Hódolat Chagallnak
| A csészekürt estét jelez, |
|
| Hát hol lennék, ha nem veled, |
|
| Szűk a világ és végleges: |
|
|
Ajtófélfámon jel vagy*
|
In memoriam G. Gy.
| és ha vannak sem őrzöm őket. |
| Sohasem koslatom a temetőket, |
| nem rendít meg a szerves kémia. |
|
| De néha úgy november táján |
| ha köd van és a nyirkos ablakok |
| mögött levegő után kapkodok, |
| anélkül, hogy alakod látni tudnám, |
| a vegetatív emlékezés útján |
| fel-felszivárog egy mozdulatod. |
|
| Érzem, hogy hosszú, ideges ujjaid között |
| termosz forog és rossz konzervnyitó, |
| zsebkés és tátott szájú hátizsák, |
| meleg alsónemű és imakönyv, |
| s a súlytalan teher alatt a hátad |
| ropogva eszmél rá, hogy bírja még. |
| Érzem, hogy indulsz. Kilépsz, jólöltözött csavargó, |
| sohase mész, csak indulsz, |
| nevetve hátranézel, harmincnyolc évesen, |
| visszajövök, hamar, bólintod, mutatod |
| (másnap lett volna a születésnapod) |
| és vinnyogva, befelé sírsz, mint egy Mednyánszky-kép, |
| és integetsz – hogy integetsz! |
|
| Ajtófélfámon jel vagy: megtapadtál; |
| a Ferdinánd-híd, a tenyérnyi rács, |
| a lucskos út, a végelgyengülés, a fű-zabálás |
| vak képzelés csak mind, elmeszülemény, |
| hiszen hazudtam, látni szoktalak, |
| a novemberi fojtó ég alatt |
| velem indulsz, lélegzel, könnyeid |
| az én torkomat szorítják, és én hagyom, |
| s ott fönn, ahová elrepült, |
| az a szádból kiütött, vékonyka cigaretta |
| tizennyolc éve ég egy csillagon. |
|
|
Legenda a Negyedikről*
| Antal volt mind a négy, a dédapánkról, |
| ki egy penészes borpincében égett, |
| mikor lement a bőjti szent borért. |
|
| községből, mert nem volt maradásuk. |
|
| Mentek a hóban és mentek a sárban, |
| ropogva lépkedtek a sós időben, |
| s az esténként kigyúló tűz fölött |
| a jobbkezükkel jól összefogóztak, |
| és hallgatták, hány útja van a szélnek. |
|
| Az első fekete volt és rekedt hangú, |
| a második szőke és könnytelen szemű, |
| a harmadik összezárt szájú barna óriás, |
| s nem tudom, milyen volt a negyedik; |
|
| az első hajladozva rettegte az istent, |
| a második, ha megijedt, mosolygott, |
| a harmadik álmában pallost tartott, |
| s nem tudom, mit remélt a negyedik; |
|
| elindultak és többé meg sem álltak, |
| mindegyik valamit árult a világnak: |
| istent, békét, bosszút az első három, |
| és életmelegét a negyedik; |
|
| és jött a szél és eltörte az istent, |
| és jött a szél és föltépte a békét, |
| és elvégezte helyettük a bosszút, |
| csak úgy kiszórta azt a meleget, |
|
| lábuk alatt hol itt, hol ott fordult a glóbusz, |
| nem volt marasztaló ereje a földnek, |
| mindenki látta menni akkor őket – |
| micsoda négy dalia volt, nagy isten, |
| még most is mennek, át minden határon, |
| nyugaton, délen, keleten, |
| lépésüket a sós idő megőrzi, |
| mennek, mennek az édes Antalok, |
| keresztül a havon és keresztül a sáron, |
| öregszik, szépül, magaslik a három, |
|
| mikor lement a bőjti szent borért, |
| s mikor a szél föltámadott hivatlan, |
| egy szikra mindnyájunkat utolért. |
|
| Hol fölmutatjuk, hol meg elfeledjük. |
| Ki rejtegetné, abban fölragyog. |
| De nem hagyják a vándor-őrhelyet, |
| és négyen vannak ők, az Antalok, |
| mert négy tenyér szépen tud megfogózni |
| egymásban, lobogó tűz fölött, |
| s megtartani e forró csöndben engem |
| élő és holt testvéreim között. |
|
|
Az egyszeri kovács
| Mikor az első olajmécs kigyúlt, |
| napest után az első ragyogás, |
| ahogy céhlegény apjától tanulta: |
| jóestét, szólt az egyszeri kovács, |
|
| Taplót tapintott a ház asszonya |
| s meglobbantotta benn az ős tüzet, |
| ahogy céhlegény apjától tanulta: |
| és nyelveltek a fényes őrtüzek. |
|
| Kinn, a tanyán, a gyér meggyfák alatt |
| legényke baktat, farkasszemet néz, |
| ahogy céhlegény apjától tanulta: |
| nincs ház tovább, cicáz a sok lidérc. |
|
| villanyos rejtjelekkel fénylenek, |
| ponyvát szagolva őszi ég helyett |
|
| figyeljetek, mert pontban este hétkor |
| a föld alatt megáll a kalapács; |
| ahogy céhlegény apjától tanulta: |
| jóestét mond az egyszeri kovács |
|
|
Óbudai varázsolás
| Ha arra jársz még, játsszanak |
| s megint zsongjanak körülötted |
|
| Megállj akkor is, ha a dombon följebb |
| nagy kőkockából lámpa lobban, |
| láss bagoly-villogás helyett |
| hívogatást az ablakokban. |
|
| Ha idegent gyanítva, láncon |
| láthatatlan kutyák ugatnak, |
| s száraz lábbal kelj át a sáron. |
