Egy útszéli fogadóra*
| Asztalos Erzsi, dédanyám, |
| hogy a pandúr, aki inni kér, |
|
| Tudtad-e, kire lőnek ott, |
|
| Láttad-e – és ha láttad is. |
| nem választott el néma hőst |
|
| ömlesztve mentek. Lánc alatt. |
|
| s rég lenn voltál a föld alatt, |
| mások vitték – vagy még azok – |
|
| felé, öt híján száz év is |
|
| s mint zászló leng felbukkanón |
| jobb s bal felől a kőuton |
|
| Súrolják egymást a kezek – |
|
| Te tudtad már a lényeget: |
|
| S te szolgáltad a carpe diem
|
|
| Asztalos Erzsi! dédanyám: |
|
| Ha nem marad emlékbe csak |
| hogy azt a bort a pandúrnak |
|
|
Venit summa dies*
|
Édesanyámnak
| fonákra fordul a Teremtés |
| fölvillámlik egy perc alatt |
| a megöröklött összefüggés |
|
| mészkő vagy én csak vékony érc |
| világok közt hozzádfonódom |
| egy elszakadt köldökzsinóron |
|
|
Jelek között*
|
Bakucz József két sorára;
Hajnal Anna emlékének
| Jel nélkül ne maradj sosem |
| a szétröpült betonvilágban – |
| „kagylókoromban, egykoron, |
| lejött, lejött az Úr utánam.” |
|
| megmélyült, mint a boldogokban, |
| gyönyörre hajló két kezet |
| formáztam ott, kagylókoromban. |
|
| a halálommal egybefértem: |
| kagylókoromban – egykoron – |
| lejött, lejött valaki értem. |
|
| ott ért utól, és jött utánam, |
| hát mégis: nem hiába vártam, |
|
| mert látható volt egykor itt |
| a Precedens a nádasok közt, |
| halat, követ s majd engem is |
| utamra mozdít, aki eljött, |
|
| pukkan a kétely, mint a hab, |
| és sokasodnak kinn az öblök, |
| akit az Úr hittel kitöltött, |
|
| nincs többé part, és nincs halál, |
| tatvitorlát repeszt a kékség: |
|
| Istent, szerelmet, poklot izzadj, |
|
| kagylókoromban, egykoron, |
| eljött, lejött az Úr utánam – |
| a vízre hajlok, gyászolom |
| jelek között, halálraváltan. |
|
|
És mi a jel?*
|
Vihar Bélának
| Mikor már végképp elhiszi, többé nincs akadálya, |
| botot ragad akkor az ember, tétova útra segítőt. |
| Lesújt-e a bot? kivirúl-e a bot? vagy táncol a háton? |
| Rászürkül-e majdan a botra a csillagos ég meg a törvény? |
| S törvénytelen útról mit tud a bot? Elveszni a ködben? |
| Meg kell-e botozni a sírt, ami mindörökig jelöletlen? |
| És mi a jel? Hamlet vagy Fortinbras menedéke – |
| és mi az út? Belelátszik a tél is az év elejébe, |
| vadgesztenyefán a rigó csacsorog, lululázik a gerle, |
| gázszag van, a fák töviben Mercédesz-Benz kocsi kattog, |
| rigónak és kocsinak játék a világ. Örökünkben |
| ott a halál meg a játék, s lángész kell, örökégő, |
| látni: a fából erdőtűz alakul, vagy néma, |
| de hős botlású (más fizet érte) királyfi. Barátom, |
| oltani és melegedni kevés. Nem elég ma a jóság. |
| Annánk, Nagy Laci, Rónay nincs. Az jó, aki józan. |
| Az jó, aki tudja, az útján más sincs, mint akadály – de |
| bármelyik ép mondattól kettéválhat a tenger. |
|
Rapszódia éjfélkor*
| Én írom? te írod? melyikünk vétke a szó? |
| Te vagy a vers helyett, eddig vagy fokozható. |
| Némulás hártyáját áttéped, tiéd, ha van, |
| mondd, gyere, diktáld, én megadom: adom magam. |
| Nem fér el közöttünk se tér, se idő, se más, |
| örökre miénk az időtlen idomulás. |
| Istennek úgy tetszett, széptestű lelki rokon, |
| éppen egy férfifej fér el a mellkasomon. |
| Térdednek csapdájában sorsába süpped a lét, |
| add meg az életnek halála jobbik felét. |
| Bőrödnek ízei bőrömet járják megint, |
| káprázva lobognak megcserélt érzékeink. |
| Hajtincsed bozótja, hangodnak sószigete, |
| kalózok kincseit bűvölöd át ide te: |
| apádtól-anyádtól elrabolt atom-javak, |
| a gének teremtő, szubtilis csodája vagy. |
| Körmömnek felelő, lúdbőrző izmok, a hát, |
| ujjongják ujjaim a tested körvonalát. |
| Végtelen szöveg, ha végtére megleltelek, |
| mormollak, másollak, mint régi kódexeket. |
| Múlnak a vizek, az időhöz zúdul a part, |
| lábak és kezek közt a világ örökre tart. |
| Meddig tart? meddig tart? mikor lesz csontod avitt? |
| Életem jobb fele, egyszercsak meghalok itt. |
| Hidat a hidász, a bukfencet bohóc veti – |
| tested van, lelked van: tartást is adtam neki. |
| Nemléted csapdája megtart még, ez az a perc. |
| Vétkeztem, kimondlak. Helyetted van ez a vers. |
|
Második rapszódia*
| Minden gyilkosnak adva lett a rés, |
| hol vers tódul elő, vagy konyhakés. |
| Úgy gondoltam, hogy verselni fogok. |
|
| Ha történéseinket lefokozom az |
| esemény szintjére, legelőször is |
| vadlovakként vágtató villany- |
| drótokat látok. Ezek több mérföldön át |
| a lényegre törnek, dátum cikázik |
| rajtuk és ige. Nyomukban repülőgép, taxi, |
| merőlegesen lift, keresztül-kasul |
| verebek, tányérsapkák, utcanők. Rács |
| helyett ajtó. Ó, de zavarbaejtő. |
| helyett ajtó. Ó, de zavarbaejtő. |
Itt |
| volnánk hát, köztük, kik zenélnek, |
| riszálnak, Zen-buddhizmusról beszélnek, |
| isznak. Martinit legalább. |
| A tükörben széttörik a nevetés-szilánk. |
| Egy nő azt mondja: „rosseb”. Nem tudja, |
