Versek

1958–1970

 

 

 

 

Hódolat Chagallnak

A csészekürt estét jelez,
pattogzik a platán,
a vízibolha ébredez,
tündér keresztapám.
A békakórus felbrekeg:
„Ön itt, ön itt, Madám?”
Hát hol lennék, ha nem veled,
tündér keresztapám?
Szűk a világ és végleges:
mindent halálra szán.
Legyél fintorgó énekes,
tündér keresztapám!
 

Szigliget, 1969 május

 

 

 

Ajtófélfámon jel vagy*

In memoriam G. Gy.

 
Nincsenek emlékeim,
és ha vannak sem őrzöm őket.
Sohasem koslatom a temetőket,
nem rendít meg a szerves kémia.
De néha úgy november táján
ha köd van és a nyirkos ablakok
mögött levegő után kapkodok,
anélkül, hogy alakod látni tudnám,
a vegetatív emlékezés útján
fel-felszivárog egy mozdulatod.
Érzem, hogy hosszú, ideges ujjaid között
termosz forog és rossz konzervnyitó,
zsebkés és tátott szájú hátizsák,
meleg alsónemű és imakönyv,
s a súlytalan teher alatt a hátad
ropogva eszmél rá, hogy bírja még.
Érzem, hogy indulsz. Kilépsz, jólöltözött csavargó,
sohase mész, csak indulsz,
nevetve hátranézel, harmincnyolc évesen,
visszajövök, hamar, bólintod, mutatod
(másnap lett volna a születésnapod)
és vinnyogva, befelé sírsz, mint egy Mednyánszky-kép,
és integetsz – hogy integetsz!
Ajtófélfámon jel vagy: megtapadtál;
a Ferdinánd-híd, a tenyérnyi rács,
a lucskos út, a végelgyengülés, a fű-zabálás
vak képzelés csak mind, elmeszülemény,
hiszen hazudtam, látni szoktalak,
a novemberi fojtó ég alatt
velem indulsz, lélegzel, könnyeid
az én torkomat szorítják, és én hagyom,
s ott fönn, ahová elrepült,
az a szádból kiütött, vékonyka cigaretta
tizennyolc éve ég egy csillagon.
 

1963

 

 

 

Legenda a Negyedikről*

Antal volt mind a négy, a dédapánkról,
ki egy penészes borpincében égett,
mikor lement a bőjti szent borért.
Elindultak egy dunántúli
községből, mert nem volt maradásuk.
Mentek a hóban és mentek a sárban,
ropogva lépkedtek a sós időben,
s az esténként kigyúló tűz fölött
a jobbkezükkel jól összefogóztak,
és hallgatták, hány útja van a szélnek.
Az első fekete volt és rekedt hangú,
a második szőke és könnytelen szemű,
a harmadik összezárt szájú barna óriás,
s nem tudom, milyen volt a negyedik;
az első hajladozva rettegte az istent,
a második, ha megijedt, mosolygott,
a harmadik álmában pallost tartott,
s nem tudom, mit remélt a negyedik;
elindultak és többé meg sem álltak,
mindegyik valamit árult a világnak:
istent, békét, bosszút az első három,
és életmelegét a negyedik;
és jött a szél és eltörte az istent,
és jött a szél és föltépte a békét,
és elvégezte helyettük a bosszút,
s északnak, délnek,
nyugatnak, keletnek
csak úgy kiszórta azt a meleget,
s ők négyen mentek,
négyen négy irányban,
lábuk alatt hol itt, hol ott fordult a glóbusz,
és sehol, de sehol
nem volt marasztaló ereje a földnek,
mindenki látta menni akkor őket –
micsoda négy dalia volt, nagy isten,
még most is mennek, át minden határon,
nyugaton, délen, keleten,
lépésüket a sós idő megőrzi,
mennek, mennek az édes Antalok,
keresztül a havon és keresztül a sáron,
öregszik, szépül, magaslik a három,
s a negyedik – halott.
A dédapánk egy penészes
pincében égett,
mikor lement a bőjti szent borért,
s mikor a szél föltámadott hivatlan,
egy szikra mindnyájunkat utolért.
Hol fölmutatjuk, hol meg elfeledjük.
Ki rejtegetné, abban fölragyog.
De nem hagyják a vándor-őrhelyet,
és négyen vannak ők, az Antalok,
mert négy tenyér szépen tud megfogózni
egymásban, lobogó tűz fölött,
s megtartani e forró csöndben engem
élő és holt testvéreim között.
 

1963

 

 

 

Az egyszeri kovács

Mikor az első olajmécs kigyúlt,
napest után az első ragyogás,
ahogy céhlegény apjától tanulta:
jóestét, szólt az egyszeri kovács,
mindnyájatoknak.
Taplót tapintott a ház asszonya
s meglobbantotta benn az ős tüzet,
ahogy céhlegény apjától tanulta:
és nyelveltek a fényes őrtüzek.
Tiltottak, hívtak.
Kinn, a tanyán, a gyér meggyfák alatt
legényke baktat, farkasszemet néz,
ahogy céhlegény apjától tanulta:
nincs ház tovább, cicáz a sok lidérc.
Hazáig hívnak.
S mikor a metropoliszok
villanyos rejtjelekkel fénylenek,
s a vándorcirkuszok
ponyvát szagolva őszi ég helyett
nyitányt ragyognak,
figyeljetek, mert pontban este hétkor
a föld alatt megáll a kalapács;
ahogy céhlegény apjától tanulta:
jóestét mond az egyszeri kovács
mindnyájatoknak.
 

1958

 

 

 

Óbudai varázsolás

Ha arra jársz még, játsszanak
tornyos ujjú várat a fák
s megint zsongjanak körülötted
magad-idézte
végtelen szómágiák.
Megállj akkor is, ha a dombon följebb
nagy kőkockából lámpa lobban,
láss bagoly-villogás helyett
hívogatást az ablakokban.
Ha idegent gyanítva, láncon
láthatatlan kutyák ugatnak,
a tűzre gondolj
s száraz lábbal kelj át a sáron.
A köd ellen, a fojtás ellen,
a rontás ellen
gyújtsd meg göcsörtös-bűvös ujjad
s a köd a csillagokba fullad
és len a messzi vízen
hol nem süt most a hidak íve sem,
az Idő térdel engedelmesen
és kialszik az ablakok csipás
szemén a lámpa
a kutyák tűz-álma
a sárillat
a ködnyelő csillag
és minden egyetlen forró szárnycsapás
aztán ha lassan indulnak a percek
légy az, mivé lenned megíratott:
herceg
magányos herceg a leigázott tájon
a káprázattól szemed ne fájjon
te igazságod verítéke
minden harmat hajadra üljön
s koszorús elragadtatásom
egy domb mögül
konok nyakad köré repüljön.
 

