Válogatott szerelmeim
Ez a könyv a vonzódások könyve.
A vonzódás: szerelem, szimpátia, gravitáció. Minden, ami csillapíthatatlan.
Ha éhes vagyok, és elém teszik Shakespeare összes szonettjét meg egy tál paprikáskrumlit, gondolkodás nélkül a paprikáskrumlit választom.
Ez a könyv a lélek éhségéből született. A csillapíthatatlan ember életrajza. Az élettel-halállal betelni nem tudóé. Élők és halottak torlódnak a visszakívánás keresztfolyosóin: az Apával a valahonnét-származás egyetlen bizonysága, a fiatalkori szerelemmel a valahová-kötődés egyszeri kísérlete; szólítások, arcok, megsemmisülő szövetség és világlátó véletlen; folytonos elvágyódás s a dermesztő felismerés, hogy nekünk Záhonynál és Hegyeshalomnál vége a világnak.
Az elvágyódás termékei a versek. A felismerésé a fordítás. Nincs más, ide kell vonzani mindent, ebbe a mágneses erőtérbe. Idegen életeket és idegen halálokat. Blake pokoli Londonját és Carco lüktető Párizsát. Chaucer parázsló istenhitét, Joyce parázsló erotikáját. A líra szerelmét: Herricket, Keatset, az őrületig-fokozódást: Takamurát, Eliotot, Dickinsont, a háborúk árnyékát verseken és szerelmeken: Masterset, Domjanićot, Sylvia Plath-t, a dermedt utas magányos kóborlását, Zabolockijt és Audent: a sarkkutatás pátoszát, a rákkutatás pátosztalanságát – a négy égtájra kifeszített ember minden éhségét, ami verssel csillapíthatatlan.
És mégis. Néhány vers, néhány versfordítás. Válogatott szerelmeim. Hátha akad köztük, ami egy adott pillanatban majdnem annyit ér, mint az étel.
Gergely Ágnes
Hódolat Chagallnak
| A csészekürt estét jelez, |
|
| Hát hol lennék, ha nem veled, |
|
| Szűk a világ és végleges: |
|
|
Ajtófélfámon jel vagy*
|
In memoriam G. Gy.
| és ha vannak sem őrzöm őket. |
| Sohasem koslatom a temetőket, |
| nem rendít meg a szerves kémia. |
|
| De néha úgy november táján |
| ha köd van és a nyirkos ablakok |
| mögött levegő után kapkodok, |
| anélkül, hogy alakod látni tudnám, |
| a vegetatív emlékezés útján |
| fel-felszivárog egy mozdulatod. |
|
| Érzem, hogy hosszú, ideges ujjaid között |
| termosz forog és rossz konzervnyitó, |
| zsebkés és tátott szájú hátizsák, |
| meleg alsónemű és imakönyv, |
| s a súlytalan teher alatt a hátad |
| ropogva eszmél rá, hogy bírja még. |
| Érzem, hogy indulsz. Kilépsz, jólöltözött csavargó, |
| sohase mész, csak indulsz, |
| nevetve hátranézel, harmincnyolc évesen, |
| visszajövök, hamar, bólintod, mutatod |
| (másnap lett volna a születésnapod) |
| és vinnyogva, befelé sírsz, mint egy Mednyánszky-kép, |
| és integetsz – hogy integetsz! |
|
| Ajtófélfámon jel vagy: megtapadtál; |
| a Ferdinánd-híd, a tenyérnyi rács, |
| a lucskos út, a végelgyengülés, a fű-zabálás |
| vak képzelés csak mind, elmeszülemény, |
| hiszen hazudtam, látni szoktalak, |
| a novemberi fojtó ég alatt |
| velem indulsz, lélegzel, könnyeid |
| az én torkomat szorítják, és én hagyom, |
| s ott fönn, ahová elrepült, |
| az a szádból kiütött, vékonyka cigaretta |
| tizennyolc éve ég egy csillagon. |
|
|
Legenda a Negyedikről*
| Antal volt mind a négy, a dédapánkról, |
| ki egy penészes borpincében égett, |
| mikor lement a bőjti szent borért. |
|
| községből, mert nem volt maradásuk. |
|
| Mentek a hóban és mentek a sárban, |
| ropogva lépkedtek a sós időben, |
| s az esténként kigyúló tűz fölött |
| a jobbkezükkel jól összefogóztak, |
| és hallgatták, hány útja van a szélnek. |
|
| Az első fekete volt és rekedt hangú, |
| a második szőke és könnytelen szemű, |
| a harmadik összezárt szájú barna óriás, |
| s nem tudom, milyen volt a negyedik; |
|
| az első hajladozva rettegte az istent, |
| a második, ha megijedt, mosolygott, |
| a harmadik álmában pallost tartott, |
| s nem tudom, mit remélt a negyedik; |
|
| elindultak és többé meg sem álltak, |
| mindegyik valamit árult a világnak: |
| istent, békét, bosszút az első három, |
| és életmelegét a negyedik; |
|
| és jött a szél és eltörte az istent, |
| és jött a szél és föltépte a békét, |
| és elvégezte helyettük a bosszút, |
| csak úgy kiszórta azt a meleget, |
|
| lábuk alatt hol itt, hol ott fordult a glóbusz, |
| nem volt marasztaló ereje a földnek, |
| mindenki látta menni akkor őket – |
| micsoda négy dalia volt, nagy isten, |
| még most is mennek, át minden határon, |
| nyugaton, délen, keleten, |
| lépésüket a sós idő megőrzi, |
| mennek, mennek az édes Antalok, |
| keresztül a havon és keresztül a sáron, |
| öregszik, szépül, magaslik a három, |
|
| mikor lement a bőjti szent borért, |
| s mikor a szél föltámadott hivatlan, |
| egy szikra mindnyájunkat utolért. |
|