| mit jelent. A horpadtorrú kint cicáz |
| a szélben, tarolja, döngöli a |
| hegyoldalt, idebenn jó helyen vagyunk. |
| A jazz, a rock a legsarokban szól, a |
| rádióban, jól van, forró a kezed. |
| Meghőmérőzzelek? A holdsarlót kiegyenesítem, |
| csak még egy percig tartson meg az Isten, |
| s a transz-ilyen, a transz-olyan vonat |
| ne ragadjon el, mint a léghuzat. |
|
| Ne még. A négy fal közt imázs, totem, |
| tőlem ne félj, nincs fegyverem, |
| nincs velem kard, és nincsen Biblia, |
| magam vagyok a tolerancia. |
| Milyen járvány vitte el a fivéred? |
| Mit bélyegeztek bordája ívére? |
| Gót katedrális minden bordaív. |
| Egyszer az enyém is viselt valamit. |
| Jelek közt élünk. Kinek pénz a jel, |
| kinek a hatalom, mit elvisel, |
| s éjfél előtt, hogy mind elmállana, |
| táncol a holdba épült szálloda. |
| Hó horpadoz, csuhája léghuzat, |
| hegyesszögben tarolja az utat, |
| a hórihorgas árnyék, mint az óra, |
| azt üti: „cum dignitate mori…” |
| Maradj! |
Ez még csak percfogyatkozás! |
| Csak lenn ketyeg a taxiállomás, |
| hogy: tetszett volna másképp! hat gyerek! |
| szalvétába lekvároskenyeret! |
| nyáron muskátli! igazi karácsony! |
| behűtött sör! „fiacskám, meg ne ártson” – |
| késő: elmondták. A való oda. |
| Szentenciák – írónak nincs kora – |
| gyerünk. A szöges holdárnyékokat |
| elfödi sötét, őszülő hajad, |
| nyitod az ajtót, most már ő is ott áll, |
| képébe vágom egyszer majd, hogy voltál, |
| hogy annyi kóbor esemény felett |
| megtörtént, hogy a tükröd lehetek, |
| s ahhoz, hogy meg tudjalak ölni, |
| csak magamat kell összetörni. |
|
|
Rapszódia a születésnapomra*
| A kapcsolatok tisztázatlanok. |
| Az atomtudóst a házvezetőnője |
| nem tiszteli, mert azt látja, |
| hogy az asztalnál ül, és a fogát |
| piszkálja. Aki a versét megcsinálja, |
| azt mondják, bolond, valami földszagúbb |
| kell, rossz szavak, piszkos bugyogó. |
| A szalonokban csörgedez a szó, |
| a téma: kocsiravaló. De mi lehet a jobb, |
| az alkudozás vagy a káromkodás. Az árulás. |
| Ó, uram, volt egy hitem, elhagytam valahol. |
| Vajon hol az a mérce, hol döntik el – |
| kinek a vasúti sín kell, kinek a vasúti resti – |
| kinek melyik az ómene – minden kapcsolat |
| annyit ér, amennyi a mágneses erőtere – |
| csak egy percig éreztem az arcát. Kemény |
| ázsiai csontján megfeszült a bőr. Nem |
| emlékeztem. Csak a szag. A borszag. |
| A szénaboglyák, borzas nyárutón feldöntött, |
| sípoló mellű lányok, gyűrött francia versek |
| törmelékei. A mondatok. Ezt az ártatlanságot |
| mindig. Mert te nem tudod, milyenek. Majd |
| egyszer én. Majd egyszer én! Míg nem volt |
| fizetésünk. Míg csorda voltunk, nemcsak |
| nemzedék. S amit ránk sütöttek, élt, és |
| nem divatból hordtunk posztókabátot – |
| ó, Uram, fázom. A lehetőség ritkán melegít. |
| Hordjuk magunkat össze, ahogy az |
| októberi szél hulladékait, |
| s akinek már végképp csak önmagára |
| nem tudja, a genetika mit mond, mennyi |
| az emberélet útjának fele. |
| Ittál vagy írtál: az marad, amit |
| a párhuzamosok s a mámorok kohéziója |
| megtenni enged, s elfeledni. Vonatfütty – |
| másnak. Hagyjuk egymást a dolgok sűrűjében |
|
Hajóroncs*
| Álltál-e már a halak ítélőszéke előtt – |
| ahol a testhelyzetet jelentő igék, az „álltam”, „ültem”, |
| „feküdtem” különbsége megszűnik és szeretteidhez való |
| viszonyodnak nincs jelentése többé, megszűnnek a minták; |
| a fájdalom szikrája kialudt, ilymódon az igazság- |
| szolgáltatás alapképlete (én bűnözök, te büntetsz, |
|
én bünhődöm, te kielégülsz) |
| érzéketlen odaadás az egyik oldalon s a természet növése |
| éve az Istent elnevezték „természetfelelős”-nek – |
| a természetért felelős; a többi a mi dolgunk. |
| miénk a Mesterséges vagy Klinikai Halál. Övé a |
| pusztulás, miénk a gyilkosság. Övé Ábrahám, |
| miénk Seneca. Övé Heródes, miénk az ötlet, |
| ő rohaszt fát, mi rakjuk keresztbe, s a tragikus |
| körülményből miénk a körülmény, mert miénk a lánc és övé |
| a láncszem. Álltál-e már a halak ítélőszéke |
| előtt? Aki onnét jössz, ahol az igazság jelentése halál |
|
s a halálé igazság (s ez csak |
| a romantika szépségnek hitt igazságának látköréből, |
| aki a mozgó körből jössz s járulsz Elébük, kiktől az |
|
igazság s az igazság hiánya |
| holdfényből a súly – mondd, aki máglyát és gázt |
|
elviseltél, hátrahagyván a siratókat: |
|
egyszerre hogy viseled el |
| a halszemű békét a megmélyített vízben, ahol nem lehet |
|
| Az, hogy II. Gusztáv Adolf nagyhatalmi törekvései |
| flottaépítésre szánta el magát, még nem jelenti, |
| számolt a katasztrófa lehetőségeivel, márpedig |
| katasztrófa nélkül nincs világhír. Az, hogy az óriás |
| legnagyobb hajó, a Wasa, hatvannégy sötét bronz- |
| hullámfeszítő, győzelmes oroszlánnal s tatján a |
| négy kibontott, bősz vitorlával az árbocrudakon, a |
| harangszó után mintegy tizenöt perccel, háromszáz |
