Szellemidézés

 

 

 

 

Szellemidézés*

A félhomállyal idegyűjtlek:
a fotel fölött száll az újság,
a hamutartó fölött
parázs tartja a cigarettát.
Szótáraimon
átfúródik egy tekintet.
A szó sehol. A szem sehol.
Látom, hogy ideintett.
Látom benne a tárgyakat.
És vissza: minden tárgy, minden
szöglet, mélyedés, energia,
a fény minden megtöretése rávall.
Barokk gyönyörben egyesül
egy kitöltetlen férfi-körvonal
a tárgyak géniuszával.
Hozzámcsapódik a zene. Agresszív
hullámaival megemel, továbblök,
végigborít, estéli tenger.
Néhány négyzetcentiméternyi
szívóhatásból indul
s a végtelen mégsincsbe ér az ember.
Ordítsak? az se volna jobb.
Kezembe vájjak? vagy legyintsek?
Nem vitte többre, aki megfeszült,
mint aki azt mondta: feszítsd meg.
Mind, akik a halálba mentek,
elszórták ingóságukat.
Drágább voltál az életemnél.
De ezzel nem mondtam sokat.

 

 

 

Pitypang

Pimpimpáré , sárvirág,
Szent János füve,
lámpavirág, éji lámpa,
lélek láncszeme,
gyermekláncfű, régi rétre
szédül a neved,
férfihűség, buborékfű,
lelkiismeret.

 

 

 

Csillaghullás

Mintha kristálygömbbe néznék.
Forognak, szikráznak a dolgok.
Közelebb jönnek. Távolodnak,
változtatják alakjukat.
Minthacsak puha tóhoz érnék,
fejemnél kettécsap a sás,
keresztülrajzolnak az ágak.
Fölémfeszül a veteményes ég.
Minden csont ki akar kelni.
Burjánzik minden. Bűvészinas
pörgeti elő a dzsungelt,
növekedést, egyszeri ikerséget,
szökevényforrást, és már nem tudni,
merről jön a zuhatag
és már tudni: meddig –
sátorlap lett az ég –
fejemhez kapok órák múlva,
évek múlva,
hátha ottmaradt egy darab meteor.

 

 

 

Ádám-Éva

„Szép hölgy, elvinném Perzsiába,
ha volna két vonatjegyem.”
„Elmennék vonatozni, szép úr,
csak tudnám, van még Perzsia.”

 

 

 

Románc

Lélegzet
felszínen maradni
nád helyett békanyálba kapni
káprázat
elmerülni állig
egész a hömpölygő halálig
szádig

 

 

 

Jó indulatok kertje

Jó indulatok kertje,
tenyérnyi fűszerek –
üveg-darázs, pávaszem-lepke
csapatja föllebeg,
történet szól, mintha figyelne:
kékül a nőszirom,
eső duzzad, leszáll a felhő,
ott ül a nárciszon,
csattanásig feszül a rézkürt,
sokasodnak a kertek,
megtelik, kaput nyit az inda –
virágzom, még jobban szeretlek.

 

 

 

Ellenfénykép

Kékkel megárnyalt sárga vízen
mozdulatlan piros hajó.
A te szerelmed sose színfolt:
dimenzió.
Felhő, barlang bensője nyílik,
meghőköl, nem tudja nevét
a pillanatnyi látomásnak
az, akit színen tart a kép;
utólag aztán (naplemente,
ásványtani összetevők)
lesz az egészet megnevezni
erőnk –
de én most látok, amikor van
nádillat – lengés – égveled –
elzuhanó szemed helyébe
akár egy másik életet.

 

 

 

Koraősz

Hegy szakálla vízesés
vöröskőnél kel a hold
Csopakon és Ligeten
fülre kóstolják a bort
forr a bor
forr zsibong a borgöröngy
Ligeten és Csopakon
mire megsápad a kő
elgördül a vonatom
forr a bor
míg ideát Ligeten
borban ázik a kerék
fordul egyet a világ
fenn az ég és lenn az ég
Csopakon
a hegyoldal gyöngyözik
aki akar elmehet
ha nem lesz Csopak-Liget
a világ úgyis kerek
forr a bor

 

 

 

Téliszony

Tollpárnák. Befelé borzong a város.
Az ablakokból kidülled a köd.
A csatorna fölött alvajárnak az utcák.
Híd alatt ül a macskapuha szél.
Felhúzott órából, verbunkos zenére
mozdulnak el a terek.
Kaleidoszkóp. Szögletek, szögletek.
Nem akar kiszakadni a hó.
Csiszolatlan, tömör villogással
telítődnek a tárgyak.
Elágzó romboid tükör.
Köröskörül a Kanári-szigetek forognak,
Celldömölk tündököl.
És középütt a fekhely,
A fekhely.
Éjfélig belékapaszkodik a kéz.
Aztán az álomtól felenged, szétterül.
A hóesésnek legalább.