| Hol fölmutatjuk, hol meg elfeledjük. |
| Ki rejtegetné, abban fölragyog. |
| De nem hagyják a vándor-őrhelyet, |
| és négyen vannak ők, az Antalok, |
| mert négy tenyér szépen tud megfogózni |
| egymásban, lobogó tűz fölött, |
| s megtartani e forró csöndben engem |
| élő és holt testvéreim között. |
|
|
Az egyszeri kovács
| Mikor az első olajmécs kigyúlt, |
| napest után az első ragyogás, |
| ahogy céhlegény apjától tanulta: |
| jóestét, szólt az egyszeri kovács, |
|
| Taplót tapintott a ház asszonya |
| s meglobbantotta benn az ős tüzet, |
| ahogy céhlegény apjától tanulta: |
| és nyelveltek a fényes őrtüzek. |
|
| Kinn, a tanyán, a gyér meggyfák alatt |
| legényke baktat, farkasszemet néz, |
| ahogy céhlegény apjától tanulta: |
| nincs ház tovább, cicáz a sok lidérc. |
|
| villanyos rejtjelekkel fénylenek, |
| ponyvát szagolva őszi ég helyett |
|
| figyeljetek, mert pontban este hétkor |
| a föld alatt megáll a kalapács; |
| ahogy céhlegény apjától tanulta: |
| jóestét mond az egyszeri kovács |
|
|
Óbudai varázsolás
| Ha arra jársz még, játsszanak |
| s megint zsongjanak körülötted |
|
| Megállj akkor is, ha a dombon följebb |
| nagy kőkockából lámpa lobban, |
| láss bagoly-villogás helyett |
| hívogatást az ablakokban. |
|
| Ha idegent gyanítva, láncon |
| láthatatlan kutyák ugatnak, |
| s száraz lábbal kelj át a sáron. |
|
| A köd ellen, a fojtás ellen, |
| gyújtsd meg göcsörtös-bűvös ujjad |
| s a köd a csillagokba fullad |
|
| hol nem süt most a hidak íve sem, |
| az Idő térdel engedelmesen |
|
| és kialszik az ablakok csipás |
| és minden egyetlen forró szárnycsapás |
|
| aztán ha lassan indulnak a percek |
| légy az, mivé lenned megíratott: |
| magányos herceg a leigázott tájon |
| a káprázattól szemed ne fájjon |
| minden harmat hajadra üljön |
| s koszorús elragadtatásom |
| konok nyakad köré repüljön. |
|
|
Egy Tolna megyei temetődombon
| Huszonöt éve élek hallgatok |
| és nem tudom hogy idegen vagyok |
|
| Mert azt hittem hogy hőfokom heves |
| magába nyel a fortyogó leves |
|
| és én is hús és zsír és csont leszek |
| a többi csepp közt cseppnyi pont leszek |
|
| s a kondér mindnyájunkat egybefog |
| ha tűz lobog ha többé nem lobog |
|
| de hirtelen rámtört a rettegés |
| hogy húsom zsírom csontom is kevés |
|
| hogy többen tudják rólam hátmögött |
| nem vagyok egy a többi csepp között |
|
| valaki így szólt ide nézzetek |
| a levesbe egy ronda légy esett |
|
| és értem nyúl egy óriási ujj |
| kipöckölnek rázkódva bőgve Fujj
|
|
| S a földnek édes barna torka van |
| Nem sikerült Mit áltassam magam |
|
|
Kettős menyegző*
|
bírni, hogy menjen innét, |
|
|
fölött megállt a szél is. |
|
|
szárnyatlan szállt az úton |
|
nem nézett többé széjjel. |
|
|
A kútba néztem
| A kútba néztem és semmit se láttam: |
| én rég tudom, hogy semmi sincs a mélyben. |
| A vízbe ugrott egyszer egy bolond, |
| a kútban akkor levegő se volt. |
|
| És mégis milyen szédítő a káva |
| a vágyon túl és innen a veszélyen. |
| Lenn zöldszegélyű holdkaréj remeg, |
| hintálnak rajta pókok és legyek. |
|
| Az ember fél és ittmarad maga |
| és mintha csobbanást is hallana; |
| jól megfogózik fenn a meredélyen, |
| s lopva lehajlik mélyen, mélyen, mélyen. |
|
|
Orfeusz
| Eltakarják a partot a fehér olajágak |
| a homoksíma vízen nem lengenek vitorlák |
| Valahol erre járhatsz néha érzem |
| hogy az óriási eol-hárfán végigfut a szél |
| A sziklák közt ilyenkor egy-egy pillanatra |
|
| Hiába ring az utcán a csillogó karének |
| hiába vibrálnak a szürkületi fények |
| ha nem vagy itt minek a naplemente |
| minek kezdődik újra a vizek mormolása |
| minek bámulnak rám a jámbor állatok |
|
| Terített asztal várhat kobaltkék ég alatt |
| dalok széplábú nők nagy bűvölések |
| egy korsó vízben is szád hűvösét keresném |
| ó ifjúság egyetlen és utolsó jaj utolsó |
| minden fajankó nagy szavakkal vár rád |
| ha megfordulok egy március estén |
|
|
Harmadszor
| Hét esztendeig függtem, mint egy megbűvölt bogár, |
| és szívtam a bodza, a jázmin, a páfrány |
| másoktól ismert jószagát. |
| Olykor azt hittem: én vagyok a jázmin. |
|
| Hét esztendeig voltam jázmin, tiszafa: |
| egy képzelt patakpart felett |
| s azt hittem, erős a gyökér, |
| azt hittem, hogy a földig ér. |
|
| Hét esztendeig volt erős gyökerem, |
| nem-vándorló, röghözkötött, onnan nyújtózkodó |
| kis lélek-dzsungel, kuszaságában is idetartozó, |
|
| Hét esztendeig hozott híreket a szél |
| rokonokról, pusztán, szőlőhegyek között, |
| dombhajlatokban lassan munkálkodó, |
| síp-faragó, nyáj-terelő, üllőre verő |
|