1958

 

 

 

Egy Tolna megyei temetődombon

Huszonöt éve élek hallgatok
és nem tudom hogy idegen vagyok
Mert azt hittem hogy hőfokom heves
magába nyel a fortyogó leves
és én is hús és zsír és csont leszek
a többi csepp közt cseppnyi pont leszek
s a kondér mindnyájunkat egybefog
ha tűz lobog ha többé nem lobog
de hirtelen rámtört a rettegés
hogy húsom zsírom csontom is kevés
hogy többen tudják rólam hátmögött
nem vagyok egy a többi csepp között
valaki így szólt ide nézzetek
a levesbe egy ronda légy esett
és értem nyúl egy óriási ujj
kipöckölnek rázkódva bőgve Fujj
S a földnek édes barna torka van
Nem sikerült Mit áltassam magam
 

1959

 

 

 

Kettős menyegző*

Betölt az év
 
és fölkelt vala Ráchel
letört hitét
 
hogy elhagyná, ha rálel
az ifjura
 
s megnyitja néki házát
a nagy csuda
 
a megváratott lányság.
És Ráchel ment
 
és kinn már állt a sátor
és átellent
 
az egész férfi-tábor
és oly sokan
 
begyűrűzték körükbe
hogy boldogan
 
lehullna már ölükbe –
de nem. Hisz ott
 
a csordakút, a korsó,
s az elhizott
 
tinók között az olcsó
darócba bútt
 
fiú, szemében álmok,
a csordakút,
 
az ég, a régi Jákob.
És amikor
 
körülfogták a sátrat
és amikor
 
hozták a hosszú fátylat
s a fátyolban
 
a sátor alá mászik
az ártatlan,
 
a fonnyadó, a másik,
akkor Ráchel
 
szétszaggatá az ingét,
immár rá kell
 
bírni, hogy menjen innét,
mert veszendő
 
a széna-ágy egészen
s hét esztendő
 
ül a tinók szemében.
S megint betölt
 
az év, fölkele Ráchel,
nem volt letört,
 
jól tudta, hogy ma rálel
a férfira,
 
s megnyitja néki házát
az éjszaka
 
a megváratott lányság.
És Ráchel szállt
 
és kinn már állt a sátor
és kővé vált
 
az egész férfi-tábor
mert hétszer fútt
 
a szél fátylába – mégis
a csordakút
 
fölött megállt a szél is.
De ő csak szállt,
 
szárnyatlan szállt az úton
és korsaját
 
nem kereste a kúton;
mi jöhet még?
 
nem nézett többé széjjel.
Egy rögeszmét
 
ölelt meg akkor éjjel.
 

1959

 

 

 

A kútba néztem

A kútba néztem és semmit se láttam:
én rég tudom, hogy semmi sincs a mélyben.
A vízbe ugrott egyszer egy bolond,
a kútban akkor levegő se volt.
És mégis milyen szédítő a káva
a vágyon túl és innen a veszélyen.
Lenn zöldszegélyű holdkaréj remeg,
hintálnak rajta pókok és legyek.
Az ember fél és ittmarad maga
és mintha csobbanást is hallana;
jól megfogózik fenn a meredélyen,
s lopva lehajlik mélyen, mélyen, mélyen.
 

1961

 

 

 

Orfeusz

 

I

Eltakarják a partot a fehér olajágak
a homoksíma vízen nem lengenek vitorlák
Valahol erre járhatsz néha érzem
hogy az óriási eol-hárfán végigfut a szél
A sziklák közt ilyenkor egy-egy pillanatra
fellélegeznek a fűcsomók
Ötezer éve várlak
 

II

Hiába ring az utcán a csillogó karének
hiába vibrálnak a szürkületi fények
ha nem vagy itt minek a naplemente
minek kezdődik újra a vizek mormolása
minek bámulnak rám a jámbor állatok
és a szelíd kövek
 

III

Terített asztal várhat kobaltkék ég alatt
dalok széplábú nők nagy bűvölések
egy korsó vízben is szád hűvösét keresném
ó ifjúság egyetlen és utolsó jaj utolsó
ibolyántúli lobbanása
minden fajankó nagy szavakkal vár rád
ha megfordulok egy március estén
vedd el a szemem világát
 

1962

 

 

 

Harmadszor

Hét esztendeig függtem, mint egy megbűvölt bogár,
mondataid ökörnyálán,
és szívtam a bodza, a jázmin, a páfrány
másoktól ismert jószagát.
Olykor azt hittem: én vagyok a jázmin.
Hét esztendeig voltam jázmin, tiszafa:
egy képzelt patakpart felett
eresztettem léggyökeret
s azt hittem, erős a gyökér,
azt hittem, hogy a földig ér.
Hét esztendeig volt erős gyökerem,
nem-vándorló, röghözkötött, onnan nyújtózkodó
kis lélek-dzsungel, kuszaságában is idetartozó,
szélben is moccanatlan.
Hét esztendeig hozott híreket a szél
rokonokról, pusztán, szőlőhegyek között,
dombhajlatokban lassan munkálkodó,
síp-faragó, nyáj-terelő, üllőre verő
csontok mozdulatáról,
hét esztendeig enyém volt az a két karral átfogható
kicsi távol, és nemcsak statisztikai adat
volt, hogy itt születtem, de jóvoltodból
valóság,
hét esztendeig valóság volt, hogy nem kell fizetnem,
amiért puszta létemmel megfizettem,
és tudtam: nincs többé az a hatóság,
mely kidobhasson,
ettől a földtől megint elvitasson.
Most merre vagy? Hét esztendő után
sehol se lellek – szavaid itt-ott megcsillanva úsznak
őszből-tavaszba
s te már nem váltod őket igazra,
csak a föld az, ami a helyén maradt.
Csak ez a föld, meg én. S mostmár tudom
hét esztendő után,
hogy csontommal harmadszor végképp elnyerem –
de köszönöm,
hogy előbb te adtad nekem e földet.
Áldó négy ujjam ott tartom fölötted
mikor átbuksz a kocsmaküszöbön.
 

1962

 

 

 

Keserű-gyökerű

Gyökér, gyökerecske,
testszínű erecske,
honnan jössz, televény-
munkáló jövevény?
Milyen sors nőtt veled
föld alatt, föld felett,
borzongó levelű
keserű-gyökerű?
Miféle hatalmas
évezred-rétegek
dajkáltak tégedet?
Miféle siralmas
jégesők, záporok
emlékét ápolod?
Miféle nap sütött,
hányszor kapa ütött,
aszály vékonyított,
forgószél konyított?
S miért ki nem tépett?
Mi őrizett téged,
nyújtózó levelű
keserű-gyökerű,
mutasd csak az ujjad,
takard be a mélyed,
te, te eszeveszett
kapaszkodó élet.
Akármi szél hordott,
akárhány áll lesbe,
nem mozdulhatsz többet,
gyökér, gyökerecske.
Itt kell a számumot
derekadba kapni,
itt kell növekedni,
itt kell elrohadni.
 

