Atyám, nagyméltóságú úr, az Ön sugárzó |
kegyelme arra érdemített, |
hogy én, pallérozatlan felföldi leányzó, |
szemébe nézzek a világi bűnnek |
s mint ördög láttán vándor prédikátor: |
hanyatt vágódjam vétkeim súlyától. |
|
Mert íme, nem vagyok szerény. Hívő se éppen. |
Pazarló voltam kezdettől kevélyen, |
s akit a gégém zsoltárokból ismert, |
csak haragomban szólítottam Istent. |
A bosszú Istenét! nekem sosem volt |
olvadtszemű, töviskoronájú, |
magát hallal-kenyérrel szétosztó uram, soha, |
az enyémnek köve volt meg olaja, |
hetedíziglen a velőbe nyúlni, |
képmás nélküli, szörnyű Logika. |
|
Nagy sakkjátszmában voltam én paraszt. |
Keveset léptem, s mindig ugyanazt, |
még most se látom tisztán az irányt. |
Hát szóltam is, meg hallgattam is én, |
akár Nagyméltóságod a misén. |
|
És énekeltem! mennyit! a Fiút, |
a Jóistent, aki csókolni tud, |
Pán-sípon játszik, Buddha-karja van, |
öreg bráhminnal gerezdet kötöz, |
szemöldökétől megdördül az ég, |
réztenyerében indián gyerek, |
piramis térde, bordája totem, |
világít, ha a tengerre hajol |
|
s akkor mindenek zümmögnek, Atyám, |
mindenben megindul a gégetájék. |
Nagyméltóságú úr, micsoda játék |
súlyt görgetni arra, mi súly magától, |
s nem várni meg, hogy magától kilábol, |
de váltságdíjért, ostyáért, imáért, |
mint egy rongypapírt, leemelni róla? |
|
Ez volna az a sugárzó titok? |
Kegyelmes püspök, kettőnk között szólva, |
|
Hogy fordított arány a büntetés |
azzal, ha könnyen felmentem magam. |
Hogy evilági vétkeink közül |
legsúlyosabb a kockázattalan. |
Ön, gyöngydombormívű ornátusában, |
szószékén mozdulatlan, süppeteg. |
Nekem, az ingajáratú magányban, |
egy rezdülés is megmérettetik. |
Parancsszó nélkül is mozogni kell. |
|
Mit ér a bizonyosság, amit Ön kinál? |
Időhúzást a lelkiismeretnek. |
Maradjak én továbbra is, Atyám, |
szénbélű gyémánt, óhitű eretnek, |
tudván a dolgok kérges belsejét – |
Ön meg csak látván, meddig a szem ellát. |
|
Már vált a nap. Elindul a levél. |
Foglalja Ön imába Isabellát. |
|
|