| hét esztendeig enyém volt az a két karral átfogható |
| kicsi távol, és nemcsak statisztikai adat |
| volt, hogy itt születtem, de jóvoltodból |
|
| hét esztendeig valóság volt, hogy nem kell fizetnem, |
| amiért puszta létemmel megfizettem, |
| és tudtam: nincs többé az a hatóság, |
| ettől a földtől megint elvitasson. |
|
| Most merre vagy? Hét esztendő után |
| sehol se lellek – szavaid itt-ott megcsillanva úsznak |
| s te már nem váltod őket igazra, |
| csak a föld az, ami a helyén maradt. |
|
| Csak ez a föld, meg én. S mostmár tudom |
| hogy csontommal harmadszor végképp elnyerem – |
|
| hogy előbb te adtad nekem e földet. |
| Áldó négy ujjam ott tartom fölötted |
| mikor átbuksz a kocsmaküszöbön. |
|
|
Újpest
| mely hosszú, mint a létra, |
|
| s míg kortyol három szomszéd |
|
| egy asszony zoknit foltoz, |
|
| és itt az éj nagyon korán; |
|
| fölbúg egy vízcsap hirtelen |
|
| kulcslyukon néz a szerelem, |
| távoli sípjel szól, talán |
| a szél megy itt, a szertelen |
|
| egy lámpafényt magára húz – |
|
|
Széttört üveggolyók
| Mondd, láttad már te is, hogy este tíz után, |
| mikor a fák az utcát átölelve tartják, |
| s a gesztenyéken lassan, nagyon lassan |
|
| s mikor mindnyájan hazamennek, |
| kik mindezt látva látták, |
| s a kapuk alól kidől a huzat |
|
| s mikor szemben két árny egymásra hajlik |
| s a villanykapcsolóba markol, |
| s a foszló-sárga ablak-négyszögek |
| sorban lehullnak a falról, |
|
| minden szerelmest elátkoz: |
| nekik csönd van a csókhoz – |
|
| mert széttört üveggolyók az éjszakák, |
| szállnak, zuhognak, felragyognak, |
| neszezve ütődnek a fáknak |
|
| mondd, tudod te, mi az, hogy este tíz után |
| neked minden zizeg, világít, |
| hat érzékedre hatszáz üvegszilánk zuhog – |
| mondd, láttad már a mások éjszakáit? |
|
| S voltál-e megbocsátó, míg a csont |
|
| Mert úgy tudd meg, hogy én tíz éve látom, |
| még csak ki sem kell nyitni a szemem. |
| S egyszer a seb sebezni is tanít. |
| Ha erre jársz, gondold meg, idegen. |
|
|
Szeretek várni rád
| Eső kering az utcán, s idebent |
| a lámpa körül gyűrűzik a csend, |
| Nincs más világ: magamba búvom el. |
| Ilyenkor nem hiszem, hogy látni kell, |
| lebegek fönn, a csont-palack felett |
| hogy kerek szemmel figyelnek a tárgyak. |
|
| Emlékszem, meggyűltek az évek, |
| feltornyosult a megvárattatás, |
| közben mosoly fürösztgetett, közelség, |
| jószó, szívesség és kézfogás, |
| lassanként gyanús lettem önmagamnak |
| s előrebukván a jövő felé |
| (hogy ki jön még és ki az, aki nem jön) |
| belémfagyott a maradék lehellet |
| és meggyűlöltem, akit várni kellett – |
|
| és most eszméletem hideg falára |
| kikönyökölve nézek innét, |
| s mint az igazi boldogok, |
|
| Te vagy bennem a bizonyosság, |
| a különbség, az azonosság, |
| Ha jössz, a padló is megéled, |
| a tárgyak előrefeszülnek, |
| türelmük szétveti az ajtót, |
| jaj, nézd, hogy szeretek, |
|
| nézd, én, az egykori csavargó, |
| hogy ülök itt, nyugalmi lázban, |
| e mozdulatlan mozdulásban, |
| állj meg! egy perccel előbb, mint belépsz, |
| még felmutatlak a világnak. |
|
|
A keszthelyi téren
| Nagyon-nagyon hideg volt a hold, |
| nagyon-nagyon kék volt az ég, |
| iszonyú magas volt a Városháza tornya – |
|
| Milyen hatalmas volt a tér! |
| S a ferde Szentháromság, elgyötört barokk |
| angyalaival! A langyos fű, amerre mentünk, |
|
| Én vártam, hogy a hársak tetején |
| madár fog éleset sikoltani, |
| s felébred mákonyos álmából az óriási |
|
| Kongattak. Fenn, a villanydrótokon |
| nagy, láthatatlan szikrák szakadoztak |
| egy semmitmondó cinkos üzenettel |
|
| S a tó felől, a lila parkon át, |
| a rács közé vert sikátorokon |
| lebegve jött, mint súlytalan göröngy, a békák |
|
| … Dobhártyám csalt meg?! Ennyi volt az út. |
| Nagymessze kulcs zörrent a zárban. |
| Ott mentem, meneteltem temelletted |
|
|
A síkság
| nincs ki hiányod elüvöltse |
|
| nem esik jég nem fúj a szél |
| öles pelyhekben fagy a hó |
|
| nincs ház ahonnan csüngjenek |
| kedélyes formás jégcsapok |
| nincs semmi forma és kedély |
|
| hosszú az éjjel nem vagy ott |
| nincs ki halálod elüvöltse |
|
|
Pannon ég alatt
| A présház alatt megfordul az út |
| jobbra lehajlok s látom a falut |
|
| a kékre csiszolt hegyi utakon |
| idegen vagyok kíváncsiskodom |
|
| ember sehol csak szőlő és akác |
| antennák alatt homokból a ház |
|
| pincék között és pannon ég alatt |
| szürke próféta kis szamár halad |
|
| gyöngyház fülével hátrainteget |
| ez volt a tisztes plebejusnegyed |
|
| ötszáz év előtt itt hagytak nyomot |
| kordéjukkal a kalmár-vándorok |
|
| innen nézték a haragos időt |