1963

 

 

 

Újpest

Kültelki házak udvarán
mely hosszú, mint a létra,
és lányok ülnek néha
a létra hézagos fokán,
kültelki házak udvarán
hol inget szárogatnak
s öreg kutyák ugatnak,
bealkonyul nagyon korán,
s a házigazda óborán
osztozik három szomszéd,
és hegedű is szól még
kültelki házak udvarán;
s míg kortyol három szomszéd
benn vitrinben matatnak,
képeslapot mutatnak,
és hegedű is szól még,
s a gerlék fölrepülnek,
a viola sikoltoz,
egy asszony zoknit foltoz,
ó, kinek hegedülnek –
kültelki házak udvarán
elsápadnak a mályvák,
veti a csönd a kártyát,
és itt az éj nagyon korán;
fölbúg egy vízcsap hirtelen
s a pengevékony falakon
áthallatszik a szidalom,
áthallatszik a szerelem,
kulcslyukon néz a szerelem,
s kültelki házak udvarán
távoli sípjel szól, talán
a szél megy itt, a szertelen
kabáttalan kalandor,
egy lámpafényt magára húz –
s a remízben a kalauz
az asszonyára gondol.
 

1960

 

 

 

Széttört üveggolyók

Mondd, láttad már te is, hogy este tíz után,
mikor a fák az utcát átölelve tartják,
s a gesztenyéken lassan, nagyon lassan
felizzanak a gyertyák,
s mikor mindnyájan hazamennek,
kik mindezt látva látták,
s a kapuk alól kidől a huzat
megingatni a lámpát,
s mikor szemben két árny egymásra hajlik
s a villanykapcsolóba markol,
s a foszló-sárga ablak-négyszögek
sorban lehullnak a falról,
és igaztalan szájad
minden szerelmest elátkoz:
nekik csönd van a csókhoz –
neked nincs az íráshoz,
mert széttört üveggolyók az éjszakák,
szállnak, zuhognak, felragyognak,
neszezve ütődnek a fáknak
s az ablakodnak,
mondd, tudod te, mi az, hogy este tíz után
neked minden zizeg, világít,
hat érzékedre hatszáz üvegszilánk zuhog –
mondd, láttad már a mások éjszakáit?
Mindig a másokét!
S voltál-e megbocsátó, míg a csont
is pattogott fejedben,
mint az óra? Mondd!
Mert úgy tudd meg, hogy én tíz éve látom,
még csak ki sem kell nyitni a szemem.
S egyszer a seb sebezni is tanít.
Ha erre jársz, gondold meg, idegen.
 

1961

 

 

 

Szeretek várni rád

Eső kering az utcán, s idebent
a lámpa körül gyűrűzik a csend,
ahogy ülök és várlak.
Nincs más világ: magamba búvom el.
Ilyenkor nem hiszem, hogy látni kell,
ilyenkor óriás vagyok,
aki elég magának,
lebegek fönn, a csont-palack felett
és az sem érdekel,
hogy kerek szemmel figyelnek a tárgyak.
Ülök és várlak.
Mióta várok így?
Emlékszem, meggyűltek az évek,
feltornyosult a megvárattatás,
közben mosoly fürösztgetett, közelség,
jószó, szívesség és kézfogás,
lassanként gyanús lettem önmagamnak
s előrebukván a jövő felé
(hogy ki jön még és ki az, aki nem jön)
belémfagyott a maradék lehellet
és meggyűlöltem, akit várni kellett –
és most eszméletem hideg falára
kikönyökölve nézek innét,
s mint az igazi boldogok,
a tétovázó ifjúságra
s a lépteidre gondolok.
Te vagy bennem a bizonyosság,
az önvédelem és a gőg,
a különbség, az azonosság,
a fejtartás mások előtt.
Ha jössz, a padló is megéled,
körvonalat kap a világ,
a tárgyak előrefeszülnek,
türelmük szétveti az ajtót,
lebiccenő fejem fölött
a lámpa lélegző virág,
jaj, nézd, hogy szeretek,
szeretek várni rád,
nézd, én, az egykori csavargó,
hogy ülök itt, nyugalmi lázban,
e mozdulatlan mozdulásban,
ülök és várlak, várlak –
állj meg! egy perccel előbb, mint belépsz,
még felmutatlak a világnak.
 

1961

 

 

 

A keszthelyi téren

Nagyon-nagyon hideg volt a hold,
nagyon-nagyon kék volt az ég,
iszonyú magas volt a Városháza tornya –
sétáltunk.
Milyen hatalmas volt a tér!
S a ferde Szentháromság, elgyötört barokk
angyalaival! A langyos fű, amerre mentünk,
harsogott.
Én vártam, hogy a hársak tetején
madár fog éleset sikoltani,
s felébred mákonyos álmából az óriási
babaváros.
Kongattak. Fenn, a villanydrótokon
nagy, láthatatlan szikrák szakadoztak
egy semmitmondó cinkos üzenettel
valahová.
S a tó felől, a lila parkon át,
a rács közé vert sikátorokon
lebegve jött, mint súlytalan göröngy, a békák
szívverése.
… Dobhártyám csalt meg?! Ennyi volt az út.
Nagymessze kulcs zörrent a zárban.
Ott mentem, meneteltem temelletted
gólyalábon.
 