|
| A köd ellen, a fojtás ellen, |
| gyújtsd meg göcsörtös-bűvös ujjad |
| s a köd a csillagokba fullad |
|
| hol nem süt most a hidak íve sem, |
| az Idő térdel engedelmesen |
|
| és kialszik az ablakok csipás |
| és minden egyetlen forró szárnycsapás |
|
| aztán ha lassan indulnak a percek |
| légy az, mivé lenned megíratott: |
| magányos herceg a leigázott tájon |
| a káprázattól szemed ne fájjon |
| minden harmat hajadra üljön |
| s koszorús elragadtatásom |
| konok nyakad köré repüljön. |
|
|
Egy Tolna megyei temetődombon
| Huszonöt éve élek hallgatok |
| és nem tudom hogy idegen vagyok |
|
| Mert azt hittem hogy hőfokom heves |
| magába nyel a fortyogó leves |
|
| és én is hús és zsír és csont leszek |
| a többi csepp közt cseppnyi pont leszek |
|
| s a kondér mindnyájunkat egybefog |
| ha tűz lobog ha többé nem lobog |
|
| de hirtelen rámtört a rettegés |
| hogy húsom zsírom csontom is kevés |
|
| hogy többen tudják rólam hátmögött |
| nem vagyok egy a többi csepp között |
|
| valaki így szólt ide nézzetek |
| a levesbe egy ronda légy esett |
|
| és értem nyúl egy óriási ujj |
| kipöckölnek rázkódva bőgve Fujj
|
|
| S a földnek édes barna torka van |
| Nem sikerült Mit áltassam magam |
|
|
Kettős menyegző*
|
bírni, hogy menjen innét, |
|
|
fölött megállt a szél is. |
|
|
szárnyatlan szállt az úton |
|
nem nézett többé széjjel. |
|
|
A kútba néztem
| A kútba néztem és semmit se láttam: |
| én rég tudom, hogy semmi sincs a mélyben. |
| A vízbe ugrott egyszer egy bolond, |
| a kútban akkor levegő se volt. |
|
| És mégis milyen szédítő a káva |
| a vágyon túl és innen a veszélyen. |
| Lenn zöldszegélyű holdkaréj remeg, |
| hintálnak rajta pókok és legyek. |
|
| Az ember fél és ittmarad maga |
| és mintha csobbanást is hallana; |
| jól megfogózik fenn a meredélyen, |
| s lopva lehajlik mélyen, mélyen, mélyen. |
|
|
Orfeusz
| Eltakarják a partot a fehér olajágak |
| a homoksíma vízen nem lengenek vitorlák |
| Valahol erre járhatsz néha érzem |
| hogy az óriási eol-hárfán végigfut a szél |
| A sziklák közt ilyenkor egy-egy pillanatra |
|
| Hiába ring az utcán a csillogó karének |
| hiába vibrálnak a szürkületi fények |
| ha nem vagy itt minek a naplemente |
| minek kezdődik újra a vizek mormolása |
| minek bámulnak rám a jámbor állatok |
|
| Terített asztal várhat kobaltkék ég alatt |
| dalok széplábú nők nagy bűvölések |
| egy korsó vízben is szád hűvösét keresném |
| ó ifjúság egyetlen és utolsó jaj utolsó |
| minden fajankó nagy szavakkal vár rád |
| ha megfordulok egy március estén |
|
|
Harmadszor
| Hét esztendeig függtem, mint egy megbűvölt bogár, |
| és szívtam a bodza, a jázmin, a páfrány |
| másoktól ismert jószagát. |
| Olykor azt hittem: én vagyok a jázmin. |
|
| Hét esztendeig voltam jázmin, tiszafa: |
| egy képzelt patakpart felett |
| s azt hittem, erős a gyökér, |
| azt hittem, hogy a földig ér. |
|
| Hét esztendeig volt erős gyökerem, |
| nem-vándorló, röghözkötött, onnan nyújtózkodó |
| kis lélek-dzsungel, kuszaságában is idetartozó, |
|
| Hét esztendeig hozott híreket a szél |
| rokonokról, pusztán, szőlőhegyek között, |
| dombhajlatokban lassan munkálkodó, |
| síp-faragó, nyáj-terelő, üllőre verő |
|
| hét esztendeig enyém volt az a két karral átfogható |
| kicsi távol, és nemcsak statisztikai adat |
| volt, hogy itt születtem, de jóvoltodból |
|
| hét esztendeig valóság volt, hogy nem kell fizetnem, |
| amiért puszta létemmel megfizettem, |
| és tudtam: nincs többé az a hatóság, |
| ettől a földtől megint elvitasson. |
|
| Most merre vagy? Hét esztendő után |
| sehol se lellek – szavaid itt-ott megcsillanva úsznak |
| s te már nem váltod őket igazra, |
| csak a föld az, ami a helyén maradt. |
|
| Csak ez a föld, meg én. S mostmár tudom |
| hogy csontommal harmadszor végképp elnyerem – |
|
| hogy előbb te adtad nekem e földet. |
| Áldó négy ujjam ott tartom fölötted |
| mikor átbuksz a kocsmaküszöbön. |
|
|
Újpest
| mely hosszú, mint a létra, |
|
| s míg kortyol három szomszéd |
|
| egy asszony zoknit foltoz, |
|
| és itt az éj nagyon korán; |
|
| fölbúg egy vízcsap hirtelen |
|
| kulcslyukon néz a szerelem, |
| távoli sípjel szól, talán |
| a szél megy itt, a szertelen |
|
| egy lámpafényt magára húz – |
|
|
Széttört üveggolyók
| Mondd, láttad már te is, hogy este tíz után, |
| mikor a fák az utcát átölelve tartják, |
| s a gesztenyéken lassan, nagyon lassan |