| a szelíd pékek és a bábsütők |
|
| s a várból visszaszólt a zene tánc |
| és olasz fényével a reneszánsz |
|
| s amerre egy-egy kordé elhaladt |
| utak nőttek a pannon ég alatt |
|
| s barna kaftánját meghúzva magán |
| az én ősöm is erre jött talán |
|
| s ahol most én az útszélen megállt |
| körülnézett és félve prédikált |
|
| vagy az a másik az a józanabb |
| ihol csinált szattyán topánokat |
|
| és szépanyám kis sárgaszemű nő |
| nézte hogy kutya ne szökjön elő |
|
| kicsapta játszani a gyereket |
| és énekelt és füveket szedett |
|
| s a zsoltár és a cserszag szerteszállt |
| a dombok körül járta a határt |
|
| széllel vesződött télben áttelelt |
| a férgek nagy gyomrából újrakelt |
|
| így jártak mind a lábnyomuk ezüst |
| jöttek hivatlan szépen mint a füst |
|
| s ahogy én védem a magam rögét |
| őket is megvédte a pannon ég |
|
| innen is túl is kéklik az az út |
| hát menjen innen fusson aki tud. |
|
|
A méh románca*
| vagyok szélben szalmaszál |
|
|
Esti imádság
| Én olyan nagyon jó vagyok |
| mint öreg nyulak, öreg királyok. |
| Nappal nem szólnak rám a kocsisok, |
| este nem ütnek meg a huligánok. |
|
| Ha eljössz hozzám, én leszek |
| nagy út után a vizesárkod. |
| Mert olyan nagyon jó vagyok |
| akár a víz, hogyha kivánod. |
|
| Hullám fölött, hullám alatt |
| elalszom majd, semmit se látok. |
|
|
Kőbogár
| ki könnyű voltál egymagad |
|
| szétnézek nincs tovább utam |
| bálványok dőlnek mi marad |
|
| néhány köröm egy hajcsomó |
| rád hallgatnak a bokrok is |
|
|
Ötvenkét vasárnap*
| minden korhely ott terem, |
|
| Szépleány hord alkalmasint |
| krepdesint is, karmazsint is, |
| szétosztandó fenn a bálon, |
| mert a várban már javában |
| zúg az udvar, ott jön, ott van |
|
| Az a jó, hogy messze van, |
| ha közel van, veszve van: |
|
| ciroklőre, szinészpletyka, |
|
|
Apróhirdetés
| Keresem bányaomlás, árvíz, légrobbanás, |
| lián benőtte város, kozmikus eső, oszlop- |
| dőlés, helyzet és mozdulat közt azt az |
| átlagembert, aki néhány évig, vagy néhány |
| hónapig, vagy néhány napig kalauzolna. |
| „Szükség esetén én kalauzolok” jeligére. |
|
Szilveszter
| Négy évszak kráterében állok |
| virágnak indult szerelmek felett |
| halott fenyők fedetlen árkok |
| honnan jönnek a jégvirágok |
| hová mennek a gyermektelenek |
|
Szakuraág
| Hogy lejuthassak a völgybe utánad, |
| küldök neked, szívem, küldök szakuraágat. |
|
| Lemorzsolom a sziklát, akár a lepkeszárnyat, |
| félreborítom a bambuszerdőt, |
| átugratom a szentély-kapufákat, |
| lefelé úszom a kő-vizesésben, |
| mindjárt elérem a lakkhidat, állj meg, |
| nedves hajamban viszem a szakuraágat, |
|
| kicsoda is vagy te, hogy előtűnsz |
| itt, ahol a vadak se járnak, |
|
| tetők szerencsebűvölő rézszarva közt kibukkansz, |
| szobrok üreges fejében megpendülsz, te vagy a lámpás, |
| gyöngyöző, mohazöld ének, félbemaradt, erős kiáltás, |
| hol az a völgy! a térség visszadob, |
| a hegyek körben fölédhajolnak, |
| szétszed a mesterséges tó, gyűrűkre, pöffedt |
| napjaimat egy molekuládért, csak ne ezt a vég nélküli |
|
| ezerszer megjelölt utakon, hegy-völgy hintáján lógva, |
| ahogy lennem adódik egy évtized óta, |
| te kellesz nekem mostmár, gyűszűnyire zsugorodott |
|
| futok, hajamban zörgő szakuraággal. |
|
Ucunomija, Közép-Japán, 1965 július |
|
Jósok az utcán
| s már semmire sincs mentség |
|
| s hogy nem fog meg az átok |
| ég s föld között hajósok, |
|
| s hogy kik elmennek tőlem, |
| két csillagról, egy dalról, |
|
Okajama, Dél-Japán, 1965 július |
|
Johanna*
| Agyunkban egyre őrlődik a gyom |
| és mert e század intellektuális |
| a finom szürkeagy lett a vagyon |
| nyúlt agyvelőért fizet a király is |
|
| akár Pompéjban műemlék a rom |
| járhatsz fertőzött elmék tárlatán is |
| számológép áll a határokon |
| és nem főváros Európában Párizs |
|
| nagyúr akinek tengerpartja van |
| nagyobb akinek sok a levegője |
| már csak a szárazföld bizonytalan |
|
| épp ideje volt hogy elvették tőle |
| az észkerék az őrletés hatalmát |
| Isten se győzné hajtani a malmát |
|
|
| Isten se győzné hajtani a malmát |
| ezer darabra törtek a vevők |
| cigány zsidó skót katalán vagy dalmát |
| aki csak szanszkrit volt tegnapelőtt |
|
| és tegnap tegnap még mi volt a balság |
| valaki Bábelt építeni jött |
| repedt tükörben nézi most az arcát |
| és fürkészi a lapos háztetőt |
|
| elég neki ha ablakán kilát |
| hisz antennáján bejön a világ |
| s a világból a közös unalom |
|
| mindegy hogy este hány gyereket ver meg |
| a szomszédéi csak dögöljenek meg |
| egy elmeosztály húsz Napóleon |
|
|
