Az őr

Magányosok, itt megszűnt a magány. Csalók, nincs kit becsapni többé. Giccsfestők, alagút-melléfúrók, minden oldalra álló nemzetőrök, nem kell tovább élni, öngyilkosok, bérgyilkosok, a nemzetet öngyilkosságra szánó bölcselők, nem kell tovább halni, innét már nincs irány. Együtt alusztok játékszeretekkel. Nem szégyellem miattatok magam. Idevonzódik Newton, Kepler, Danton, a múlhatatlan Periklész is itt van, és itt a jámbor doktorok, diákok, szép csepürágók, firkászok, pojácák, prédikátorok, fűves emberek, jószagú pékek, kalmár vándorok, pengő sarkú vitézek, céhlegények, pallérok, dühös nyelvújítók, ácsok, álmos költők, álmatlan hídverők, Le Corbusier is itt van: üveggé, fénnyé válnak a kövek. Néha kerülőúton jönnek erre. Itt nyugszik Bajcsy-Zsilinszky Endre és ide vágyik vissza Márai. Vajha én, ki e vétkes-nagyszerű folyamnak vagyok őre és tanúja, ide térnék egyszer, s semmi álszent gyászbeszéd ne volna rólam, semmi zsoltár, csak az a két szó. Tisztességes polgár.