|
| s mikor mindnyájan hazamennek, |
| kik mindezt látva látták, |
| s a kapuk alól kidől a huzat |
|
| s mikor szemben két árny egymásra hajlik |
| s a villanykapcsolóba markol, |
| s a foszló-sárga ablak-négyszögek |
| sorban lehullnak a falról, |
|
| minden szerelmest elátkoz: |
| nekik csönd van a csókhoz – |
|
| mert széttört üveggolyók az éjszakák, |
| szállnak, zuhognak, felragyognak, |
| neszezve ütődnek a fáknak |
|
| mondd, tudod te, mi az, hogy este tíz után |
| neked minden zizeg, világít, |
| hat érzékedre hatszáz üvegszilánk zuhog – |
| mondd, láttad már a mások éjszakáit? |
|
| S voltál-e megbocsátó, míg a csont |
|
| Mert úgy tudd meg, hogy én tíz éve látom, |
| még csak ki sem kell nyitni a szemem. |
| S egyszer a seb sebezni is tanít. |
| Ha erre jársz, gondold meg, idegen. |
|
|
Szeretek várni rád
| Eső kering az utcán, s idebent |
| a lámpa körül gyűrűzik a csend, |
| Nincs más világ: magamba búvom el. |
| Ilyenkor nem hiszem, hogy látni kell, |
| lebegek fönn, a csont-palack felett |
| hogy kerek szemmel figyelnek a tárgyak. |
|
| Emlékszem, meggyűltek az évek, |
| feltornyosult a megvárattatás, |
| közben mosoly fürösztgetett, közelség, |
| jószó, szívesség és kézfogás, |
| lassanként gyanús lettem önmagamnak |
| s előrebukván a jövő felé |
| (hogy ki jön még és ki az, aki nem jön) |
| belémfagyott a maradék lehellet |
| és meggyűlöltem, akit várni kellett – |
|
| és most eszméletem hideg falára |
| kikönyökölve nézek innét, |
| s mint az igazi boldogok, |
|
| Te vagy bennem a bizonyosság, |
| a különbség, az azonosság, |
| Ha jössz, a padló is megéled, |
| a tárgyak előrefeszülnek, |
| türelmük szétveti az ajtót, |
| jaj, nézd, hogy szeretek, |
|
| nézd, én, az egykori csavargó, |
| hogy ülök itt, nyugalmi lázban, |
| e mozdulatlan mozdulásban, |
| állj meg! egy perccel előbb, mint belépsz, |
| még felmutatlak a világnak. |
|
|
A keszthelyi téren
| Nagyon-nagyon hideg volt a hold, |
| nagyon-nagyon kék volt az ég, |
| iszonyú magas volt a Városháza tornya – |
|
| Milyen hatalmas volt a tér! |
| S a ferde Szentháromság, elgyötört barokk |
| angyalaival! A langyos fű, amerre mentünk, |
|
| Én vártam, hogy a hársak tetején |
| madár fog éleset sikoltani, |
| s felébred mákonyos álmából az óriási |
|
| Kongattak. Fenn, a villanydrótokon |
| nagy, láthatatlan szikrák szakadoztak |
| egy semmitmondó cinkos üzenettel |
|
| S a tó felől, a lila parkon át, |
| a rács közé vert sikátorokon |
| lebegve jött, mint súlytalan göröngy, a békák |
|
| … Dobhártyám csalt meg?! Ennyi volt az út. |
| Nagymessze kulcs zörrent a zárban. |
| Ott mentem, meneteltem temelletted |
|
|
A síkság
| nincs ki hiányod elüvöltse |
|
| nem esik jég nem fúj a szél |
| öles pelyhekben fagy a hó |
|
| nincs ház ahonnan csüngjenek |
| kedélyes formás jégcsapok |
| nincs semmi forma és kedély |
|
| hosszú az éjjel nem vagy ott |
| nincs ki halálod elüvöltse |
|
|
Pannon ég alatt
| A présház alatt megfordul az út |
| jobbra lehajlok s látom a falut |
|
| a kékre csiszolt hegyi utakon |
| idegen vagyok kíváncsiskodom |
|
| ember sehol csak szőlő és akác |
| antennák alatt homokból a ház |
|
| pincék között és pannon ég alatt |
| szürke próféta kis szamár halad |
|
| gyöngyház fülével hátrainteget |
| ez volt a tisztes plebejusnegyed |
|
| ötszáz év előtt itt hagytak nyomot |
| kordéjukkal a kalmár-vándorok |
|
| innen nézték a haragos időt |
| a szelíd pékek és a bábsütők |
|
| s a várból visszaszólt a zene tánc |
| és olasz fényével a reneszánsz |
|
| s amerre egy-egy kordé elhaladt |
| utak nőttek a pannon ég alatt |
|
| s barna kaftánját meghúzva magán |
| az én ősöm is erre jött talán |
|
| s ahol most én az útszélen megállt |
| körülnézett és félve prédikált |
|
| vagy az a másik az a józanabb |
| ihol csinált szattyán topánokat |
|
| és szépanyám kis sárgaszemű nő |
| nézte hogy kutya ne szökjön elő |
|
| kicsapta játszani a gyereket |
| és énekelt és füveket szedett |
|
| s a zsoltár és a cserszag szerteszállt |
| a dombok körül járta a határt |
|
| széllel vesződött télben áttelelt |
| a férgek nagy gyomrából újrakelt |
|
| így jártak mind a lábnyomuk ezüst |
| jöttek hivatlan szépen mint a füst |
|
| s ahogy én védem a magam rögét |
| őket is megvédte a pannon ég |
|
| innen is túl is kéklik az az út |
| hát menjen innen fusson aki tud. |
|
|
A méh románca*
