Isabella Bäumer levele Aubigny püspökéhez*

Atyám, nagyméltóságú úr, az Ön sugárzó
kegyelme arra érdemített,
hogy én, pallérozatlan felföldi leányzó,
szemébe nézzek a világi bűnnek
s mint ördög láttán vándor prédikátor:
hanyatt vágódjam vétkeim súlyától.
Mert íme, nem vagyok szerény. Hívő se éppen.
Pazarló voltam kezdettől kevélyen,
s akit a gégém zsoltárokból ismert,
csak haragomban szólítottam Istent.
A bosszú Istenét! nekem sosem volt
édes-aranyszájú,
olvadtszemű, töviskoronájú,
magát hallal-kenyérrel szétosztó uram, soha,
az enyémnek köve volt meg olaja,
hetedíziglen a velőbe nyúlni,
képmás nélküli, szörnyű Logika.
Nagy sakkjátszmában voltam én paraszt.
Keveset léptem, s mindig ugyanazt,
még most se látom tisztán az irányt.
Hát szóltam is, meg hallgattam is én,
akár Nagyméltóságod a misén.
És énekeltem! mennyit! a Fiút,
a Jóistent, aki csókolni tud,
Pán-sípon játszik, Buddha-karja van,
öreg bráhminnal gerezdet kötöz,
szemöldökétől megdördül az ég,
réztenyerében indián gyerek,
piramis térde, bordája totem,
világít, ha a tengerre hajol
és elzuhan –
s akkor mindenek zümmögnek, Atyám,
mindenben megindul a gégetájék.
Nagyméltóságú úr, micsoda játék
súlyt görgetni arra, mi súly magától,
s nem várni meg, hogy magától kilábol,
de váltságdíjért, ostyáért, imáért,
mint egy rongypapírt, leemelni róla?
Ez volna az a sugárzó titok?
Kegyelmes püspök, kettőnk között szólva,
én ennél különbet tudok.
Hogy fordított arány a büntetés
azzal, ha könnyen felmentem magam.
Hogy evilági vétkeink közül
legsúlyosabb a kockázattalan.
Ön, gyöngydombormívű ornátusában,
szószékén mozdulatlan, süppeteg.
Nekem, az ingajáratú magányban,
egy rezdülés is megmérettetik.
Parancsszó nélkül is mozogni kell.
Mit ér a bizonyosság, amit Ön kinál?
Időhúzást a lelkiismeretnek.
Maradjak én továbbra is, Atyám,
szénbélű gyémánt, óhitű eretnek,
tudván a dolgok kérges belsejét –
Ön meg csak látván, meddig a szem ellát.
Már vált a nap. Elindul a levél.
Foglalja Ön imába Isabellát.
 

1969

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]