1961

 

 

 

A síkság

A végnélküli hómező
hiába nézed nem vagy ott
nincs ki hiányod elüvöltse
nincsenek prérifarkasok
nem esik jég nem fúj a szél
senkinek foga nem vacog
öles pelyhekben fagy a hó
hiába nézed nem vagy ott
nincs ház ahonnan csüngjenek
kedélyes formás jégcsapok
nincs semmi forma és kedély
senkinek foga nem vacog
hiába nézed hajnalig
hosszú az éjjel nem vagy ott
nincs ki halálod elüvöltse
nincsenek prérifarkasok
 

1964

 

 

 

Pannon ég alatt

A présház alatt megfordul az út
jobbra lehajlok s látom a falut
a kékre csiszolt hegyi utakon
idegen vagyok kíváncsiskodom
ember sehol csak szőlő és akác
antennák alatt homokból a ház
pincék között és pannon ég alatt
szürke próféta kis szamár halad
gyöngyház fülével hátrainteget
ez volt a tisztes plebejusnegyed
ötszáz év előtt itt hagytak nyomot
kordéjukkal a kalmár-vándorok
innen nézték a haragos időt
a szelíd pékek és a bábsütők
s a várból visszaszólt a zene tánc
és olasz fényével a reneszánsz
s amerre egy-egy kordé elhaladt
utak nőttek a pannon ég alatt
s barna kaftánját meghúzva magán
az én ősöm is erre jött talán
s ahol most én az útszélen megállt
körülnézett és félve prédikált
vagy az a másik az a józanabb
ihol csinált szattyán topánokat
és szépanyám kis sárgaszemű nő
nézte hogy kutya ne szökjön elő
kicsapta játszani a gyereket
és énekelt és füveket szedett
s a zsoltár és a cserszag szerteszállt
a dombok körül járta a határt
széllel vesződött télben áttelelt
a férgek nagy gyomrából újrakelt
így jártak mind a lábnyomuk ezüst
jöttek hivatlan szépen mint a füst
s ahogy én védem a magam rögét
őket is megvédte a pannon ég
innen is túl is kéklik az az út
hát menjen innen fusson aki tud.
 

Visegrád, 1964

 

 

 

A méh románca*

Egész világ nekem kínál
különb-különb mézeket
azonnyomban azzá válok
amit magamba veszek
titkos szelek elsodornak
vagyok szélben szalmaszál
porzanak a messzi rétek
üvegtestem arra száll
én vagyok a rét felett a
hajladozó hangaszál
egyik lábam Bornemisza
másik Salamon király.
 

1964

 

 

 

Esti imádság

Én olyan nagyon jó vagyok
mint öreg nyulak, öreg királyok.
Nappal nem szólnak rám a kocsisok,
este nem ütnek meg a huligánok.
Ha eljössz hozzám, én leszek
nagy út után a vizesárkod.
Mert olyan nagyon jó vagyok
akár a víz, hogyha kivánod.
Hullám fölött, hullám alatt
elalszom majd, semmit se látok.
Betakarják a szememet
tátogató fehér virágok.
 

1965

 

 

 

Kőbogár

Poros szelekkel érkező
tíz-lábú kőbogár
ki könnyű voltál egymagad
most rám-súlyosodtál
szétnézek nincs tovább utam
csak kiabálhatok
bálványok dőlnek mi marad
felnézek te vagy ott
a tökély pillanata vagy
ez az forró a jég
leteszem újra a fejem
jöhet valami még
jöhet körülcsavar a por
bontják a csontjaim
nézik nézik az éhezők
hogy széjjeloszt a kín
néhány köröm egy hajcsomó
takarj amíg lehet
rád hallgatnak a bokrok is
a lárvák a legyek
téged a hiéna se les
ha elmenj ha maradj
mögéd feszül a sivatag
aki egyszeri vagy
 

1966

 

 

 

Ötvenkét vasárnap*

Uppsalában áll a bál!
Kancsót ürít a király
ötvenkét vasárnap.
Nyitva áll a bálterem,
minden korhely ott terem,
mégis egyre jönnek.
Szépleány hord alkalmasint
krepdesint is, karmazsint is,
fényes kezű lovagok
rubin tálon, arany tálon
visznek néhány csomagot
szétosztandó fenn a bálon,
mert a várban már javában
áll a bál,
zúg az udvar, ott jön, ott van
a király.
Hát a bolond mit csinál?
Mit csinálna? Kiabál.
„Billikomba ó-levet!”
Az udvarnép összenevet,
a pohárnok velük nevet,
finom bor és remek bál,
biztos ott van már ezóta
a király.
Mért bánná meg másnap?
Boldog is, meg lehet is:
arcán még a legyek is
kettesével másznak,
Uppsalában sose hosszú
ötvenkét vasárnap.
Uppsala,
Uppsala gyönyörűszép.
Az a jó, hogy messze van,
ha közel van, veszve van:
akkor sose volna bál,
nem ölelhet a király,
csupa kőpor Uppsala,
ciroklőre, szinészpletyka,
kártyaparti, klubcsapat.
 

1967

 

 

 

Apróhirdetés

Keresem bányaomlás, árvíz, légrobbanás,
lián benőtte város, kozmikus eső, oszlop-
dőlés, helyzet és mozdulat közt azt az
átlagembert, aki néhány évig, vagy néhány
hónapig, vagy néhány napig kalauzolna.
„Szükség esetén én kalauzolok” jeligére.
 

1967

 

 

 

Szilveszter

Négy évszak kráterében állok
virágnak indult szerelmek felett
halott fenyők fedetlen árkok
honnan jönnek a jégvirágok
hová mennek a gyermektelenek
 

1967

 

 

 

Szakuraág

Hogy lejuthassak a völgybe utánad,
küldök neked, szívem, küldök szakuraágat.
Lemorzsolom a sziklát, akár a lepkeszárnyat,
félreborítom a bambuszerdőt,
átugratom a szentély-kapufákat,
lefelé úszom a kő-vizesésben,
mindjárt elérem a lakkhidat, állj meg,
megyek utánad,
nedves hajamban viszem a szakuraágat,
kicsoda is vagy te, hogy előtűnsz
itt, ahol a vadak se járnak,
sárga arcodat feltartod
teljesült holdvilágnak,
tetők szerencsebűvölő rézszarva közt kibukkansz,
szobrok üreges fejében megpendülsz, te vagy a lámpás,
gyöngyöző, mohazöld ének, félbemaradt, erős kiáltás,
hol az a völgy! a térség visszadob,
a hegyek körben fölédhajolnak,
szétszed a mesterséges tó, gyűrűkre, pöffedt
halakra szétránt,
napjaimat egy molekuládért, csak ne ezt a vég nélküli
sétát
ezerszer megjelölt utakon, hegy-völgy hintáján lógva,
ahogy lennem adódik egy évtized óta,
te kellesz nekem mostmár, gyűszűnyire zsugorodott
méreg, halott madárdal –
futok, hajamban zörgő szakuraággal.
 

Ucunomija, Közép-Japán, 1965 július

 

 

 

Jósok az utcán

Jósoljatok, jósoljatok
nekem is fényes gyertyát
kék lángú örök-gyertyát
rizsföldek között fejfát
fejem alá kanócot
ki-nem-robbanó jósok
jósoljatok szerencsét
arcomra bűvös lencsét
sistergő igazságot
ha majd fordítva látok
s már semmire sincs mentség
és mégegyszer szerencsét
italból ifjúságot
s hogy nem fog meg az átok
és megöregszem újra
parazsatokba bújva,
jósoljatok hát, jósok,
ég s föld között hajósok,
utakat az időben,
s hogy kik elmennek tőlem,
jósok az utcán, éjjel,
szavakat visznek széjjel
két csillagról, egy dalról,
bekötött fejű halról.
 