| vagyok szélben szalmaszál |
|
|
Esti imádság
| Én olyan nagyon jó vagyok |
| mint öreg nyulak, öreg királyok. |
| Nappal nem szólnak rám a kocsisok, |
| este nem ütnek meg a huligánok. |
|
| Ha eljössz hozzám, én leszek |
| nagy út után a vizesárkod. |
| Mert olyan nagyon jó vagyok |
| akár a víz, hogyha kivánod. |
|
| Hullám fölött, hullám alatt |
| elalszom majd, semmit se látok. |
|
|
Kőbogár
| ki könnyű voltál egymagad |
|
| szétnézek nincs tovább utam |
| bálványok dőlnek mi marad |
|
| néhány köröm egy hajcsomó |
| rád hallgatnak a bokrok is |
|
|
Ötvenkét vasárnap*
| minden korhely ott terem, |
|
| Szépleány hord alkalmasint |
| krepdesint is, karmazsint is, |
| szétosztandó fenn a bálon, |
| mert a várban már javában |
| zúg az udvar, ott jön, ott van |
|
| Az a jó, hogy messze van, |
| ha közel van, veszve van: |
|
| ciroklőre, szinészpletyka, |
|
|
Apróhirdetés
| Keresem bányaomlás, árvíz, légrobbanás, |
| lián benőtte város, kozmikus eső, oszlop- |
| dőlés, helyzet és mozdulat közt azt az |
| átlagembert, aki néhány évig, vagy néhány |
| hónapig, vagy néhány napig kalauzolna. |
| „Szükség esetén én kalauzolok” jeligére. |
|
Szilveszter
| Négy évszak kráterében állok |
| virágnak indult szerelmek felett |
| halott fenyők fedetlen árkok |
| honnan jönnek a jégvirágok |
| hová mennek a gyermektelenek |
|
Szakuraág
| Hogy lejuthassak a völgybe utánad, |
| küldök neked, szívem, küldök szakuraágat. |
|
| Lemorzsolom a sziklát, akár a lepkeszárnyat, |
| félreborítom a bambuszerdőt, |
| átugratom a szentély-kapufákat, |
| lefelé úszom a kő-vizesésben, |
| mindjárt elérem a lakkhidat, állj meg, |
| nedves hajamban viszem a szakuraágat, |
|
| kicsoda is vagy te, hogy előtűnsz |
| itt, ahol a vadak se járnak, |
|
| tetők szerencsebűvölő rézszarva közt kibukkansz, |
| szobrok üreges fejében megpendülsz, te vagy a lámpás, |
| gyöngyöző, mohazöld ének, félbemaradt, erős kiáltás, |
| hol az a völgy! a térség visszadob, |
| a hegyek körben fölédhajolnak, |
| szétszed a mesterséges tó, gyűrűkre, pöffedt |
| napjaimat egy molekuládért, csak ne ezt a vég nélküli |
|
| ezerszer megjelölt utakon, hegy-völgy hintáján lógva, |
| ahogy lennem adódik egy évtized óta, |
| te kellesz nekem mostmár, gyűszűnyire zsugorodott |
|
| futok, hajamban zörgő szakuraággal. |
|
Ucunomija, Közép-Japán, 1965 július |
|
Jósok az utcán
| s már semmire sincs mentség |
|
| s hogy nem fog meg az átok |
| ég s föld között hajósok, |
|
| s hogy kik elmennek tőlem, |
| két csillagról, egy dalról, |
|
Okajama, Dél-Japán, 1965 július |
|
Johanna*
| Agyunkban egyre őrlődik a gyom |
| és mert e század intellektuális |
| a finom szürkeagy lett a vagyon |
| nyúlt agyvelőért fizet a király is |
|
| akár Pompéjban műemlék a rom |
| járhatsz fertőzött elmék tárlatán is |
| számológép áll a határokon |
| és nem főváros Európában Párizs |
|
| nagyúr akinek tengerpartja van |
| nagyobb akinek sok a levegője |
| már csak a szárazföld bizonytalan |
|
| épp ideje volt hogy elvették tőle |
| az észkerék az őrletés hatalmát |
| Isten se győzné hajtani a malmát |
|
|
| Isten se győzné hajtani a malmát |
| ezer darabra törtek a vevők |
| cigány zsidó skót katalán vagy dalmát |
| aki csak szanszkrit volt tegnapelőtt |
|
| és tegnap tegnap még mi volt a balság |
| valaki Bábelt építeni jött |
| repedt tükörben nézi most az arcát |
| és fürkészi a lapos háztetőt |
|
| elég neki ha ablakán kilát |
| hisz antennáján bejön a világ |
| s a világból a közös unalom |
|
| mindegy hogy este hány gyereket ver meg |
| a szomszédéi csak dögöljenek meg |
| egy elmeosztály húsz Napóleon |
|
|
| Egy elmeosztály húsz Napóleon |
| vállat a térdhez elmesport ebédig |
| nyakat a lábhoz így növünk az égig |
| fejet a farhoz itt az alkalom |
|
| e térség neve máig vérhalom |
| az én nevemre tüstént kicserélik |
| ha nincs már térség ott lesz nevem mégis |
|
| képrombolás és gombnyomás között |
| csizmával nemzett jogutódaimban |
| és a világon ahányfajta cím van |
|
| magunkra vesszük mindenekfölött |
| és aki vinnyog megsütjük a talpát |
| de jól okultunk nincsenek Johannák |
|
|
| De jól okultunk nincsenek Johannák |
| tehénvér szagú állatorvosok |
| hülyék kik másnak hullatják a mannát |
| és violákra bontják a napot |
|
| vagy énekelve hurcolják a kannát |
| a kútnál pásztorgyerek ácsorog |
| s megérezve a vizek nyugodalmát |
| elindulnak a szomjas pásztorok |