|
főnyi legénységével együtt |
| elsüllyedt, nem okvetlenül példázza azt, hogy a |
| több, mint a parton tátogni és lesni a halált. Hős |
| a tömeg névtelen; legföljebb örökléstanilag nem |
| milyen minőségű halottaktól jövünk, önkéntes halottól, |
| olyantól, akinek az arcán még most is ott az ámulat, |
| aki hagyta, hogy vigyék. A tömegsír nivellál; a tömeg |
| Az, hogy tudjuk a kapitány nevét (Hansson), a főhajó- |
| az admirálisét (Fleming), aki az előzetes sztatikai |
| elvégezte, a búvárét (von Treileben), aki néhány év- |
| ötvenhárom bronzágyut fölhozott s a mélyvízi régészét |
| háromszázharminchárom év után kiemelte az elsüllyedt |
| nem mutat rokonságot a költészettel, mert nem minden |
| alkotás. A hajóféreg nevét is tudjuk (Teredo navalis), |
| éppen hogy nem csinált semmit; nem rágta szét a hajó- |
| nem állja a sótlan vizeket, s a Balti-tenger sótlan; |
| annyi, mint a szoborban a negatív tér, azáltal van, |
| A hajó pedig múzeumi ragyogással hever a fehér |
| véletlenség, azértis teremtés szeszélyeiről nem tud, |
| tizenöt perc, amelyet félszegen vízre tapadva, |
| át kellene még egyszer élnie, nincs több szállás, |
|
szárnyalás, őrület, nincs több |
| zuhanás – meglopott, szégyellt, sebesre mart, boldog |
| beéri az örökkévalósággal. |
|
Tárgyak az elsüllyedt hajóról
| Kariatida. Hatvannégy hüvelyk. |
| Sellő formájú. Mellén tölgyfagörcs. |
| Sisakos-indián homlokán leszegzi |
| a rászervülő fedélköz-plafont. |
| A hősi szobrok – római vitéz, |
| ordító oroszlán, Herkules, Gideon |
| legyőzi a midjanitákat –, a hősök |
| között elvész ez az együgyű tölgyfa-bánat, |
| a mélyvízre szegzett merev tekintet. |
| A régészek a német János és Márton |
| s a németalföldi Johan mester mellett |
| föltételeznek egy negyediket. Minden
|
| okunk megvan rá, hogy elhiggyük: |
| Sebestyén mester ő, ama Sebastian |
| Stuhlhofnak ősi rokona, ki fába véste |
| kedvese vonását, mélyvízbe húzó, édes |
| arca-mását, Sebestyén, ama közép-európai, |
| akit el szoktak űzni, meg szoktak vakítani, |
| akinek mindegy: Tihany, Varsó, vagy Stockholm, |
| ahol megvakítják, ott van otthon, |
| mert mindegyik kivágott tölgyfa testén |
| a kedvesét tapintja meg Sebestyén, |
| s a csonkoló kés szobrot ünnepel – |
| ha templomban, ha vízben süllyed el. |
|
| Edény. Arvidsson műhelyéből. |
| A kapitányé. Óntálon holdas ember |
| (az Öntők védjegye). Ónkehely. Ez is |
| céhmunka. Szesz van benne. Bronz étel- |
| melegítő. Gyertyatartó. Ezüstkanál – minden, |
| ami fém, a tiszteké. A legénységé a fakanál, |
| a fatál, az agyagcsésze. Meg a kés. Hát |
| megmutatja. Csak hagyják el a kikötőt |
| a ronda csőcselékkel. Majd. Neki nem fogják |
| a nyers halat, a sózott disznóhúst fatálba |
| lökni. A napi öt korsó sört nem issza |
| agyagcsésze széléről, mint az öregasszonyok. |
| Tud bánni a késsel, eleget beretvált, s hogy |
| a hajón nincs felcser, a gyógyfüveknek való |
| famozsár is nála van. Mostan gyógyít vele. |
| Csak lennének már nyílt vízen, csak |
| tűnne el a fürkésző hadnagy a fedélközből, |
| fújna jobban a szél – és mintha fújna – |
| meg is torpanna – el is némulna – el – |
| egy pillanat, s megvan az ónkehely, a |
| szesz, izzadt ujjai átfeszülnek a derekán, |
| egy ugrás a bronzkerék mögül, az itt, most,
|
|
enyém csontrecsegtető mámora – |
| határt és végtelent mérlegre állít a vak |
| működés, lecövekelhet a bolygó önérzet: |
| csontvázát megőrizte a rázuhanó ágyutalp |
| s kését a gyapjunadrág, melyet térd alatt |
| kötött meg, mint a férficselédek. |
|
| Négyezer darab rézpénz. Hetvenegy ezüst. |
| Kilencszáz van a fegyverraktárban |
| lőporos hordóba rejtve, kilencszáz |
| egy ládában valahol. Eldugták. |
| Nincs meg. Sietni kell, amíg ezek |
| odafönn harsonáznak, elintézheti. |
| A kováccsal meg van beszélve. Csak a |
| négyszögletűeket veszi kölcsön, mire |
| észrevennék, visszarakta. Na itt van egy, |
| dögnehéz, könnyen nyílik. Mennyi kacat. |
| Bőrkesztyű. Papucs. Csatos cipő. Csipke- |
| pántlikás kalap. Akár egy páva. Dobozban |
| harisnya. Gyűszű. Pecsétviasz. Gyöngyház- |
| nyelű kés. Ár. Fonál. Faszeg. Puha rongy, |
| összegöngyölt. Itt a pénz. Gyerünk. A |
| szögleteseket a zsebbe. Tizenöt, húsz, |
| huszonkettő, hogyha a sarkokat levágjuk, |
| annyi, mint tizenegy vadonatúj pénz. Na |
| igyekezzünk. Ide alulra a rongy. Ár. Fonál. |
| Faszeg. Pecsétviasz. Kés, gyöngyháznyelű – ez |
| az örömkatona meg se érdemli, hogy vissza- |
| adjuk, ilyenforma kése volt apámnak, csipke- |
| pántlika, vajon hány év a háború, kesztyű, |
| papucs, persze, hogy visszaadom, mit |
| akarsz te itt, csatos cipő, mit nem értesz, |
| ez a fiú itt élni akart, te patkány! A |
| ládatetőt! Uram, irgalmazz! A kovács |
| nem fog beszélni! Az ablakot! A víz! a víz! |
| Krisztus! vedd el a torkomról a kését, |
| Hansson kapitány! Hilfe! Hjälp! Segítség!