Okajama, Dél-Japán, 1965 július

 

 

 

Johanna*

 

1

Agyunkban egyre őrlődik a gyom
és mert e század intellektuális
a finom szürkeagy lett a vagyon
nyúlt agyvelőért fizet a király is
akár Pompéjban műemlék a rom
járhatsz fertőzött elmék tárlatán is
számológép áll a határokon
és nem főváros Európában Párizs
nagyúr akinek tengerpartja van
nagyobb akinek sok a levegője
már csak a szárazföld bizonytalan
épp ideje volt hogy elvették tőle
az észkerék az őrletés hatalmát
Isten se győzné hajtani a malmát
 

2

Isten se győzné hajtani a malmát
ezer darabra törtek a vevők
cigány zsidó skót katalán vagy dalmát
aki csak szanszkrit volt tegnapelőtt
és tegnap tegnap még mi volt a balság
valaki Bábelt építeni jött
repedt tükörben nézi most az arcát
és fürkészi a lapos háztetőt
elég neki ha ablakán kilát
hisz antennáján bejön a világ
s a világból a közös unalom
mindegy hogy este hány gyereket ver meg
a szomszédéi csak dögöljenek meg
egy elmeosztály húsz Napóleon
 

3

Egy elmeosztály húsz Napóleon
vállat a térdhez elmesport ebédig
nyakat a lábhoz így növünk az égig
fejet a farhoz itt az alkalom
e térség neve máig vérhalom
az én nevemre tüstént kicserélik
ha nincs már térség ott lesz nevem mégis
katalógus és kolumbárium
képrombolás és gombnyomás között
csizmával nemzett jogutódaimban
és a világon ahányfajta cím van
magunkra vesszük mindenekfölött
és aki vinnyog megsütjük a talpát
de jól okultunk nincsenek Johannák
 

4

De jól okultunk nincsenek Johannák
tehénvér szagú állatorvosok
hülyék kik másnak hullatják a mannát
és violákra bontják a napot
vagy énekelve hurcolják a kannát
a kútnál pásztorgyerek ácsorog
s megérezve a vizek nyugodalmát
elindulnak a szomjas pásztorok
elmentek mind egy hosszú vonulatban
csillagot hordva lámpafény gyanánt
zászló nélkül is bölcsen és tudatlan
toronyiránt most is toronyiránt
elől egy könnyű szarvas szabadon
amerre elment ritkul a vadon
 

5

Amerre elment ritkul a vadon
Imádkozz értem bűnösért Johanna
a fát kivágom aztán eladom
Imádkozz értem tolvajért Johanna
ha nem veszik meg annyiba hagyom
reped a törzse szikrázik a balta
holnapra szél lesz fúvódik a nyom
Imádkozz értem vétkesért Johanna
imádkozz értem holnapra mi lesz
a lacikonyha kürtöl szól a dzsessz
felsorakoznak ételért a hangyák
korsó ötér sztriptíz az asztalon
ki az ajtóban az a hajadon
nem jönne vissza akkor sem ha hagynák
 

6

Nem jönne vissza akkor sem ha hagynák
ha kérnénk legyen ide-költözött
mint Szent Ferenc a farkasok között
s terítenénk a fekhelyére szalmát
és lepedővel még be is takarnánk
mit régi céhek új takácsa szőtt
s míg elmondaná hogy mivégre jött
kezét szelíden nyaldosnák a marhák
úgy bizony drága társak ez maradt
miként a tárgyak véges a harag
egy jó szó kettő máris itt lakom
és szarvas-szemmel fölmeredne ránk
mi pedig lassan lámpát oltanánk
nem nevetnénk és nem vernénk agyon
 

7

Nem nevetnénk és nem vernénk agyon
hiszen tanultuk hogy ne bántsd a gyöngét
a babonát se szeretjük nagyon
ma nekem holnap neked és mi jön még
amit ma adtam visszakaphatom
ki tudja hátha órjások a törpék
a sors kereke fordul egy napon
és egyenesnek kell nézni a görbét
a szemrevétel bizony sose baj
így jut előbbre az emberi faj
mert van igazság csak egy kicsit arrább
ezért vissza a kardot és tüzet
nem bántjuk mi a nagybecsű szüzet
nevén nevezzük mint valami szajhát
 

8

Nevén nevezzük mint valami szajhát
Tisztelt Cím Cégünk itt jelenti ki
hogy részünkről a szóbanforgó Jeanne d’Arc
továbbiakban Johanna aki
még hajadon a katolikus vallást
vallja és atyja nevét viseli
ekkor született így hívják az anyját
foglalkozás- és állásnélküli
nem végzett semmiféle iskolát
az átlagosnál finomabb a lelke
az orléans-i virgo nevet nyerte
könnyebb munkákra biztosan bevált
Kelt mint fent Bélyeg Név olvashatatlan
Nem volt bolond a szűz csak épp szokatlan
 

9

Nem volt bolond a szűz csak épp szokatlan
ha tűzrerakni ment megállt a hó
emberek között nem fogta golyó
és barátokra lelt a karvalyokban
a lángoknál csak azt szerette jobban
ha egyre több a lángolni tudó
a parázs helyén ottmarad a szó
mely újra gyúlik hol közös titok van
s a tűzrakásban részt vehet akárki
csak együtt lenni csak helyettük látni
nincs ebben álom sem mesterkedés
Jöttem hogy vigaszt nyújtsak a kicsiknek
miféle tűz lesz ez maga az ihlet
egyszerre minden hűtlenség kevés
 

10

Egyszerre minden hűtlenség kevés
nekem sosem volt barátom Johanna
egy ideig elhallgattam mesés
históriáit de nem volt hatalma
fölöttem habár abban semmi vész
nincs ha egy némber szól mintha szavalna
a többinek de a szemébe és
a mozgásába fény van és a hangja
olyan milyen is furcsa és az ember
fél hogy elcsuklik közbeszólni nem mer
csak elkíséri mint galamb a párját
de hogy ki kezdte azt a rohadt máglyát
egyeseknek a tisztesség nehéz
emléknap indul és ítélkezés
 

11

Emléknap indul és ítélkezés
kimodják hogy a boldogtalan Jeanne d’Arc
rút félreértés áldozata és
lecsukhatják az ügyeletes zsandárt
márványkő áll a síron ég a mécs
az avatásra verset ír egy agg bárd
sajtó rádió tévé filmezés
és levegőbe repülnek a sapkák
Jeanne d’Arc a máglyán a színpad forog
a páholyban az inkvizítorok
gyászkórust zúgnak lenn a nemzetek
végbe kell vinni a kísérletet
most jókor míg a teljes ég lakatlan
hogy Szent Johanna száguldjon a napban
 