|
| elmentek mind egy hosszú vonulatban |
| csillagot hordva lámpafény gyanánt |
| zászló nélkül is bölcsen és tudatlan |
|
| toronyiránt most is toronyiránt |
| elől egy könnyű szarvas szabadon |
| amerre elment ritkul a vadon |
|
|
| Amerre elment ritkul a vadon |
| Imádkozz értem bűnösért Johanna |
| a fát kivágom aztán eladom |
| Imádkozz értem tolvajért Johanna |
|
| ha nem veszik meg annyiba hagyom |
| reped a törzse szikrázik a balta |
| holnapra szél lesz fúvódik a nyom |
| Imádkozz értem vétkesért Johanna |
|
| imádkozz értem holnapra mi lesz |
| a lacikonyha kürtöl szól a dzsessz |
| felsorakoznak ételért a hangyák |
|
| korsó ötér sztriptíz az asztalon |
| ki az ajtóban az a hajadon |
| nem jönne vissza akkor sem ha hagynák |
|
|
| Nem jönne vissza akkor sem ha hagynák |
| ha kérnénk legyen ide-költözött |
| mint Szent Ferenc a farkasok között |
| s terítenénk a fekhelyére szalmát |
|
| és lepedővel még be is takarnánk |
| mit régi céhek új takácsa szőtt |
| s míg elmondaná hogy mivégre jött |
| kezét szelíden nyaldosnák a marhák |
|
| úgy bizony drága társak ez maradt |
| miként a tárgyak véges a harag |
| egy jó szó kettő máris itt lakom |
|
| és szarvas-szemmel fölmeredne ránk |
| mi pedig lassan lámpát oltanánk |
| nem nevetnénk és nem vernénk agyon |
|
|
| Nem nevetnénk és nem vernénk agyon |
| hiszen tanultuk hogy ne bántsd a gyöngét |
| a babonát se szeretjük nagyon |
| ma nekem holnap neked és mi jön még |
|
| amit ma adtam visszakaphatom |
| ki tudja hátha órjások a törpék |
| a sors kereke fordul egy napon |
| és egyenesnek kell nézni a görbét |
|
| a szemrevétel bizony sose baj |
| így jut előbbre az emberi faj |
| mert van igazság csak egy kicsit arrább |
|
| ezért vissza a kardot és tüzet |
| nem bántjuk mi a nagybecsű szüzet |
| nevén nevezzük mint valami szajhát |
|
|
| Nevén nevezzük mint valami szajhát |
| Tisztelt Cím Cégünk itt jelenti ki |
| hogy részünkről a szóbanforgó Jeanne d’Arc |
|
| még hajadon a katolikus vallást |
| vallja és atyja nevét viseli |
| ekkor született így hívják az anyját |
| foglalkozás- és állásnélküli |
|
| nem végzett semmiféle iskolát |
| az átlagosnál finomabb a lelke |
| az orléans-i virgo nevet nyerte |
|
| könnyebb munkákra biztosan bevált |
| Kelt mint fent Bélyeg Név olvashatatlan |
| Nem volt bolond a szűz csak épp szokatlan |
|
|
| Nem volt bolond a szűz csak épp szokatlan |
| ha tűzrerakni ment megállt a hó |
| emberek között nem fogta golyó |
| és barátokra lelt a karvalyokban |
|
| a lángoknál csak azt szerette jobban |
| ha egyre több a lángolni tudó |
| a parázs helyén ottmarad a szó |
| mely újra gyúlik hol közös titok van |
|
| s a tűzrakásban részt vehet akárki |
| csak együtt lenni csak helyettük látni |
| nincs ebben álom sem mesterkedés |
|
| Jöttem hogy vigaszt nyújtsak a kicsiknek |
| miféle tűz lesz ez maga az ihlet |
| egyszerre minden hűtlenség kevés |
|
|
| Egyszerre minden hűtlenség kevés |
| nekem sosem volt barátom Johanna |
| egy ideig elhallgattam mesés |
| históriáit de nem volt hatalma |
|
| fölöttem habár abban semmi vész |
| nincs ha egy némber szól mintha szavalna |
| a többinek de a szemébe és |
| a mozgásába fény van és a hangja |
|
| olyan milyen is furcsa és az ember |
| fél hogy elcsuklik közbeszólni nem mer |
| csak elkíséri mint galamb a párját |
|
| de hogy ki kezdte azt a rohadt máglyát |
| egyeseknek a tisztesség nehéz |
| emléknap indul és ítélkezés |
|
|
| Emléknap indul és ítélkezés |
| kimodják hogy a boldogtalan Jeanne d’Arc |
| rút félreértés áldozata és |
| lecsukhatják az ügyeletes zsandárt |
|
| márványkő áll a síron ég a mécs |
| az avatásra verset ír egy agg bárd |
| sajtó rádió tévé filmezés |
| és levegőbe repülnek a sapkák |
|
|
Jeanne d’Arc a máglyán a színpad forog |
| a páholyban az inkvizítorok |
| gyászkórust zúgnak lenn a nemzetek |
|
| végbe kell vinni a kísérletet |
| most jókor míg a teljes ég lakatlan |
| hogy Szent Johanna száguldjon a napban |
|
|
| Hogy Szent Johanna száguldjon a napban |
| hordjon hélium ellen ércruhát |
| bőrét napvédő krémmel kenje át |
| és földközelben álljon mozdulatlan |
|
| amúgy sem nagyon kedveli ha fagy van |
| folyton a tűzről prédikálna hát |
| most itt a tűz csak élje ki magát |
| a kakas szava majd először harsan |
|
| mi később halljuk ha felkelt a nap |
| az élet csúcsa tőlünk idegen |
| a bolygók egy-egy részlet fél-tudás |
