
És megkérdezte akkor a sofőrt:
„Az enyéim már kinn vannak a házban?”
A táj felszúrt, mint őzsutát a nyárs.
A bőrülésen különváló tél lett.
Kesztyűsen ültem, szótlan útitárs,
és megértettem: a mondat – ítélet.
És felszívtam a szót, hogy nincstelen,
a szómélyből a kettős tagadást:
birtokragokat végre! Istenem!
a szenvedélynek odatartozást –
mert annyit ér, ki önmagába mar,
mint a tömegsír, amit szétkapar.

 

 

 

Fantom

Vas Istvánnak

 
Mikor a vívót megdöfik a páston,
s a sakkozót egy hang szorítja: „Sakk”,
az érzékszervi kordon ennyi: „Látom”.
és önmagába tér a pillanat.
De ha a csörte túl időhatáron,
sötétben zajlik, és hogy tartsd magad,
senki nem szól, nem lép elődbe Kháron,
és Cerberus csak hangtalan ugat,
tapinthatatlan ellenség ha kínoz,
vattázva fojt meg, lassan, mint a vírus,
éles verejték ér a szájadig,
s mint katonáé, akit kikötöttek,
lábad kapálva kergeti a földet –
nincs széttörve a föld. Csak szétfolyik.

 

 

 

De profundis

Ki elérhető vagy egy pókfonálon,
ha megtudjuk a sokszög útjait,
vezesd ki Léted labirintusából,
akit a kétség csaknem kútba vitt.
Égő bokor vagy? Krisna, Buddha, Krisztus?
A történet egy eszméig fölér.
A hős lehajlik: „majd a kommunizmus”,
a víz morajlik: „művészi tökély”.
Hívőket adj a tévelygéseinkhez,
okos munkást, ne bamba sörnyelőt,
tudóst, ki célt nem önszobrára illeszt,
papot, ki nemcsak prédikálni jött.
S ki a döntést csak hírből ismerem:
adj jó halált az útra, Istenem.

 

 

 

Három gésa egy régi porcelánon

Tóth Eszternek

 
Egy gésa teát kínál mindhalálig,
lábát rejtve a másik ül s figyel.
A harmadik csak áll és nem teázik:
itt megegyezés történt, ő a jel.
A narancsszínű pagoda falának
nekilódul majd a cselekedet.
A csésze törhet, aki ül, felállhat –
de ő, ki jel volt, semmit sem tehet.
Körötte vízpart, lampion, faágak
(fulladás-, égés-, akasztásveszély);
a tárgyakból az alkalom kiárad,
a többieket elszívja az éj,
csak ő van itt. Mert őrzi az ecset.
Mert egyszer fontos volt valakinek.

 

 

 

Hangsúlyeltolódás*

Mert egyszer fontos volt valakinek,
csak ő van itt. Mert őrzi az ecset.
A többieket elszívta az éj,
a tárgyakból az alkalom kiárad:
fulladás-, égés-, akasztásveszély
(körötte vízpart, lampion, faágak),
de ő, ki jel volt, semmit sem tehet?
A csésze törhet, aki ül, felállhat;
nekilódul majd a cselekedet
a narancsszínű pagoda falának
– itt megegyezés történt, ő a jel –
a harmadik csak áll és nem teázik,
lábát rejtve a másik ül s figyel:
egy gésa teát kínál mindhalálig.

 

 

 

Közelítések

(Mesterszonett)
Halottak lelke a vizek felett
a hidló végén ikercsillagok
jobb s bal felől egy szonett imbolyog
lenn a pályán a mozdony közeleg
A szerelmen az árnyék túlmutat
szabadság az majd árokpartra vet
ragacsot értél nem kíméletet
sötét Európa így nyit tévutat
csak az szánalmas aki itt van itt
most szívja fel a szót hogy nincstelen
nincs széttörve a föld csak szétfolyik
adj jó halált az útra Istenem
megegyezés volt s odalett a jel
ha egyszer fontos voltál látni kell

 

 

 

Rapszódia a szabadságról*

Ébren is látlak. Bartók egybehangzása
vagy, de lehetsz októberi szél. Hallak.
Óceáni kikötő szójabab-illata. Lélegzetvétel.
Ölelésre várók verejtékcseppjei. Sórétegben
tapintott bánya. Tágasság-emlék. Uszonyok
emlő-, here- és földgömb-tapasztalása.
Forró jég. Zuhogó föld. Jézus göröngye
két és fél napig. Szögek félelme: akit
tartanak, nem bír összeroskadni többé.
Bajonett visszarettenése: nincs mód átélni
a végső fájdalmat, elnyeli a csend.
Tudós görcsölő keze a dolgozat felett:
kit alacsonyít le a játékkal megkísértett
lét – elindul a vonat? vagy csak ő indul el?
Melyik méltóbb: a vakmerő, vagy a vegy-
elemző? aki versben kiold, vagy aki egy
mondattal megold valamit? akit bénít
a történés, vagy akit bátorít az esemény?
aki másokra utalt, vagy akit magára
utalnak? s aki nélküled él, vagy aki
a hiányodba belehal? Mindennek
előtte vagy. Teremtésnek, elrontott világnak,
elveszett szerelemnek. Amit kivívnak,
nem te vagy. Az már csak almára vissza-
rakott héj, kiegyezés. Tőled a Kezdetek
megőrzött gyönyörét kell megtanulni.
A versen innen érzékelhetőt. Alapvető
feltételed: inkább az öröm hagyjon el,
mint az oxigén. Hagyományod: hogy
nem a szerelem, csak az élet alternatívája
vagy, s az emelt fő legendájánál többre
tartod a vágyat, hogy te légy mindenek
után, mint a közösség, mint az anyaméh,
mint a föld, mint a félelem.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]