12

Hogy Szent Johanna száguldjon a napban
hordjon hélium ellen ércruhát
bőrét napvédő krémmel kenje át
és földközelben álljon mozdulatlan
amúgy sem nagyon kedveli ha fagy van
folyton a tűzről prédikálna hát
most itt a tűz csak élje ki magát
a kakas szava majd először harsan
mi később halljuk ha felkelt a nap
az élet csúcsa tőlünk idegen
a bolygók egy-egy részlet fél-tudás
vagyis Johanna lesz a boldogabb
s az emberiség szenved idelenn
mert látni kell az élve pusztulást
 

13

Mert látni kell az élve pusztulást
az marad élve ki kétszáz évre megfagy
Uram Isten ki ezredéve nem-vagy
a homo ludens elfelejti lásd
hogy kell kezelni a kígyómarást
Rouen Segesvár és Theresienstadt
és Hirosima mind kísérletek csak
tanműhely lett a kontinens hol állsz
kettő lehetsz csak bármit is akartál
ifjú halott vagy öreg forradalmár
élő húsoddal tápláld a tudást
légy élhetetlen élősdi eretnek
majd eltüzelnek és nagyon szeretnek
és ő túléli mit tehetne mást
 

14

És ő túléli mit tehetne mást
azokkal akik martalócok lettek
vagy mártírok mert féltek és szerettek
akár a magma legmélyére ásd
a sírban sem talál vigasztalást
férgeket indít szerte a hegyeknek
fehérmelegre veri a szonettet
korhadt gyökérben felsíró darázs
mozdul és dong dong dong a vasfülekben
hívővé tesz bár ő maga hitetlen
minden holdtöltén megduzzad a hullám
a szőlők alatt lélegzik a vulkán
és kíntornál a kannibálmalom
agyunkban egyre őrlődik a gyom
 

15

Agyunkban egyre őrlődik a gyom
Isten sem győzné hajtani a malmát
egy elmeosztály húsz Napóleon
de jól okultunk nincsenek Johannák
amerre elment ritkul a vadon
nem jönne vissza akkor sem ha hagynák
nem nevetnénk és nem vernénk agyon
nevén nevezzük mint valami szajhát
nem volt bolond a szűz csak épp szokatlan
egyszerre minden hűtlenség kevés
emléknap indul és ítélkezés
hogy Szent Johanna száguldjon a napban
mert látni kell az élve pusztulást
És ő Túléli Mit tehetne mást
 

1966–67

 

 

 

Zsoltár

Tőled az utak négyfelé vezetnek
magamba-mélyre és a szűk hazába
tengerek görbe hátának s a fellegeknek
nincs veszélytelen rakpartja a földnek
kutak áradnak szétporlad a káva
lepkék és teherautók összetörnek
vakítanak a zsúfolt rézhegyek
nyarat fordít a csontokon a pára
te vagy a forgás bárhonnan nézzelek
a nap észrevétlen fordulása
keresztúton az útjel és
kövek alatt a láva
négybevágott almában az egybekívánkozás
az utasnak az utolsó pogácsa
a sorompótlan világgáfutás
éjjelenként a csöndbe nappal a vágyba
sörényrázás a horizonton
visszatérés hiába
mert por szállong a városok felől
mostmár mindenütt ahol a szél jár
és azért és mégis
forgok maradék sejtjeimmel
az ismeretlen középpont felé
ahol te vagy az égtáj.
 

1967

 

 

 

Szellemidézés*

A félhomállyal idegyűjtlek:
a fotel fölött száll az újság,
a hamutartó fölött
parázs tartja a cigarettát.
Szótáraimon
átfúródik egy tekintet.
A szó sehol. A szem sehol.
Látom, hogy ideintett.
Látom benne a tárgyakat.
És vissza: minden tárgy, minden
szöglet, mélyedés, energia,
a fény minden megtöretése rávall.
Barokk gyönyörben egyesül
egy kitöltetlen férfi-körvonal
a tárgyak géniuszával.
Hozzámcsapódik a zene. Agresszív
hullámaival megemel, továbblök,
végigborít, estéli tenger.
Néhány négyzetcentiméternyi
szívóhatásból indul
s a végtelen mégsincsbe ér az ember.
Ordítsak? az se volna jobb.
Kezembe vájjak? vagy legyintsek?
Nem vitte többre, aki megfeszült,
mint aki azt mondta: feszítsd meg.
Mind, akik a halálba mentek,
elszórták ingóságukat.
Drágább voltál az életemnél.
De ezzel nem mondtam sokat.
 

1968

 

 

 

Jó indulatok kertje

Jó indulatok kertje,
tenyérnyi fűszerek –
üveg-darázs, pávaszem-lepke
csapatja föllebeg,
történet szól, mintha figyelne:
kékül a nőszirom,
eső duzzad, leszáll a felhő,
ott ül a nárciszon,
csattanásig feszül a rézkürt,
sokasodnak a kertek,
megtelik, kaput nyit az inda –
virágzom, még jobban szeretlek.
 

1968

 

 

 

Klinikán

Ez itt a szerelem határa.
Itt azt mondják: vége a napnak.
Meg azt: viszontlátásra, drága.
Pontosan vége a pillanatnak.
Mindent limitálnak.
Találkozás ettől-eddig, a randevúba
pincér, házmester, doktor
belenéz. Sisakforgós vitéz
voltál a viharokban – hamarosan
menned kell: ott a fal,
beletörheted vérszimatos orrod,
azám, muszájból van a tégla,
s a malter hozzá a sajnálkozás,
készülj.
A balladákat civilizálták:
egy beszélgetés három perc –
halló, még lemaradt a refrén,
valami fontosat akartam –
menjen onnét azzal a
homállyal, erős világítás kell ide –
emlékszel, akkor fénybe borultak a kertek –
csipeszt, fogókat, ollót –
lábra álltak a fák, körbe is mentek,
ördöngős cirkuszi vad – tampont –
nem akart szűnni semmi –
fogja le, nővér – legalább távlatként
vártuk a végtelent, párhuzamos
vonalak – mi ezt az eljárást alkalmazzuk,
kérem, villanyáram helyett –
ó, a hátgerincemen az a villanyáram!
a lelassult léptű fák!
elkékült csőrű vadmadár a holdban,
két lába közt húnyó leander-ág –
békesség a jelenvalóknak,
a soha-ki-nem-gyógyulóknak,
a feltámadva temetőknek,
a sejtjeikkel fizetőknek
és csönd –
még, még, ollózva kézzel-lábbal, odáig
fuldokolva vágytál –
miféle centrifugális erő szédít innen,
csöpögő csapok, klóros virágok,
gézre-feszített krisztus-asszonyok,
hetvenezer ágytál mikrokozmoszából
a levegőnyi körbe
átszórva hézagain, küllőin, húrjain –
Doktor – Aeolus – az ujjaim –
az ujjaim –
nem morfium, más kábulat játszik
vízizenét a terheseknek,
valcert fekélyeseknek,
csípő-csavaró rumbát keresztbe-kasul-varrottaknak,
nászindulót a riadt-vihogóknak, esetteknek,
sekélyeseknek, lomposoknak,
szimfóniát, négytételest, nekik,
akik már sosem lesznek asszonyok,
szimfóniát,
amiből kikopog az egyszeri vadmadár,
a mindenütt jelenvalóknak,
a soha-ki-nem-gyógyulóknak,
a feltámadva temetőknek,
a sejtjeikkel fizetőknek,
erre, amarra viszik őket,
két lábuk közt ringó leander-ág,
minden holdtöltés elkezd muzsikálni –
többé nem lehet limitálni.
 