|
| vagyis Johanna lesz a boldogabb |
| s az emberiség szenved idelenn |
| mert látni kell az élve pusztulást |
|
|
| Mert látni kell az élve pusztulást |
| az marad élve ki kétszáz évre megfagy |
| Uram Isten ki ezredéve nem-vagy |
| a homo ludens elfelejti lásd |
|
| hogy kell kezelni a kígyómarást |
| Rouen Segesvár és Theresienstadt |
| és Hirosima mind kísérletek csak |
| tanműhely lett a kontinens hol állsz |
|
| kettő lehetsz csak bármit is akartál |
| ifjú halott vagy öreg forradalmár |
| élő húsoddal tápláld a tudást |
|
| légy élhetetlen élősdi eretnek |
| majd eltüzelnek és nagyon szeretnek |
| és ő túléli mit tehetne mást |
|
|
| És ő túléli mit tehetne mást |
| azokkal akik martalócok lettek |
| vagy mártírok mert féltek és szerettek |
| akár a magma legmélyére ásd |
|
| a sírban sem talál vigasztalást |
| férgeket indít szerte a hegyeknek |
| fehérmelegre veri a szonettet |
| korhadt gyökérben felsíró darázs |
|
| mozdul és dong dong dong a vasfülekben |
| hívővé tesz bár ő maga hitetlen |
| minden holdtöltén megduzzad a hullám |
|
| a szőlők alatt lélegzik a vulkán |
| és kíntornál a kannibálmalom |
| agyunkban egyre őrlődik a gyom |
|
|
| Agyunkban egyre őrlődik a gyom |
| Isten sem győzné hajtani a malmát |
| egy elmeosztály húsz Napóleon |
| de jól okultunk nincsenek Johannák |
|
| amerre elment ritkul a vadon |
| nem jönne vissza akkor sem ha hagynák |
| nem nevetnénk és nem vernénk agyon |
| nevén nevezzük mint valami szajhát |
|
| nem volt bolond a szűz csak épp szokatlan |
| egyszerre minden hűtlenség kevés |
| emléknap indul és ítélkezés |
|
| hogy Szent Johanna száguldjon a napban |
| mert látni kell az élve pusztulást |
| És ő Túléli Mit tehetne mást |
|
|
|
Zsoltár
| Tőled az utak négyfelé vezetnek |
| magamba-mélyre és a szűk hazába |
| tengerek görbe hátának s a fellegeknek |
|
| nincs veszélytelen rakpartja a földnek |
| kutak áradnak szétporlad a káva |
| lepkék és teherautók összetörnek |
|
| vakítanak a zsúfolt rézhegyek |
| nyarat fordít a csontokon a pára |
| te vagy a forgás bárhonnan nézzelek |
|
| a nap észrevétlen fordulása |
| négybevágott almában az egybekívánkozás |
| az utasnak az utolsó pogácsa |
|
| a sorompótlan világgáfutás |
| éjjelenként a csöndbe nappal a vágyba |
|
| mert por szállong a városok felől |
| mostmár mindenütt ahol a szél jár |
|
| forgok maradék sejtjeimmel |
| az ismeretlen középpont felé |
|
|
Szellemidézés*
| A félhomállyal idegyűjtlek: |
| a fotel fölött száll az újság, |
| parázs tartja a cigarettát. |
|
| A szó sehol. A szem sehol. |
|
| És vissza: minden tárgy, minden |
| szöglet, mélyedés, energia, |
| a fény minden megtöretése rávall. |
| Barokk gyönyörben egyesül |
| egy kitöltetlen férfi-körvonal |
|
| Hozzámcsapódik a zene. Agresszív |
| hullámaival megemel, továbblök, |
| végigborít, estéli tenger. |
| Néhány négyzetcentiméternyi |
| s a végtelen mégsincsbe ér az ember. |
|
| Ordítsak? az se volna jobb. |
| Kezembe vájjak? vagy legyintsek? |
| Nem vitte többre, aki megfeszült, |
| mint aki azt mondta: feszítsd meg. |
|
| Mind, akik a halálba mentek, |
| Drágább voltál az életemnél. |
| De ezzel nem mondtam sokat. |
|
|
Jó indulatok kertje
| üveg-darázs, pávaszem-lepke |
|
| történet szól, mintha figyelne: |
| eső duzzad, leszáll a felhő, |
|
| csattanásig feszül a rézkürt, |
| megtelik, kaput nyit az inda – |
| virágzom, még jobban szeretlek. |
|
|
Klinikán
| Ez itt a szerelem határa. |
| Itt azt mondják: vége a napnak. |
| Meg azt: viszontlátásra, drága. |
| Pontosan vége a pillanatnak. |
|
| Találkozás ettől-eddig, a randevúba |
| pincér, házmester, doktor |
| belenéz. Sisakforgós vitéz |
| voltál a viharokban – hamarosan |
| beletörheted vérszimatos orrod, |
| azám, muszájból van a tégla, |
| s a malter hozzá a sajnálkozás, |
|
| A balladákat civilizálták: |
| egy beszélgetés három perc – |
|
| halló, még lemaradt a refrén, |
| valami fontosat akartam – |
|
| homállyal, erős világítás kell ide – |
|
| emlékszel, akkor fénybe borultak a kertek – |
| csipeszt, fogókat, ollót – |
| lábra álltak a fák, körbe is mentek, |
| ördöngős cirkuszi vad – tampont – |
| fogja le, nővér – legalább távlatként |
| vártuk a végtelent, párhuzamos |
| vonalak – mi ezt az eljárást alkalmazzuk, |
| kérem, villanyáram helyett – |
|
| ó, a hátgerincemen az a villanyáram! |
| elkékült csőrű vadmadár a holdban, |