 

 

 

Klinikán

Ez itt a szerelem határa.
Itt azt mondják: vége a napnak.
Meg azt: viszontlátásra, drága.
Pontosan vége a pillanatnak.
Mindent limitálnak.
Találkozás ettől-eddig, a randevúba
pincér, házmester, doktor
belenéz. Sisakforgós vitéz
voltál a viharokban – hamarosan
menned kell: ott a fal,
beletörheted vérszimatos orrod,
azám, muszájból van a tégla,
s a malter hozzá a sajnálkozás,
készülj.
A balladákat civilizálták:
egy beszélgetés három perc –
halló, még lemaradt a refrén,
valami fontosat akartam –
menjen onnét azzal a
homállyal, erős világítás kell ide –
emlékszel, akkor fénybe borultak a kertek –
csipeszt, fogókat, ollót –
lábra álltak a fák, körbe is mentek,
ördöngős cirkuszi vad – tampont –
nem akart szűnni semmi –
fogja le, nővér – legalább távlatként
vártuk a végtelent, párhuzamos
vonalak – mi ezt az eljárást alkalmazzuk,
kérem, villanyáram helyett –
ó, a hátgerincemen az a villanyáram!
a lelassult léptű fák!
elkékült csőrű vadmadár a holdban,
két lába közt húnyó leander-ág –
békesség a jelenvalóknak,
a soha-ki-nem-gyógyulóknak,
a feltámadva temetőknek,
a sejtjeikkel fizetőknek
és csönd –
még, még, ollózva kézzel-lábbal, odáig
fuldokolva vágytál –
miféle centrifugális erő szédít innen,
csöpögő csapok, klóros virágok,
gézre-feszített krisztus-asszonyok,
hetvenezer ágytál mikrokozmoszából
a levegőnyi körbe
átszórva hézagain, küllőin, húrjain –
Doktor – Aeolus – az ujjaim –
az ujjaim –
nem morfium, más kábulat játszik
vízizenét a terheseknek,
valcert fekélyeseknek,
csípő-csavaró rumbát keresztbe-kasul-varrottaknak,
nászindulót a riadt-vihogóknak, esetteknek,
sekélyeseknek, lomposoknak,
szimfóniát, négytételest, nekik,
akik már sosem lesznek asszonyok,
szimfóniát,
amiből kikopog az egyszeri vadmadár,
a mindenütt jelenvalóknak,
a soha-ki-nem-gyógyulóknak,
a feltámadva temetőknek,
a sejtjeikkel fizetőknek,
erre, amarra viszik őket,
két lábuk közt ringó leander-ág,
minden holdtöltén elkezd muzsikálni –
többé nem lehet limitálni.

 

 

 

Apokrif dalok

 

I

Két órája fekszem és jajgatok
hol van vállad a kettős rózsatő
hol vannak feledtető ágaid
szájad kristálybarlangja fénytörő szemed
széljárta hajad a tengerek szagával
a tengerek színével
mozdulatod az időre-fagyott közeledés
csillagot hozó mozdulatlanságod
vállad a kettős ág az iker-orsó
csillag-szikrázó ujjaid
lélegzésed barlangja
lélegzésed barlangja két órája fekszem
szivárványtörő mellkasod emléke alatt
a tengerek szagával a tengerek színével
karod iker-ágából elszabadultan
a szabadság elemi szorítása nélkül
vitorla nélkül
vitorla nélkül jajgatok
az órák súlyát hordozva csontjaid helyett
rózsát virágzó barlang édes ágak
hullámtörő kövek csillag-csatorna múltán
a tenger jeltelen apályos másaként
hangtalanul mert nem hallod a hangom
jeltelenül mert nem látod magad
 

II

Kék antracitból volt a ház
a parton bálványkő a jel
az ablak szárnya nem ereszt
itt vagy közel
sirály sugárzik a vizen
béka szájában tulipán
vigyáz a mélyben a szigony
néz a király
mögöttem tárgyak szögletek
átkötő hálók üledék
lúdbőrző levest képzeleg
a vasfazék
pókláb a háló mértanát
sugár növését a vizek
emelkedését a béna szárny
őriztelek
 