1968

 

 

 

Apokrif dalok

 

I

Két órája fekszem és jajgatok
hol van vállad a kettős rózsatő
hol vannak feledtető ágaid
szájad kristálybarlangja fénytörő szemed
széljárta hajad a tengerek szagával
a tengerek színével
mozdulatok az időre-fagyott közeledés
csillagot hozó mozdulatlanságod
vállad a kettős ág az iker-orsó
csillag-szikrázó ujjaid
lélegzésed barlangja
lélegzésed barlangja két órája fekszem
szivárványtörő mellkasod emléke alatt
a tengerek szagával a tengerek színével
karod iker-ágából elszabadultan
a szabadság elemi szorítása nélkül
vitorla nélkül
vitorla nélkül jajgatok
az órák súlyát hordozva csontjaid helyett
rózsát virágzó barlang édes ágak
hullámtörő kövek csillag-csatorna múltán
a tenger jeltelen apályos másaként
hangtalanul mert nem hallod a hangom
jeltelenül mert nem látod magad
 

II

Kék antracitból volt a ház
a parton bálványkő a jel
az ablak szárnya nem ereszt
itt vagy közel
sirály sugárzik a vizen
béka szájában tulipán
vigyáz a mélyben a szigony
néz a király
mögöttem tárgyak szögletek
átkötő hálók üledék
lúdbőrző levest képzeleg
a vasfazék
pókláb a háló mértanát
sugár növését a vizek
emelkedését a béna szárny
őriztelek
 

III

Szunnyadj el víz partján
mélyen lassan
víz-érő ég alján
fényes gyolcson
álmodban ringasson
vályog teknő
ajkadra ráhulljon
három cseppkő
egyiktől elszédülsz
másik ellep
aztán az én szám is
látszik benned
 

IV

Kevés az én erőm uram
hogy megtartsam magamban ezt a házat
tovább fargjam ezt a házat
kivessem mindazt aki itten hajléktalan
elnézzem aki erre jön s reménytelen
ne tégy velem uram ilyen gyalázatot
ilyen feladáshoz én kevés vagyok
kevesebb a kőnél amit kivájt a víz
kevesebb a víznél amit felszítt a kő
énbelőlem már semmit nem hívsz elő
erődnek erejével
se elevent se holtat
s emléket se magzatot
kevés vagyok uram az odaadáshoz
a vetéléshez a bomláshoz
az apránként-áruláshoz
mert amit kiszakítnál rég velőmbe rakódott
a mézes orvosság belém-vakolódott
már minden sejtfalam gyehenna-katlan
énvelem együtt elolthatatlan
nem érhet haragod egymagamban
itt vagyok uram élve holtan
zúzhatsz a mélybe nem leszek osztott
épületemben te vagy az oszlop
 

1968

 

 

 

Aki folyton csak vár

Aki folyton csak vár
holdtöltére tengerdagályra
tüskés sokszöggel dobja szembe
a dolgok megváltozott optikája
a bőre megkettőzve él
minden felület sokszoroz
torzító gépből szól a hang
mindenki mellőle oroz
kolduskirélyné szól a hang
derekán kattog az idő
a látomások kilyukadnak
mint a beteg tüdő
ujjhegyén ülnek a szavak
rendjükkel bástyázná magát
az ágas körfal omlatag
s a réseken nagynéha lát
madárcsapásnyi jósjelet
lassan lengő pilléreket
szentjános szemű éjszakát
 

1968

 

 

 

Özönvíz

Ne sírj.
Ahogy mennek az évek, egyre beljebb
furakszik a sírás.
Mélyebb a kút,
kötöttebb a perem.
Az arcod körém-keményedett,
mint a pergamen,
áttetsző rajzolataidból történetek
viharzanak elő, színhellyel, beporzott
faluval, műkedvelő ebekkel,
futballal, érthetetlen férfi-örömökkel,
ne sírj, próbállak végiglátni az uton,
én mindennek a negatívját tudom,
nekem pokol, ami neked édeni,
és fáj, amit magamba kell építeni,
mert nőnek lenni szörnyű homorúság –
te csak segítesz vájni az időnek.
Menekülnék a jövőbe előled –
mi az, hogy jövő? józanon láttad-e?
milyen dimenzió, hol az
innenső látószöge?
Lehet-e odarugaszkodni, hogyha van,
idébbjön-e, ha vakolom magam?
Ne sírj. Ha semmi sincs, akkor se sírj.
Áttetsző tested, sárga rajzolat,
omló kutakon szép kútfigura,
bennem van, mint a kép a bábsütőben –
a bekerített élet negatívja.
Egyszer valaki szomjas előhívja
a tengerparton, szitáló esőben,
labdaszínű ernyők alatt:
az egész tenger körülötte szárnyal
s ő nézi a vizet,
másodmagával.
 