|
|
|
| És akkor eljön az utolsó próba. A kapcsolatteremtés |
| Kiálts. Nem jön segítség azonnal. Nyomodban ágyutalp, |
| A mélyvíz. Megfordított székesegyház. Oltárán négy szó: |
|
„Én mindent jól csináltam.” |
| Építsen majd belőle szillogizmust egy emléktelen nemzedék. |
| A hal nem ítél: végrehajt. Szeme az utolsó tükör. |
| S mire a minták örvényeiből kilátnánk – megszűnnek a minták. |
| És Róla fogalmat sem alkotunk. A szobor (Ő, mégsem Ő) |
| elképzelés ivadéka; de a viszonyoknak nincs jelentése többé. |
| a másé, a szikra kialudt. És ha még bűnöztél, |
| miatta a bűnhöz, az igazságszolgáltatás alapképlete |
| s marad a pusztulás beillő láncszeme: emésztenek, s enyészel. |
|
addig minden minta-e? A mozdulatlan és az elmozdítható? |
| s a lázadó? A véletlen? az időtlen? a rögzített? |
|
a nyitott? a megnyugvás? a |
| föltevés? a „mi lett volna, ha” tüstént meghallja |
|
a kiáltást „Éli, Éli…” ha |
| nem vérzik el a vízben Seneca, ha Kossuthnak sikerül, |
| a biatorbágyi híd, ha a gázkamra kezelői nem megbízhatók, |
| nem kellene mindent érteni, késtelen és szobortalan, |
|
vakon, ha a legyőzhetetlen |
| remekmívű ácsolat nem süllyed el tizenöt perc alatt, |
|
abban a közbül-időben, s minek? |
| szépség-rovátkát hagyni az időn? |
|
igazságot sugallni fölfelé? |
|
háromszázharminchárom évnyi, |
| évnyi hallgatás után széttörni a mintát, míg bennreked |
| hogy nem támad föl, akit várnak – de föltámadhat, aki vár? |
|
|
Pápua-Új Guinea*
| Idejön, kit a jósors erre sodort: |
|
| Itt kókuszolaj, nem faggyu terem, |
| ide pálmafa nő, nem akácfa, |
| s az a part, ami vár, mangróve-mocsár: |
|
| Ha a dzsungelben csak a csorda legel, |
| s aki őrzi, a lány nem apáca, |
| ha a férfiak itt sem szerzetesek: |
|
| Mondá vala egykor a bölcs Salamon: |
| hamis út fele jár a parázna – |
| ne keresd te a Sába királynőjét: |
|
| Ha a lelked is ég, ha a lábad fáj, |
| ha lesántul a vers, a makáma: |
| lép- |
csőt neki, mint csak a |
| csőt neki, mint csak alép- |
hősök alá – |
|
| Ha a háboru végin a lábad csonk, |
| ha megillet a vég, a pojáca, |
| ha a morze csak azt üti: punk-punk-punk – |
|
| Idegenben is egyet koppan a rög, |
| csigolyán dobol ott a dalárda, |
| odatér, kit a jósors arra sodor – |
|
|
Átváltozások
| „És mondd – kérdezte G. –, milyen volt B. mint szerető?” |
| „B. – felelte E. – olyan volt, mint egy perzsa herceg.” |
| Egy perzsa herceg! G. megpróbál elképzelni egy perzsa |
| Fekete szem, síma, olajos bőr, olajozott mozdulatok, |
| ez eddig közhely, valami keleti rafinéria, fűszeresség, |
| előítélet, valami szikkadt, nagyszerű fuldoklás, sötét |
| sosem-szabadulás, csapda-sűrűség, szurdok-verejték, |
| szakadék-szavakkal lefékezett halál, röhejre váltott |
| utolsó tébolyától szárazzá aszalódott, sistergő, forró |
| az ablakon, mint a handzsár, az alant sétáló |
| valamint dr. X. és kutyája sőt L. kofaasszony |
| tömeggyilkosság kora hajnalban, Budapesten, vagy tán |
| Pesten vagyunk, tán ez egy másik szélességi fok, |
| a rádió? mit mondanak a hírek? Bemondták már, hogy |
| közöttünk mi történt, illetve B. és E. között, |
| de hiszen mindegy, ha az a perzsa herceg úgy dönt, hogy |
| beleszól az életünkbe, kérlek vigyázz, B. és E. |
|
ott fekszenek, összekötözve, s alattuk, |
| büntetésből, a térkép: „jó lesz vigyázni a szavakkal”, |
| hogyhogy perzsa? hogyhogy herceg? |
|
meggondolta ön, mit beszél? |
| politikát a népmesével? Nincs erő, amely a szavakat |
|
elrángatná a holdudvarukból. |
| Gondolja meg a hasonlatait. Gondolja meg a mozdulatait. |
| tévedni inkább. A gondolattársításért még megfizet. |
| Hercegnő, akar ön fizetni? Édes, zárd el a rádiót. |
|
Kamikaze pilóta
(Civilben franciatanár) 1944-ben ráébred a valóságra |
Vécsei Irénnek
| Tort ül a vérszívó kobold, |
| nem tudja: „istennek is halnak.” |
| van-e még tartása a dalnak? |
|
| hazugságot vehetsz a pénzen. |
| mind, aki józan, ide nézzen! |
|
| Lenn a folyón rian a jég, |
| a lakásokon tábla: „megtelt.” |
| Nincs többé, aki tudja még, |
| mire való a téli rakpart. |
|
| Isten veletek, jelszavak, |
| csapások, természeti képek. |
| Csak az írjon, aki szabad. |
| Aki sziromra sose lépett. |
|
|
Tizennégy haiku
| nemcsak halászt, pákászt vonz. |
|
| Melyik napon nincsen semmi |
|
| Ajtó nincs, de átléphetsz |
|
| Hajolj rám és tanuld meg, |
|
| görcsöl, szívósan kitart. |
|
|
Japán szonett
| A télutóból fűcsomó figyel. |
| Kinn karnevál van. Álarc, csörgefánk. |
| Eltünedeznek szótlan vadkacsák. |
| Mégsem mellőled vágyakoznak el. |
|
| Li-Ming kisasszony, a jövője kell? |
| Diane, egy horoszkópot legalább. |
| Olga a kontya alól idelát – |