| két lába közt húnyó leander-ág – |
|
| békesség a jelenvalóknak, |
| a soha-ki-nem-gyógyulóknak, |
|
| még, még, ollózva kézzel-lábbal, odáig |
| miféle centrifugális erő szédít innen, |
| csöpögő csapok, klóros virágok, |
| gézre-feszített krisztus-asszonyok, |
| hetvenezer ágytál mikrokozmoszából |
| átszórva hézagain, küllőin, húrjain – |
|
| Doktor – Aeolus – az ujjaim – |
|
| nem morfium, más kábulat játszik |
| csípő-csavaró rumbát keresztbe-kasul-varrottaknak, |
| nászindulót a riadt-vihogóknak, esetteknek, |
| sekélyeseknek, lomposoknak, |
| szimfóniát, négytételest, nekik, |
| akik már sosem lesznek asszonyok, |
|
| amiből kikopog az egyszeri vadmadár, |
|
| a mindenütt jelenvalóknak, |
| a soha-ki-nem-gyógyulóknak, |
| a sejtjeikkel fizetőknek, |
|
| erre, amarra viszik őket, |
| két lábuk közt ringó leander-ág, |
| minden holdtöltés elkezd muzsikálni – |
| többé nem lehet limitálni. |
|
|
Apokrif dalok
| Két órája fekszem és jajgatok |
| hol van vállad a kettős rózsatő |
| hol vannak feledtető ágaid |
| szájad kristálybarlangja fénytörő szemed |
| széljárta hajad a tengerek szagával |
| mozdulatok az időre-fagyott közeledés |
| csillagot hozó mozdulatlanságod |
| vállad a kettős ág az iker-orsó |
| lélegzésed barlangja |
két órája fekszem |
| szivárványtörő mellkasod emléke alatt |
| a tengerek szagával a tengerek színével |
| karod iker-ágából elszabadultan |
| a szabadság elemi szorítása nélkül |
| az órák súlyát hordozva csontjaid helyett |
| rózsát virágzó barlang édes ágak |
| hullámtörő kövek csillag-csatorna múltán |
| a tenger jeltelen apályos másaként |
| hangtalanul mert nem hallod a hangom |
| jeltelenül mert nem látod magad |
|
| Kék antracitból volt a ház |
| az ablak szárnya nem ereszt |
|
| vigyáz a mélyben a szigony |
|
| mögöttem tárgyak szögletek |
|
| emelkedését a béna szárny |
|
|
| hogy megtartsam magamban ezt a házat |
| tovább fargjam ezt a házat |
| kivessem mindazt aki itten hajléktalan |
| elnézzem aki erre jön s reménytelen |
| ne tégy velem uram ilyen gyalázatot |
| ilyen feladáshoz én kevés vagyok |
| kevesebb a kőnél amit kivájt a víz |
| kevesebb a víznél amit felszítt a kő |
| énbelőlem már semmit nem hívsz elő |
| kevés vagyok uram az odaadáshoz |
| mert amit kiszakítnál rég velőmbe rakódott |
| a mézes orvosság belém-vakolódott |
| már minden sejtfalam gyehenna-katlan |
| énvelem együtt elolthatatlan |
| nem érhet haragod egymagamban |
| itt vagyok uram élve holtan |
| zúzhatsz a mélybe nem leszek osztott |
| épületemben te vagy az oszlop |
|
|
Aki folyton csak vár
| holdtöltére tengerdagályra |
| tüskés sokszöggel dobja szembe |
| a dolgok megváltozott optikája |
|
| torzító gépből szól a hang |
|
| kolduskirélyné szól a hang |
|
| rendjükkel bástyázná magát |
|
| szentjános szemű éjszakát |
|
|
Özönvíz
| Ahogy mennek az évek, egyre beljebb |
| Az arcod körém-keményedett, |
| áttetsző rajzolataidból történetek |
| viharzanak elő, színhellyel, beporzott |
| faluval, műkedvelő ebekkel, |
| futballal, érthetetlen férfi-örömökkel, |
| ne sírj, próbállak végiglátni az uton, |
| én mindennek a negatívját tudom, |
| nekem pokol, ami neked édeni, |
| és fáj, amit magamba kell építeni, |
| mert nőnek lenni szörnyű homorúság – |
| te csak segítesz vájni az időnek. |
|
| Menekülnék a jövőbe előled – |
| mi az, hogy jövő? józanon láttad-e? |
| Lehet-e odarugaszkodni, hogyha van, |
| idébbjön-e, ha vakolom magam? |
|
| Ne sírj. Ha semmi sincs, akkor se sírj. |
| Áttetsző tested, sárga rajzolat, |
| omló kutakon szép kútfigura, |
| bennem van, mint a kép a bábsütőben – |
| a bekerített élet negatívja. |
|
| Egyszer valaki szomjas előhívja |
| a tengerparton, szitáló esőben, |
| az egész tenger körülötte szárnyal |
|
|
Isabella Bäumer levele Aubigny püspökéhez*
| Atyám, nagyméltóságú úr, az Ön sugárzó |
| kegyelme arra érdemített, |
| hogy én, pallérozatlan felföldi leányzó, |
| szemébe nézzek a világi bűnnek |
| s mint ördög láttán vándor prédikátor: |
| hanyatt vágódjam vétkeim súlyától. |
|
| Mert íme, nem vagyok szerény. Hívő se éppen. |
| Pazarló voltam kezdettől kevélyen, |
| s akit a gégém zsoltárokból ismert, |
| csak haragomban szólítottam Istent. |
| A bosszú Istenét! nekem sosem volt |
| olvadtszemű, töviskoronájú, |
| magát hallal-kenyérrel szétosztó uram, soha, |
| az enyémnek köve volt meg olaja, |
| hetedíziglen a velőbe nyúlni, |