1968

 

 

 

Isabella Bäumer levele Aubigny püspökéhez*

Atyám, nagyméltóságú úr, az Ön sugárzó
kegyelme arra érdemített,
hogy én, pallérozatlan felföldi leányzó,
szemébe nézzek a világi bűnnek
s mint ördög láttán vándor prédikátor:
hanyatt vágódjam vétkeim súlyától.
Mert íme, nem vagyok szerény. Hívő se éppen.
Pazarló voltam kezdettől kevélyen,
s akit a gégém zsoltárokból ismert,
csak haragomban szólítottam Istent.
A bosszú Istenét! nekem sosem volt
édes-aranyszájú,
olvadtszemű, töviskoronájú,
magát hallal-kenyérrel szétosztó uram, soha,
az enyémnek köve volt meg olaja,
hetedíziglen a velőbe nyúlni,
képmás nélküli, szörnyű Logika.
Nagy sakkjátszmában voltam én paraszt.
Keveset léptem, s mindig ugyanazt,
még most se látom tisztán az irányt.
Hát szóltam is, meg hallgattam is én,
akár Nagyméltóságod a misén.
És énekeltem! mennyit! a Fiút,
a Jóistent, aki csókolni tud,
Pán-sípon játszik, Buddha-karja van,
öreg bráhminnal gerezdet kötöz,
szemöldökétől megdördül az ég,
réztenyerében indián gyerek,
piramis térde, bordája totem,
világít, ha a tengerre hajol
és elzuhan –
s akkor mindenek zümmögnek, Atyám,
mindenben megindul a gégetájék.
Nagyméltóságú úr, micsoda játék
súlyt görgetni arra, mi súly magától,
s nem várni meg, hogy magától kilábol,
de váltságdíjért, ostyáért, imáért,
mint egy rongypapírt, leemelni róla?
Ez volna az a sugárzó titok?
Kegyelmes püspök, kettőnk között szólva,
én ennél különbet tudok.
Hogy fordított arány a büntetés
azzal, ha könnyen felmentem magam.
Hogy evilági vétkeink közül
legsúlyosabb a kockázattalan.
Ön, gyöngydombormívű ornátusában,
szószékén mozdulatlan, süppeteg.
Nekem, az ingajáratú magányban,
egy rezdülés is megmérettetik.
Parancsszó nélkül is mozogni kell.
Mit ér a bizonyosság, amit Ön kinál?
Időhúzást a lelkiismeretnek.
Maradjak én továbbra is, Atyám,
szénbélű gyémánt, óhitű eretnek,
tudván a dolgok kérges belsejét –
Ön meg csak látván, meddig a szem ellát.
Már vált a nap. Elindul a levél.
Foglalja Ön imába Isabellát.
 

1969

 

 

 

Tánc

Vízimadár kinyújtott lába:
az íve épül, nézz utána,
lebegve végigjárt pokol.
Szeresd azt, aki vándorol.
 

1969

 

 

 

Joachim elhagyja a várost*

Mért hagyta el Joachim a várost?
zúgó köpenyben indulva, sötétkor?
a kőcsipkéjű párkánnyal határost
kinek tövére ráült a középkor?
s a vidám bűnök pókfonalakat
írtak a város pergamen-egére
s a faggyú-verte boltívek alatt
nem jött elő egy glóriányi fény se?
arcokkal tömött hallgatag tetők
gyökérnyi vastag lábas temetők
két ház közének bőrből van a hídja
ezt a mindenhol-magával-határost,
ha nem hagyja el Joachim a várost,
ránőtt volna a város Joachimra.
 

Esztergom, 1969

 

 

 

Halak*

Sohasem értettem őket:
a szökdelőket, vízből menekülőket.
Ha kopoltyúval természetesebb,
minek – fulladni – a másik közeg,
a légnemű, a foghatatlan,
az összeütközésnél csobbanatlan,
minek? Minek, minek.
Csillogtatni a pikkelyeiket.
Egy perc megállás a Nagy Vízkeréken.
Egy perc az égben.
Aztán a törvény működésbe lép.
A gravitáció. Süllyed az ég
és alakot vált az elérhetetlen,
ott hintázik az ismerős közegben,
hatalmas vízcsepp, kénytelen mennyország,
reménytelen szerelem, Magyarország.
 

1969

 

 

 

Örmény dal*

Nemcsak álomban élek
azóta ébren alszom
bokor mélyén madár
ujjaid közt az arcom
rózsa fekete rózsa
feltámad minden reggel
nincs teljes ébredésem
lecsuksz a két szemeddel
 

1969 október

 

 

 

Hídi gázel*

Tűzgömb a világ
 
utadon van a forrás áramot adsz
feltámad a szél
 
ma a húszkarú erdőn fát hasogatsz
hidló a farönk
 
hogy a tengerek öblén átcsalogass
és léptet a ló
 
Anatólia síkján drága lovas
zöld mágnes a víz
 
lecibálhat a tenger általuszom
földrész-közi éj
 
sokasodhat az éjfél átaluszom
a vállamon át
 
idelátsz a beszűkült Boszporuszon
a végeken át
 
Anatólia síkján drága lovas
vulkánikus ég
 
telitődik a forgás négybeszakít
kémcső-kelevény
 
mielőtt ideérnél félretaszít
mitoszba kövült
 
viperák szakadatlan mérge van itt
kénkő-hagyomány
 
Anatólia síkján drága lovas
évezredes út
 
aki még nekivágott ráfizetett
próféta-e mind
 
aki arra tanít tedd rá hitedet
és mérnők-e mondd
 
aki vasbeton úton jár vizeket
túlsó az a part
 
Anatólia síkján drága lovas
árnyék lila árny
 
lobogásod jön csak a csúcsokon át
elvont közeled
 
olajos-puha bőröd víz-szagú szád
habzó szavaid
 
viszik Ázsia véres zsibpiacát
a semmi felé
 
Anatólia síkján drága lovas
te sziklaszerű
 
akinél csak az élet képtelenebb
te szikraszemű
 
beragyogtad a késő éjjeleket
tükrös-vizü kút
 
tebelőled nőnek a végtelenek
maradj maradok
 
Anatólia síkján drága lovas
 

1970

 

 

 

A feltaláló éjszakája

Mert az arénából kimaradt,
a kamraajtót magára zárva
egy sűrűsödő éjszaka alatt
– mert az arénából kimaradt –
rájött az elektromosságra,
mert el akarta mondani,
kiült a tölgyfa-könyöklőre,
majdcsak erre jön valaki
– mert el akarta mondani –
reggelre tölgyfa lett belőle.
 

1969

 

 

 

A műfordító sírfelirata

Traveller who passest by
Thou shalt not laugh.
„She lived for Love and died in harness”
a note for Thee, completely harmless
is in this Epitaph,
which would not read as standeth above
but this way bold and brave:
„Had she but lived in harness
and died while making Love –
She would jump out of this Grave.”
Utas, ’Ki épen erre jársz,
Ne hogy kaczagj!
„Élt, hogy szeressen, Meg-halt Munka által” –
Tégedet óvna e’ telljessen ártal-
matlan Sír-Felirat,
Mellyet ne illy mód olvass öszve,
de merészen és zordul:
„Élt volna tsak Munka által,
’s halt volna meg Szerelem közbe’ –
Ki-szöknék most a’ Porbul.”
 

1969

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]