Özönvíz

Ne sírj. Ahogy mennek az évek, egyre beljebb furakszik a sírás. Mélyebb a kút, kötöttebb a perem. Az arcod körém-keményedett, mint a pergamen, áttetsző rajzolataidból történetek viharzanak elő, színhellyel, beporzott faluval, műkedvelő ebekkel, futballal, érthetetlen férfi-örömökkel, ne sírj, próbállak végiglátni az uton, én mindennek a negatívját tudom, nekem pokol, ami neked édeni, és fáj, amit magamba kell építeni, mert nőnek lenni szörnyű homorúság – te csak segítesz vájni az időnek. Menekülnék a jövőbe előled – mi az, hogy jövő? józanon láttad-e? milyen dimenzió, hol az innenső látószöge? Lehet-e odarugaszkodni, hogyha van, idébbjön-e, ha vakolom magam? Ne sírj. Ha semmi sincs, akkor se sírj. Áttetsző tested, sárga rajzolat, omló kutakon szép kútfigura, bennem van, mint a kép a bábsütőben – a bekerített élet negatívja. Egyszer valaki szomjas előhívja a tengerparton, szitáló esőben, labdaszínű ernyők alatt: az egész tenger körülötte szárnyal s ő nézi a vizet, másodmagával. 1968