| s mit tehet Larsson úr itt? Kész röhej. |
|
| „Ne involválódj”: legyél pápua. |
| Önnönmagadból helyezd magad messze. |
| Nincs könnyebb, mint az import álruha; |
|
| a kócsag rab, ha van, ki eleressze, |
| a tájfun elfog, s egyszer majd elül. |
| Van szabadság, van biztonság. Belül. |
|
|
Félidőben
| Szelíd, jó szellem, édes áldozat, |
| őrült vagyok, ne ítélj meg nagyon. |
| Nem követem az áramlásokat, |
| vadjaikat meg kiszabadítom. |
|
| Mikor a folyók visszafelé folynak, |
| a kupákban nem bor van, csak ecet. |
| A ragályt hiszem mindenütt-valónak, |
| gazdája mákony, élvezője cet. |
|
| De az idő! Csak velük teljes-e? |
| S ha majd megszólal a kosszarv-tülök, |
| a Megbocsátó belenyugszik-e – |
| s én meg tudok-e lenni nélkülük?! |
|
|
Vénusznap
Alázd meg hívságod, mondom alázd meg |
|
| Barátom, eljön a péntek – |
| Te kirakod a kártyalapot, |
| a család zafírt néz, zefírt, malachitot; |
| tévészünet, piackedd, aukciószerda, kávécsütörtök; |
| – taxiért csattognak a járdán – |
| Chicagóba, kérded, mindenki |
| S ha egyszer önszerelem nélkül |
| nem kell hozzá buddhista szekta, |
| hogy a magad szerelmét megtagadd, |
| zsinórra járó mélyvilág szerelmét. |
| Nincs az a köldökzsinór, ami elszakad. |
| anyád tilalmát veri a verejték. |
| Míg az Akropolisz lépcsőjén egy pécsi |
| ügyvéd kendőre alkuszik, vöröslő |
| „Többé sohasem.” Illetve: |
| „Ezekkel soha, sehova.” Aztán |
| itt vagy, tízmillomodmagaddal |
| előírás szerint, árvízzel, évvégi |
| faggyal, rémhír, horoszkóp |
| szégyenével, identitás-gondjaid |
| gyötrelmesen végigtapintott |
| sebhely-járatát kényelmes |
| hülyék, az ostobák – vagy tán csak |
| ostobák, de nem hülyék. Mondd, |
| látod-e: megint divat a vitrin. |
| Kirakni a kristályt. Ki a whiskyt. |
| Bronzérem a III./c osztály |
| ugróversenyéről. Rakni a szókat. |
| „Valahol.” „Probléma szál se.” „Ko- |
| ordinátarendszer.” Átrakni a verset. |
| „Kedves Költő néni, József Attila |
| születésnapjára felajánlottam, hogy |
| Nekem nem kell a horizontális |
| élet, nem kell a sokak lapálya, |
| s ha kilencedszer adatik lezuhannom |
| mások négykézláb másznak – |
| engem a köldökzsinórok kimentenek. |
| „Reden Sie die Muttersprache?” – |
| kérdezte északon egy taxisofőr. |
| Szerelmes anyanyelvem! a kicsiny |
| ránksötétlett a zsigerek hatalma. |
| Az éjszaka. Az évezredes többlet. A |
| csodatétel. A más pusztákon lovaglók |
| szidalmas szólítása. A fiatalabb |
| költészettel kimondhatatlan. Az álom, |
| melyből akkor sincs ébredés, ha |
| valakire kívülről figyel az álma, |
| s egyszerre ébrenlétként tündököl |
| egy sosem fizethető taxiszámla – |
| lehetne másképp. Hámsejt-börtönömben |
| kirakom én is a kártyalapot. |
| benn, a cellában ölt alakot – |
| Mi jön – mi jön ki – bármi: |
| hívságod, mint bányát az omlás, |
|
Egy sikoly térformái
| Itt a szorongás itt az este |
| páholysor néz a hódra nyestre |
| pók néz a háló hűlt helyére |
| gyár előtt ember néz az égre |
| csövek a nyálas dugulásba |
| asszonyok ágyba, lámpalángba |
| párduc a rácsra rácsra rácsra |
| zenébe, tapsba, bonvivánba |
| koporsók mészbe sárba sárba |
| gombok a gomböntő kanálba |
| falak a mészbe mészhiányba |
| levelek néznek fel a fára |
| híd a sikolyra víz a hídra |
| mit tud a reggel csupa omlás |
| itt az este itt a szorongás |
|
| Véltél-e víz alatt lidércet? |
| Minden zónám erogén zóna, |
|
| Szétnyílt-e cikcakkban a házfal? |
| Vonzott-e vulkán krátere, |
| akartál-e már megkövülni – |
|
| szilánkra torladt éjszakákon |
| hol kakasszóra nincs remény |
| magadba törj mint a halálom |
|
|
| Ezek a szigonykeserű, merev vonalak |
| egy kiszámítható jövőben összehajlanak. |
| Ha igaz volt az eskü, amit mondottak vala, |
| leomlik majd közöttük a hazug házasságok választófala. |
| Csodálják őket mindenek, mert nékik minden kevés, |
| már készül a magasban az örök, nagy ölelkezés: |
| ki felszárnyal a földről, az akadálytalan, |
| az mondhatja: „magunk”, ahelyett, hogy „magam”, |
| fönn, fönn, egyetlen pont lesz, mely mindent birtokol, |
| pénzben mérhető birtok fölött a közös ég s pokol – |
| csak éljék át! akárkik! s a szívük ki ne hüljön! |
|
| És ha rosszat kivánnék, add, hogy ne teljesüljön. |
|
|
Napjai mint a futó árnyék
| Mint ha harangszót észlel a siket, |
| s nem tudja, hogy mit visszanyerhet: méreg, |
| egyszerre torkonránt a rémület, |
| hogy ál-élet – hogy ál-életet élek. |
|
| Hogy ál-életet élünk. Vágyaink |
| nyomdokvizén tovább hasít a csónak, |
| s feledjük, hogy itt még az árnyak is |
| csak részei az evolúciónak. |
|
| Meddig tarthat a konok lebegés, |