| képmás nélküli, szörnyű Logika. |
|
| Nagy sakkjátszmában voltam én paraszt. |
| Keveset léptem, s mindig ugyanazt, |
| még most se látom tisztán az irányt. |
| Hát szóltam is, meg hallgattam is én, |
| akár Nagyméltóságod a misén. |
|
| És énekeltem! mennyit! a Fiút, |
| a Jóistent, aki csókolni tud, |
| Pán-sípon játszik, Buddha-karja van, |
| öreg bráhminnal gerezdet kötöz, |
| szemöldökétől megdördül az ég, |
| réztenyerében indián gyerek, |
| piramis térde, bordája totem, |
| világít, ha a tengerre hajol |
|
| s akkor mindenek zümmögnek, Atyám, |
| mindenben megindul a gégetájék. |
| Nagyméltóságú úr, micsoda játék |
| súlyt görgetni arra, mi súly magától, |
| s nem várni meg, hogy magától kilábol, |
| de váltságdíjért, ostyáért, imáért, |
| mint egy rongypapírt, leemelni róla? |
|
| Ez volna az a sugárzó titok? |
| Kegyelmes püspök, kettőnk között szólva, |
|
| Hogy fordított arány a büntetés |
| azzal, ha könnyen felmentem magam. |
| Hogy evilági vétkeink közül |
| legsúlyosabb a kockázattalan. |
| Ön, gyöngydombormívű ornátusában, |
| szószékén mozdulatlan, süppeteg. |
| Nekem, az ingajáratú magányban, |
| egy rezdülés is megmérettetik. |
| Parancsszó nélkül is mozogni kell. |
|
| Mit ér a bizonyosság, amit Ön kinál? |
| Időhúzást a lelkiismeretnek. |
| Maradjak én továbbra is, Atyám, |
| szénbélű gyémánt, óhitű eretnek, |
| tudván a dolgok kérges belsejét – |
| Ön meg csak látván, meddig a szem ellát. |
|
| Már vált a nap. Elindul a levél. |
| Foglalja Ön imába Isabellát. |
|
|
Tánc
| Vízimadár kinyújtott lába: |
| Szeresd azt, aki vándorol. |
|
Joachim elhagyja a várost*
| Mért hagyta el Joachim a várost? |
| zúgó köpenyben indulva, sötétkor? |
| a kőcsipkéjű párkánnyal határost |
| kinek tövére ráült a középkor? |
|
| s a vidám bűnök pókfonalakat |
| írtak a város pergamen-egére |
| s a faggyú-verte boltívek alatt |
| nem jött elő egy glóriányi fény se? |
|
| arcokkal tömött hallgatag tetők |
| gyökérnyi vastag lábas temetők |
| két ház közének bőrből van a hídja |
|
| ezt a mindenhol-magával-határost, |
| ha nem hagyja el Joachim a várost, |
| ránőtt volna a város Joachimra. |
|
|
Halak*
| a szökdelőket, vízből menekülőket. |
|
| Ha kopoltyúval természetesebb, |
| minek – fulladni – a másik közeg, |
|
| a légnemű, a foghatatlan, |
| az összeütközésnél csobbanatlan, |
|
| Csillogtatni a pikkelyeiket. |
|
| Egy perc megállás a Nagy Vízkeréken. |
|
| Aztán a törvény működésbe lép. |
| A gravitáció. Süllyed az ég |
|
| és alakot vált az elérhetetlen, |
| ott hintázik az ismerős közegben, |
|
| hatalmas vízcsepp, kénytelen mennyország, |
| reménytelen szerelem, Magyarország. |
|
|
Hídi gázel*
|
utadon van a forrás áramot adsz |
|
ma a húszkarú erdőn fát hasogatsz |
|
hogy a tengerek öblén átcsalogass |
|
Anatólia síkján drága lovas |
|
|
lecibálhat a tenger általuszom |
|
sokasodhat az éjfél átaluszom |
|
idelátsz a beszűkült Boszporuszon |
|
Anatólia síkján drága lovas |
|
|
telitődik a forgás négybeszakít |
|
mielőtt ideérnél félretaszít |
|
viperák szakadatlan mérge van itt |
|
Anatólia síkján drága lovas |
|
|
aki még nekivágott ráfizetett |
|
aki arra tanít tedd rá hitedet |
|
aki vasbeton úton jár vizeket |
|
Anatólia síkján drága lovas |
|
|
lobogásod jön csak a csúcsokon át |
|
olajos-puha bőröd víz-szagú szád |
|
viszik Ázsia véres zsibpiacát |
|
Anatólia síkján drága lovas |
|
|
akinél csak az élet képtelenebb |
|
beragyogtad a késő éjjeleket |
|
tebelőled nőnek a végtelenek |
|
Anatólia síkján drága lovas |
|
|
A feltaláló éjszakája
| Mert az arénából kimaradt, |
| a kamraajtót magára zárva |
| egy sűrűsödő éjszaka alatt |
| – mert az arénából kimaradt – |
| rájött az elektromosságra, |
|
| kiült a tölgyfa-könyöklőre, |
| – mert el akarta mondani – |
| reggelre tölgyfa lett belőle. |
|
|
A műfordító sírfelirata
| „She lived for Love and died in harness” |
| a note for Thee, completely harmless |
| which would not read as standeth above |
| but this way bold and brave: |
| „Had she but lived in harness |
| and died while making Love – |
| She would jump out of this Grave.” |
|
| Utas, ’Ki épen erre jársz, |
| „Élt, hogy szeressen, Meg-halt Munka által” – |
| Tégedet óvna e’ telljessen ártal- |
| Mellyet ne illy mód olvass öszve, |
| „Élt volna tsak Munka által, |
| ’s halt volna meg Szerelem közbe’ – |
| Ki-szöknék most a’ Porbul.” |
|
|
|