Kettős menyegző^*

Betölt az év   és fölkelt vala Ráchel letört hitét   hogy elhagyná, ha rálel az ifjura   s megnyitja néki házát a nagy csuda   a megváratott lányság. És Ráchel ment   és kinn már állt a sátor és átellent   az egész férfi-tábor és oly sokan   begyűrűzték körükbe hogy boldogan   lehullna már ölükbe – de nem. Hisz ott   a csordakút, a korsó, s az elhizott   tinók között az olcsó darócba bútt   fiú, szemében álmok, a csordakút,   az ég, a régi Jákob. És amikor   körülfogták a sátrat és amikor   hozták a hosszú fátylat s a fátyolban   a sátor alá mászik az ártatlan,   a fonnyadó, a másik, akkor Ráchel   szétszaggatá az ingét, immár rá kell   bírni, hogy menjen innét, mert veszendő   a széna-ágy egészen s hét esztendő   ül a tinók szemében. S megint betölt   az év, fölkele Ráchel, nem volt letört,   jól tudta, hogy ma rálel a férfira,   s megnyitja néki házát az éjszaka   a megváratott lányság. És Ráchel szállt   és kinn már állt a sátor és kővé vált   az egész férfi-tábor mert hétszer fútt   a szél fátylába – mégis a csordakút   fölött megállt a szél is. De ő csak szállt,   szárnyatlan szállt az úton és korsaját   nem kereste a kúton; mi jöhet még?   nem nézett többé széjjel. Egy rögeszmét   ölelt meg akkor éjjel. 1959