| Egy elmeosztály húsz Napóleon |
| vállat a térdhez elmesport ebédig |
| nyakat a lábhoz így növünk az égig |
| fejet a farhoz itt az alkalom |
|
| e térség neve máig vérhalom |
| az én nevemre tüstént kicserélik |
| ha nincs már térség ott lesz nevem mégis |
|
| képrombolás és gombnyomás között |
| csizmával nemzett jogutódaimban |
| és a világon ahányfajta cím van |
|
| magunkra vesszük mindenekfölött |
| és aki vinnyog megsütjük a talpát |
| de jól okultunk nincsenek Johannák |
|
|
| De jól okultunk nincsenek Johannák |
| tehénvér szagú állatorvosok |
| hülyék kik másnak hullatják a mannát |
| és violákra bontják a napot |
|
| vagy énekelve hurcolják a kannát |
| a kútnál pásztorgyerek ácsorog |
| s megérezve a vizek nyugodalmát |
| elindulnak a szomjas pásztorok |
|
| elmentek mind egy hosszú vonulatban |
| csillagot hordva lámpafény gyanánt |
| zászló nélkül is bölcsen és tudatlan |
|
| toronyiránt most is toronyiránt |
| elől egy könnyű szarvas szabadon |
| amerre elment ritkul a vadon |
|
|
| Amerre elment ritkul a vadon |
| Imádkozz értem bűnösért Johanna |
| a fát kivágom aztán eladom |
| Imádkozz értem tolvajért Johanna |
|
| ha nem veszik meg annyiba hagyom |
| reped a törzse szikrázik a balta |
| holnapra szél lesz fúvódik a nyom |
| Imádkozz értem vétkesért Johanna |
|
| imádkozz értem holnapra mi lesz |
| a lacikonyha kürtöl szól a dzsessz |
| felsorakoznak ételért a hangyák |
|
| korsó ötér sztriptíz az asztalon |
| ki az ajtóban az a hajadon |
| nem jönne vissza akkor sem ha hagynák |
|
|
| Nem jönne vissza akkor sem ha hagynák |
| ha kérnénk legyen ide-költözött |
| mint Szent Ferenc a farkasok között |
| s terítenénk a fekhelyére szalmát |
|
| és lepedővel még be is takarnánk |
| mit régi céhek új takácsa szőtt |
| s míg elmondaná hogy mivégre jött |
| kezét szelíden nyaldosnák a marhák |
|
| úgy bizony drága társak ez maradt |
| miként a tárgyak véges a harag |
| egy jó szó kettő máris itt lakom |
|
| és szarvas-szemmel fölmeredne ránk |
| mi pedig lassan lámpát oltanánk |
| nem nevetnénk és nem vernénk agyon |
|
|
| Nem nevetnénk és nem vernénk agyon |
| hiszen tanultuk hogy ne bántsd a gyöngét |
| a babonát se szeretjük nagyon |
| ma nekem holnap neked és mi jön még |
|
| amit ma adtam visszakaphatom |
| ki tudja hátha órjások a törpék |
| a sors kereke fordul egy napon |
| és egyenesnek kell nézni a görbét |
|
| a szemrevétel bizony sose baj |
| így jut előbbre az emberi faj |
| mert van igazság csak egy kicsit arrább |
|
| ezért vissza a kardot és tüzet |
| nem bántjuk mi a nagybecsű szüzet |
| nevén nevezzük mint valami szajhát |
|
|
| Nevén nevezzük mint valami szajhát |
| Tisztelt Cím Cégünk itt jelenti ki |
| hogy részünkről a szóbanforgó Jeanne d’Arc |
|
| még hajadon a katolikus vallást |
| vallja és atyja nevét viseli |
| ekkor született így hívják az anyját |
| foglalkozás- és állásnélküli |
|
| nem végzett semmiféle iskolát |
| az átlagosnál finomabb a lelke |
| az orléans-i virgo nevet nyerte |
|
| könnyebb munkákra biztosan bevált |
| Kelt mint fent Bélyeg Név olvashatatlan |
| Nem volt bolond a szűz csak épp szokatlan |
|
|
| Nem volt bolond a szűz csak épp szokatlan |
| ha tűzrerakni ment megállt a hó |
| emberek között nem fogta golyó |
| és barátokra lelt a karvalyokban |
|
| a lángoknál csak azt szerette jobban |
| ha egyre több a lángolni tudó |
| a parázs helyén ottmarad a szó |
| mely újra gyúlik hol közös titok van |
|
| s a tűzrakásban részt vehet akárki |
| csak együtt lenni csak helyettük látni |
| nincs ebben álom sem mesterkedés |
|
| Jöttem hogy vigaszt nyújtsak a kicsiknek |
| miféle tűz lesz ez maga az ihlet |
| egyszerre minden hűtlenség kevés |
|
|
| Egyszerre minden hűtlenség kevés |
| nekem sosem volt barátom Johanna |
| egy ideig elhallgattam mesés |
| históriáit de nem volt hatalma |
|
| fölöttem habár abban semmi vész |
| nincs ha egy némber szól mintha szavalna |
| a többinek de a szemébe és |
| a mozgásába fény van és a hangja |
|
| olyan milyen is furcsa és az ember |
| fél hogy elcsuklik közbeszólni nem mer |
| csak elkíséri mint galamb a párját |
|
| de hogy ki kezdte azt a rohadt máglyát |
| egyeseknek a tisztesség nehéz |
| emléknap indul és ítélkezés |
|
|
| Emléknap indul és ítélkezés |
| kimodják hogy a boldogtalan Jeanne d’Arc |
| rút félreértés áldozata és |
| lecsukhatják az ügyeletes zsandárt |
|
| márványkő áll a síron ég a mécs |
| az avatásra verset ír egy agg bárd |
| sajtó rádió tévé filmezés |
| és levegőbe repülnek a sapkák |
|
|
Jeanne d’Arc a máglyán a színpad forog |
| a páholyban az inkvizítorok |
