Óda a betonfalhoz

Te bombabiztos, szépséges növény, lappangó létem kerete: betonfal. Becsüllek, mint fehér botját a vak, szeges cipőt a hegymászó s a felbukó deszkát a kapitány, ha minden matróz megszökött. Betonfal: Betonfal: erővel rádtámaszkodom, hangot se adsz, nem rendül bele függőlegességed, a horzsolást belülről nem tudod, hozzádfeszülök idegeimmel, bőrbevert ikon, te tartasz, szárnyas oltár; ha elvezényel onnét az órám sortüze, vagy felcsavarnak, mint a pergament, hagysz a bizonytalanban nyirkosodni, téged pedig szikkaszt tovább a vastraverzzel megkötött igen. Betonfal: tudod-e, mi a másnaposság? Nem tudod. Kétes-mámoros első félnapod sincs, teneked mindig nulla óra van, a térviszonyok változatlanok, csak közvetítesz. csak közvetítesz. Betonfal: áldalak, mint barokk költő a bolhát, mely őt is, kedvesét is csípte, s így kettejük vére testben egyesült. Ekképpen te is egyesíted a ketrecben egymás fölött lakókat, a légzőnek elviszed a lépést. Beethovent porszívóval kevered, hírügynökségnél gyorsabban jelented, ki mikor fürdik, hol szólít a szükség, nagy demokrata! mindegy neked, hogy géplakatos fűrészel, vagy primadonna áriázik, áriázik, betonfal, átnyilamlasz e széttagolt koron, ólomszín téglatested látszat-közönyével te utolsó romantikus.