| mit fegyver és világbank – minden elnyel? |
| Mi haszna hittel lefogni az észt, |
| ó, jaj – Örökkévaló, mi az ember – |
|
| mi haszna ésszel mérni a hitet, |
| őrjöngve morzsolni a parti sziklát, |
| mint ha harangszót észlel a siket, |
| kikongatni, hogy mit fog, mit bír, mit lát, |
|
| elúszik minden. Igaz és hamis, |
| szerző és orzó, s aki mer és nem mer, |
| minden elúszik. Az erőszak is. |
| Én is elúszom majd, ál-életemmel. |
|
| Van, ki a csűrök ajtajába ült, |
| és van, kinek a tenger volt a kaptár. |
| És nem vigasz, hogy néha sikerült |
| valóbbnak lenni a valódiaknál. |
|
|
|
Pápua lagzi
| (vagy ezt terjeszti pár ripők): |
| csak akkor vesznek háncsruhát, |
|
| A holdra isznak áldomást, |
| s ha vélik ott a vén kaszást – |
| a férfi mond egy pápuást. |
|
| nem mondanám, hogy „Pál puha”, |
| rögvest elmennék lagziba! |
|
| sört innék, mézet, mák levét – |
| mit bánnák azt a pápuák…! |
|
|
Märchen
| aznap nem evett früstököt. |
| billegett a kémény mögött. |
|
| „Tág a világ, míg villogok! |
| Szaladj, ha bírsz, te kóbor eb! |
| Nem nyomnak marhabillogot |
| ma arra sem, ki boldogabb!” |
|
| Felföld. Mocsár. Tőzeg-tanya. |
| Lizzie nem evett két hete! |
|
| Johann rohan, dől, felbukik, |
| nincs hajnal. Lizzie-k sincsenek. |
|
| Se gyertyafüst, se gyertyacsonk: |
| eloltják egymást mindenek. |
| Testetlen láng csak. Légy se dong, |
| ki helyt ad, cáfol, hírt szerez. |
|
|
Berachja elrontja Phaedrust*
| Néhánynak sikerült úgy működtetnie magát, mint a Sors. |
| Elhíresztelni, hogy a folyó felső szakaszán farkasok |
| szükségképpen farkasok, egyrészt ők valók oda, másrészt |
| a forrást meg kell védeni az esetleges – s amíg van |
| kell, hogy legyen tettlegesség is. Vaslogika. |
| Phaedrus farkasa kérdez: azonnal támad. Csak |
| néhány száz év, s a bárány védekező reflexe |
| átalakul: „Mindig uramnak tiszteltelek” – mondja; rég |
| nincs már szó tiszta forrásról s arról, hogy kinek hol |
| a kijelölt helye – „mindig uramnak tiszteltelek” – |
| báránya mentegetődzik, eleve alsóbbrendűnek fogadja el |
| vágóhídra predesztináltnak, „mindig” (a Sors), |
| „uramnak” (szolga), „tiszteltelek” (értékrend) – |
| még néhány száz év, és berögződik a |
| viszonyítási alap, hogy odafönn állt |
| a farkas s jóval lejjebb a bárány, |
| meg se fordul a fejekben, hogy másképp, |
| és a meglévőt csak erősíti a mítosz másik fele, |
| hogy az a „jóval lejjebb” a világ öt sebe, |
| hogy távolságnak s hitnek egyaránt oly hatalmas, |
| hogy messze ott fönn ettől sebződik a farkas, |
| s forrás és csorda közt magányos hitben állván, |
| egy percre azt hiszi magáról, ő a bárány. Odalenn |
| nincs efféle tévedés. Adott a farkasbőr, a percnyi |
| diplomácia, talán a hit – de a bárány lényege |
| a megdicsőült ideiglenesség. Mikor Berachja elrontotta |
| hétszáz évvel előbb kodifikálta a gázkamrát. |
| Két pólus közt kit ne vonzana jobban a bolygó |
| bárány mártíriuma, mint a fogcsattogtatás? |
| S ha az üvöltözés feltételezi a bégetést, és viszont, |
| ki ne hallotta volna, hogy a folyónak nincs középső |
| Vagyis, ha megint választani kell – de hagyjuk addig. |
| Figyelni inkább. A hamis hangot. Az inak feszülését. |
| A hátgerincet. S kit merre visz az éhség. |
| Kit mire visz a félelem. S ami |
| nem ordasi, azt állandósítani. |
| Követni, mint a zöldár, szabadság s rend arányát. |
| És meghalni. És szomjazni a vastörvény halálát. |
|
Temető Pannóniában*
| Szép, hosszú tér megannyi kő |
| nevét ha kérded, azt mondják: |
|
| Ha fájó szűd pihenni vágy, |
|
| Rákoskeresztúr, Farkasrét, |
| de kicsiny, intim, drága hely |
|
| de nem tudni, kit hantol el |
|
| nincs feltüntetve cím gyanánt |
|
| de mit jelképez voltaképp |
|
| ha két zárójel közt az áll, |
|
| Az élet csupa jelbeszéd – |
|
| Csak a szemérem nem kopik |
|
| Ne hidd, hogy jobb a semminél |
| Itt éltél. Több vagy holtan is, |
|
|
Romantika
| „Minden teremtett szín”, így mondja Byron, |
| „hatalmas hangja szól”, így mondja Keats. |
| Kinek fontos, hogy folyóparton álljon, |
| s a pillanatot elvigye a víz, |
|
| halottak lelkét nyugtatva az áron, |
| és megnyugtatva azt is, aki hisz, |
| mert engedi: a víz romantizáljon, |
| s ne a divat, s diszkó vagy a giccs, |
|
| kinek annyi a szó, mint az ima, |
| mert tudja, hogy nem kell kapkodnia, |
| csak tűrnie, hogy ami tud, teremjen, |
|
| szólhat, s fegyelme akkor sem lazul – |
| kifoszthatnak, de itt van vigaszul |
| múlandóságom őre, anyanyelvem. |
|
|
Szecesszió
| Fejednél fantasztikus szederindák |
| tekergik, veronált vegyél vagy tán |
| göbökben forralt mézgalevet inkább, |
| ha a bojtorján gyökere fogytán, |
|