| gyászkórust zúgnak lenn a nemzetek |
|
| végbe kell vinni a kísérletet |
| most jókor míg a teljes ég lakatlan |
| hogy Szent Johanna száguldjon a napban |
|
|
| Hogy Szent Johanna száguldjon a napban |
| hordjon hélium ellen ércruhát |
| bőrét napvédő krémmel kenje át |
| és földközelben álljon mozdulatlan |
|
| amúgy sem nagyon kedveli ha fagy van |
| folyton a tűzről prédikálna hát |
| most itt a tűz csak élje ki magát |
| a kakas szava majd először harsan |
|
| mi később halljuk ha felkelt a nap |
| az élet csúcsa tőlünk idegen |
| a bolygók egy-egy részlet fél-tudás |
|
| vagyis Johanna lesz a boldogabb |
| s az emberiség szenved idelenn |
| mert látni kell az élve pusztulást |
|
|
| Mert látni kell az élve pusztulást |
| az marad élve ki kétszáz évre megfagy |
| Uram Isten ki ezredéve nem-vagy |
| a homo ludens elfelejti lásd |
|
| hogy kell kezelni a kígyómarást |
| Rouen Segesvár és Theresienstadt |
| és Hirosima mind kísérletek csak |
| tanműhely lett a kontinens hol állsz |
|
| kettő lehetsz csak bármit is akartál |
| ifjú halott vagy öreg forradalmár |
| élő húsoddal tápláld a tudást |
|
| légy élhetetlen élősdi eretnek |
| majd eltüzelnek és nagyon szeretnek |
| és ő túléli mit tehetne mást |
|
|
| És ő túléli mit tehetne mást |
| azokkal akik martalócok lettek |
| vagy mártírok mert féltek és szerettek |
| akár a magma legmélyére ásd |
|
| a sírban sem talál vigasztalást |
| férgeket indít szerte a hegyeknek |
| fehérmelegre veri a szonettet |
| korhadt gyökérben felsíró darázs |
|
| mozdul és dong dong dong a vasfülekben |
| hívővé tesz bár ő maga hitetlen |
| minden holdtöltén megduzzad a hullám |
|
| a szőlők alatt lélegzik a vulkán |
| és kíntornál a kannibálmalom |
| agyunkban egyre őrlődik a gyom |
|
|
| Agyunkban egyre őrlődik a gyom |
| Isten sem győzné hajtani a malmát |
| egy elmeosztály húsz Napóleon |
| de jól okultunk nincsenek Johannák |
|
| amerre elment ritkul a vadon |
| nem jönne vissza akkor sem ha hagynák |
| nem nevetnénk és nem vernénk agyon |
| nevén nevezzük mint valami szajhát |
|
| nem volt bolond a szűz csak épp szokatlan |
| egyszerre minden hűtlenség kevés |
| emléknap indul és ítélkezés |
|
| hogy Szent Johanna száguldjon a napban |
| mert látni kell az élve pusztulást |
| És ő Túléli Mit tehetne mást |
|
|
|
Zsoltár
| Tőled az utak négyfelé vezetnek |
| magamba-mélyre és a szűk hazába |
| tengerek görbe hátának s a fellegeknek |
|
| nincs veszélytelen rakpartja a földnek |
| kutak áradnak szétporlad a káva |
| lepkék és teherautók összetörnek |
|
| vakítanak a zsúfolt rézhegyek |
| nyarat fordít a csontokon a pára |
| te vagy a forgás bárhonnan nézzelek |
|
| a nap észrevétlen fordulása |
| négybevágott almában az egybekívánkozás |
| az utasnak az utolsó pogácsa |
|
| a sorompótlan világgáfutás |
| éjjelenként a csöndbe nappal a vágyba |
|
| mert por szállong a városok felől |
| mostmár mindenütt ahol a szél jár |
|
| forgok maradék sejtjeimmel |
| az ismeretlen középpont felé |
|
|
Szellemidézés*
| A félhomállyal idegyűjtlek: |
| a fotel fölött száll az újság, |
| parázs tartja a cigarettát. |
|
| A szó sehol. A szem sehol. |
|
| És vissza: minden tárgy, minden |
| szöglet, mélyedés, energia, |
| a fény minden megtöretése rávall. |
| Barokk gyönyörben egyesül |
| egy kitöltetlen férfi-körvonal |
|
| Hozzámcsapódik a zene. Agresszív |
| hullámaival megemel, továbblök, |
| végigborít, estéli tenger. |
| Néhány négyzetcentiméternyi |
| s a végtelen mégsincsbe ér az ember. |
|
| Ordítsak? az se volna jobb. |
| Kezembe vájjak? vagy legyintsek? |
| Nem vitte többre, aki megfeszült, |
| mint aki azt mondta: feszítsd meg. |
|
| Mind, akik a halálba mentek, |
| Drágább voltál az életemnél. |
| De ezzel nem mondtam sokat. |
|
|
Jó indulatok kertje
| üveg-darázs, pávaszem-lepke |
|
| történet szól, mintha figyelne: |
| eső duzzad, leszáll a felhő, |
|
| csattanásig feszül a rézkürt, |
| megtelik, kaput nyit az inda – |
| virágzom, még jobban szeretlek. |
|
|
Klinikán
| Ez itt a szerelem határa. |
| Itt azt mondják: vége a napnak. |
| Meg azt: viszontlátásra, drága. |
| Pontosan vége a pillanatnak. |
|
| Találkozás ettől-eddig, a randevúba |
| pincér, házmester, doktor |
| belenéz. Sisakforgós vitéz |
| voltál a viharokban – hamarosan |
| beletörheted vérszimatos orrod, |
| azám, muszájból van a tégla, |
| s a malter hozzá a sajnálkozás, |
|
| A balladákat civilizálták: |
| egy beszélgetés három perc – |
|
| halló, még lemaradt a refrén, |
| valami fontosat akartam – |
|
| homállyal, erős világítás kell ide – |
|