III

Szunnyadj el víz partján
mélyen lassan
víz-érő ég alján
fényes gyolcson
álmodban ringasson
vályog teknő
ajkadra ráhulljon
három cseppkő
egyiktől elszédülsz
másik ellep
aztán az én szám is
látszik benned
 

IV

Kevés az én erőm uram
hogy megtartsam magamban ezt a házat
tovább faragjam ezt a házat
kivessem mindazt aki itten hajléktalan
elnézzem aki erre jön s reménytelen
ne tégy velem uram ilyen gyalázatot
ilyen feladáshoz én kevés vagyok
kevesebb a kőnél amit kivájt a víz
kevesebb a víznél amit felszítt a kő
énbelőlem már semmit nem hívsz elő
erődnek erejével
se elevent se holtat
s emléket se magzatot
kevés vagyok uram az odaadáshoz
a vetéléshez a bomláshoz
az apránként-áruláshoz
mert amit kiszakítnál rég velőmbe rakódott
a mézes orvosság belém-vakolódott
már minden sejtfalam gyehenna-katlan
énvelem együtt elolthatatlan
nem érhet haragod egymagamban
itt vagyok uram élve holtan
zúzhatsz a mélybe nem leszek osztott
épületemben te vagy az oszlop

 

 

 

Utazás Eurázsiában

Nélküled ér az est megint.
Mit csinálsz? Fogsz egy Zeppelint.
A Nagykörúton szél csavar.
Füttyentsz. Ropog a légcsavar.
Betáplálod a madzagot.
Adsz neki másfél vadzabot.
Az iránytű felet mutat.
Jobbról Kelet, balról Nyugat.
Fehér öbölben Lisszabon.
Kiszállsz. A vámtiszt visszanyom.
Karonfog, mint egy banditát:
„Sajnos, e vízum skandináv.
Látom, valódi fókabőr.
De hová lett a fóka, Sir?”
Északon bezzeg nincs hideg,
kacsingatnak a pingvinek:
„A Jézus küldte, zord rokon,
mit keres itt a fjordokon?
Igaz-e, hogy hazája kő,
alóla nő a lucfenyő,
az emberekben van a kincs,
és a hegyekben a gerinc?”
A Fudzsijáma csupa sár.
Nahát! becsaptak. Nem pipál.
Hőstenor hangon öblöget:
„Uram! szabad egy kis tüzet?
Mindennap elmegy a vonat,
a masiniszta mutogat.
Szegény tűzhányó maga van,
és Coca Cola-szaga van.”
Látod? tűzhányó. És maga.
Hanyatt-homlok siess haza.

 

 

 

Aki folyton csak vár

Aki folyton csak vár
holdtöltére tengerdagályra
tüskés sokszöggel dobja szembe
a dolgok megváltozott optikája
a bőre megkettőzve él
minden felület sokszoroz
torzító gépből szól a hang
mindenki mellőle oroz
kolduskirélyné szól a hang
derekán kattog az idő
a látomások kilyukadnak
mint a beteg tüdő
ujjhegyén ülnek a szavak
rendjükkel bástyázná magát
az ágas körfal omlatag
s a réseken nagynéha lát
madárcsapásnyi jósjelet
lassan lengő pilléreket
szentjános szemű éjszakát

 

 

 

Özönvíz

Ne sírj.
Ahogy mennek az évek, egyre beljebb
furakszik a sírás.
Mélyebb a kút,
kötöttebb a perem.
Az arcod körém-keményedett,
mint a pergamen,
áttetsző rajzolataidból történetek
viharzanak elő, színhellyel, beporzott
faluval, műkedvelő ebekkel,
futballal, érthetetlen férfi-örömökkel,
ne sírj, próbállak végiglátni az uton,
én mindennek a negatívját tudom,
nekem pokol, ami neked édeni,
és fáj, amit magamba kell építeni,
mert nőnek lenni szörnyű homorúság –
te csak segítesz vájni az időnek.
Menekülnék a jövőbe előled –
mi az, hogy jövő? józanon láttad-e?
milyen dimenzió, hol az
innenső látószöge?
Lehet-e odarugaszkodni, hogyha van,
idébbjön-e, ha vakolom magam?
Ne sírj. Ha semmi sincs, akkor se sírj.
Áttetsző tested, sárga rajzolat,
omló kutakon szép kútfigura,
bennem van, mint a kép a bábsütőben –
a bekerített élet negatívja.
Egyszer valaki szomjas előhívja
a tengerparton, szitáló esőben,
labdaszínű ernyők alatt:
az egész tenger körülötte szárnyal
s ő nézi a vizet,
másodmagával.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]