Legenda a Negyedikről^*

Antal volt mind a négy, a dédapánkról, ki egy penészes borpincében égett, mikor lement a bőjti szent borért. Elindultak egy dunántúli községből, mert nem volt maradásuk. Mentek a hóban és mentek a sárban, ropogva lépkedtek a sós időben, s az esténként kigyúló tűz fölött a jobbkezükkel jól összefogóztak, és hallgatták, hány útja van a szélnek. Az első fekete volt és rekedt hangú, a második szőke és könnytelen szemű, a harmadik összezárt szájú barna óriás, s nem tudom, milyen volt a negyedik; az első hajladozva rettegte az istent, a második, ha megijedt, mosolygott, a harmadik álmában pallost tartott, s nem tudom, mit remélt a negyedik; elindultak és többé meg sem álltak, mindegyik valamit árult a világnak: istent, békét, bosszút az első három, és életmelegét a negyedik; és jött a szél és eltörte az istent, és jött a szél és föltépte a békét, és elvégezte helyettük a bosszút, s északnak, délnek, nyugatnak, keletnek csak úgy kiszórta azt a meleget, s ők négyen mentek, négyen négy irányban, lábuk alatt hol itt, hol ott fordult a glóbusz, és sehol, de sehol nem volt marasztaló ereje a földnek, mindenki látta menni akkor őket – micsoda négy dalia volt, nagy isten, még most is mennek, át minden határon, nyugaton, délen, keleten, lépésüket a sós idő megőrzi, mennek, mennek az édes Antalok, keresztül a havon és keresztül a sáron, öregszik, szépül, magaslik a három, s a negyedik – halott. A dédapánk egy penészes pincében égett, mikor lement a bőjti szent borért, s mikor a szél föltámadott hivatlan, egy szikra mindnyájunkat utolért. Hol fölmutatjuk, hol meg elfeledjük. Ki rejtegetné, abban fölragyog. De nem hagyják a vándor-őrhelyet, és négyen vannak ők, az Antalok, mert négy tenyér szépen tud megfogózni egymásban, lobogó tűz fölött, s megtartani e forró csöndben engem élő és holt testvéreim között. 1963