| emlékszel, akkor fénybe borultak a kertek – |
| csipeszt, fogókat, ollót – |
| lábra álltak a fák, körbe is mentek, |
| ördöngős cirkuszi vad – tampont – |
| fogja le, nővér – legalább távlatként |
| vártuk a végtelent, párhuzamos |
| vonalak – mi ezt az eljárást alkalmazzuk, |
| kérem, villanyáram helyett – |
|
| ó, a hátgerincemen az a villanyáram! |
| elkékült csőrű vadmadár a holdban, |
| két lába közt húnyó leander-ág – |
|
| békesség a jelenvalóknak, |
| a soha-ki-nem-gyógyulóknak, |
|
| még, még, ollózva kézzel-lábbal, odáig |
| miféle centrifugális erő szédít innen, |
| csöpögő csapok, klóros virágok, |
| gézre-feszített krisztus-asszonyok, |
| hetvenezer ágytál mikrokozmoszából |
| átszórva hézagain, küllőin, húrjain – |
|
| Doktor – Aeolus – az ujjaim – |
|
| nem morfium, más kábulat játszik |
| csípő-csavaró rumbát keresztbe-kasul-varrottaknak, |
| nászindulót a riadt-vihogóknak, esetteknek, |
| sekélyeseknek, lomposoknak, |
| szimfóniát, négytételest, nekik, |
| akik már sosem lesznek asszonyok, |
|
| amiből kikopog az egyszeri vadmadár, |
|
| a mindenütt jelenvalóknak, |
| a soha-ki-nem-gyógyulóknak, |
| a sejtjeikkel fizetőknek, |
|
| erre, amarra viszik őket, |
| két lábuk közt ringó leander-ág, |
| minden holdtöltés elkezd muzsikálni – |
| többé nem lehet limitálni. |
|
|
Apokrif dalok
| Két órája fekszem és jajgatok |
| hol van vállad a kettős rózsatő |
| hol vannak feledtető ágaid |
| szájad kristálybarlangja fénytörő szemed |
| széljárta hajad a tengerek szagával |
| mozdulatok az időre-fagyott közeledés |
| csillagot hozó mozdulatlanságod |
| vállad a kettős ág az iker-orsó |
| lélegzésed barlangja |
két órája fekszem |
| szivárványtörő mellkasod emléke alatt |
| a tengerek szagával a tengerek színével |
| karod iker-ágából elszabadultan |
| a szabadság elemi szorítása nélkül |
| az órák súlyát hordozva csontjaid helyett |
| rózsát virágzó barlang édes ágak |
| hullámtörő kövek csillag-csatorna múltán |
| a tenger jeltelen apályos másaként |
| hangtalanul mert nem hallod a hangom |
| jeltelenül mert nem látod magad |
|
| Kék antracitból volt a ház |
| az ablak szárnya nem ereszt |
|
| vigyáz a mélyben a szigony |
|
| mögöttem tárgyak szögletek |
|
| emelkedését a béna szárny |
|
|
| hogy megtartsam magamban ezt a házat |
| tovább fargjam ezt a házat |
| kivessem mindazt aki itten hajléktalan |
| elnézzem aki erre jön s reménytelen |
| ne tégy velem uram ilyen gyalázatot |
| ilyen feladáshoz én kevés vagyok |
| kevesebb a kőnél amit kivájt a víz |
| kevesebb a víznél amit felszítt a kő |
| énbelőlem már semmit nem hívsz elő |
| kevés vagyok uram az odaadáshoz |
| mert amit kiszakítnál rég velőmbe rakódott |
| a mézes orvosság belém-vakolódott |
| már minden sejtfalam gyehenna-katlan |
| énvelem együtt elolthatatlan |
| nem érhet haragod egymagamban |
| itt vagyok uram élve holtan |
| zúzhatsz a mélybe nem leszek osztott |
| épületemben te vagy az oszlop |
|
|
Aki folyton csak vár
| holdtöltére tengerdagályra |
| tüskés sokszöggel dobja szembe |
| a dolgok megváltozott optikája |
|
| torzító gépből szól a hang |
|
| kolduskirélyné szól a hang |
|
| rendjükkel bástyázná magát |
|
| szentjános szemű éjszakát |
|
|
Özönvíz
| Ahogy mennek az évek, egyre beljebb |
| Az arcod körém-keményedett, |
| áttetsző rajzolataidból történetek |
| viharzanak elő, színhellyel, beporzott |
| faluval, műkedvelő ebekkel, |
| futballal, érthetetlen férfi-örömökkel, |
| ne sírj, próbállak végiglátni az uton, |
| én mindennek a negatívját tudom, |
| nekem pokol, ami neked édeni, |
| és fáj, amit magamba kell építeni, |
| mert nőnek lenni szörnyű homorúság – |
| te csak segítesz vájni az időnek. |
|
| Menekülnék a jövőbe előled – |
| mi az, hogy jövő? józanon láttad-e? |
| Lehet-e odarugaszkodni, hogyha van, |
| idébbjön-e, ha vakolom magam? |
|
| Ne sírj. Ha semmi sincs, akkor se sírj. |
| Áttetsző tested, sárga rajzolat, |
| omló kutakon szép kútfigura, |
| bennem van, mint a kép a bábsütőben – |
| a bekerített élet negatívja. |
|
| Egyszer valaki szomjas előhívja |
| a tengerparton, szitáló esőben, |
| az egész tenger körülötte szárnyal |
|
|
Isabella Bäumer levele Aubigny püspökéhez*
| Atyám, nagyméltóságú úr, az Ön sugárzó |
| kegyelme arra érdemített, |
| hogy én, pallérozatlan felföldi leányzó, |
| szemébe nézzek a világi bűnnek |
| s mint ördög láttán vándor prédikátor: |
| hanyatt vágódjam vétkeim súlyától. |
|
| Mert íme, nem vagyok szerény. Hívő se éppen. |
| Pazarló voltam kezdettől kevélyen, |
| s akit a gégém zsoltárokból ismert, |
| csak haragomban szólítottam Istent. |
