Klinikán

Ez itt a szerelem határa. Itt azt mondják: vége a napnak. Meg azt: viszontlátásra, drága. Pontosan vége a pillanatnak. Mindent limitálnak. Találkozás ettől-eddig, a randevúba pincér, házmester, doktor belenéz. Sisakforgós vitéz voltál a viharokban – hamarosan menned kell: ott a fal, beletörheted vérszimatos orrod, azám, muszájból van a tégla, s a malter hozzá a sajnálkozás, készülj. A balladákat civilizálták: egy beszélgetés három perc – halló, még lemaradt a refrén, valami fontosat akartam – menjen onnét azzal a homállyal, erős világítás kell ide – emlékszel, akkor fénybe borultak a kertek – csipeszt, fogókat, ollót – lábra álltak a fák, körbe is mentek, ördöngős cirkuszi vad – tampont – nem akart szűnni semmi – fogja le, nővér – legalább távlatként vártuk a végtelent, párhuzamos vonalak – mi ezt az eljárást alkalmazzuk, kérem, villanyáram helyett – ó, a hátgerincemen az a villanyáram! a lelassult léptű fák! elkékült csőrű vadmadár a holdban, két lába közt húnyó leander-ág – békesség a jelenvalóknak, a soha-ki-nem-gyógyulóknak, a feltámadva temetőknek, a sejtjeikkel fizetőknek és csönd – még, még, ollózva kézzel-lábbal, odáig fuldokolva vágytál – miféle centrifugális erő szédít innen, csöpögő csapok, klóros virágok, gézre-feszített krisztus-asszonyok, hetvenezer ágytál mikrokozmoszából a levegőnyi körbe átszórva hézagain, küllőin, húrjain – Doktor – Aeolus – az ujjaim – az ujjaim – nem morfium, más kábulat játszik vízizenét a terheseknek, valcert fekélyeseknek, csípő-csavaró rumbát keresztbe-kasul-varrottaknak, nászindulót a riadt-vihogóknak, esetteknek, sekélyeseknek, lomposoknak, szimfóniát, négytételest, nekik, akik már sosem lesznek asszonyok, szimfóniát, amiből kikopog az egyszeri vadmadár, a mindenütt jelenvalóknak, a soha-ki-nem-gyógyulóknak, a feltámadva temetőknek, a sejtjeikkel fizetőknek, erre, amarra viszik őket, két lábuk közt ringó leander-ág, minden holdtöltés elkezd muzsikálni – többé nem lehet limitálni. 1968