| vagy pókhálóba öntsd bele a tintát, |
| taposs éjfélkor zöld macska farkán, |
| hidló szélén figyeld a csillagmintát, |
| fa tövén, minek morzéz a harkály, |
|
| az egész kerek, nyugtalan világ |
| köréd sereglik, kattan a ravasz, |
| mindkét vízpart a te párbajsegéded, |
|
| s ha úgyis tudod, hogy a rosszat léped, |
| mondd azt a vízre, „ez nem ugyanaz”: |
| a végső perc is új. Ne add alább. |
|
|
Tereptanulmány
| Két verset elmond Bukjel Fáncsika, |
| keni a szókat, mint a margarint. |
| Ezerötszáz a bruttó gázsija; |
| az írónőé háromszáz forint. |
|
| Recenziót ír Doktor Ebonit, |
| stílusán érzik: nagy súly nyomja vállát. |
| Az írónőt is megemlíti itt |
| egy lábjegyzetben, és várja a hálát. |
|
| Barátságával bombáz Lóhere, |
| meg lehet inni egy kávét vele, |
| és úgy hallgatni, mint kit főbe lőttek. |
|
| Inkább olvassunk két szonettet át – |
| a „tartsd a markod” kézmozdulatát |
| hagyjuk csak meg a markotányosnőknek. |
|
|
Lektori jelentés
| Költőnek állt a jó Mellák Gyula, |
| s választott Múzsát, karcsút, nem molettet. |
| A hölgy szépségén úgy ellágyula, |
| hogy írt hozzája vagy hetven szonettet. |
|
| „Most rád nyomom a bélyegemet, drága, |
| melyre is ritmi/kus a válaszod. |
| Váltóőr érzi ezt, vagy ezt sem, állva, |
| míg a pályán a mozdony zakatol.” |
|
| Szonett! te vonzó, édes magyar asszony! |
| Lehetsz te feslett és lehetsz te rút, |
| mint Szabó Lőrinc, Shakespeare, Belzebúb, |
|
| de rá kell bírnod jó Mellák Gyulát, |
| tanuljon ritmust, rímet, caesurát – |
| a versek kia/dását nem javaslom. |
|
|
Tanítványomnak
| Magad vagy, mondod. S ha nem, akkor is. |
| A különtartás fél-állapotát |
| jól ismerik a másik parton is, |
| amazok is, akiknek megbocsát |
|
| a lélek, hiszen mit tehetne mást, |
| őket védik a hivatalok is, |
| ők kapnak címet, pénzt, rangot, lakást, |
| ők szolgáltatják az árnyékot is, |
|
| mely légyottodra végül rávetül. |
| Hogy szeretetlen arra menekül |
| akit szeretsz? s nem hozzád, nem a vonzás |
|
| irányába? Ez csak felszíni gond. |
| Mert a szerelmen túlnő a szorongás. |
| És szeretni kell azt, aki szorong. |
|
|
Társalgás telefonon
| Mert te nem tudod, milyen neural- |
| gikus pontot ér a hangod éle, |
| úgy öklöm köré feszült a huzal |
| mint ha egy torkot fonnék körbe végre: |
|
| „Örülj, hogy nincsen gyereked. Nyugal- |
| mas élet. Regényt olvasol. Kéne, |
| hogy pelenkázz? Aztán fenékbe rúgnak? |
| Így csak virágot nem kapsz elsejére.” |
|
| Ahogy másokról ítélsz, annyit érsz. |
| Hát élj öregek közt. Semmit ne láss |
| magad körül, csak gyászt és pusztulást |
|
| és éjszakáként nyomjon egy lidérc: |
| szabadság! az majd árokpartra vet. |
| És nem lesz senkid, aki eltemet. |
|
|
Mielőtt
| Régóta mondom: nem szeretet kell |
| az embernek, hanem kímélet. A |
| kímélet még nincs fölírva egy hit |
| zászlajára sem. Életünkbe mind- |
|
| untalan beleszól a bűn s a bűn- |
| bocsánatárus; kis cédulákon |
| megsegített vagy mert előre meg- |
|
| mondott valamit – függések kereszt- |
| folyosói közt levegő után |
| kapkodunk, holott a tért kellene |
|
| időszennyezés gombáitól, még |
| mielőtt őket is megszeretjük. |
|
|
Egy kérkedőhöz
| „Engem bántottak. Voltam bélyeges. |
| Voltam kulák. És nem megbízható. |
| Börtönben ültem. S bár nem lényeges, |
| de voltam többször félretett iró. |
|
| Voltam fiatal. Negyvenes. Öreg. |
| fekélyt kaptam a sok szemét miatt…” |
| Uram, csak azt a kettőt mondja meg: |
| kiken állt bosszút, s hol a kézirat. |
|
| Önt megtaposták, vagy hatalma volt – |
| Közép-Európa így nyit tévutat. |
| Nem ön cselekszik többé, csak a folt: |
|
| a dédelgetett sérüléstudat. |
| Feledni nem kell. Sebből nincs profit. |
| Mérlegeljen. Még jobb, ha dolgozik. |
|
|
In memoriam
Könnyezni kell, nem zokogni. |
|
| Mikor az emlék mindent áthevít, |
| mikor az idő mindent áthavaz, |
| a lombik mélyén szánjuk őt, pedig |
| csak az szánalmas, aki él. Csak az. |
|
| Mert új lakást. Egy nőt. Még egy tavaszt. |
| Csak még egy verset. Levegőt! Emitt |
| portré épül, míg leépül az akt, |
| de Ninivében ezt is engedik. |
|
| Amott semmi. Se szél, se szélmalom. |
| Vonatkerék vagy pulzus, egyremegy. |
| S hogy indulat volt, vagy önszánalom |
|
| – a perc vastagszik, mint a guanó – |
| a halálához húznak mindenek. |
| S az életére nincs vállalkozó. |
|
|
Vissza Budapestre
| Az a szabadság most is úgy betölt – |
| majdnem elhittem, csak egyfajta láz van. |
| És megkérdezte akkor a sofőrt: |
| „Az enyéim már kinn vannak a házban?” |
|
| A táj felszúrt, mint őzsutát a nyárs. |
| A bőrülésen különváló tél lett. |
| Kesztyűsen ültem, szótlan útitárs, |