| A bosszú Istenét! nekem sosem volt |
| olvadtszemű, töviskoronájú, |
| magát hallal-kenyérrel szétosztó uram, soha, |
| az enyémnek köve volt meg olaja, |
| hetedíziglen a velőbe nyúlni, |
| képmás nélküli, szörnyű Logika. |
|
| Nagy sakkjátszmában voltam én paraszt. |
| Keveset léptem, s mindig ugyanazt, |
| még most se látom tisztán az irányt. |
| Hát szóltam is, meg hallgattam is én, |
| akár Nagyméltóságod a misén. |
|
| És énekeltem! mennyit! a Fiút, |
| a Jóistent, aki csókolni tud, |
| Pán-sípon játszik, Buddha-karja van, |
| öreg bráhminnal gerezdet kötöz, |
| szemöldökétől megdördül az ég, |
| réztenyerében indián gyerek, |
| piramis térde, bordája totem, |
| világít, ha a tengerre hajol |
|
| s akkor mindenek zümmögnek, Atyám, |
| mindenben megindul a gégetájék. |
| Nagyméltóságú úr, micsoda játék |
| súlyt görgetni arra, mi súly magától, |
| s nem várni meg, hogy magától kilábol, |
| de váltságdíjért, ostyáért, imáért, |
| mint egy rongypapírt, leemelni róla? |
|
| Ez volna az a sugárzó titok? |
| Kegyelmes püspök, kettőnk között szólva, |
|
| Hogy fordított arány a büntetés |
| azzal, ha könnyen felmentem magam. |
| Hogy evilági vétkeink közül |
| legsúlyosabb a kockázattalan. |
| Ön, gyöngydombormívű ornátusában, |
| szószékén mozdulatlan, süppeteg. |
| Nekem, az ingajáratú magányban, |
| egy rezdülés is megmérettetik. |
| Parancsszó nélkül is mozogni kell. |
|
| Mit ér a bizonyosság, amit Ön kinál? |
| Időhúzást a lelkiismeretnek. |
| Maradjak én továbbra is, Atyám, |
| szénbélű gyémánt, óhitű eretnek, |
| tudván a dolgok kérges belsejét – |
| Ön meg csak látván, meddig a szem ellát. |
|
| Már vált a nap. Elindul a levél. |
| Foglalja Ön imába Isabellát. |
|
|
Tánc
| Vízimadár kinyújtott lába: |
| Szeresd azt, aki vándorol. |
|
Joachim elhagyja a várost*
| Mért hagyta el Joachim a várost? |
| zúgó köpenyben indulva, sötétkor? |
| a kőcsipkéjű párkánnyal határost |
| kinek tövére ráült a középkor? |
|
| s a vidám bűnök pókfonalakat |
| írtak a város pergamen-egére |
| s a faggyú-verte boltívek alatt |
| nem jött elő egy glóriányi fény se? |
|
| arcokkal tömött hallgatag tetők |
| gyökérnyi vastag lábas temetők |
| két ház közének bőrből van a hídja |
|
| ezt a mindenhol-magával-határost, |
| ha nem hagyja el Joachim a várost, |
| ránőtt volna a város Joachimra. |
|
|
Halak*
| a szökdelőket, vízből menekülőket. |
|
| Ha kopoltyúval természetesebb, |
| minek – fulladni – a másik közeg, |
|
| a légnemű, a foghatatlan, |
| az összeütközésnél csobbanatlan, |
|
| Csillogtatni a pikkelyeiket. |
|
| Egy perc megállás a Nagy Vízkeréken. |
|
| Aztán a törvény működésbe lép. |
| A gravitáció. Süllyed az ég |
|
| és alakot vált az elérhetetlen, |
| ott hintázik az ismerős közegben, |
|
| hatalmas vízcsepp, kénytelen mennyország, |
| reménytelen szerelem, Magyarország. |
|
|
Hídi gázel*
|
utadon van a forrás áramot adsz |
|
ma a húszkarú erdőn fát hasogatsz |
|
hogy a tengerek öblén átcsalogass |
|
Anatólia síkján drága lovas |
|
|
lecibálhat a tenger általuszom |
|
sokasodhat az éjfél átaluszom |
|
idelátsz a beszűkült Boszporuszon |
|
Anatólia síkján drága lovas |
|
|
telitődik a forgás négybeszakít |
|
mielőtt ideérnél félretaszít |
|
viperák szakadatlan mérge van itt |
|
Anatólia síkján drága lovas |
|
|
aki még nekivágott ráfizetett |
|
aki arra tanít tedd rá hitedet |
|
aki vasbeton úton jár vizeket |
|
Anatólia síkján drága lovas |
|
|
lobogásod jön csak a csúcsokon át |
|
olajos-puha bőröd víz-szagú szád |
|
viszik Ázsia véres zsibpiacát |
|
Anatólia síkján drága lovas |
|
|
akinél csak az élet képtelenebb |
|
beragyogtad a késő éjjeleket |
|
tebelőled nőnek a végtelenek |
|
Anatólia síkján drága lovas |
|
|
A feltaláló éjszakája
| Mert az arénából kimaradt, |
| a kamraajtót magára zárva |
| egy sűrűsödő éjszaka alatt |
| – mert az arénából kimaradt – |
| rájött az elektromosságra, |
|
| kiült a tölgyfa-könyöklőre, |
| – mert el akarta mondani – |
| reggelre tölgyfa lett belőle. |
|
|
A műfordító sírfelirata
| „She lived for Love and died in harness” |
| a note for Thee, completely harmless |
| which would not read as standeth above |
| but this way bold and brave: |
| „Had she but lived in harness |
| and died while making Love – |
| She would jump out of this Grave.” |
|
| Utas, ’Ki épen erre jársz, |
| „Élt, hogy szeressen, Meg-halt Munka által” – |
| Tégedet óvna e’ telljessen ártal- |
| Mellyet ne illy mód olvass öszve, |
| „Élt volna tsak Munka által, |
| ’s halt volna meg Szerelem közbe’ – |
| Ki-szöknék most a’ Porbul.” |
|
|
|