Ének

Ha csak pillanatokra sikerül is áttörnöd a körémrakódott bontatlan levegő-falat, ha csak pillanatokra tudod is átjátszani tenmagadat, ha csak egyetlenegyszer is megnyílik a szemed: felebarát, és a kavicsok, a dombok, a gyárak, a labdák, a felrepülések, a villamos ívek közt hintáló maszatos angyalok zengenek egyperces litániát –   Kagylókoromban, egykoron,   a telhetetlen mélybe zártan,   az énektől halálra váltam,   kagylókoromban, egykoron,   lejött, lejött az Úr utánam – ha csak pillanatokra elhiteted velem, hogy megyünk tovább, hogy a kavics meg a lámpa meg a maszatos kölykök a parkban villamos felhők alatt is továbbadják az öröklés jogát, s akit a növekvő sorokból egy növekvő sejt kiragad, utolsó percig mást se képzel, mint sivatagba kutakat, hússzinü, vérszinü kávát –   alatta van a végtelenség,   minden jó vizek ott miséznek,   belőle nyílnak a virágok   s mindétig hallatszik az ének – ha csak pillanatokra meghallod a hangomban a zúgást, a vonuló és a képzelt vizekét, a népvándorlásét és a vonuló menetoszlopokét, a menekülőben is ikrát rakó halakét és a sziklaszélen ágaskodó fáét, amire rádől a csavargó: „Előbb éneklek egy sort” – ha csak egy pillanatra meghallottad, azt mondom, érdemes volt.