| és megértettem: a mondat – ítélet. |
|
| És felszívtam a szót, hogy nincstelen, |
| a szómélyből a kettős tagadást: |
| birtokragokat végre! Istenem! |
|
| a szenvedélynek odatartozást – |
| mert annyit ér, ki önmagába mar, |
| mint a tömegsír, amit szétkapar. |
|
|
Fantom
|
Vas Istvánnak
| Mikor a vívót megdöfik a páston, |
| s a sakkozót egy hang szorítja: „Sakk”, |
| az érzékszervi kordon ennyi: „Látom”. |
| és önmagába tér a pillanat. |
|
| De ha a csörte túl időhatáron, |
| sötétben zajlik, és hogy tartsd magad, |
| senki nem szól, nem lép elődbe Kháron, |
| és Cerberus csak hangtalan ugat, |
|
| tapinthatatlan ellenség ha kínoz, |
| vattázva fojt meg, lassan, mint a vírus, |
| éles verejték ér a szájadig, |
|
| s mint katonáé, akit kikötöttek, |
| lábad kapálva kergeti a földet – |
| nincs széttörve a föld. Csak szétfolyik. |
|
|
De profundis
| Ki elérhető vagy egy pókfonálon, |
| ha megtudjuk a sokszög útjait, |
| vezesd ki Léted labirintusából, |
| akit a kétség csaknem kútba vitt. |
|
| Égő bokor vagy? Krisna, Buddha, Krisztus? |
| A történet egy eszméig fölér. |
| A hős lehajlik: „majd a kommunizmus”, |
| a víz morajlik: „művészi tökély”. |
|
| Hívőket adj a tévelygéseinkhez, |
| okos munkást, ne bamba sörnyelőt, |
| tudóst, ki célt nem önszobrára illeszt, |
|
| papot, ki nemcsak prédikálni jött. |
| S ki a döntést csak hírből ismerem: |
| adj jó halált az útra, Istenem. |
|
|
Három gésa egy régi porcelánon
|
Tóth Eszternek
| Egy gésa teát kínál mindhalálig, |
| lábát rejtve a másik ül s figyel. |
| A harmadik csak áll és nem teázik: |
| itt megegyezés történt, ő a jel. |
|
| A narancsszínű pagoda falának |
| nekilódul majd a cselekedet. |
| A csésze törhet, aki ül, felállhat – |
| de ő, ki jel volt, semmit sem tehet. |
|
| Körötte vízpart, lampion, faágak |
| (fulladás-, égés-, akasztásveszély); |
| a tárgyakból az alkalom kiárad, |
|
| a többieket elszívja az éj, |
| csak ő van itt. Mert őrzi az ecset. |
| Mert egyszer fontos volt valakinek.
|
|
|
Hangsúlyeltolódás*
| Mert egyszer fontos volt valakinek, |
| csak ő van itt. Mert őrzi az ecset. |
| A többieket elszívta az éj, |
| a tárgyakból az alkalom kiárad: |
|
| fulladás-, égés-, akasztásveszély |
| (körötte vízpart, lampion, faágak), |
| de ő, ki jel volt, semmit sem tehet? |
| A csésze törhet, aki ül, felállhat; |
|
| nekilódul majd a cselekedet |
| a narancsszínű pagoda falának |
| – itt megegyezés történt, ő a jel – |
|
| a harmadik csak áll és nem teázik, |
| lábát rejtve a másik ül s figyel: |
| egy gésa teát kínál mindhalálig. |
|
|
Közelítések
| Halottak lelke a vizek felett |
| a hidló végén ikercsillagok |
| jobb s bal felől egy szonett imbolyog |
| lenn a pályán a mozdony közeleg |
|
| A szerelmen az árnyék túlmutat |
| szabadság az majd árokpartra vet |
| ragacsot értél nem kíméletet |
| sötét Európa így nyit tévutat |
|
| csak az szánalmas aki itt van itt |
| most szívja fel a szót hogy nincstelen |
| nincs széttörve a föld csak szétfolyik |
|
| adj jó halált az útra Istenem |
| megegyezés volt s odalett a jel |
| ha egyszer fontos voltál látni kell |
|
|
Rapszódia a szabadságról*
| Ébren is látlak. Bartók egybehangzása |
| vagy, de lehetsz októberi szél. Hallak. |
| Óceáni kikötő szójabab-illata. Lélegzetvétel. |
| Ölelésre várók verejtékcseppjei. Sórétegben |
| tapintott bánya. Tágasság-emlék. Uszonyok |
| emlő-, here- és földgömb-tapasztalása. |
| Forró jég. Zuhogó föld. Jézus göröngye |
| két és fél napig. Szögek félelme: akit |
| tartanak, nem bír összeroskadni többé. |
| Bajonett visszarettenése: nincs mód átélni |
| a végső fájdalmat, elnyeli a csend. |
| Tudós görcsölő keze a dolgozat felett: |
| kit alacsonyít le a játékkal megkísértett |
| lét – elindul a vonat? vagy csak ő indul el? |
| Melyik méltóbb: a vakmerő, vagy a vegy- |
| elemző? aki versben kiold, vagy aki egy |
| mondattal megold valamit? akit bénít |
| a történés, vagy akit bátorít az esemény? |
| aki másokra utalt, vagy akit magára |
| utalnak? s aki nélküled él, vagy aki |
| a hiányodba belehal? Mindennek |
| előtte vagy. Teremtésnek, elrontott világnak, |
| elveszett szerelemnek. Amit kivívnak, |
| nem te vagy. Az már csak almára vissza- |
| rakott héj, kiegyezés. Tőled a Kezdetek |
| megőrzött gyönyörét kell megtanulni. |
| A versen innen érzékelhetőt. Alapvető |
| feltételed: inkább az öröm hagyjon el, |
| mint az oxigén. Hagyományod: hogy |
| nem a szerelem, csak az élet alternatívája |
| vagy, s az emelt fő legendájánál többre |
| tartod a vágyat, hogy te légy mindenek |
| után, mint a közösség, mint az anyaméh, |
| mint a föld, mint a félelem. |
|
|